A szakadék

Ezzel a könyvvel egy nagyon régi adósságomat törlesztettem saját magam felé. A Halhatatlan-trilógia első részét még 2014-ben olvastam. Nagyon tetszett, így boldogan csaptam le a folytatására (Megtorlás), ami azonban meglehetősen nagy csalódást okozott. Az első rész iránti lelkesedésem azonban megmaradt, így elhatároztam, csak azért is befejezem ezt a trilógiát.

Közben az Agave Kaidó felfüggesztette a megjelenését, így a harmadik kötetre két évet várni kellett. Aztán, amikor végre elérhetővé vált, nagyon sok negatív véleményt olvastam róla, ezért úgy döntöttem, követem a kiadó példáját, és jegelem ezt a könyvet.

Idén azonban számot vetettem magamban a számomra korábban kedvelt, ám be nem fejezett sorozatokról (így találtam rá újra A Vasdruida Krónikáira is), így elhatároztam, befejezem ezt a trilógiát. A borító ezúttal is gyönyörű, és 272 lapjával ez a legkurtább része a sorozatnak.

Fülszöveg:

"A világegyetemben működő valamennyi erő közül a szerelemé a legtitokzatosabb, a leginkább felkavaró és a legtöbb megaláztatással járó energia. Lanore McIlvrae több száz éve menekül Adairtől, mert megrémült a férfi titokzatos képességeitől, és fél indulatos természetétől. Visszaélt a férfi bizalmával, és kőfal mögé zárta őt, hogy megmentse élete nagy szerelmét, Jonathant. Amikor kétszáz év bebörtönzés után Adair kiszabadult, Lanore biztos volt benne, hogy a férfi rátalál, és valódi pokollá változtatja a mindennapjait. Ehhez képest a dolgok egyáltalán nem úgy alakultak, ahogy elképzelte.
Négy évvel később Lanore megtalálja Adairt a titokzatos szigeten lévő otthonában, ahol a maga választotta elszigeteltségben él. Szívességet kér a férfitól: azt akarja, hogy Adair küldje el őt az alvilágba, hogy kikönyöröghesse az alvilág királynőjétől Jonathan szabadon engedését. De vajon betartja-e Lanore az Adairnek tett ígéretét, és visszatér hozzá? Vagy az a szándéka, hogy bármi áron Jonathannel élhessen?"

Kissé ugyan megkoptak emlékeim az előző két kötetet illetően, ám a zsigeri érzés megmaradt, hogy az első kötetet szerettem, a másodikat pedig utáltam. A kapcsolatom tehát meglehetősen ambivalens ezzel a trilógiával. Ez azonban nem meglepő egy olyan történetnél, ami rettentően túl lett írva. Amennyire szépen fel volt építve az első könyv, és amilyen szépen az le lett zárva, olyan kuszára sikerült a második egy kifejezetten taszító befejezéssel. Szóval az írónő jobban járt volna, ha megáll egy kötetnél. Ezt a tényt pedig gyakorlatilag kőbe vési ez a gyászos harmadik rész.

Igen, ez azt jelenti, hogy nem tetszett. Nagyon nem. Viszont mégsem bánom, hogy elolvastam, mert legalább megtudtam, mennyire szállt el az írónő, mennyire gabalyodott bele a saját mágikus világába, és mennyire tudta újra és újra kifordítani magából a főhőst. Így másoknak, ha elolvassák véleményemet, nem kell kézbe venniük ezt a borzalmat. 

Kiakadás következik.

Lanore egy alattomos főhősnő. Az a fajta, aki mindig meggyőzően érvel arról, amit akar, de azzal már nem törődik, hogy pár fejezettel korábban még épp az elelntétét akarta. Komolyan olyan szeszélyes, hogy a világ összes nője és macskája semmi hozzá képest. Vegyük például a szerelmi életét. Ha az első könyvben kérdezzük tőle, ki élete szerelme, a válasz egyértelmű: Jonathan. Ha a másodikban kérdezzük, akkor is, kivéve a legvégén, mert akkor lenyomja mindenki torkán, hogy Luke kell neki, Jonathan már a múlt. (A kis kilengést, hogy hirtelen Stockholm-szindróma okán Aidar is a listára kerül, most hagyjuk.) Ha itt, ebben a harmadik kötetben tesszük fel neki a kérdést, a válasz: Jonathan. Ja, nem, valójában Adair. Mindig is Aidart szerette. Mire az olvasó: Heh, van egy párhuzamos könyv valahol, ami nekem kimaradt?

