A mindenséghez mérhető

Ez a könyv a Keflavík-duológia második kötete és még egy megerősítés, hogy ezt az írót én bizony nagyon szeretem.

Az első részről, A halaknak nincs lábuk már írtam korábban, és ott elég jól összefoglaltam, mire lehet számítani egy Stefánsson könyvtől. Úgyhogy ezt most nem ismételném meg, inkább csapongó pillanatképeket adok az olvasási élményemről és lelkesedésemről.

Kezdjük azzal, hogy imádom a borítót. Gyönyörű a színvilága, tökéletesen illik a történethez (ahogy a cím is), egyszerűen jó kézbe venni és megcsodálni a polcon. A Typotex Kiadó ezúttal is remek munkát végzett, ahogy a fordító, Patat Bence is. 380 oldalas igényes kiadás, lehet róla példát venni.

Fülszöveg:

"A halaknak nincs lábuk folytatása a következő nap története. A behavazott Keflavikban teljes a szélcsend. Ari, a középkorú, elvált, hosszú évek távolléte után Dániából Izlandra hazatért könyvkiadó, bár nincs hozzá valami sok kedve, elindul, hogy meglátogassa haldokló apját. Margrét a múltban tekintetét a csillagokba fúrja, Oddur pedig kihajózott délre, legnagyobb fiával a fedélzeten. A hatvanas években egy fiatal pár felzaklatja a szomszédokat, aztán önmagát. Az izlandi nyár egyik legcsodálatosabb napján egy kisfiú elbújik a függöny mögé. Egy hal, egy ököl, egy tenyér csattan a járomcsonton, a jóképű Carl Sagan pedig a világűrről beszél.
A mindenséghez mérhető költői lezárása a Jón Kalman Stefánsson egy évszázadon átívelő, egy kelet-izlandi halászfalutól egészen napjainkig tartó családregény-ciklusának."

Viszonylag sokáig olvastam ezt a könyvet, mert ez nem az a fajta, amit a hétköznapok rohanásában felcsapok pár percre, majd szaladok a következő dolgomra, hanem amelyet ki szeretnék élvezni. Ezért nem is vittem magammal munkába, utazásra, egyéb helyekre, inkább otthon, a fotelem kényelmében, elég időt szánva rá akartam lapozni. Így többnyire csak hétvégén a reggeli kávém mellett vettem kézbe.

Ezt pedig nagyon jól tettem, mert ezt a könyvet ízlelgetni kell, hogy a szép szavak kellemes tempóban áramolhassanak át az ember agyán. Hogy kiélvezze a költői képeket, az összefüggéseket, a szép gondolatokat és a kifejezetten hétköznapi problémákat, amelyeket ez a történet felvet.

"A szép szavak semmit sem érnek, ha nem tesznek jobbá bennünket."

Nagyon kedvelem az író stílusát, és ez most sem volt másképp. Van valami kellemes a szavaiban, amitől az egyébként hétköznapi dolgok leírása kifejezetten széppé válik. Pedig helyenként nyers, már-már naturalista, mégis végig megkapó marad. Egyszerűen jó olvasni, jó érzéssel tölt el, még akkor is, ha amit olvasok néhol elszomorít. A szereplők sorsa ugyanis nem épp könnyű, vétenek kisebb-nagyobb hibákat, de nagyon emberiek. Kifejezetten szeretem, ahogy ábrázolja őket, ahogy nem fél megmutatni az élet olyan részeit is, amelyeket nem szoktak hangoztatni.

Közben ad egy korképet Izlandról és egy részletes, szinte antropológiai leírást a lakosságról, és mindezt megfűszerezi zenével és irodalmi művekkel. A könyvnek ettől remek hangulata van, igazi északi, cseppet fagyos, mégis szép.

"A versek nagyon hasznosak: amikor hideg szorongatja a világot, takarónak lehet használni őket, olyanok, mint időn kívüli barlangok, falaikon különös jelekkel, viszont nem sokat érnek, ha a csontjaink fáradtak el, az élet leselejtezett bennünket, és esténként csupán a kávésbögre melegíti fel a kezünket."

Ahogy az első kötet megállta helyét önmagában is, úgy ez a könyv is értékelhető külön, ám lezárásként igazán jó. A ránézésre összefüggéstelen szálak az időben nagyon szépen összeállnak a végére. A családi kötelékek egyértelművé válnak, és megjelenik még valami a könyvben, ami az első részben még csak sejthető, a generációkon átívelő minták. Nagyon érdekes volt, hogy a család különböző generációi lényegében ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, hasonló hibákat vétenek és mindez a mindenség része, gyakorlatilag összefügg.

"Aki nem ismeri a múltját, vagy nem akarja elismerni, az elvész a jövőben. Aki előre akar lépni, annak néha előbb vissza kell mennie."

A felmerülő gondolatok egyébként egyetemesek. Központi helyet foglal el közöttük a szeretet, a szülő-gyerek viszony, a pályaválasztás kérdése, a düh- és gyászfeldolgozás nehézségei, megélhetési kérdések, és úgy általában minden, ami egy emberélet alatt fontos lehet. Látunk jó és kevésbé jó példákat, ám ami igazán fontos, az értékítélet elmarad. Stefánsson nem az a szerző, aki megmondja a tutit, hanem az, aki kendőzetlenül megmutatja, lehet így is, meg úgy is élni, és nem állítja, hogy az egyik jobb vagy rosszabb lenne. Ezt pedig nagyon tudom becsülni benne. Ettől válnak a szavai értékessé és jóval többé, mint üres közhelyek.

"Ezek szerint a szerelem végülis nem az, hogy úgy szeretlek, hogy az életemet adnám érted, you'll always be my endless love – hanem az, amikor valaki kimegy a fagyba egy gyapjúpokróccal meg egy sapkával, hogy egy másik ember tovább fürkészhesse a csillagokat…"

Összességében tehát ez megint egy remek könyv a szerzőtől és egy szép lezárása a duológiának. Elégedett voltam vele, jó volt olvasni és bátran tudom ajánlani mindenkinek, aki kedveli a szerző munkáit. Ha pedig valaki még nem olvasott volna tőle, de szeretne egy szépen megfogalmazott, hétköznapi, mégis különleges könyvet tele remek gondolatokkal, akkor ideje megismerkednie vele. Csak kezdje az első kötettel.

Még egy idézet a végére kedvcsinálónak:

"Mindig is úgy éreztem, mintha Isten ősszel elfáradna, mintha a sötétség Isten szendergése lenne, a csillagok pedig az álmai."