Léggömbök

A borító tetszett meg. Már megjelenésekor, mikor a kiadó oldalán szembejött velem, felfigyeltem rá, így hamar kiszúrtam a könyvtár polcán. 

Mindössze ennyi motivációm volt és a tény, hogy szeretek magyar szerzőktől olvasni.

270 oldal, tehát nem egy hosszú olvasmány.

Fülszöveg:

"A nehezen barátkozó Dorka (becenevén Indián) egy szűkös panellakásban él nagyhangú édesapja és túlérzékeny édesanyja egyetlen gyermekeként, míg osztálytársa, a hideg jómódban felnövő, szelíd Matyi életének legnagyobb eredménye, hogy alacsony termete ellenére a középiskola legjobb kosarasaként tartják számon. Dorka és Matyi szerelme viharos erővel csap le mindkettejükre, és Dorkának nem csak meg kell tartania Matyi súlyos titkát, de hamarosan szembe is kell néznie a felnőtté válás nehézségeivel."

Az a baj ezzel a könyvvel, hogy pont olyan, mint a címe: mellőzött és levegővel van megtöltve. Vártam, hogy lesz jelentősége a léggömböknek, bármi ami hangsúlyos, de sajnos csalódnom kellett és nem csak ebben. Könnyed, romantikus könyvre vágytam fiatal főhősökkel. Helyette azonban kaptam egy drámakatyvaszt és ez elég hamar kidurrantotta minden rózsaszín elképzelésemet.

Az alap problémám nem is a történettel volt (bár itt is akadtak dolgok, amelyek szemet szúrtak), hanem a főhőssel. Doka már megint az a tipikus, hisztis, önző, buta és nyafka liba, akitől a hajamat tépem és aki minden második ifjúsági regényben dráma-királynői szerepet kap. Minden kedves szerzőnek üzenem: 

Nem elvárás, hogy a főhős hülye legyen, ne kínozzatok velük!

A főhős iránti szimpátia hiánya elég rendesen alá tudja aknázni az olvasási élményemet, ám ezzel még nincs elveszve minden. Hacsak az írónő meg nem fejeli mindezt egy ugyanolyan ostoba és idegesítő férfi főhőssel és egy hiteltelen szerelmi kapcsolattal. A kegyelemdöfés azonban az összes létező "drámai fordulat" történetbe szuszakolásával érkezett el és innentől nem tudok tartózkodni a cselekmény részletezésétől, szóval vigyázat spoiler és dühöngés következik.

Azt még lenyeltem, hogy minden második oldalon meg akartam ütni a főszereplőket, még a tipikus szexuálisan felajzott baromságaikat is elviseltem, de azt már nem, hogy ez a nagy-nagy szerelem. Két hormontól túlfűtött kamasz, akikben semmi közös nincs és akik a szexen kívül nem sok dologban találják meg a közös hangot, cseppet sem a romantika ideáljai. Egyszerűen nem jött át, miért vannak egyáltalán együtt. Nem, az "úgy teszek, mintha lerobbantunk volna hátha meg tudom húzni a csajt" cseppet sem romantikus. Nem, az aktfotók sem azok, mert ahol fénykép van, ott előbb-utóbb árulás is lesz. Szóval ez a kapcsolat számomra rejtély volt és nem rózsaszín vattacukor. Aztán jött a csavar, ami várható volt, majd a következő csavar, ami egy "Na, ne már!" felkiáltást csalt ki belőlem a villamosmegállóban és kis híján a sínekre dobtam a könyvet. 

A kevesebb néha több elve itt hatványozottan igaz. A gond ugyanis nem az, hogy ennyi mindent (az összes drámai elemet, ami eszébe jutott) akart a szerző beleszuszakolni egy alig 300 oldalas történetbe, hanem hogy lusta volt kifejteni mindezt. Külön-külön is elég lett volna egy-egy konfliktus, mert bőven el lehet csámcsogni az első szerelmen/szexen, a barátságon (Na, ezeket a kapcsolatokat sem értettem...), a továbbtanuláson, a fiatalkori haláleseten és a kamaszkori terhességen, nem kell őket egymásra pakolni, mint egy gyorséttermi kaja alkotórészeit. Ebben a könyvben ugyanis a problémák csak vannak, senki sem akarja megoldani őket, senki sem képes tanulni belőlük és úgy általánosságban olyan érdektelenül vannak tálalva, hogy senki sem kíváncsi rájuk.

Mondok egy példát, ami jól összefoglalja minden gondomat ezzel a történettel:

A főhősnő elmegy élete szerelméhez bemutatkozni az anyósjelöltnek. Az olvasó szájába van rágva, hogy anyuka nem kedves, sőt, egy hárpia. Intelligenciahuszár főhősünk a nagy találkozáskor négy (Megszámoltam, tényleg négy!) mondatot vált vele, amiben összeveszik vele azon, hogy nem vette le a cipőjét. Mi történik ez után? Hisztikirálynő kiviharzik, leteremti a srácot, hogy az anyja maga az ördög, majd szakít és hazamegy duzzogni, hogy jó pár oldallal később leessen neki, mégis csak ezzel a sráccal akarja elveszíteni a szüzességét gonosz anyuci ide vagy oda.

Ez a jelenet pedig csak egy példa a sokból, mennyire buta a főhős és mindenki körülötte.

Spoiler vége!

A szereplők idegesítőek, a jelenetek hiteltelenek és úgy általánosságban csak lebeg minden, mint azok a szerencsétlen elhanyagolt léggömbök. Ebben pedig közre játszik a szöveg stílusa. Az írónő nagyon nem szereti kifejteni a dolgokat. Nincs leírás vagy ha akad egy-egy leíró mondat, az annyira fennkölt akar lenni, hogy már-már komikusnak hat. A párbeszédek szenvedősek és a cselekmény előszeretettel ugrál időben és térben. Nem, nem műfajváltás történt, csak a hisztis főhősnőnek véletlenszerűen  jut eszébe nosztalgiázni vagy visszamenőleg elmesélni dolgokat, ettől pedig a könyv olvasási élménye cseppet sem lesz gördülékeny. Sőt, kifejezetten döcögős. Nem tudtam belemerülni a szövegbe, mert ezek az ugrálások szabályosan kilöktek belőle.

Összességében tehát csalódás volt ez a könyv. Inkább nem ajánlanám.

Kiegészítés:

Olvasás közben kaptam a felvilágosítást, hogy ennek a könyvnek bizony van folytatása. Utánad címmel elérhető hisztis Dorka tinidrámájának következő epizódja. 

Kizárt dolog, hogy elolvassam, mert aki 270 oldal alatt nem volt képes egy cseppnyi fejlődésre, az valószínűleg a következő 280 lapon sem fog értelmes emberi lénnyé válni.

Tükörlelkek

Két okom (mentségem) van arra, hogy bár cseppet sem tartozom a célközönségébe, kézbe vettem ezt a könyvet. Az első, hogy idén szeretnék több magyar szerzőjű könyvet elolvasni, ezzel is támogatva a hazai kötetek kiadását. A másik, hogy Pucca barátom ismeri az írónőt, így felkeltette a kíváncsiságomat.

A borító ötletes, a cím hangzatos, ám kissé félrevezető. 388 oldal, ami nem tűnik soknak, én mégis túl hosszúnak éreztem.

Fülszöveg:

"Kriszti és Orsi nem is lehetnének különbözőbbek. A végzős Péterfi Krisztina mintadiák. Színötös mindenből, illemtudó, népszerű lány, a szülei szeme fénye. Legalábbis kívülről ez látszik. Olyan titkai és gondolatai vannak, amelyeket még önmagának sem mer bevallani, nemhogy a szüleinek vagy a környezetében bárkinek is. De, mint tudjuk, a titkok egyfolytában azért küzdenek, hogy előbb-utóbb felszínre kerülhessenek…
Fekete Orsolyát úgy becézik: Tragédia. Ő az a lány, aki a saját rettenetes, kibírhatatlan stílusába és az üvöltő metálzenébe menekül a problémái elől. A lány, akinek mindenki ismeri a titkát, de a teljes igazságot csak ő és a legjobb barátja, Eszter tudja. A lány, aki verekszik, cigizik, káromkodik, és úgy általában háborúban áll az egész világgal, és aki hosszú évek óta küszködik az egyszerű emberi kapcsolatokkal. De ez változhat, csak kell valaki, aki segít neki ebben…"

Ismételten le kell szögeznem, nem én vagyok a célközönség. Ez egy tinikönyv tiniknek, se több, se kevesebb. Ettől függetlenül azonban megfogalmazódott bennem egy személyes vélemény, ami kikívánkozik.

A fülszöveg és a cím rettentően félrevezető. Azt gondoltam, hogy ez a könyv két lányról fog szólni, akik különbözőek, ám mégis van bennük némi hasonlóság és ez a kettősség alakul, formálódik közöttük. Hát, távolról sem, mivel a két főhős fél kezemen meg tudom számolni, hány szót váltott ezen 388 oldal alatt. Szóval nem értem a koncepciót. 

Van két lány, két nézőpont, amelyek néhol fedik egymást, de ennyi és nem több. Nem igazán értem tehát, hogy az írónő miért így rakta össze a könyvet. Megírhatta volna a két lány történetét külön-külön (Igaz, az úgy kevés, bár így együtt is elég vérszegénynek bizonyultak...) vagy akár melléjük tehette volna még egy-két szereplő nézőpontját, bár kapcsolatok nélkül még úgy sem láttam volna benne koncepciót. A helyzet ugyanis az, hogy nincs kapcsolat a főhősök között. (Nem, az hogy gúnynevet adtak egymásnak és egy iskolába járnak, nem kapcsolat.) Kapcsolat híján pedig nem értem, miért lennének együtt, egy kötetbe zárva érdekesek.

Ez tehát két különálló történet valamiért egybefűzve. Nem igazán értem, de legyen, ettől még lehet jó egy történet, már ha van történet, az azonban itt szintén hiánycikk.

A könyvnek nincs cselekménye, mert az hogy egy diák éli a megszokott iskolai rutinját dolgozatokkal, szülőkkel és szabadidős tevékenységekkel és közben beszerez magának egy pasit, nem mondható cselekménynek. A cselekményhez konfliktushelyzet kell, az pedig kimaradt ebből a kötetből. (Nem, Orsi vitái nem konfliktushelyzetek, de erről majd később.) A könyv ezért lassú, kissé mókuskerék ízű és bár az írónő stílusa nem rossz (leszámítva a műegyetemisták iránti imádatát), így olvastatja magát, rendkívül felejtős. Hiába vezette szépen a félév (Igen, ez a majdnem négyszáz oldal egy iskolai félévet mesél el csupán.) hónapjait, teljesen elvesztem a napokban, mert mind ugyanolyan hétköznapi volt.

A cselekmény hiánya azonban még mindig lehet mentséges, mert láttam már rá példát, ha a könyv összességében élvezetes és itt jönnek a képbe a karakterek.

Ezek a szereplők rettentően sarkítottak. A pozitív karakterek annyira cukrosak, hogy émelyegtem tőlük, míg a negatívak vagy tipikusak, mint a megszokott rosszindulatú csaj a suliból, vagy harmatgyengék, mert rosszak és punktum. Igen, ebből következik, hogy egyik szereplőt sem tudtam megkedvelni és ez itt az igazi hiba, amiért keserű szájízzel csuktam be a könyvet.

A két főhős pont olyan, mint amilyennek mások látják őket és nem is változnak a történet során. Kriszti bizony tökéletes kisasszony a javából, néha még ő is el van telve önnön tökéletességétől és olyan nagy titkot őriz, mint egy hobbi és olyan problémái vannak, mint a továbbtanulás. Közben pedig kissé nebáncsvirág a szentem, mert könnyen a szívére veszi a legjobb barátját (akiről csak az írónő tudja, hogy fiú-e vagy lány) ért minden sérelmet. No, de jön a hős műegyetemista (fáj még leírni is, annyiszor kellett elolvasnom ezt a szót...) lovag, aki megmenti és megvédi őt mindettől. Igen, Kriszti nézőpontja adja a könyv romantikus vonalát, amivel nincsen semmi baj, csak én nem vagyok romantikus alkat.

