A tó úrnője

Ezzel a könyvvel véget ér a Vaják sorozat és az a narratív ámokfutás, amelyet az író 7 kötet alatt elkövetett.

A borítóra Yennefer került, de hogy miért, mikor alig szerepel ebben a 480 oldalas könyvben, az rejtély.

Fülszöveg:

"Cirilla, a cintrai trónörökös a Fecske-toronyban eltűnik saját világáról, és olyan útra indul, ahová sem védelmezője, a fehér hajú vaják, sem mentora, a fekete hajú varázslónő nem követheti. Olyan útra, amelynek a végén a végzet várja – az a végzet, amelyről már oly sok látomás kísértette. Minden a helyére kerül, a kígyó a saját farkába harap, valami véget ér, és valami elkezdődik…"

Az előző résznél (Fecske-torony) már nagyjából kidühöngtem magam, és végigvettem, mi minden zavart ebben a sorozatban. Nos, nem csalódtak megérzéseim, mert a fináléra is maradt min dühöngeni, és abban sem tévedtem, hogy megint műfajváltást követett el a szerző. Nem sokon múlt, hogy ráhibázzak, mi lesz az új irány, mégis sikerült meglepnie vele, mivel ezúttal a görög drámákat vette alapul.

A narrációtól továbbra is égnek állt a hajam. Vastagságából adódóan ez a kötet nem a megszokott tíz fejezetből áll, hanem tizenegy hosszú fejezetre nyúlik, amelyekből valójában csak 4 fejezet érdemleges, csak ezek szólnak a főhősökről, és csak bennük halad némicskét a cselekmény. Azért mondom, hogy némicskét, mert a történet igazából egy fejezet alatt véget is ér. Mármint, ha úgy tekintjük, hogy a főhősök megküzdése a gonosz varázslóval volt az a bizonyos cselekmény. Ez ugyanis bekövetkezik a 9. fejezetben, ami egyetlen oldallal sem több, mint a többi. Felmerülhet a kérdés, hogy akkor mi is történt az ezt megelőző 8 fejezet alatt, és miért van még további két fejezet a kötethez csapva? Röviden: sallangnak.

Oké, kifejtem, de ez spoileres lesz és cseppet aggresszív, így akinek még van bizodalma ebben a sorozatban, inkább ugorja át.

Sokáig úgy tűnt, mintha az író nem akarná lezárni ezt a sorozatot. Nyújtotta a fejezeteket érdektelen mellékszereplők érdektelen kalandjaival (Például egy teljes fejezet szólt arról, hogy Jarre - aki egyébként a harmadik kötetben bukkant fel cirka öt oldalig - elmegy a háborúba.), politikai szarakodással (Igen, ennek is volt külön fejezet.), ami hosszú nevek, illetve több tucat királyság és város felsorolásából, valamint teljesen érdektelen kereskedelmi és politikai kapcsolatokból állt. Ez pedig nem azért zavart, mert nem kedvelem az ilyen típusú dolgokat, hanem mert a cselekmény és a főhősök (Már ha még mindig ők a főhősök, amelyben időnként erősen kételkedtem.) szepmontjából teljes mértékben érdektelen volt. Sallang, semmi több. Ugyanilyen volt a szintén egy teljes fejezetet megtöltő csata is, ami érdekes is lehetett volna, ha legalább egy hangsúlyosabb szereplő részt vett volna benne. Nem, a Jarre szintű, pár oldalig felbukkanó, harmadrangú mellékszereplők nem esnek ebbe a kategóriába. Ehhez hozzájöttek még az érdektelen kicsapongások a narrációban (Lásd második fejezet egésze és a random kadétok és egyéb egyetemisták szóbelije...) és Ciri ámokfutása a világok és idők között. Utóbbi még lehetett is volna jó, ha nem ilyen darabos, ha hozzátesz bármit a karakteréhez, vagy ha előtte a tündék és unikornisok nem mentek volna az agyamra.