Legalább az írónő egy valamit következetesen írt meg - már ha főhősét nem sikerült arra írnia - ahogy a második kötet ütötte az első rész cselekményét és motivációját, úgy üti ez a harmadik az előző könyvet. Szóval nem is baj, hogy hat éve olvastam, mert úgyse számít, mi volt benne...

Na, de hagyjuk kicsit a főhősnő szkizofrén szerelmi életét, mert anélkül is elég zavaros és kaotikus ez a könyv.

Ami az első részben még nagyon tetszett, a mágia leheletfinom jelenléte, a második kötetben kicsit elszabadult. Ott már sokkal több szó esett alkímiáról, varázslatokról, amire azt gondoltam, ez már sok. Nos, tévedtem, mert ami abban a részben volt, az semmi ehhez az őrült mágikus betépéshez képest.

Vigyázat spoiler!

Az indokolatlan varázsjelenségeket, mint a labirintusra hajazó erőd és bosszúszomjas boszorkány testvérpár, nem említve is elszabadult itt a mágikus pokol. Kezdjük a szó szerinti kis pokolfajzatokkal, a démonokkal, amelyek gondolom ijesztőek akartak lenne, de inkább komikusan érthetetlennek hatottak. Folytassuk a mi van a túlvilágon kérdéskör kissé szájbarágós, drámai hatásra vadászó jelenlétével. És fejezzük be az ókori politeista világnézettel. Nálam teljes mértékben kiverte a biztosítékot a seggfej Adair mentegetése, mert ő az alvilág ura, akinek az apja Zeusz, ja nem, bocs, a nagy szakállas pasas a római katolikus templom mennyezetéről, csak itt épp tógát visel. Mert ő, aki egy rohadék volt másfél köteten át (a maradék fél kötetben meg nyálas hősszerelmes) hirtelen a jófiú lett, meg istenség, meg hőszerelmes, meg bla-bla-bla. Mert csak az igaz szerelem tudta megmenteni sanyarú isteni sorsától, csak Lanore a tökéletes (skizofrén, Stockholm-szindrómás, mindenkibe belezúgó, szürke csaj, akit egyébként mindenki ágyba is akar vinni) nőszemély tudott belőle embert faragni. Hát nem romantikus? Rohadtul nem! Nyálas, giccses, elcsépelt és még egy görög drámában sem állná meg a helyét, ahonnan az írónő az ötletet lopta. És ha ez még nem lenne elég, akkor Jonathan még mindig ott figyel a sarokban. Az a Jonathan, akit a csaj két és fél köteten át élete szerelmének hívott, akiért leszállt az alvilágba, akiért bármire képes. Na, vele mihez kezd? Hagyja az alvilágban senyvedni. Oké, haja szála sem görbül ott, sőt, de akkor mégis minek kellett megkeresni? Főleg, hogy az első kötet lezárása épp az ő elengedése volt. El volt a srác engedve, majd viszsarángatták szó szerint a sírból a második kötetre, hogy aztán újra elengedjék, hogy most megint előhúzzák, mint nyulat a kalapból. Tényleg sajnáltam szegényt.

Spoilerek vége!

Szóval Alma Katsu írt egy jó regényt, majd megtoldotta két kötetnyi gyalázattal a nyál és giccs oltárán. Ez a kötet nyomába sem ért az első résznek. Ez a rész egyáltalán nem volt romantikus, sem logikus, sem igzalmas, csak bicskanyitogató módon cukormázas. Se füle, se farka ennek a történetnek, de azért ott a végén a Disney-rajzfilmbe illő boldog befejezés. Mert mit akar minden pszichopata halhatatlan? Persze, hogy halandóként megöregedni a szerelmével, meg néhány gyerekkel. Ugye milyen tübdibündi romantikus ez a történet? Mindjárt hányok...