Orsi már egy fokkal trükkösebb karakter. Nála reméltem, hogy lesz egy kis fejlődés, változás, érdekesség, tücsök, bogár, akármi. Sajnos csalódnom kellett. Orsi a hisztis buta liba mintapéldánya. Ő lett volna a könyv drámai vonala, ám míg a másik főhős cukrosan és rózsaszín vattapamacsosan hozta a romantikát, addig ez a hölgy a sarokba rugdalta a drámát, megtaposta és hamuvá égette. Rettentő távol áll tőlem ez a karakter, sorra is veszem miért.

1. Gyenge jellem, mert attól nem lesz erős valaki, hogy bárkivel képes ordibálni. Egyszerűen mindenen kiakad, felhúzza magát, légzési nehézsége támad tőle és képes minden hibát és gondot rákenni bárkire.

2. Önző dög. Önző a családjával szemben, mert úgy beszél az anyjával, akinek egyetlen hibája, hogy nem áll le veszekedni a lányával, ahogy egyetlen gyermeknek sem lenne szabad függetlenül a szülő természetétől és tetteitől. Ráadásul a nagy, gonosz farkasnak beállított mostohaapajelölt is csak azért rossz, mert eszik paradicsomot és nem csuk be egy ajtót. Ráadásul az összes vitát Orsi kezdeményezi a már említett hangnemével.

3. Önző dög a négyzeten. Aki a frusztrációit egy másik emberen vezeti le és magasról tesz rá, hogy ez hogyan érinti az illetőt, az bizony a szememben mérhetetlenül önző jellem. Nem, nem a kiabálásaira és ajtócsapkodására gondoltam, hanem arra a szerencsétlen srácra, aki számomra érthetetlen okból összeállt vele.

4. Nyafka. Panaszkodik, hogy neki milyen rossz, mennyi problémája van, ám nem tesz azért, hogy ez változzon. Ráadásul önzőségéből adódóan teljesen hidegen hagyja, hogy esetleg másnak, mondjuk a legjobb barátnőjének, a fiújának vagy akár az anyjának is lehetnek gondjai, amelyeket inkább nem kellene tetézni a hisztirohamaival.

Bizony, Orsi nem lett a szívem csücske, bár a többi szereplő sem.

No, de mielőtt úgy tűnne, hogy csak rosszat tudok írni erről a könyvről, mondok néhány pozitívumot. Magyar szerző, magyar nevek, magyar helyszínek, vagyis minden rendkívül otthonos. Megvan benne az a kis kényelem, amelyet csak a hazai könyvek tudnak nyújtani. Plusz sok benne a zenei utalás, amiben szintén a hazai felhozatal részesül előnyben. (Bár az említett dalok távol állnak az ízlésemtől.)

Összességében tehát nem tetszett ez a könyv, mert nem vagyok tinilány és nekem egy cselekmény nélküli történet nem állja meg a helyét, főleg ha ellenszenvesnek találom a szereplőket. Ebből következik, hogy nem fogom elolvasni a folytatást, mert nekem ennyi elég volt Kriszti rózsaszín buborékából és Orsi kiállhatatlan személyiségéből. 388 oldal alatt nem mutattak karakterfejlődést, így nem hiszem, hogy még egyszer ennyi lapon tudnának ezen változtatni. Ettől függetlenül mégsem egészen bánom, hogy végiglapoztam, mert a hazai, mégis csak hazai.

Kizárólag tizenéveseknek ajánlom, nekik valószínűleg befogadhatóbb lesz ez a sok kamaszrutin.

Pánik

Valamilyen, számomra ismeretlen okból kifolyólag Lauren Oliver minden könyvének borítóján egy-egy női arc szerepel. Nem feltétlenül tetszik ez a megoldás, de legalább egységes.

424 oldal, ám gyorsan végig lehet lapozni.

Fülszöveg:

"Heather soha nem gondolta volna, hogy részt fog venni a Pánikban, a legendás versenyben, a végzős gimnazisták megmérettetéseiben, amelynek rendkívüli tétje van – mindenekfelett a busás nyeremény. Soha nem képzelte magát bátornak, sőt azt sem gondolta, hogy valaha küzdeni fog vagy kiáll magáért. Amikor azonban talál valamit, és valakit, akiért küzdhet, rájön, hogy bátrabb, mint hitte volna. Dodge viszont soha nem félt a Pániktól. Mélységes titka rendkívüli hajtóerő, és biztos benne, hogy a győzelmet is garantálja neki. Azt azonban nem tudja, hogy mások is őriznek titkokat. Mindenkinek oka van játszani.
Heather és Dodge számára a játék új szövetségeket, váratlan felfedezéseket hoz, és mindkettőjüket megismerteti az első szerelemmel. Ráébreszti őket, hogy néha azokra a dolgokra van a legnagyobb szükségünk, amelyektől a legjobban félünk."

A fülszöveg és az olvasói közönség nem túl magas pontszáma alapján nem számítottam sokra, mégsem egészen azt kaptam, amit vártam. Egy picurit jobb volt, mint reméltem.
A történet két főhős nézőpontjából íródott, ám van mellettük még jó néhány fontosabb karakter. Illetve rengeteg, akiknek van nevük, de nem tudjuk, miért is lennének érdekesek a tömeg növelésén kívül.
A cselekmény a Pánik köré íródott és ez az elején rendben is volt. Tetszett, hogy önszerveződő játékról volt szó, hogy szinte spontán bátorságpróbák követték egymást és így hitelesnek tűnt a dolog. Unatkozó tinédzserek tényleg vetemednek éjszakai tóba ugrásra, akár kapnak érte valamit, akár nem. Szóval jól indult a dolog, valahogy mégis félresiklott.
Annyira túlmisztifikálták a bírókat és az egész játék háttérmunkásait, hogy mikor kiderült a "nagy titok" inkább lecsapta a poént, minthogy csavarként funkcionált volna. Illetve volt még néhány kisebb probléma, például a rendőrség, akik vakok, ha nem vesznek észre egy seregnyi kamaszt itt-ott tömörülni, a "nem lehet kiszállni" ismétlődő levegőbe beszélése, plusz a szabályok sem voltak tiszták. Néhol mondvacsinált okból kizártak valakit a játékból, néhol szándékosan ritkították a versenyzőket, néhol meg olyan jutott a végéig, aki semmit sem csinált (igen, itt az egyik főbb szereplőre gondolok), szóval elég nagy volt a káosz.
No, de erről szól a játék, ám nem csak a játékról szól a könyv.
Egyszerre éreztem úgy, hogy az írónő túl sokat vállalt, mert mindkét főhős családi háttere külön megérdemelt volna egy történetet, és úgy, hogy túl keveset adott. Valahogy mindig hiányérzetem volt legyen szó az aktuális próbatétel leírásáról (oké, hogy feszültségkeltés, ha az olvasó nem tudja meg rögtön, sikerült-e a manőver, de ez újra és újra eljátszva inkább pont elszívja a lelkesedést) vagy a családi gondok megoldásáról.
Számomra a női főhős szimpatikusabb volt, bár nem mindig értettem egyet a döntéseivel, míg a férfi főhős valahogy kidolgozatlan maradt. A motivációja érthető lehetett volna, de mégsem sikerült elhitetnie velem, hogy valóban egy bosszúszomjas alak és nem csak egy unatkozó, céltalan kölyök.
Nat karaktere kifejezetten idegesített, míg Bishop és a kedves néni túlságosan cukormázasnak hatottak. Szóval egyik karakter sem lopta be magát a szívembe.
Reméltem, hogy legalább a végkifejlet ütős lesz, ám csalódnom kellett. Ez a hollywoodi nagy jelent a végére inkább nevetségessé tette az egészet. Na, meg persze súlytalanná, így a pánik teljesen kimaradt. A tigriseket meg inkább nem méltatom, mert ez a vonal volt a könyv leghiteltelenebb momentuma.
Összességében tehát nem ez lett Lauren Oliver legjobb könyve, de azért nem érzem úgy, hogy csak rabolta volna az időmet. Könnyed kikapcsolódásnak a metrón, vagy este egy tea mellé pont megfelelt.
Azoknak ajánlom, akik olvastak már az írónőtől, mert nekik tetszeni fog a megszokott stílus, illetve azoknak, akik könnyed kikapcsolódásra vágynak egy lusta délutánon. Strandkönyvnek is ideális.

Bábel

Mivel a Szent Johanna Gimi összességében pozitívan lepett meg - kapcsolatunk nem volt ugyan felhőtlen és a főhősöket nem egyszer kedvem támadt agyoncsapni lehetőleg valami nagy és nehéz tompa tárggyal, szórakoztatónak találtam - kíváncsi lettem, mi van még Leiner Laura tarsolyában.

Zeneimádó vagyok, nyár végén jól jön egy kis napsütés, így ezt a fesztiválos könyvet találtam a legszimpatikusabbnak az írónő repertoárjában.

A régi, piros borítós változatot olvastam és bár 526 oldal, viszonylag gyorsan végiglapoztam.

Fülszöveg:

"Bábel. A legnagyobb nyári zenei fesztivál, valahol Pápa mellett. Mi lehet jobb annál, mint tizenhét évesen, életedben először, egy hetet eltölteni itt a barátaiddal? Zsófi többek között azért érkezik, hogy találkozhasson Anthony Kiedisszel, aki a zárónapi koncerten lép fel. Na, de addig még sok minden történik vele, Napsival, Abdullal, Hipóval és Szaszával az Európa, Ázsia, Afrika és Ausztrália színpad körül… Bábel. Ha voltál már fesztiválon, azért fogod szeretni, ha még nem voltál, azért."

A szöveg ezúttal sem szokványos, mivel blogbejegyzések formájában íródott, amit SMS és Twitter üzenetek, valamint Facebook hozzászólások tarkítanak. Ez nem is baj, ráadásul öröm és boldogság, hogy egy darab hangulatjel sem került bele, csak egy picit szokatlan.

A könyv hat nap eseményeit meséli el ezekben a bejegyzésekben, ami a terjedelemhez képest nem tűnik soknak. Persze egy fesztiválon pörögnek a percek és rengeteg minden történik, ám ez a könyv nem pont ezért lett ennyire vaskos, hanem az érdektelen információk tömkelege miatt. A szereplők minden mozdulata meg lett örökítve a fogmosástól a napijegyes karszalag színéig. Mondhatnánk, hogy ez egy fesztiválról szóló könyvben rendjén is van, mert a sátrazáshoz hozzátartoznak a nomád körülmények, amelyekről hírül kell adni, de ez a könyv nem egy zenei fesztiválról szól.

Nem, kedves olvasóm, nem olvastad félre és én sem olvastam félre a könyvet, hanem ez a rideg valóság. A Bábel egy zenei fesztivál csak a szereplőket ez teljesen hidegen hagyja. A főhősnő például csak egy fél koncertet lát, pedig 6 napot tölt ezen a fesztiválon. Ráadásul, ellentétben az írónő első történetével, ebben a kötetben alig van zene. Néha említésre kerül pár Red Hot Chili Peppers szám, de ennyi és nem több.

Felmerül tehát a kérdés, hogyan tudta a könyvszereplők díszes bandája kihagyni a koncerteket, mikor ott laktak mellettük egy sátorban? Nos, úgy, hogy ők minden mást kipróbáltak és többnyire egymással voltak elfoglalva, ha a perifériára be nem kukucskált egy olasz.

A könyv ezért jól adja a fesztiválhangulatot a reggeli és délutáni órákban, de nem adja vissza az egymást váltó koncertek élményét, amiről valójában ezek szólnak. Ettől pedig a történet hiteles, mert tényleg ennyi ember van, ennyire közvetlenek, ilyen amikor elered az eső és ilyen szörnyűek a mosdók, és nem hiteles, mert nincs olyan ember, aki hetijeggyel elmegy egy fesztiválra és egyetlen koncertet sem lát. (Maximum olyan, hogy egyre sem emlékszik, de ez egy kiskorúaknak íródott könyv, csúnya drogok szóba sem jöhetnek.)

Az olvasó így, ha járt már fesztiválon, két dolgot érez, kellemes nosztalgiát és mélységes felháborodást, hogy egyetlen koncertet sem kap. Azonban, ahogy már említettem, ez mellékes, mert a fontos a csapat. Jöhetnek a karakterek.