Szóval úgy tűnt, mintha az író szándékosan húzná az időt, mert nem akarja lezárni a sztorit. Aztán eljutottam a finálét jelentő 9. fejezetig, és rájöttem, azért húzta-vonta a fejezeteket, mert hupilila gőze sem volt, hogyan akarja befejezni. Így mikor már kifogyott a sallangokból, találomra felcsapott egy görög drámát, és üsse kavics megírta, ami épp az eszébe jutott. Igen, ebből egyenesen következik, hogy a lezárás egy baromság. Ezt a hétkötetnyi történetet felfűzte arra, hogy mindenki, de tényleg mindenki (tündéktől a varázslókon át a tulajdon apjáig) gyereket akar csinálni Cirinek. Ezt a nevetséges alapgondolatot még meg tudta fűszerezni azzal, hogy mikor a főellenség, aki elvileg végig a háttérben mozgatta a szálakat, megkapja Cirit, meghátrál, mert megsajnálja. Vagyis ez a hétkötetnyi ámokfutás a nagy semmiért volt. No, de van még két fejezet további politikai sallangra, és hogy az író megöljön mindenkit, akit eddig még nem ölt meg, lehetőleg a legbanálisabb módon. Mondjuk ebben láttam a logikát, vesszem mindenki, akkor talán nem jut Sapkowski eszébe tovább írni róluk. Ó, írt még egy kiegészítő előzmény kötetet! Francba...

Spoilerek vége!

A történet tehát épp olyan katyvasz lett, mint a narráció. Ráadásul dühítően bugyuta lezárást kapott. No, de még lehetne menteni a menthetőt azzal, hogy legalább a főhősök érdekesek voltak. Ha-ha-ha! Nem! Fogalmam sincs, ki ennek a sorozatnak a fősőse, mert Geralt már pár kötettel korábban elvesztette ezt a címet, Yennefer sosem volt több romantikus mellékszereplőnél, és ebben a részben Ciri épp úgy el lett hanyagolva, mint korábban a vaják. Szóval a szerző nem csak azt érte el a hetedik kötetre, hogy ne legyen igazi cselekmény, hanem azt is, hogy ne legyen igazi főhős. Tudok gratulálni...

Egyébként jobb is, hogy nem szerepeltek sokat ebben a részben, mert minden karakter kifordult időközben a sarkaiból. Geralt mélabús nyafogógép lett, aki percenként változatja véleményét arról, hogy ő most vaják, vagy nem vaják. Yennefer erős nőből beletörődő kisasszonykává vált, míg Ciri, na ő épp olyan ostoba, mint volt. A legjobban mégis az fájt, hogy sikerült Kökörcsint is rossz színben feltüntetni, és teljes érdektelenségbe süllyeszteni Geralt további csatlósait.

Összességében tehát ez a kötet rettentően vontatott és rettentően dühítő. Minden, ami valaha jó volt ebben a sorozatban, meg lett ölve ebben az utolsó könyvben. A szereplőket kizsigerelték, a cselekményt meggyalázták, és ezzel minden értelmét vesztette. Úgy tettem le ezt a kötetet, hogy rájöttem, nagyjából 2500 oldalt vesztegettem el vele az életemből.

Nem ajánlom ezt a részt, bár tudom, ha valaki átrágta magát az előző hat köteten, itt már nem fog megállni, hiszen én sem tettem. Épp ezért elősorban azokat szeretném óva inteni tőle, akik még csak kacérkodnak a Vaják sorozat olvasásának gondolatával. Nekik azt javaslom, hogy kizárólag az első két részt (Az utolsó kívánság és A végzet kardja) olvassák, mert abban van a teljes sorozat minden szórakoztató eleme. A többi csupán hosszúra nyújtott ámokfutás egy nevetséges végkifejletig.

Kiegészítés:

Andrzej Sapkowski csak nem állt le. Írt még egy kiegészítő könyvet Viharidő címmel. Ez elvileg az első rész előtt játszódik, és elvileg a kezdeti novellás stlíusban. Egy picurka kíváncsiság van bennem felé, azonban úgy besokalltam a hét kötet alatt, hogy egy jó ideig nem vagyok hajlandó még rágondolni sem.

Fecske-torony

A Vaják sorozat számomra kifejezetten hullámzó élményt nyújt. Míg az előző rész (Tűzkeresztség) tetszett, és visszaadta hitemet a történetbe, addig ez most kevésbé okozott kellemes élményt. No, nem kell megijedni, ez a hatodik kötet nem annyira szörnyű, mint amilyen a negyedik (A megvetés ideje) volt, de nem is lett a kedvencem.

A borító ismét színvilágot váltott, ám a hangulata maradt, és ezúttal Ciri került rá.

Ez eddig a sorozat legvaskosabb kötete 430-as oldalszámával.