Sajnos hat évvel korábbi megérzésem igaznak bizonyult, és ez a kötet tényleg beverte a kopórsószöget ebbe a trilógiába. Egyáltalán nem tetszett, és egyáltalán nem ajánlom, ha valaki már a második részen túlesett. Vannak esetek, amikor jobb bejezetlenül hagyni valamit, ez a történet pedig ékes bizonyítéka ennek.

Ha valaki mégis kíváncsiságot érezne a szép borító hatására, akkor fogadja meg a tanácsomat: Csak és kizárólag az első kötetet, a Halhatatlant olvasd el! A többit felejtsd el! A többi nem is létezik!

Megtorlás

Alma Katsu misztikus trilógiájának második kötete.

Az első rész (Halhatatlan) nagyon tetszett, így örömmel kezdtem bele a folytatásba.

A könyv fizikai megjelenésére nem lehet panasz. Kemény kötést kapott szép borítóval, ami ismét fehér és a megfoghatatlanság hatását kelti. Három és félszáz lapjával kellemes vastagságú.

Fülszöveg:

"Lanore McIlvrae az a fajta nő, aki bármit megtesz a szerelemért. Ha kell, téglából és kőből emelt fal mögé zárja a férfit, aki szereti.
Nincs más választása, mint eltemetni Adairt, bosszúálló végzetét azért, hogy megmentse Jonathant, akivel az 1800-as évek elején nőtt fel Maine állam egyik aprócska városában. Azt hitte, Adair örök társa lesz majd, de a férfinak más terve volt Lanore-ral. Titokzatos, túlvilági hatalmát felhasználva örök életet adott neki, a nő viszont túl későn tudta meg, hogy milyen árat kell fizetnie az ajándékért.
Kétszáz évvel azután, hogy Adairt bebörtönzik, Lanore vezekelni próbál a bűneiért. Megválik hosszú évek során összegyűjtött kincseitől, hogy megtisztítsa múltját, és boldog életet élhessen új kedvesével, Luke Findley-vel. Ám ahogy a londoni Viktória és Albert Múzeumban kiállított tárgyait szemléli, hirtelen rá kell eszmélnie, hogy bekövetkezett, amitől kétszáz évig rettegett: Adair megszökött a börtönéből. A férfi újra szabad, és el fog jönni érte. Lanore-nak pedig fogalma sincs arról, hogyan védje meg magát ellene."