Bármennyire jól tudom szétválasztani a dolgokat, legyen szó bármiről, most kifejezetten nehezemre esett, hogy ne mossam össze a szereplőket egy SzJG karakterrel. Ez pedig azért történhetett, mert az írónő szereti az "egyjellemzős" figurákat, akik azért felelnek, hogy valamilyen típust, rasszt vagy furcsaságot megelevenítsenek és ennyiben ki is merülnek. Mondok néhány példát: Boldi olyan mint Zsolti a regénysorozat elején, puszta humorfaktor és furcsán eszik. Napsi olyan mint Virág, csak szebb és kicsit eszesebb és egyértelműen a barátnő státusz az egyetlen funkciója. Abdul a kulturális sokszínűség képviselője, míg Hipó a mániákus, mint anno Dave volt. Tehát, bár konkrét hasonlóság nincs közöttük (leszámítva az első példát) a séma ugyanaz és ez rettentően megnehezíti, hogy az olvasó teljesen külön kezelje őket.

A főhősnő, Zsófi szerencsére sokkal jobban ki lett bontakoztatva és bár ezúttal sem maradéktalanul az olvasó szíve csücske, érdekes figura. Tetszett, hogy mindig történt körülötte valami, bár az esetek többségében önhibájából, és tetszett, hogy kiállt a véleménye mellett. A szerelmi életét inkább nem méltatnám, kusza ahogy kell és a két úriember körülötte legalább nem olvadt bele a sémákba.

Van azonban egy szereplő, aki zseniálisan el lett találva és bár hasonlóan egyfunkciós karakter, cseppet sem sok. Ő, a punk, aki pont annyiszor hozza a formáját, hogy ne feledkezzen meg róla az olvasó és egy betűvel sem többször. Esetében tökéletes az egyensúly.

Még egy dolgot kell kiemelnem, a könyv humorát, mert erre nem eshet panasz. A párbeszédek pörgősek, a szereplők kissé őrültek, így az olvasó mindig kap valamit, amin mosolyoghat. Ahogy egy fesztivál, úgy ez a regény is egy nagy buli, tele viccekkel és beszólásokkal, amelyeket lehet hogy nehéz felidézni, de akkor, abban a pillanatban rettentően szórakoztatók.

Összességében tehát nem egészen azt kaptam ettől a könyvtől, amit vártam, de nem bántam meg hogy elolvastam. Jól szórakoztam a szereplőkön és kalandjainkon, függetlenül attól, hogy nagyon hiányoltam azokat a koncerteket.

Azoknak ajánlom, akik könnyed, szórakoztató történetre vágynak kissé dilis kamaszokról. Egy zenei fesztivált azonban senki se ez alapján ítéljen meg, mert a valóságban bizony mindig a koncerten van a hangsúly, aki pedig ezzel nem ért egyet, az úgysem fog sátrat verni egy fesztiválon.

Itt voltam

Több könyvet olvastam már az írónő tollából, az egyik kötete ráadásul kedvenceim között szerepel, ezért kíváncsi vagyok a további munkáira is.

A borító tetszetős és a cím is figyelemfelkeltő. 276 oldal, vagyis nem vaskos kötet, mégis óvatosan kell bánni vele, mert kissé szoros a kötése és a gerince hamar megtörik.

Fülszöveg:

"Codyt óriási megrázkódtatás éri, amikor a legjobb barátnője, Meg öngyilkosságot követ el egy motelszobában.
Mindent megosztott Meggel, és Meg is vele – hogy tehetett ilyet minden előzetes figyelmeztetés nélkül? Amikor Cody elutazik az egyetemi városba, ahol Meg tanult és szobát bérelt, és összeszedi a holmiját, rájön, mennyi minden titokban maradt előtte. Beszűkült kisvárosi életébe zárkózva alig tudott valamit Meg lakótársairól, ahogy a színpadon vadnak és lehengerlőnek tűnő, de közben fájdalmas titkokat őrző rockgitárosról, Ben McCallisterről sem. Sejtelme sem volt a jelszóval védett mappáról Meg laptopján, de miután váratlanul sikerül megnyitnia, lassan mindent kétségbe von, amit korábban a legjobb barátnőjéről tudott."

Gayle Forman ezúttal is egy komoly témát választott, az öngyilkosságot. Szerencsére nem az elkövetőt helyezte középpontba, hanem annak legjobb barátját, így lényegében a könyv egy váratlan és érthetetlen veszteség feldolgozásáról szól. Ez pedig kifejezetten szimpatikus volt nekem.

A főhős, Cody emberi karakter, ezért szimpatikus még akkor is, ha nem minden döntésével és cselekedetével tudtam egyetérteni. Az írónő jól tudja szavakba önteni az érzelmeket, azért a szereplők gyásza és bűntudata tökéletesen átjött olvasás közben. Kedveltem a kritikus megjegyzéseit is az emberi képmutatásra. Meg viszont végig egy megfoghatatlan lény maradt, hiszen csupán a szereplők emlékein keresztül lehetett megismerni, ezért bár átéreztem, milyen űrt hagyott maga után, nem kerültem közel hozzá.

A könyv tehát egy jó témával indít és bár meglehetősen melankolikus, fenntartja az olvasó érdeklődését. Aztán, úgy nagyjából a felénél megadja azt a pluszt, amelyre szükség van, hogy egy egyszerű gyászfeldolgozó könyv izgalmassá váljon. Kis spoilerek következnek.

A téma kiegészült egy kifejezetten aktuális problémával - ami bár elcsépelten hangzik, nagyon is valós - az internet veszélyes hatásával. Rengeteg közösséghez csatlakozhat az ember a világhálón, így talán nem olyan meglepő, hogy vannak öngyilkos közösségek is. Az azonban, hogy ezen közösségek egyes tagjai örömet éreznek mások biztatására és manipulálására, megdöbbentő. No, nem a szokványos trollokra gondolok, akik visszaküldenék az embert az anyaméhbe, hanem a magasztos és filozófikus álca mögé bújt megkeseredett emberekre, akik számára a hatalom kéjes érzetét adja, ha labilis embereket erősíthetnek meg abban, milyen értelmetlen a létük.

Tetszett, ahogy Cody belebonyolódott ebbe az online világba és saját magán tapasztalta, milyen hatással lehet rá valaki csupán legépelt szavak által.

Spoilerek vége.

A téma tehát szépen körbe van járva és meglehetősen árnyalt is. Azonban nem lehetne teljes szerelmi szál nélkül és itt jön a képbe a klisé. Ben első ránézésre nem tűnt igazi klisének, vagy csak a macskák vettek le a lábamról (Egyébként az írónőnek biztosan nem volt cicája, mert kölyökmacskát nem lehet ivartalanítani.), aztán mégis tipikus sanyarú sorsú megmentésre váró hercegecske lett belőle.

Forman lefutotta a szokásos köröket a drámában egymásra találó párról, a szexszel vigasztalódó ostobaságon át a "jó lehetne, de biztos, hogy elrontjuk ezért inkább hagyjuk" koreográfiájával, hogy a végére nagy és romantikus egymásra találást írhasson. Már csak egy kis eső hiányzott volna, hogy tipikus filmes nagyjelenet legyen belőle...

Összességében azonban tetszett a könyv. Tetszett a téma, ahogy az írónő feldolgozta és ahogy ismét sok zenét csempészett bele. (Például: Heavens to Betsy - Firefly vagy Poison Idea - Fell the Darkness) Ezért azt mondom, ha valaki olvasott már a tollából és tetszett neki, bátran vágjon bele ebbe a könyvbe is.

Elsősorban azoknak ajánlom, akik szívesen olvasnának egy okosan megírt könyvet az öngyilkosság nem épp könnyed témájáról a gyászolók szemszögén át.

Egyszerű dal

A magyar cím nem hazudik, ez egy egyszerű történet. Egyszerűen olvasmányos, egyszerűen leköti az embert és végig egyszerű is marad. Ráadásul minden magyar olvasó rögtön asszociál a Tankcsapda dalára, amely a Nirvana előtt tiszteleg. Az alaphangulat tehát adott és bár a borító nem ad hozzá sokat - aranyos, de például egy óriáskerék jobban mutatott volna - az olvasó tökéletesen tudja, mire számíthat a következő 240 oldalon.

Fülszöveg:

"1993-at írunk, és az X-generáció Kurt Cobain és a grunge mozgalom zenéjére dübörög. A tizenhat éves Maggie Chicago nagyvárosából az Ír-tenger partjára kerül, egy szélfútta városkába, ahol rockzenész nagybátyja, Kevin által küldött magazinokon és édességeken tengődik, és nem tudja, valaha is megtalálja-e a helyét ebben az új világban. Amikor lecsap rá az első szerelem és egy hirtelen haláleset, Maggie tiltott zarándokútra indul, hogy teljesítsen egy utolsó kívánságot: „élj!”

Ez a történet azért is egyszerű, mert már mindenki olvasott, látott, hallott hasonlót. A főszereplő helyzete teljesen tipikus a kissé problémás családi hátterével, a kamasz gondjaival és a mindenkit érintő szituációval, mikor valaki be akar illeszkedni. A cselekmény ezért teljesen kiszámítható.

Az egyszerűség így könnyen középszerűvé válhatott volna, ha az írónő nem 1993-ba helyezi a történtet. Tehát minden, ami miatt nem mondhatom tucat tinikönyvnek, a dátumválasztásban rejlik. Kevin zenei ízlése és a tény, hogy a szereplőkben felmerülhet a kérdés, hogy elmenjenek egy Nirvana koncertre, van annyira hangulatos, hogy minden tipikus vonást élvezhetővé tegyen.

Nehéz azonban a cselekmény részletezése nélkül írni róla, ezért vigyázat, innentől kisebb spoilerek előfordulhatnak.

Az alaptörténet kellemes és leköti az olvasót, ez azonban nem jelenti azt, hogy mindennel elégedett is lesz. Maggie-t például nem sikerült megkedvelnem. Ő tipikusan az a karakter, akivel együtt kellene érezned, de nem tudsz, mert van benne valami idegesítő. A határozottság vádjával sajnos senki sem illetheti és ezért olyan lett, mint egy szappanbuborék. Csak sodródott, de nem volt elég merész, hogy ki is pukkanjon. Kisebb lázadásit nem éreztem lázadásnak, csak beletörődésnek és ettől néha felbosszantott.

Az írónő azonban elérte, hogy a szemén át lássuk a többi szereplőt, így Kevin és Eoin kifejezetten szimpatikussá vált. A kellemes pillanatokért tehát ők feleltek, még úgy is, hogy már az első oldalon tudtam, mi lesz Kevin sorsa. Mikor pedig megtörtént, Maggie megpróbált kicsit merészebb szappanbuborék lenni, de sajnos nem igazán sikerült neki. Ettől függetlenül imádtam a zarándoklatát.

Apró tények rólam: Róma életem városa és Nirvana rajongó vagyok. A római Nirvana koncertet ezért imádtam! Oda és vissza voltam a hangulatért, ami átjárt olvasás közben és már majdnem kaptam a kalapomat, hogy elhúzzak az örök városba Nirvana dalokkal a fülemben... Ez a pár fejezet tehát megvett kilóra és elkezdtem drukkolni a románcnak is.

Csakhogy aztán jött a befejezés, kezdve a tipikus romantikus buktatóval és folytatva Kurt Cobain halálával, amitől kezdett giccsbe hajlani a történet.

Ráadásul végig úgy éreztem, hogy szókimondó szóhasználat ide vagy oda, annyival többet lehetett volna kihozni ebből az egészből. Az írónő nem használta ki igazán a dráma nyújtotta lehetőségeket vagy az utazás hétköznapi spiritualitását (bár a zarándoklatos hasonlatok végig kitartottak) és a szereplőket sem formálta eléggé. Maggie ezért legfeljebb fényesebben csillogó szappanbuborék lett, sok jellemfejlődés azonban nem érte.

No, de mindez talán nem is probléma, mert ez egy egyszerű történet egyszerű emberekről különleges helyen és időben. Összességében tehát azt mondom, tetszett, végig lekötött és a hangulatok miatt megérte elolvasnom.

Elsősorban azoknak ajánlom, akik kedvelik az egyszerű történeteket, hallgatnak Nirvanát és bírják, ha egy lázadó, kissé szétcsúszott nagybácsi megmondja nekik a frankót.

Kedvenc idézetem a könyvből:

"A felvétel totál okafogyottá teszi a koncertlátogatást. Elveszi a megélt élmény értékét. Megtörtént. Ott voltál. És most a te felelősséged emlékezni rá, ahelyett, hogy megpróbálnád újrateremteni egy vacak felvétellel, amelyik megpróbálja megőrizni."