Fülszöveg:

"Mit ér az élet a Sors rendelte védelmező és tanító nélkül? Mit ér anélkül, aki mellett biztonságban érzi magát az ember… még saját magától is? És mit ér az élet társak nélkül? Mit kell tenni, ha hidegvérrel megölték mindüket? Hová kell menni, kihez kell fordulni?Miközben Ciri, az elveszett Meglepetés Gyermek majdnem halálos sérüléseiből épül fel egy elhagyatott mocsárban élő vénember segítségével, ilyen kérdésekre kell választ találnia. Úgy hiszi, Geralt és Yennefer is halott, és egyedül kell megállnia a lábán.Közben Geralt és Yennefer is a lányt keresi a maga módján, de hogy a Sors tartogat-e még nekik közös utat, azt csak a holnap tudhatja."

Hat kötet után rájöttem, hogy mi zavar a leginkább ebben a sorozatban, a narráció. Andrzej Sapkowski nem szépirodalomra adta a fejét, ez egyértelmű, és ezzel nincs is semmi baj. Azzal viszont nagy baj van, hogy még mindig keresi a saját hangját. Minden kötetben változtatott valamit a narráción. Kezdetben csupán annyit, hogy a különálló novellákat felváltotta az egész könyvön, sőt sorozaton végigfutó cselekmény. Aztán egyre több mellékszereplőnek adott hangot. Aztán elkezdett politizálni, aztán valószínűleg kezébe akadt a Trónok Harca, és megtetszett neki, így sutba dobta a kedves mesevilágot, és elkezdett egyre sötétebb és erőszakosabb dolgokról írni. Aztán olvasott egy mesét, és legyőzhetetlen késztetést érzett, hogy legalább a narrációba visszahozza a klaszikus mese hangulatát. Ha így folytatja, már az sem fog meglepni, ha a következő kötet egy szappanopera vagy egy soft pornó stílusában íródik. Egyszerűen egy hatlmas katyvasz az egész. Ettől pedig az olvasó időről-időre elbizonytalanodik vagy helyenként megrökönyödik. 

Picike spoiler, hogy világos legyen, mire is gondolok.

Csupán ebben a könyvben három elsődleges narráció van és szintén három teljesen felesleges kiegészítő narráció. Az elsődleges volalat a következők alkotják: politikai intrikák uralkodókkal és varázslókkal; Gerald csipet csapata az erdőben bóklászik; Ciri tovább merül az alvilágba George R. R. Martin Bolton családja után szabadon. Elég változatos, nem igaz? Az író szerint nem, ezért behozza a következő teljesen érdektelen és felesleges narrációkat: Geradtról mesél egy bácsi a gyerekeknek, mintha mindez egy klaszikus mese volna. Kökörcsin csontjait halála után legalább ezer évvel kirabolják. Ciri minden egyes fejezete előtt egy bekezdés a következő módon: Ha valaki odaosont volna, azt láthatta volna, hogy bla-bla-bla. Miért? Miért kellett ilyen kiegészítő, történetidegen és tolálisan érdektelen vackokkal megtoldani ezt a kötetet? Egyszerűen nem értem, és megkockáztatom, hogy maga az író sem érti időnként, mi a fenét művel, és sajnos nem volt mellette egy vérmes szerkesztő, aki az orrára kopponthatott volna. Spoiler vége.

Egyébként az író nem csak a narráció fajtájának kérdésében döntésképtelen, hanem abban is, hogy mégis ki ennek a történetnek a főhőse. Ó, igen, Geralt már megint visszalépett mellékszereplővé. Cirit persze kapjuk nagy dózisban minden következetlenségével és hisztijével együtt. Még mindig utálom a csajt. Viszont azt már legalább sikerült eldönteni, hogy ki a főgonosz ebben a sorozatban. Bravó! Csak a következő kötetben meg ne gondolja magát...

A cselekmény meglehetősen lassan vánszorog előre. Az olvasók pedig nem lesznek okosabbak közben. Geralt díszes csapatával tovább bóklászik, ami helyenként még mindig szórakoztató, bár ebbe is sikerült belenyúlnia a Kökörcsin emlékiratai narrációval. Ciri továbbra is szennyben és vérben ázik, míg Yennefer alig pislákol ebben a részben. A politikai intrika persze zajlik, alakulnak szövetségek, történnek árulások, de legyünk őszinték: Ez mégis ki a bánatot érdekel?

400 fölötti oldalszám ellenére tehát nem haladt sokat a sorozat cselekménye ebben a részben. A szálak ugyanis nem akarnak összefutni, a jóslatok még mindig ködösek (Vagy kifejezetten bosszantóak, mint a barlang falára firkálgató tünde.) és nem igazán látszik a végcél, ami felé ezek a kusza események vezetnének. Amennyire értettem az első három kötetben, miért sikeres ez a sorozat, annyira nem értem most, miért kell ezt ennyire elnyújtani.