A cím és az első kötet alapján igazán kemény megtorlásra számítottam. Aztán, ahogy olvastam és fokozódott a feszültség, még inkább vártam a szembesülést és azt a bizonyos megtorlást. Csakhogy nagyjából a könyv felénél rá kellett jönnöm, nem fogom megkapni.
A könyv első fele tetszett. Tetszett, mert átjárt az a hangulat, ami az első kötet olvasása közben is rám telepedett. Tetszett, mert ismét több évszázadba kaptam egy csipetnyi bepillantást és tetszett, mert szerettem a karaktereket. Aztán eljött két olyan pont, amikor le kellett tennem és mély levegőt vennem, nehogy ordítani kezdjek a lapokkal.
Dióhéjban két problémám volt vele. Egyrészt az első könyv misztikumához képest itt jóval töményebb dózisban jött a mágia. Ez nem is lett volna baj, ha nem a legkényesebb ponton alkalmazták volna. (Erről majd lejjebb bővebben.)
Másrészt amennyire szerettem és dicsértem az első könyv karaktereit, a személyiségük kidolgozottságát és következetes ábrázolását, úgy vágott mellbe a tény, hogy huss, elment az eszük. Azt még lenyeltem volna, hogy Lanore ismét buta lett és érzelmei teljes káosza is betudható gyenge jellemének - igaz, a hajamat téptem tőle -, de hogy Adair is teljesen kiforduljon magából nekem sok volt. Sőt, több, mint sok.
Cselekményleírás nélkül sajnos nem tudom rendesen kifejteni, mi bosszantott fel, így innentől spoiler veszély, úgy tessék olvasni!
Szóval megtorlás, vagyis a könyv arról szólna, hogyan áll bosszút Adair az első könyv pszichopata mágusa az őt kétszáz évre befalazó, halhatatlan lányon. Tiszta sor és tömény izgalom. Csakhogy ez a könyv nem erről szól. Adair ugyanis Stockholm-szindrómában szenved (más magyarázatot nem találok a viselkedésére és még ez is gyenge mint egy bébi harmatcseppecske) és már nem megölni, megkínozni, megsütni nyárson akarja a lányt, hanem romantikus módon levenni a lábáról. Mert - dobpergést kérek - Adair beleszeretett. Az a szociopata őrült tudós, aki több száz embert ölt meg, félmilliót kínzott halálra vagy az őrületbe, aki bárkit megerőszakol, aki csak a saját céljainak és vágyainak él, szerelmes...
Ez nevetséges! Nem, egy ilyen alak nem lesz szerelmes, főleg nem ilyen sajnálkozó nyálgép, mint amivé ebben a könyvben válik. Mert nem egyszerűen szerelmes, hanem hőszerelmes a nyafogó, siránkozó, idegesítő, életképtelen fajtából. Mázlija hogy halhatatlan, különben már belefulladt volna a nyáltengerbe, amit gerjesztett...
Mindezt pedig az koronázza meg, hogy Lanore hasonló elmebajjal küzd, ugyanis felmerül benne, talán mégsem Jonathan volt élete szerelme, mert Adairt is szerette, meg ott van Luke és és és ez a nő úgy hülye, ahogy van. Mi az hogy nem Jonathan élete szerelme? Ezzel az egy mondattal dobhatjuk kukába a teljes előző kötetet...
Ha már szóba került Jonathan, még egy költői kérdés az írónőhöz, aki nem tudom, mit szív, de sürgősen álljon le a szerről. Mi a hupikék törpe fülcimpájának hegyéért kellett életre kelteni? Miért? Indokolatlan nekromancia és zombik nem növelik a misztikumot, hanem inkább agyoncsapják, mint sírkő az eltévedt vakondot. Mentségére szóljon, hogy mindezek ellenére még mindig Jonathan volt a legértelmesebb karakter az egész könyvben, így a puszta kissé túlvilági és oszlásszagú jelenlétével nagyot dobott a könyv megítélésén. Ő még holtában is megtartotta személyiségét és szerethetőségét, ami a többiekről nem mondható el. Még mindig a kedvenc szereplőm.
Spoiler vége!
Szóval Alma Katsu fogta az első könyv zsenialitását és elküldte nyaralni, ráadásnak pedig a második könyv néhány mondatával legyilkolta az első rész minden mondandóját és alappillérét, hogy a helyébe légvárat építsen szappanbuborékokból. Ezek a buborékok pedig cseppet sem mutatnak a véres csontok felett lebegve...
Megvolt a könyvben a potenciál, ismét gördülékeny volt és érdekes. Az olvasót beszippantotta a halhatatlanok világa, csak aztán a szereplők kifordultak magukból és minden elveszett. Ezt pedig jól mutatja, hogy amennyire tetszett az első száz oldal, úgy utáltam az utolsó ötvenet.
Félreértés ne essék, dühös szavaimmal nem azt akartam közölni, hogy ez egy rossz könyv, hanem azt, hogy ez egy nagyon jó könyv ígéretes folytatásának kivégzése. Nem ugorja meg az első kötet mércéjét, pedig szerintem minden olvasó ezt várta volna. Nem lett volna rossz, ha nem érzem és látom, hogy ennél bizony sokkal-sokkal jobb is lehetett volna.
Ettől függetlenül ajánlom azoknak, akiknek a Halhatatlan tetszett és kíváncsiak a folytatásra, de senki se állítson fel magas elvárásokat. Akik pedig még nem olvasták az első könyvet, csak bátran, mert az bizony nagyon jó és önmagában is megállja a helyét.

Kiegészítés:
Ahogy az első könyvről szóló bejegyzésemben is írtam, trilógia, vagyis lesz még egy kötet. Magyar megjelenésről nincsenek információim, de bízom benne, hogy az Agave nem hagyja cserben rajongóit.
A Megtorlás után cseppet tartok a befejező kötetről, főleg mert vannak sejtéseim a cselekményét illetően, de nem adom fel. Talán az írónő észhez tér és visszatér a kezdetekhez méltó befejezést alkotva. Ha pedig nem, nos, nagyon-nagyon dühös bejegyzésre lehet majd számítani tőlem.
Az egyik legbosszantóbb dolog egy könyvmoly számára az, amikor egy remek könyvet elrontanak a folytatással.