SzJG - Örökké

Puszta kíváncsiságból kezdtem el olvasni a Szent Johanna Gimi sorozatot. Érdekelt, miért övezi olyan nagy lelkesedés és erre a kérdésre az első kötet (Kezdet) elolvasása után rá is jöttem. Aztán adtam egy esélyt a második résznek (Együtt) és ez volt az a pont, ahol a kíváncsiságot felváltotta a könnyed olvasási élmény iránti vágy. Megkedveltem a szereplőket, jól szórakoztam a vicceken és minden hibát elnéztem.

Ennek a sorozatnak a sikere egyértelműen a hétköznapiságában rejlik és abban a kedves aurában, ami körbelengi. Mert ezek a karakterek mind jó emberek és úgy szórakoztatják az olvasót, hogy nem feszegetik a határokat - leszámítva a két hősszerelmest, akik néha kifejezetten próbára tették tűrőképességemet a negyedik (Barátok) és ötödik (Remény) kötetben - vagyis hiába akadnak apró-cseprő konfliktusok, egy rózsaszín buborékban élnek. Ez a buborék pedig jót tesz az olvasó lelkének. Ezért olvassa ugyanolyan szívesen egy tizenhárom és egy hetvenhárom éves is.

Minden lelkesedés ellenére azonban nem hibátlan, mivel a popkulturális utalásokat érteni kell, elviselni a szerelmi nyafogásokat, az unalmasabb hétköznapokat és elfogadni néhány sarkított jellemet. Olvasási szempontból a hatodik rész (Ketten) a sorozat mélypontja. Azonban mindez mégsem olyan nagy baj, mert a hangulat kárpótol és ez a sorozat nem akar többnek látszani, mint ami. Erre pedig remekül rávilágít az utolsó, nyolcadik könyv fülszövege. Tehát Örökké:

„Okos kis könyv ez, elindult a saját útjára. Én pedig most magára hagyom, elengedem, hiszen én azt hiszem, mindent megtettem, amit lehetett, mindent úgy írtam, ahogy szerettem volna, most pedig elégedett vagyok az eredménnyel, mert tudom, én a kezdetek kezdetén valami ilyesmit akartam a végére. Nem egy finálét, elcsépelt ömlengést vagy túlcsavart szálakat. Úgy érzem, ez a sorozat az egyszerűségével nyerte el mindazt, amit elnyert, én pedig végig tartottam magam ahhoz az elvemhez, miszerint ez csak egy sztori egy hétköznapi lányról, A FIÚRÓL (csupa nagybetűvel), a tanulásról, a barátairól, a családjáról, az életéről meg úgy általában, a Szent Johanna gimiről.”

A borító az eddigiekhez képest kifejezetten visszafogott lett. A tájképet nem tudom hova tenni, de Máday vonalzója mutatós. Vastagságra a sorozat legducibb darabja, mivel két kötetre lett bontva és összesen 744 oldal. Talán a terjedelem miatt olyan sok benne a nyomdahiba...

Tekintve, hogy lezáró könyvről van szó, képtelenség spoiler nélkül beszélni róla, így aki még nem olvasta ezt a sorozatot, az ITT hagyja abba az olvasást.

Tartva magam korábbi bejegyzéseimhez, ezúttal is a karakterekről kívánok írni. Egyrészt, mert rájuk épül az egész történet és másrészt, mert a hétköznapi gondokon kívül nincs sok cselekmény. Ráadásul nyolc kötet után remekül lehet érezni, melyik karakter hogyan változott.

Ricsi számomra az örök kedvenc. A sorozat elején egy kissé laza srác volt és komoly életművésszé alakult a kötetek alatt. Stílusában nem sokat változott és mindig tartogatott egy-egy ütős mondatot, amivel bebizonyította, hogy a külső nem feltétlenül tükrözi a belsőt. Nem kémiazseni, de remek barát, akinek az idegei még a raszta tincseinél is vastagabbak, amiért tűrte a gerlepár ostobaságait. A medencés jelenetért pedig vastapsot érdemel, mert végre megtette azt, amit kötetek óta szerettem volna tenni Renivel. Ő az a karakter, aki végig ugyanolyan kedves volt a szívemnek és most, hogy a sorozat végére értem, hiányozni fog.

"– A fenébe már, miért volt ennyi parasztfelkelés? – dühöngött Zsolti. 

– Mert sok volt a paraszt – válaszolta meg a kérdést Ricsi, én pedig egyszerűen megnémultam."

Virág hatalmas stílusváltozáson ment keresztül, ahogy világfájdalmas emoból világbéke hippivé vált. Valahogy mégis mindig az a butus, de csupa szív lány maradt, akire nem lehet haragudni. Nagyon sajnálom, hogy a kezdeti kötetekhez képest a sorozat végére puszta poénforrás lett.

Kinga a legzseniálisabb karakter, hiszen az olvasó vágyait testesíti meg minden durván őszinte mondata, amelyet Renihez intéz. Nem változott olyan sokat a kezdeti felálláshoz képest, hiszen végig diktatórikusan szórakoztató maradt, csak egyre többet szerepelt. Mindig kedveltem és a nagy monológjai az utolsó kötetben sem maradtak el.

Zsolti vele szemben változó képet mutatott. Egyszerű poéngyárként indult, aztán valahogy a tudatos életmódváltásával egy időben szépen kibontakozott. Kár, hogy a végére ismét kezdett visszasüppedni a humoros figura sztereotípiába. Pedig kifejezetten érdekes és reális a karaktere.

" – Nagy Zsolt, az agyamra mész! Zsidákot láttam az előbb? 

– Igen. Bejött utolsó órára – közölte Kinga.
– Hogy van? – kérdezte az ig. helyettes.
– Szarul – felelte Ricsi.
– Parancsolsz, Pósa? – szisszent fel Máday elkerekedett szemmel.
– Úgy értem, igazgatóhelyettes asszony, Gábor ma úgy érzi magát, mint egy darab fekália – „javította ki” a mondandóját."

Dave hasonló utat járt be a kütyübolond  egyszerű figurájától a csapat biztos tagjáig. Szerethető karakter, akinek minden rájutott szerep jól állt. Az ő átalakulása talán akkor tűnik csak fel igazán, ha mellé állítjuk Macut, aki viszont nem tudott kitörni a perifériáról. Hiába volt néhány szórakoztató jelenete összességében nem sok vizet zavart.

Robi és Andris, akiknél sosem tudtam, melyik másik, testesítették meg a valódi kamasz fiúkat. Mintha a kockákból rockerekké vált srácok büntetlenül behozhattak volna minden átlagos tinédzserkori "botlást" a könyv kissé idealisztikus buborékjába. Ők dohányozhatnak, ihatnak, verekedhetnek és nőzhetnek mindenki más helyett is, mert azért valljuk be, a tizenéves srácok többsége ezt teszi. Főleg, ha "menő" is, így picikét sántított volna a tiniregény, ha minden szereplője antialkoholista, cölibátust fogadott jó fiú lett volna. Szóval ők kitöltötték ezt az űrt, csak a karakterük nem lett ettől összetettebb, viszont legalább állandó jelenségek voltak.

Zsák legnagyobb érdeme a sorozat során, hogy megtanult magyarul. Egyébként csak néha-néha villant fel, nehogy az olvasó megfeledkezzen róla. Társa, Gábor ellenben csak egyszer villantott, az utolsó kötetben, de az felért egy gömbvillámmal. Habár néha úgy tűnt, az írónő el is felejtette, nekem nagyon is tudatosnak tűnik a láthatatlansága, mert így csendes szemlélőként tudta a végén olyan jól összefoglalni ezt az egészet. 

Szándékosan hagytam a végére Reni és Cortez párosát. Ők maguk ugyanis a konfliktushelyzet. Agybajt kaptam a szenvedésüktől és kissé émelyegtem a romantikától, mikor végre egymásra találtam. Egy dolog azonban kétségtelen, összeillenek és nélkülük rém unalmas lett volna ez a történet. Hiszen ha nem zúgnak egymásba, Reni lett volna Gábor női változata, Cortez pedig csak hat szót mondott volna: zene, Ricsi, kóla, repülő és nem tudom. Ebben a hat szóban ugyanis benne van minden fontos momentum, amelyet a gimi elvégzése alatt tett. Oké, ezt a hat szót öt nyelven is el tudja mondani, az így már összesen harminc szó...

Ebben a részben tehát tovább sütkéreztek a napfényesen szerelmes paradicsomukban és ez kissé cukros, de nagyon jól passzol a könyv rózsaszín buborékjához és tökéletesen lányos befejezést ad egy lányos regénynek.

A tanárok hasonlóképp voltak felépítve és egyedül Vladár mutatott jelentős fejlődést, mert a nagy ellenségből az olvasó legjobb barátjává szelídült. Megérdemelne egy pacsit!

Arnoldról ellenben nem tudom, mit írjak. Ő a karakterfejlődés ellentéte, mert míg az első részben az egyik legszimpatikusabb figura volt, addig az utolsóra maga lett az ördög. Jó fordulat, csak nekem sántít, mert nincs kimondva, honnan ez a pálfordulás. A dolog megérdemelt volna még egy kis boncolgatást.

A Szent Johanna Gimi diákjai tehát felnőttek (már amelyik...), sokat változtak négy év alatt (ahogy mindenki) és közben remekül szórakoztatták az olvasókat. Az utolsó év ezért valóban emlékezetes lett, bár az érettségin nagyobb balhéra számítottam, ám az osztálykirándulás kárpótolt.

Tetszett a könyv kettős hangulata, a fényes jövővel és a szomorkás nosztalgiával és tetszett, hogy ez az aranyos történet (nincs rá jobb szó, ezt tényleg szívesen adom kamaszok kezébe) egy aranyos végszóval zárult.

Összességében tehát cseppet sem bántam meg, hogy elolvastam mind a nyolc részt, mert így legalább tudom, miért szeretik olyan sokan és kaptam néhány vidám percet egy nagy adag nosztalgiával.

Bátran ajánlom tehát mindenkinek. Elsősorban kamaszoknak, de kortól függetlenül mindenki másnak is, ha könnyed kikapcsolódásra vágyik egy otthonos, hazai környezetben.

Zene a könyvből: Guano Apes – Lords Of Boards

Kedves halottak!

A cím épp elég figyelemfelkeltő, hogy ne szoruljon magyarázatra, miért lettem kíváncsi erre a könyvre.

A borító, leszámítva a közepén üldögélő lányt, tetszik. Jól passzol a történethez ez a csillagos éjszaka egy kis hajnalpírral az alján.

296 oldalával nem vastag könyv, gyorsan végig lehet lapozni, ha az olvasónak épp ehhez a melankolikus történethez van hangulata.

Fülszöveg:

"Néha azok a legjobb levelek, amelyekre nincs is válasz. Egy angol házi feladattal kezdődik: írj levelet egy halottnak, mindegy, kinek. Laurel Kurt Cobaint választja, mert Kurt fiatalon halt meg, csakúgy, mint May, Laurel nővére, így talán megért egy kicsit abból, hogy Laurel min megy keresztül. Laurel nemsokára egyre több halottnak ír levelet – Janis Joplinnak, Heath Ledgernek, River Phoenixnek, Amelia Earhartnek, szinte abba sem bírja hagyni. Megírja nekik, mi történik az új középiskolában, és hogyan hullott szét May halála után a családja.
De akármennyit segítenek is neki a levelek, nem tarthatja örökre távol magától az igazi életet. Múltjának kísértetei nem férnek bele az írott sorokba, és Laurelnek szembe kell néznie a gyermekkor lezárulásával, az imádott testvér elvesztésének fájdalmával és a felismeréssel, hogy egyedül mi formálhatjuk a sorsunkat."

Szeretem a levélregényeket, ez pedig pont az. A könyv valóban levelekből épül fel. Nincs mellette átkötőszöveg, vagy bármi más, csak a fiatalon meghalt hírességeknek címzett levelek. Ez szerintem zseniális ötlet volt az írónőtől, főleg, hogy nem csak úgy véletlenszerűen választotta ki, épp kinek szól az aktuális levél, hanem mindig meg is magyarázta. Laurel, ha úgy tetszik, beszélget a halottakkal, mert célja van ezeknek a leveleknek, még akkor is, ha nem kap választ kérdéseire.

Mielőtt azonban úgy tűnne, hogy puszta elmélkedésekből áll ez a történet, meg kell jegyeznem, hogy van cselekménye is. A fő konfliktushelyzet ugyan Laurel lelkében dúl a gyásszal és bűntudattal, de nem merül ki ennyiben a dolog. Az olvasó csupán utalásokat, elejtett félmondatokat kap, mi is történhetett azon a napon, amikor May meghalt és mi vezethetett odáig. Ezzel pedig végig van egy kis feszültsége a történetnek. (Még úgy is, hogy elég hamar összeraktam a képet, így nem lepett meg a leleplezés.) Mindehhez hozzájön még a továbblépés kérdésköre, vagyis Laurel jelene, hogyan birkózik meg új életével és az űrrel, amit a nővére hagyott.

Szóval tetszett a koncepció, tetszett a kivitelezés és hogy elég erőteljes és kissé nyomasztó hangulata van a könyvnek. Nem tetszett azonban a főhős és nővére jelleme, nem mindig tudtam együtt érezni vele, nem mindig értettem, miért nem csinál meg dolgokat, amelyeket egyértelműen meg kell tenni. Azonban ahhoz, hogy ezt kifejtsem, el kell árulnom a tragédia hátterében megbúvó dolgokat, ezért innentől erőteljes SPOILER veszély!

Csak elképzelni tudtam, milyen lehet elveszíteni egy testvért és bár teljesen reális, hogy egy teljes év kell a feldolgozásához, néha kicsit sok volt, hogy minden gondolata May körül forgott. Írói szempontból persze kellett, hogy megismerhessük az idősebb lány jellemét és a kapcsolatukat, de olvasói szempontból néha sok volt. Sok volt, hogy Laurel szinte istenítette a nővérét és még a halála után is meg akart felelni neki, pedig épp ez vezetett a tragédiához.

May lázadása és hogy idősebb férfival kezdett egy dolog, de amit a húgával tett az felelőtlenség volt a négyzeten és nem akarom elhinni, hogy nem vette észre, baj van. Persze Laurel nem szólt, amiért szívem szerint agyoncsaptam volna. Hiába volt gyerek, hiába akart megfelelni a testvérének, sikoltva és sírva kellett volna elszaladnia már az első alkalommal és nem önként és dalolva eltűrni az erőszakot újra és újra. Rettentően tudnak bosszantani az ilyen szenvelgő jellemek.

Az pedig, hogy jóval a történetek után sem merte kinyitni a száját még a szerelmének sem, még tovább bosszantott. Valahol értettem, hogy fiatal és tele van irreális bűntudattal, de nehéz volt ezt végignézni.

Spoiler vége.

A karakterek egyébként valósághű jellemek valóságos problémákkal és botlásokkal. A végére pedig egész jól alakultak a dolgok, göngyölődtek fel a szálak és oldódott fel a feszültség.

Ki kell még emelnem a halottakat. Azt már említettem, hogy mindig okkal szól a levél Kurt Cobainnek, Jim Morrisonnak vagy Amelia Earhartnak, közben azonban a megszólítottak élete is kibontakozik. Nem csupán lábjegyzetet kapott minden halott, hanem Laurel elmeséli nekik azt is, mit hallott róluk és hogy milyennek képzeli el őket. Néha pedig véleményt is formál róluk, vagy a tettükről és ez egy kis pluszt ad a történetnek.

Összességében tehát tetszett a könyv, az alapötletet nagyszerűnek találom és a kivitelezés is rendben volt. Nyugodt szívvel ajánlom a levélregények kedvelőinek, a fiatalon meghalt hírességek rajongóinak és mindenkinek, aki melankolikusabb hangulatban van és szívesen olvasna a gyász feldolgozásáról.

Zene a könyvből: Amy Winehouse - Back To Black

SzJG - Útvesztő

A sorozat utolsó előtti része. Mikor belekezdtem, nem gondoltam volna, hogy eljutok idáig. Ennyit az előítéletekről...

A borító rikítóan kék, de a szalag és a felvételi lap jól illusztrálja a cselekmény lényegét. Vastagságra megszokott 538 lapjával és a fülszöveg is tartja a jól bevált gyakorlatot, vagyis továbbra is semmitmondó:

"Szeptember 1-jén Reniék immár irigyelt végzősökként lépnek be a suli épületébe, de vajon tényleg irigylésre méltó a helyzetük? Egy biztos: a legzsúfoltabb, legeseménydúsabb évnek néznek elébe, amelynek már az első fele is tele lesz óriási élményekkel (szalagavató, nagy végzős bulizások, utolsó közös szilveszter), ugyanakkor komoly buktatókkal (érettségi tárgyak kiválasztása, a felkészülés megkezdése és a nagy kérdés: a továbbtanulás). Ám a 12/b., mint tudjuk, nem átlagos társaság: ők mindent megtesznek azért, hogy az utolsó évük valóban felejthetetlenné váljon, nemcsak önmaguk, de a Szent Johanna gimi összes tanára és diákja számára is…"

A hatodik kötethez (Ketten)  képest igazi felüdülés volt ez a rész, mivel végre volt cselekménye. No, nem kell megijedni, nem robbant atombomba a romantika szigetén és Reni nem vedlett vissza önmarcangoló énjéhez, hanem a csapat végzős lett és ez bizony önmagában is konfliktushelyzeteket teremt.

Az egyik nagy pozitívuma a sorozatnak a hétköznapisága, hogy szokványos gimis gondokat ír le. Erre a könyvre ez fokozottan igaz, így jólesően ellepett a nosztalgiafelhő. Végzősnek lenni ugyanis tényleg ennyire kettős, egyrészt hatalmas buli, másrészt szörnyen frusztráló.

A szalagavató és az ezzel járó tervezgetés izgalmas, míg a pályaválasztás kérdése, akár egy fojtogató hurok. Míg olvastam a könyvet, újra eszembe jutott, én hogyan éltem meg ezt a helyzetet és igazán szórakoztató volt, ahogy a srácok kezelték a dolgokat. Szóval ezúttal nem unatkoztam olvasás közben és bár egyetlen momentum sem ért váratlanul, kellemesen kalandosnak találtam.

A másik nagy pozitívuma a könnyed humorában rejlik, amire nem volt panaszom. Rögtön illusztrálom is néhány idézettel, jöhetnek tehát a szereplők.

Ricsivel kezdek, mert még mindig ő a szívem csücske. Totálisan hidegen hagynak a nagy szerelmi vallomások, a monológján mégis úgy vigyorogtam, mint a vadalma. Továbbra is úgy gondolom, ő a legrendesebb srác a csapatban és Virág piszkosul mázlista. Ami pedig a továbbtanulást illeti, kíváncsi leszek arra az érettségire. Drukkolok nagyon, hogy legalább akkora mázlija legyen a kémiával, mint nekem volt.

"– Mi a pálya, Ren? – kérdezte Ricsi. 

– Nem jön a jel – feleltem.
– Milyen jel? Nem jó a neted?
– Neeem – röhögtem el magam. – Az égi jel.
– A műholddal van gáz?
– Ricsi! – kiáltottam rá nevetve. – Nem tudom, mit válasszak az érettségire.
– Jaaa. Van ez így."

Virág szintén abszolút kedvencem.  Aranyosan butus, így semmit sem von le a karakteréből, hogy gyakorlatilag egy másik, színes virágokkal tarkított világban él és nem tudja, mi az a prosztata. Bohókás és Ricsi így szereti, vagyis ennél több nem is kell.

Kinga is hozta a szokott diktátori stílusát és ő így jó. Cseppet sem okoztak meglepetést az életében bekövetkezett változások és még mindig ő az, aki jól fenékbe tudja billenteni Renit, mikor elkezdi sajnáltatni magát. Ezért pedig mindenki hálás lehet.

"– Te jó ég, mi történt? Várj. Nem sírós a hangod, tehát nem álmaid hercege dobott ki. Nem tűnsz riadtnak, úgyhogy nem a kedvenc könyved esett bele a fürdőkádba. Nem vagy megdöbbent, ergo nem az történt, hogy végre rájöttél, mennyire unalmas vagy. Hm. Tippem sincs, mi lehet a bajod. Eredetileg nem érdekelt, hogy mit akarsz mondani, de így, hogy ezeket a lehetőségeket kilőttem, tulajdonképpen egészen izgatott lettem."

Zsolti maradt a háttérben és ezt bizony sajnáltam. Az előző könyvben kezdett hátrébb húzódni, hogy csupán humorforrásként szolgáljon, ami esetében visszaesés a kezdeti szintre. Persze a poénokat még mindig remekül hozta, de mivel korábban az írónő felvillantotta, hogy tud ő többet is, így most kicsit csalódott vagyok.

"– Mi folyik itt? – lépett be az ajtón Máday.

– Ott? Ott pont Sprite – válaszolta Zsolti."

Dave, ha úgy tetszik, átvette Zsolti helyét a kiemeltek között. Érthető okokból (nem kívánok spoilerezni) több figyelmet kapott és ez jót tett neki. Már alig látszik a kezdeti skatulyája, ellentétben Macuval, akit betettek a dobozba és ottfelejtettek.

" – Limuzin kell? – nézett fel Dave a képernyőből. 

– Mennymár – húzta el a száját Ricsi, és abbahagyta a basszgitározást, és Kata is abbahagyta az éneklést. – Az a-sok is limuzint bérelnek – ciccegett Ricsi. Dave félreértette ezt, mert így reagált.
– Igaz. Túl kell őket szárnyalni. Megpróbálok szerezni egy repülőt."

Gábor olyan, mint egy kis apró, amit az egyik régen hordott kabátja zsebében talál az ember. Az eddigi hat kötetben, jó ha volt két mondata, most viszont kapott egy kis szerepet, lehet pezsgőt bontani. Mintha a sorozat végére az írónő észbe kapott volna, hogy "Ja, van még egy tanuló az osztályban, mégiscsak kellene kezdeni vele is valamit". Igazi színfolt volt.

Jacques szintén kellemes meglepetést nyújtott, bár ő nem volt eddig teljesen mellőzött figura. A konfliktusa a szüleivel viszont kifejezetten érdekessé tette.

A két rocker pedig továbbra is egységes masszaként ugrált, kiabált és tett mindenféle értelmetlen vagy gusztustalan dolgot. Szóval ők is maradtak a dobozukban, mint Macu.

A végére hagytam a két főszereplőt, akik bár továbbra is boldog romantikában tengetik mindennapjaikat, nem olyan unalmasak, mint az előző részben. Egész szépen összecsiszolódtak így a végére.

Cortez, hogy Kinga szavaival éljek "bőbeszédűbb, mint valaha", vagyis képes összetett mondatokban is beszélni, nincs állandó jelleggel a zenelejátszójába bújva (csupán az esetek 60-70%-ában) és egész jól kezeli Renit. Néha ugyan megszívatta picikét, de ezt bizony meg is érdemelte. Szóval, bár továbbra sem tudom, mi olyan fene különleges ebben a srácban (Reni szemszögén kívül, mert ő szerelmes, így nem beszámítható), már nem is érdekel. Ő ilyen "menő", elfogadom.

Reni, ahogy a bejegyzés elején írtam, nem nyerte vissza régi önmarcangoló énjét, ezer hála és köszönet érte. Néhol ugyan volt egy-egy kisebb megingása, de inkább nevetségesnek, mint szánalmasnak találtam ezeket, így még szórakoztattak is. A végzős évvel járó gondok ráadásul kizökkentették kicsit a rózsaszín ködből és ez is jót tett nem csupán a cselekménynek, hanem a karakterének, mert kikacsintott kicsit a Cortez-könyvek-mit vegyek fel kérdéskör szentháromságából.

Ki kell még emelnem Arnoldot, akinek a szála itt lett végleg elvarrva. Esedékes volt a dolog, mégis sajnálom. Sajnálom, mert ő az a karakter, aki jellemét tekintve inkább visszafejlődött. Már az előző részben megmutatta, hogyan viselkedik valaki, ha savanyú a szőlő, így ezt már alig lehetett tovább fokozni. Azonban ha eltekintek a ténytől, hogy mennyire jól indult a figurája és hogy papírséma szerint lett gonosz, igazán érdekes ez a fordulat. Karakterfejlődés ellentéte csillagos ötös.