Halhatatlan

Ha emlékeim nem csalnak, erről a könyvről a megjelenése idején hallottam, vagyis pontosabban olvastam. Érdekesnek tűnt, mégis picit tartottam tőle, hogy nem nekem való. Ennek ellenére most tettem vele egy próbát és egyáltalán nem bántam meg.

Agave Kiadó munkája, csinos kemény kötést adtak neki és ilyen különleges borítót. Nem tudom, miért, de mostanában vonzódom a fehér borítójú könyvekhez...

466 oldal, igaz a végén akad egy kis reklám is, vagyis nem vékony darab, viszont kellően lebilincselő. 

Nem tudom, milyen műfaj illene rá, valahogy egyikbe sem illik igazán. Romantikus? Csak, ha a szerelem egy keserű és sűrű méreg. Fantasy? Inkább misztikusnak mondanám. Történelmi? Csak a körítés. Erotikus? Nem kimondottan. A legmegfelelőbb jelző rá talán az, hogy sötét. Erről a könyvről valóban igazat szóltak az ajánlások, a szerelem sötét oldalát mutatja meg.

Ennyi bevezető kedvcsináló elég is, jöhet a fülszöveg:

"Az igazi szerelem az örökkévalóságig tart. A halhatatlanságnak viszont ára van.
Dr. Luke Findley egy újabb unalmas éjszakára számít, mikor elkezdi szokásos éjszakai műszakját St. Andrew kisvárosának kórházában. Azonban amint találkozik Lanore McIlvrae-vel a sürgősségi osztályon - aki sérülései ellenére egy gyilkosság gyanúsítottja -, azonnal megváltozik az élete. Pár órával később már a kanadai határ felé tart vele, tudva, hogy ezentúl soha semmi sem lesz olyan, mint régen.
Lanny McIlvrae senkire nem hasonlít, akit Luke valaha ismert. A nő története a szerelemről és az árulásról szól. Szerelemről és árulásról, amire nincs hatással az idő, ami örökkévaló, kivéve, ha Lanny démonai végre nyugalmat találnának. A kétszáz év alatt, amit a Földön töltött, úgy tűnik, mind a dekadencia, mind pedig az erőszak megkísértette, de ő végig hű maradt élete nagy szerelméhez. Egészen mostanáig."

A fülszöveg bár egy romantikus krimit ígér, ez cseppet se tévesszen meg senkit.

A cselekmény két szálon fut. Egyrészt a jelenben, ahol Lanny és Luke beszélgetnek, illetve együtt menekülnek. Másrészt a múltban, kétszáz évvel korábban, ahogy Lanny múltja megelevenedik Luke és az olvasó előtt. Ez az ugrálás cseppet sem zavaró, sőt, néha kifejezetten megnyugtató. A múlt ugyanis meglehetősen sötét. A könyv lényege tehát az 1800-as években játszódik, ahogy egy nem túlságosan szerencsés, viszontagságokkal és szenvedéssel kikövezett életutat követ nyomon. 

Alma Katsu stílusa könnyed és gördülékeny még akkor is, mikor válogatott szenvedéseket vet papírra. A legnagyobb erénye mégsem ebben rejlik, hanem a karakterek kidolgozottságában. Ez a könyv erőteljesen építkezik a szereplőkre.

Lanny személyisége érezhetően megváltozott a hosszú évek alatt. Van azonban valami, ami sosem változik, szereti Jonathant. Ez első olvasatra rettentően romantikusnak tűnik, mégsem az. Lanny szerelme ugyanis minden kínjának forrása, élete rossz és még rosszabb fordulatainak kiváltó oka. Igaz, csodálatra méltó szíve hűsége és ragaszkodása, mégis néha nem értettem, miért nem képes elengedni. Lanny ugyanis végig tisztában volt érzelmei viszonzatlanságával, így csak saját magát áltatta.