Összességében tehát teljesen rendben volt ez a rész, jól szórakoztam rajta. Aki tehát eddig eljutott az olvasásban, ne a finishben hagyja abba. Én biztosan olvasom tovább, mert nagyon érdekel, hogyan zárul az utolsó év a Szent Johanna gimiben.

Zene a könyvben: Korn feat Amy Lee - Freak on a Leash

SzJG - Ketten

A sorozat hatodik és ránézésre talán a legszimpatikusabb kötete. Tetszik a szürke színvilág, na meg Carlos.

Vastagságra a megszokott formát hozza 514 lapjával és a fülszöveg is pont olyan, mint eddig: figyelemfelkeltő, de semmitmondó. Ez több szempontból is rendjén van. 

Mielőtt azonban kifejteném, előre szólok, hogy aki még nem olvasta az előző részt (Remény), az jobban teszi, ha itt befejezi az olvasást. A könyv ugyanis az ötödik kötet csattanójával nyit és senkinek sem szeretném elrontani a meglepés élményét.

Fülszöveg:

"December 20-a Reni életének legboldogabb napja, és ettől kezdve minden megváltozik. De vajon csak jó értelemben? Vajon meddig tart a váratlanul jött boldogság? És Reninek sikerül-e nemcsak megszerezni, de meg is tartani Cortezt? Mi mindennel kell megküzdenie a saját félelmein, gátlásain kívül? Hisz Cortez a suli legmenőbb sráca, mindenki rajong érte, Reni viszont, legalábbis a saját megítélése és persze Kinga szerint, a „nyomik” táborát erősíti…
A 11. osztály 2. féléve is tele van izgalmakkal, akárcsak a korábbiak: Dave például élete eddigi legnagyobb próbatételén megy keresztül, Kinga még önmagát is felülmúlja egy diszkóban, Corteznek iskolapszichológushoz kell járnia, Viki „kiborítja a bilit”, Reninek pedig váratlan vendég érkezik a születésnapjára…"

A korábbi kötetek bejegyzéseinél már írtam, hogy tartok picit tőle, milyen lesz, ha a két jómadár végre egymásra talál. Nos, megtörtént. Nos, ez részben jó és részben rossz.

Reni és Cortez nem nyűglődik tovább, nem beszélnek el egymás mellett, nem morognak magukban és  nem mennek az agyamra, mert végre együtt vannak és szerelmesen boldogok. Ez pedig öröm a köbön, mert mindenki erre várt és minden aggodalmam ellenére, jót tett nekik ez a kapcsolati státusz. Egyedül a könyvnek nem tett jót a dolog.

Ez a rész ugyanis az eddigi legunalmasabb kötet. Szerelmi huzavona és átsírt éjszakák nélkül ugyanis nincs konfliktushelyzet, ergo cselekmény sem igazán van. Reni naplója tükrözve gondolatait szívszerelme körül forog és mióta csak ömleng kedveséről, nincs miért izgulni (vagy esetemben falba verni a fejemet), ettől pedig lassú lett a könyv és kevés. Kevés, mert az olvasó folyton várja, hogy történjen már valami, akármi és ez sajnos elmarad. Félreértés ne essék, nem kívánom, hogy összevesszenek, csak hogy legyen egy kis feszültség, ha nem is a gerlepárral, bárkivel. Talán majd a következő részben...

A hatodik rész tehát meglehetősen lapos, kissé rózsaszín és bár a szereplők elvannak és az olvasó is elvan a szokásos poénokon, nem mond sokat. Jó dolog a boldogság, leírva azonban, főleg ötszáz oldalon, nem biztos, hogy az, amire az olvasó vágyik.

Ennyit a cselekményről, jöhetnek a karakterek szépen sorban.

Ricsi még mindig a szívem csücske. Egyrészt szórakoztató, másrészt jól áll neki, hogy minden problémát úgy akar megoldani, hogy lefejeli az illetőt, harmadrészt pedig talán a legrendesebb srác a társaságban. Nem csak azért mert folyton figyel butuska barátnőjére, hanem mert időről-időre bizonyítja, milyen jól átlátja a főhősök kapcsolatát. És hát, na, irigylem Virágot, ez van...

" – Jó, ez volt a kulturált része – biccentett Ricsi, arra utalva, hogy Kinga szépen megfogalmazta a mondanivalóját. Így most ő következett. – Igazából én teszek a szakkörre, arra, hogy mit pingálgatsz magadban vagy hogy egyáltalán ki a franc vagy. De ha még egyszer megtudom, hogy Emó miattad vagy a társaid miatt sír, komolyan mondom, beleverlek a festményedbe, hogy közelről tanulmányozd a művészetet – mondta Ricsi. Rövid és hatásos. Ő így intézi a dolgait."

Virág, akit tényleg nem lehet nem szeretni, továbbra sem az intelligencia bajnoka. Ez azonban senkit sem zavar, mert még mindig jól áll neki a színes hippi lét és minden bolondsága valahol bájos is.

"– Virág azt szeretné elérni az életben, hogy legyen egy saját zsiráfja. 

– Ennél ostobább dolgot még nem hallottam – csapott a homlokára Kinga.
– Miért? Gondolj bele! Egy saját zsiri!
– Hol lakna? – kérdezte Dave.
– Nálam. De lenne a tetőn egy lyuk, hogy kinézhessen.
– Zsiráfszag, és még be is áztok. Óriási – forgatta a szemét Kinga unottan."

Kinga is hozta a megszokott formáját. Még mindig egy diktátor, azonban mivel most nem kellett napi szinten verbálisan megrugdosnia Renit, mások felé is fordíthatta energiáit. Ahogy pedig megvédte a többieket (itt jegyzem meg, hogy a részeg srác elleni fellépése vastapsot érdemel) bebizonyította, hogy egy diktátornak is lehet szíve.

Zsolti szintén hozta az elvárt humorfaktort, viszont úgy éreztem, ebben a részben kicsit háttérbe szorult. Most, hogy ő is kiegyensúlyozott (legalábbis önmagukhoz képest az) kapcsolatban van, visszalépett a kezdeti bohóc szintre. Mindig van egy jó megjegyzése, amin az olvasó kuncoghat, de ennyi és nem több.

"– Nézzük, Nagy Zsolt mit szeretne elérni az életben – olvasott bele. Aztán unottan felnézett. – A buszt."

Dave viszont nem mászott vissza a skatulyájába és ennek kifejezetten örültem. Egyre hangsúlyosabb figura, ahogy egyre több dologban vesz részt és ő is mindig bebizonyítja, jó barát.

"– Dave, mi a fenét csinálsz? – kiáltotta Kinga idegesen. 

– Hoztam gyertyát – felelte tök természetes arccal.
– Ezek hanuka gyertyatartók!
– Azt mondtad, hozzak tizennyolc gyertyát. Ez annyi!
– Te akkora idióta vagy! Gyertyát, a tortára! – fogta a fejét Kinga."

Reni a könyv elején picit rám ijesztett. Tartottam tőle, hogy továbbra is önmarcangoló és féltékeny marad, de szerencsére a kezdeti akadályokat jól vette és a könyv végére megvilágosodott és már kevésbé foglalkozott mások véleményével.

Cortez kap egy piros pontot. Egyrészt végre hajlandó két szónál többet mondani naponta, másrészt pedig nem hagyja, hogy Reni őrült tévképzeteibe lovalja magát. Kezd szimpatikus lenni a srác, tartsa meg ezt a jó szokását.

A többiek továbbra is a partvonalról figyelték az "eseményeket" és maradtak a skatulyájukban. Pedig reméltem, hogy Macu kicsivel több figyelmet kap, de ő is csak a díszletet szolgálta.

Még valakit ki kell emelnem, Arnoldot, aki eben a részben meghazudtolva önmagát, idióta módon viselkedett. Nem volt szép tőle, ám a többiektől sem, hogy ennyire ellenségesek voltak vele.

Összességében tehát eltelt egy újabb félév a Szent Johanna Gimiben és mivel ez volt a legboldogabb félév, olvasói szempontból a legunalmasabb is. Ettől függetlenül még mindig szeretem a sorozat nosztalgikus légkörét (el is kapott rendesen a végére, mert számomra is a harmadik év volt a legjobb a gimiben) és a karakterekkel is szimpatizálok.

Szóval aki eddig eljutott a sorozatban, ne most hagyja félbe, bár készüljön rá, ez egy nyugis, rózsaszín félév lesz.

Zene a könyvben: Arctic Monkeys - 505

SzJG - Remény

Az ötödik kötet fizikai kivitelezésére nem lett volna rossz szavam (visszafogott színválasztás, sokat sejtető képek és ötszázat megközelítő oldalszám), ha kedvenc könyvtáram olvasói több megbecsülést mutatnának a nyomtatott közkincsek iránt. Sikerült ugyanis kifognom egy olyan példányt, amelyet felkapott egy tornádó, megrágott egy kutya és megtépett egy óvodás tetszőleges sorrendben. Amint kinyitottam, tömegével hullottak ki belőle a lapok, amin a sok cellux sem segített, amellyel megpróbálták egyben tartani. Mindezt pedig megkoronázva négy oldal, valószínűleg fellázadva a méltatlan bánásmód ellen, egyszerűen megszökött a könyvből.

Bosszantó, hogy egyesek mennyire nem becsülik a könyvtári könyveket!

Fülszöveg:

"Új tanév, új osztálytárs, új konfliktusok, új és régi barátságok, új és régi szerelmek… A 11/B-ben továbbra is „zajlik az élet”, miközben többek között az is kiderül, hogy mi történt a párizsi csereutazáson, hogy kicsoda Jérome és Benoit, és vajon ki lopja Dave személyiségét, hogy miért veszélyes a Gomba, hogy Zsák kibe lesz szerelmes és Cortez miért törli ki az összes ismerősét a Facebookon…
Na és persze, hogy Reni kitől kapta a nyakláncot meg a gyűrűt…
Reninek is újabb kihívásokkal kell szembenéznie, de úgy tűnik, egyre jobban felnő hozzájuk…"

Reni felnő? Jó vicc... Ettől eltekintve a fülszöveg ezúttal is elmond mindent, amit a cselekményről tudni kell, így tartva a tendenciát, továbbra is a szereplőkről fogok nyilatkozni.

Boldogan jelentem, hogy egyre több karakter lép ki a kezdeti skatulyából és költözik be észrevétlenül az olvasói szívekbe. Én legalábbis egyre jobban szeretem ezt az osztályt.

Kinga egyértelműen a legnagyobb arc volt ebben a kötetben. Most azonban nem csak azért tűnt ki, hogy megrugdossa kicsit a főhőst (de nagyon jól tette és rugdoshatná acélbetétes bakancsban is...), hanem mert ha egy maximalista, kissé idegbeteg és rettentően céltudatos lány szerelmes, ott kő kövön nem marad. Remek figura.

"– Beülhetek a Télapó ölébe? – kérdezte Móni vigyorogva Zsoltitól, ahogy odalépett hozzánk. 

– Vert már pofán krampusz? – kérdezett vissza Kinga reflexből."

Virág még mindig aranyosan butus. Nagyon jól áll neki a hippi stílus és olyan édesek Ricsivel, hogy nem lehet mosolygás nélkül olvasni róluk. Azonban úgy éreztem, ebben a kötetben el lett hanyagolva. Elvileg ő Reni legjobb barátja, mégis inkább Kingának öntötte ki a szívét és amikor Virág megpróbált hozzászólni a Cortez-problémához, le lett intve. Pedig ha volt valaki, aki teljesen képben volt a szerelmi gumikötélhúzásban, akkor az ő, tekintve, hogy pár óránál tovább sosem maradt távol Ricsitől.

Ricsi, aki a szívem csücske, a legértelmesebb szereplő a könyvben. Mindig tudja, mi zajlik körülötte és acélból vannak az idegei. Komolyan nem tudom, hogyan bírja, mikor nagy dózisban kapja Corteztől és Renitől egyszerre a hülyeséget és közben még arra is figyelnie kell, hogy a barátnője nehogy spontán összetörje magát (például leessen egy parkoló robogóról...). Ricsi az én hősöm!

"– Most akkor mi van? – kérdezte Virág szomorúan. 

– Rennek elment az esze, én meg kereshetek majd egy új bandát, miután megfejeltem Gombát – ismertette a részleteket."

Zsolti ebben a kötetben is hozta a formáját, már ami a humort illeti, azonban nem merült ki ennyiben a szerepe. Tetszett, hogy már ő is átlátta a főszereplők konfliktushelyzetét és a magánélete is legalább olyan szórakoztató, mint az étkezési szokásai.

Dave nem süppedt vissza a kütyüfüggő szerepbe, bár túl sok reflektorfényt sem kapott. Kicsit a kispadról szemlélte az eseményeket, de időnként megvillantotta baráti státuszát és a féltékenysége humorosan érdekes volt.

Macu, az új osztálytárs egyelőre csak egy újabb címke, egy újabb poénfaktor, hogy teljes legyen a viccfelállás. Talán a későbbiekben ő is kibontakozik. Azonban az is lehet, hogy leragad, mint az osztály maradék négy sráca. Ők ugyanis megrekedtek a skatulyában (oké, Andris és Robi már nem kocka, hanem rockker, minden más azonban maradt) és ezen Zsák hirtelen kirohanása sem segített.

Ismét a végére hagytam a két óvodást. Reni és Cortez az agyamra ment. Ennyi szenvedést és dedós duzzogást nem lehet ép ésszel kibírni. Hol az egyiket ütöttem volna, hol a másikat, hol az egyikkel a másikat és az utóbbi volt a leggyakoribb. Még mindig ostobák, még mindig mindenki más jobban látja náluk a helyzetét és még mindig nem értem a vonzalmuk okát. Persze, egyértelműen passzolnak, az érzelmi intelligenciaszintjük és a kommunikációs készségük egyezik, a problémakezelés terén egységesen egy ötéves szintjén állnak, de ennyi. Nagyon hiányzik belőlük valami, a szikra vagy egymás kiegészítése, mint a másik két románcnál, mert itt csak a nyűglődő önmarcangolás találkozott a zárkózott daccal, az eredmény pedig egy apokalipszisre hajaz.

Azonban, hiába tudom, hogy agyérgörcsöt fogok kapni, ha Reni és Cortez nem mutat minimális fejlődést (erre amúgy kevés esélyt látok az ötödik kötet után...), megkedveltem ezt a sorozatot. A többiek ugyanis megérdemlik a figyelmet és ha az ember túlteszi magát a romantikus kérődzésen, nagyon jól tud szórakozni egy balhés osztály kalandjain. 

Úgyhogy lenyelem a "békát" és olvasom tovább, illetve javaslom mindenkinek, aki eljutott már a negyedik kötetig és még nem tépte ki a haját a főhősöktől, hogy tegye ugyanezt. Ricsi, Kinga, Virág, Zsolti és a többiek megfelelően ellensúlyozzák a két idiótát.

Zárszónak jövőbeli reményeim idézet formájában:

"– Tanár úr, mit kért karácsonyra? – próbálkozott Zsolti, hátha megenyhül és beszélgetni kezd velünk.

– Egy kis intelligenciát néhány diáknak – vágta rá Kardos."

Zene a könyvben: Coldplay - The Scientist

SzJG - Barátok

Ez már a negyedik kötet a sorozatból, vagyis már a felénél járok és tekintve, hogy még mindig olvasom, még mindig szórakoztat. Pedig problémám is akadt vele, nem is egy...

Az első gondom a borító förtelmesen sárga színe. Az eddigiekhez képest, számomra ez a mélypont, hiába értékelem a koncepciót, ez bizony túlságosan sárga.

Vastagságra a megszokott négy és félszáz oldalával és ha az olvasó vesz néhány mély lélegzetet, gyorsan végig lehet lapozni.

Fülszöveg:

"Reni és Virág ismét nagyon jó barátok a nagy konfliktus után. Virág nemcsak Doriánnal szakított, hanem emós külsejével is: mostantól vidám cuccokban jár, és még a szemüvegét is hajlandó hordani. Reni igyekszik kihasználni minden percet, amit Arnolddal tölthet, ám Cortez ezt egyáltalán nem nézi jó szemmel, ezért a két fiú között egyre nő a feszültség… Mindezek mellett fontos szerepet kap még a második félévben egy mangakiállítás, Ricsi új robogója, Cortez nagymamája, egy éjszaka a Balaton-parton és az iskolai könyvtár…
Az osztály továbbra is a „legbalhésabb” társaság az iskolában, és a tanulásban sem jeleskednek. A sok panasz miatt még a nyár eleji párizsi csereutazás is veszélybe kerül…"

Ebben a pár sorban megint minden benne van, amit a cselekményről érdemes tudni. Az előző részhez (Egyedül) képest több a kaland és a konfliktus, ez pedig jót tett a sorozatnak. A napok pörögnek, így az érdektelen információk cseppet sem zavaróak (vagy már kezdem megszokni őket, a hangulatjelekre azonban még mindig fújok...) és a szereplők is formálódnak. Az olvasó egyre jobban megismeri őket, ezzel pedig egyre inkább meg is szereti ezt a balhés osztályt. 

Persze még mindig vannak kevésbé hangsúlyos és továbbra is sarkított figurák, például Robi és Andris, a többiek viszont jóval többet vannak reflektorfényben. Sorra is veszem őket.

Virág olyan kedvesen és aranyosan ostoba, hogy nem lehet nem szeretni. Nagyon tetszett a stílusváltása, még akkor, ha kicsit éles emóról hippire váltani és az, amit ez a váltás hozott. Az új fiújával pedig remekül passzolnak, szerintem jó hatással vannak egymásra és rendkívül viccesek, ezért csak drukkolni tudok nekik. Remélem, a kutyája többet nem lesz átnevezve.

"A neve, merthogy Virág halának kell név (nem is akármilyen), végül Peace lett. Ha így folytatja szegény hal terrorizálását, akkor hamarosan Rest in Peace lesz a neve."

Ricsi az előző könyv óta a szívem csücske. Nagyon kedvelem a beszólásaival és hogy mindig képben van, mi zajlik körülötte, de csak akkor avatkozik bele, ha már nagyon muszáj. (Gondolom, ő sem nagyon bírja cérnával a két főhős hülyeségeit...) Számomra ő a legszerethetőbb figura Virág mellett.

"– Na végre! – rántotta le Ricsi a cipzárját, amivel együtt leszakadt a beragadt tincse is. – Tessék, Kinga, ajándék – nyomta a kezébe."

Dave színfolt volt ebben a részben, mert végre kilépett a kütyüfüggő skatulyából és kicsit több szerepet kapott a telefonáláson kívül.

Zsolti hozta a formáját és ő is többet jutott szerephez, így szintén kilépett a kezdeti skatulyából. Nagyon tetszett, hogy több figyelmet kaptak, más oldalukról is megmutatkoztak és remélem, ez a tendencia folytatódni fog.

Kinga minden őrültsége ellenére a legszükségesebb szereplő. Ha ő nem lenne, Reni ostobasága csillagászati méreteket öltene. Hiába próbálja a narrátor olyan szörnyű személyiségnek beállítani, én nagyon kedvelem a szókimondóságával együtt.

"Andris és Robi a laptopjukon lövöldöztek, Jacques a táblánál amőbázott Gáborral, Kinga pedig a padján ülve egy könyvet bújt. 

– Mit olvasol? – kérdeztem. Felmutatta a borítót. A világ leggonoszabb diktátorai. Hű, remélem, nem tanulni akar belőle."

Arnold egyértelműen a feszültségkeltés miatt van jelen és ez meg is történt. Ezenkívül azonban nem sok vizet zavar és bár nagyon kedvelem, szerintem jobb neki kilométerekre távol Renitől. Sajnáltam szegényt és cseppet sem bántam, hogy azt tette a könyvtárban, amit, mert Reni enélkül is elbénázta volna a dolgokat. Hiányozni fog.

Cortez számomra érthetetlen. No, nem mintha olyan összetett figura lenne, mert egyszerű, mint a faék. Az érthetetlen, hogy mindenki körbeugrálja, mindenkinek ő kell, pedig az égvilágon  semmi megnyerő sincs benne. (Nem, a jó haj és kék szem nem elég, a deszkás cipő meg főleg.) A viselkedése pont olyan szánalmas, mint Reni lénye és a gyávasága cseppet sem menő.  Mert ez a fiú bizony gyáva, sosem meri kimondani, amit gondol és nem mer lépni azért, amit akar. Rettentően gyenge jellem, így még inkább érthetetlen számomra, mi a fenét esznek rajta.

Reni, aki olyan sötét mint az éjszaka, ebben a könyvben kétszer húzott fel. A nyafogását már megszoktam, már kezdem azt is megszokni, hogy egy nyüzüge vakegér, ha fiúkról van szó, de nem tudom lenyelni a hülyeségeit. Játszotta a mártírt, sajnáltatta magát, miközben többször közölték vele a nyilvánvalót, mégsem bírta felfogni és többször az ölébe hullott a nagy lehetőség fülön csípni élete szerelmét, de elcseszte. Ó, nem csak úgy véletlenül kihagyta, hanem szabotálta saját magát. Gratulálok, Reni, szerencsétlenebb vagy, mint Cortez és ez már teljesítmény!

Komolyan, összeillenek. Megérdemelnék egymást, a két gyáva sötét kukac igazán egymásnak van teremtve, csak a világ nem biztos, hogy elviselné, ha együtt lennének...

Gondolom, ebből már látszik, hogy a könyv első számú szerelmi szála cseppet sem tetszik, ahogy Reni és Cortez karaktere sem. Azonban a többiek miatt, hiába csuktam be többször a könyvet, mindig újra kinyitottam. Mert bármennyire is szánalmas és bosszantó ez a "románc", minden más rendkívül szórakoztató. Még mindig körbeleng a nosztalgikus hangulat, még mindig jókat kacagok a poénokon és még mindig szeretem a szereplőket (a főhősöket kivéve), így szívesen olvasom apró-cseprő kalandjaikat.

Szóval nem bántam meg, hogy elolvastam és olvasom tovább is, mert a hibái ellenére szórakoztató. Épp ezért azt mondom, akinek az előző három könyv tetszett, olvassa el ezt is. Aztán majd utána eldöntheti, képes-e tovább elviselni a főhősök nyűglődését vagy sem.

Zene a könyvben:

Nem értem, Reni miért szólta le, ez a szám tökéletes romantikus dalnak. Éljen Ricsi!

Korn - Somebody someone

SzJG - Egyedül

Mivel a sorozat második kötetét (Együtt) is szórakoztatónak találtam és mostanában nagy szükségem van könnyed kikapcsolódásra, szívesen vettem kézbe ezt a részt.

A borító hozza a szokásos formát és nekem ez a kék most kifejezetten tetszett. 458 oldalával picit vastagabb az előzőknél, de így is gyorsan lehet haladni vele.

Fülszöveg:

"Reni alig várja, hogy a nyári szünet után viszontláthassa osztálytársait, és persze főleg Cortezt… Tizedik első félévében azonban egyre több problémával kell megküzdenie: Arnold külön utakon jár, Virág szerelmes lesz (és ezúttal nem egy tinibálványba), Kinga újabb és újabb mániákkal áll elő, na és Cortez… Mindeközben továbbra is pörög az élet a Szent Johannában: új kihívások, új események és új balhék követik egymást…"

Ez a néhány sor ismét jól megragadja a lényeget, vagyis a történet megy tovább a már megszokott tempójában és formájában (hangulatjelekkel együtt...), bár úgy vettem észre, egyre több a "kihagyott" nap. Ebben a részben már nem kap minden egyes nap külön fejezetet és ettől kevesebb lett az érdektelen információ. (Bár az is lehet, hogy kezdek hozzászokni a gasztronómiai és időjárás jelentéshez.) Ettől függetlenül azonban nem lett pörgősebb a könyv.

Sőt, az elején laposabbnak éreztem a korábbiakhoz képest. Kevesebb jeleneten kuncogtam, mindenki elvolt a saját kis dolgaival és ettől a kötet első fele unalmasabbnak hatott. A cím által is sugallt egyedüllét pedig csak a végére vált igazán valóra, amikor felkavarodott kicsit az állóvíz. A végére tehát maradt néhány izgalmasabb kaland, hogy az olvasó kíváncsisága fennmaradjon.

A cselekményről nem is érdemes szólni, inkább ismét a karakterekre fókuszálok.