Jonathan kissé olyan, mint Hófehérke almája. Kívülről szép és tökéletes, belülről viszont már korán sem az. Valahogy mégis meg tudtam érteni. Láttam a kicsapongásai okát és a tényt, hogy egy ilyen férfi képtelen a változásra. Ahhoz ugyanis egy emberöltő kevés, amit a könyv végén jellemfejlődése be is bizonyít. Azt azonban végig becsültem benne, hogy sosem akart senkinek szándékosan ártani, ismerte a hibáit és megpróbálta a legjobbat kihozni abból, amit az élet osztott neki. Minden hibája ellenére ő volt számomra a legszimpatikusabb.

Lanny ugyanis időnként önámító, naiv és ostoba volt, amivel gyakorlatilag magát keverte bajba újra és újra. A kitartása és ereje pedig sajnos csak a szerelmében rejtőzött.

Még egy karakterről kell szólnom, aki nem más, mint Adair. Az ő személyisége is remekül van felépítve, bár kétségkívül pszichopata, amit többször be is bizonyít. Negatív főhősnek azonban ideális és a magyar vonatkozása miatt külön piros pontot érdemel. 

A karakterek személyisége tehát remekül kidolgozott, ami kell is az egyéni drámák és sorsok kibontakozásához. Ez a könyv ugyanis egy drámafolyam izgalmas fordulatokkal fűszerezve. Ehhez pedig egy sötét és néhol nyomasztó vagy lehangoló hangulat illik, amit az olvasó meg is kap.

Az írónő néhány véres részlettől megkíméli ugyan az olvasókat, mégis meglehetősen naturalisztikus, ha fizikai erőszakról vagy lelki megpróbáltatásokról van szó. Épp ezért nem adnám fiatal olvasók kezébe, ahhoz túl sok szenvedés van benne. Valamint ott az erotika is, ami mértékkel ugyan, de akad a könyvben érthető okokból kifolyólag.

A misztikus szál inkább fűszer, bár a könyv fő csavarjai és konfliktushelyzete hozzá kötődik. Mégis megmarad a háttérben, már amennyire a halhatatlanság háttérbe szorítható. Emiatt pedig nem éreztem kimondottan fantasynak vagy a földtől nagyon elrugaszkodottnak. A mágia ugyanis ésszerű határokat kap és csupán egy picike hit kell, hogy belesimuljon a valóságos eseményekbe.

A történelmi vonal szintén meghúzódik, ahogy a történet keretét adja. A 19. század mentalitása azonban még így is elég teret kap és az írónő figyelt a kor minden részletére a ruháktól a közlekedési viszonyokig. 

Összességében egy izgalmas könyv érdekes karakterekkel és mérgező szerelemmel. Tetszett.

Szívesen ajánlom mindazoknak, akik kíváncsiak a szerelem másik oldalára, akik tápláltak már reménytelen, mégis mély érzelmeket, és akik belevetnék magukat kicsit a sötétségbe emberi démonok után. Azok azonban, akik megmaradnának a szerelem rózsaszín oldalán, keressenek romantikus olvasmányt, mert ez nem az.

Kedvenc idézetem:

"Bárcsak elalhatnék, és minden megszűnne. De a rossz emlékeket nem lehet kitörölni. Mert nem megtenni nehéz a szörnyűségeket… hanem együtt élni velük."

Kiegészítés:

Bár a könyv vége lezár, a történet és Lanny megpróbáltatásai még nem érnek véget. Az írónő ugyanis trilógiát tervezett és valósított is meg.

A második kötet, Megtorlás címmel már elérhető magyarul. Az első kötet befejezése alapján könnyű kikövetkeztetni, miről is lesz ebben szó. A harmadik rész pedig, The Descent idén jelent meg az USA-ban, magyar megjelenésre tehát picit még várni kell.

Az írónő azonban nem állt meg ennyinél és készített három novellát a trilógia kiegészítéseként:

The Marriage Price, ami Evangeline gondolataiba és érzéseibe enged bepillantást.

The Devil's Scribe, ami Lanny hosszú életének egy rövid epizódját mutatja be, a találkozást Edgar Allan Poe-val 1846-ban.

A harmadik novella, The Witch Sisters pedig egy átkötő történet a második és a harmadik kötet között és Adair szintén hosszú életének egy fejezetét írja le.

A novellák magyar megjelenését nem tartom valószínűnek, úgyhogy kénytelen leszek beérni a trilógia köteteivel, amit mindenképpen szeretnék elolvasni.