Kezdem érteni, miért nem kedvelik olyan sokan Renit. Cortez iránti rajongása kezd aggasztó méreteket ölteni és a folyamatos nyafogása, amiért a srác nem veszi észre (Miért is tenné, mikor a leckén kívül más témával meg sem meri szólítani?) is eléggé bosszantó. Mégsem ez, vagy a szánalmas címkézése, hogy mindent "menő" és "nyomi" kategóriákra bontva lát (Egyszerűen nem tudom megérteni, miért szólja le azokat a dolgokat, amiket szeret az ostoba skatulyázás kedvéért...) borított ki, hanem a vaksága. Reni elvileg egy kifejezetten intelligens lány, legalábbis a tanulmányi átlaga alapján, ám szociálisan annyira alulfejlett, hogy észre sem veszi, mi van az emberekkel maga körül. Sőt, azt sem látja, mi van Cortezzel, mert a menő ruháinak számbavétele mellett fel sem tűnik neki sem a kedvesség, sem a féltékenység. Reni tehát legalább olyan sötét, ha fiúkról van szó, mint Virág, ha meg kell oldani egy kétismeretlenes matekpéldát... A főhősnő tehát nem tökéletes, néha meglehetősen szánalmas, de mégsem tudom nem kedvelni, mert minden hibája ellenére egy kedves lány.

Cortez nekem még mindig kevés, bár egyre aktívabb. Csakhogy nem tudom felfogni, hogy ha ő a laza, vagány srác, akkor miért nem bír kommunikálni és miért vár ő is a sült galambra. Na, meg az őt körülvevő rajongást se, ami kezd már ijesztő méreteket ölteni...

Kedvenc szereplőm, Arnold ebben a részben teljesen el lett hanyagolva. Alig kapott szerepet és amikor feltűnt, csak szomorkodtam miatta. Annyira sajnáltam, annyira nem ezt érdemi, de ő Arnold, így nem aggódom miatta, megoldja.

Virág ismét remek volt, nagyon jól megmutatta, mire képes egy lány, ha elvakítja a szerelem. (Sajnos ez nem csupán a tinilányokra érvényes...) Az elején még jókat mosolyogtam rajta, de a végére teljesen komollyá vált és ez a fokozatosság nagyon tetszett. Hiteles volt.

Kinga ismét remekelt, ebben a részben ő volt a második kedvencem. Reni hálát adhatna a létezéséért, mert ha Kinga időnként nem rúgná fenékbe (megjegyzem rugdoshatná többet is) minden veszett ügy lenne.

Ricsi az abszolút number one. Ennek a kötetnek számomra ő volt a legjobb része. Nem annyira sarkított figura, mint a többiek és kedvelem a humorát.

"– Kaját? – kínált körbe Zsolti egy csomag pillecukrot. 

– Köszi – vett ki Virág egyet, aztán előhalászott a zsebéből egy Kinder tojást. – Csokit? 

– Ú, a játékot add ide! – kérte el rögtön Ricsi.

– Íme, a majdnem tizenhét éves, érett gimnazista…"

A többi fiú a szokásos formáját hozta a csínyekkel és a rájuk szabott állandó jellegű szerepekkel. Azonban akadtak új szereplők is, mint Karcsi, aki csak Reni címkéit erősítette, Dorián, aki nem lett a legszimpatikusabb figura és Viki, aki szintén nem sokat tett az olvasó szimpátiájáért, valamint Peti, aki ellenben sok reménnyel kecsegtet a folytatásra nézve.

Ebben a kötetben a sulis dolgok annyira már nem tűntek hangsúlyosnak, bár az iskolai programok még mindig nagyon kreatívak.

Összességében tehát, bár kicsit laposabban indul, hozza a megszokott színvonalat. Még mindig szórakoztatónak találom, Reni hibái ellenére is, így azt mondom, akinek az előző két kötet tetszett, olvassa csak tovább.

Zene a könyvben:

Bár nagyon sok a zenei utalás, csupán egy dalt hoztam (Taylor Swift – You Belong With Me), mert Reni nyafogásához tökéletesen passzol.

SzJG - Együtt

A sorozat első részét (Kezdet) puszta kíváncsiságból olvastam el, ezt a második kötetet viszont már azért, mert pont ilyen könnyed olvasmányra volt szükségem. Bár nem vagyok se rajongó, se tinilány, látom a sorozat jó tulajdonságait.

A borító kicsit csicsás lett a szívecskéktől és élénk színvilágot kapott, de nekem tetszik az egységes koncepció. Vastagságra ismét épp megközelíti a négyszáz lapot és a fülszöveg most sem mond sokat, ahogy ennél a sorozatnál tökéletesen rendben van. A folyószövegben elszaporodott hangulatjelek viszont cseppet sincsenek rendben és az elgépelések is bosszantottak.

Fülszöveg:

"Kilencedik második félévében az iskolai élet ezerrel pezseg: farsangi bál, Valentin-hét, Valentin-napi bál, tavaszköszöntő buli, osztálykirándulás és még sok minden más… Az osztályközösség eközben egyre jobban összekovácsolódik.
Reni érdeklődése Cortez iránt szerelemmé változik; vágyakozás, reménykedés, féltékenység, csalódás, aztán ismét reménykedés között őrlődik, mert a fiú viselkedése egyáltalán nem egyértelmű…"

A báj ezúttal is a könnyed hétköznapiságában bújt meg és újra nosztalgikus hangulatot keltett bennem. Kellemes tinikönyv, szerethető szereplőkkel, apró-cseprő kalandokkal és rengeteg aktuális trenddel és mindez ízlésesen humorral fűszerezve. Most már tényleg értem, miért szeretik olyan sokan és úgy néz ki, engem is megnyert, mert szándékomban áll folytatni a sorozatot. Azonban nem tudom, mennyire lesz időtálló. 

Nemrég beszélgettünk róla Ribizly barátommal, aki már olvasta és azért szeretne belőle saját példányt, hogy majd a gyerekei is olvashassák. Tudom, előrelátó, én meg nem szoktam a jövőn gondolkodni, de most eltöprengtem kicsit. Vajon húsz év múlva is ilyen szórakoztató lesz az akkori tiniknek? Sajnos azt kell mondanom, nem valószínű. Ők ugyanis már nem fogják tudni, mi az az msn, TeveClub, Sims, a Twilight-lázról már nem is beszélve és annyira fogják retrónak tartani a Green Dayt, mint a Beatlest. Ettől függetlenül azonban nem aggódom miatta, mert korképnek az ezredforduló első évtizedéről mindig jó lesz.

No, de most még aktuális minden sora, szóval vissza a második kötethez.

A cselekménye kicsivel izgalmasabb, mint az előző könyvnek, talán a sok iskolai esemény miatt, így ezúttal nem unatkoztam olvasás közben. Már kezdek hozzászokni a hétköznapi apróságokhoz, mint a mit ettem vacsorára és ki mit írt rám msn-en téma és kiforrott a véleményem a szereplőkről, úgyhogy ezúttal róluk szeretnék néhány gondolatot írni. A cselekményről úgyse lenne sok értelme.

Szinte mindenkit kedvelek a könyvben, azonban Reni anyukája néha kifejezetten idegesítő, Vladár meg egy szemét. Nem értem, hogyan nem jutott még senkinek eszébe, hogy felvesse neki, nem csupán kézügyességet lehet tanítani rajzóra keretében, hiszen az egyértelműen készség és nem gyakorlás kérdése. Azonban azt is el kell ismerni, hogy Reni is tett bőven a kapcsolatuk elmérgesedéséért. Kíváncsi leszek, hogyan viselik el egymást még egy évig... A többi tanár szokványos és vicces. Máday beszólásai különösen ütősek.

A főhős tényleg elég mulya és időnként az agyamra ment szerelmi sóvárgásával, illetve bosszantott, hogy mennyire a menő és béna kategóriákban gondolkodik. Főleg azért mert elvileg ő a béna dolgokat szereti, akkor meg mit foglalkozik vele, hogy mások szerint mi nem menő.

A többiek még mindig elég szélsőséges karakterek és még mindig mind szerethető. Oké, Edinát nem csíptem, de csak mert Reni szemüvegén át kellett néznem, amúgy nem rosszabb jellem, mint bárki más. 

No, de lássuk azt a 9/b-t:

Arnold az abszolút kedvencem. Imádom a srácot, már miatta megérte belekezdenem ebbe a sorozatba. Mikor megjegyezte, hogy a kéztörés elég jó büntetés lenne annak, aki behajtja a könyvek lapjainak csücskét, szívecskék röpködtek a fejem körül. Ízelítő a humorából, mert a szarkazmus a szívem csücske:

"– Tehát hétfő reggel hét órakor mindenki pontosan érkezik a Déli pályaudvarra. Neményi, értetted? – nyújtogatta a nyakát Máday. 

– Igen, úgy gondolom az agykapacitásom lehetővé teszi, hogy ezt a roppant bonyolult információt befogadjam – közölte Arnold."

Virág a legszerethetőbb figura. Olyan jó lelke van, hogy megbocsátok neki minden rajongási hóbortot csak a kutyáját sajnálom, mert úgy érzem, hamarosan megint át lesz nevezve...

Kinga zseniálisan megszállott. Hiába túlteng benne a versenyszellem, nem lehet nem kedvelni, mert ő is jó ember. (Mondjuk ez a diákok mindegyikére megállja a helyét.) Éljen a maximalizmus!

Ricsi a fiúk közül a második kedvencem, mert ő valóságos srác és nem olyan sarkított, mint a többiek. Tőle is hoztam egy idézetet:

"– Mi a bánat történt a hajaddal? 

– Igazgatóhelyettes asszony, nem tudom. Egyik reggel felébredtem, és ilyen lett! Berasztásodott – vonta meg a vállát.Máday totál hitetlenkedve meredt rá.
– Ennél jóval eredetibb ötlettel is próbálkoztak már!
– De… – nézett Ricsi a plafonra. – Az igazgatóhelyettes
asszony mondta mindig, hogy csináljak vele valamit. Csináltam. 

- Gondoltam, levágathatnád!
– A házirend nem tiltja. 

– Még – vágta rá Máday, majd sóhajtva méregetni kezdte Ricsit. – Nem bánom, maradjon! Ugye ez higiénikus? – hajolt közelebb Ricsi fejéhez.
– Persze, évente mosom."

Zsolti és Dave mindketten egyértelműen humorforrásként szolgálnak, nem is rosszul, még úgy sem hogy mindig ugyanabból fakadnak a viccek. Szóval elég egyoldalú lett a karakterük, de még mindig jobban vannak jellemezve, mint a következő két fiú.

Robi és Andris csupán a kocka címkét szolgája ki és ha épp nem kockák, akkor veszekednek, ami bár szórakoztató, azért szintén meglehetősen egyoldalú. No, de az ilyen karakterek is szerethetőek tudnak lenni és még mindig több figyelmet kapnak, mint a maradék.

Zsák, aki nem tudom, hogyan bír életben maradni magyar nyelvtudás hiányában. Aranyos figura, akin úgy lehet nevetni, hogy közben az ember tudja, nem fog megsértődni. Például, ha Zsolti szívatja:

"– Zsák barátomnak lesz egy „lö hamburger”, egy „lö krumpli”, és egy „lö kóla” – közölte."

Gábor érdekes figura. Érdekes, mert első látásra mindenki azt gondolja, ő az a szereplő, akiről az írónő egyszerűen megfeledkezett, valahogy mégsem így van. Ő ugyanis az igazi átlagdiák, akinek nincsenek szélsőségei, mint a többieknek, így nem kerül reflektorfénybe sem.

Cortez szándékosan maradt a végére. Most fognak ugyanis megkövezni a tinilányok, mert én bizony unalmasnak tartom. Csupán a könyv második felében csinált bármit azon kívül, hogy menőn nézett ki, zenét hallgatott vagy aludt. Még csak meg se nagyon szólal és így nemhogy megismerni nem lehet, de igazán megkedvelni sem. Nincs vele bajom, csak szörnyen üresnek találom. Igaz, ez inkább Reni (meg úgy általában a tinilányok) felszínes rajongását minősíti...

Összességében tehát tetszett, mert tele van fantáziával, szerethető figurákkal és remek, hétköznapi hangulata van. Könnyed kikapcsolódásnak ideális. Akinek az első könyv tetszett, bátran vágjon bele ebbe is.

Zene a könyvből: Green Day - Holiday