Összeségében tehát, ez a rész nem igazán tetszett. Nem haladt sokat a cselekmény, és nem is találtam szórakoztatónak. Viszont, végre rájöttem, hogy mi bajom van ezzel a sorozattal, így megvilágosodásnak jó volt.

Ha valakinek úgy tetszett az előző rész, mint nekem, alacsonyabb elvárásokkal kezdjen bele. Viszont annyira nem rossz, mint a negyedik kötet, így ha valakit továbbra is érdekel a parkolópályán bóklászó vaják sorsa, olvassa csak el. A narrációhoz pedig egy adag nyugtató hatású teát javasolok.

Mivel már csak egy kötet van hátra ebből a sorozatból, (Illetve egy kiegészítő kötet, de ezt most hagyjuk.) a célegyenesben már nem állok meg. Tényleg kíváncsi vagyok, milyen irányba fog változni már megint a narráció, és hogy a végére kiderül-e, ki a főhős, Geralt vagy Ciri. Nagyon remélem, hogy az előbbi.

Tűzkeresztség

A Vaják sorozat előző része (A megvetés ideje) eléggé kedvemet szegte a történet alakulását illetően. Komolyan megfordult a fejemben, hogy hagyom egy ideig pihenni ezt a sorozatot. Azonban annyira bosszantott a dolog, hogy mégis úgy döntöttem, adok egy esélyt az ötödik kötetnek, nátha visszahozza a kedvemet.

Szerencsére ez a rész csupán a borító színvilágában hasonlít az előzőre, és egy új és kifejezetten szimpatikus szereplő került rá. 

Terjedelemre megszokott 320 lapjával.

Fülszöveg:

"Ríviai Geralt a thaneddi puccs után Brokilonban lábadozik. Egy világ választja el Ciritől, a Meglepetés Gyermektől, akit pedig állítólag neki rendelt a sors – a lányt ugyanis Nilfgaardban látták utoljára. A vaják tehát hosszú és veszélyes útra indul a driádok földjéről a háború sújtotta vidéken keresztül, de nem marad sokáig egyedül: ahogy közeledik úticéljához, egyre többen csatlakoznak hozzá… E furcsa kompánia végül egy olyan konfliktusba csöppen, melyet csak véres küzdelmek árán élhetnek túl."

Ez a rész egy igazi felüdülés volt az előző borzalmas kötet után. Az író ugyanis végre visszatalált a főhőséhez, és ezzel visszatalált a sorozat eredeti hangulatához is.

A kötet cselekménye viszonylag egyszerű, egy kalandos utazást mesél el háború sújtotta területen. Mondhatnánk tehát, hogy szokványos, a szereplők mennek, megküzdenek az akadályokkal, majd mennek tovább. Azonban ez a szokványos felállás olyan üdítően hatott, hogy minden pillanatát élveztem. Hiába voltak időnként üresjáratok (Páldául a törpök kártyázása öt oldalon keresztül...), végig szórakoztató maradt. Ennek pedig három oka volt.

Egy, Geralt végre visszatért főszereplő státuszába. Annyira jó volt ismét központi szerepben látni, újra az utazásos kalandjairól olvasni, és a kissé karcos megjegyzéseit hallgatni, hogy kicsit elkapott a nosztalgia. A sorozat elején voltak utoljára ilyen gördülékenyek a vaják kalandjai.

Kettő, remek szereplőgárda. Geralt szerencsére nem egyedül utazott, hanem jött vele Kökörcsin, aki nagyban hozzájárult a rész pozitívabb megítéléséhez. Egyszerűen nem lehet nem szeretni a költőt minden esendősége és nagy szája ellenére. Még mindig ő a kedvenc figurám. Ráadásul dalnok kedvencem kapott még néhány társat a szorakoztatás érdekében. Az egyik ilyen szereplő a borítón is látható hölgy, Milva, akinek megjegyzései kifejezetten a humorfaktort növelték, és aki könnyen megkedvelhetőnek bizonyult. Aztán jöttek a törpök - a törpök pedig mindig szórakoztatóak - egy manóval kiegészülve, és hogy Geralt sose maradjon változatos kísérők nélkül, hozzácsapódott még két szórakoztató figura, ám ezek kilétét felfedni kisebb spoiler lenne, így csak annyit mondhatok, ők is igazi színfoltnak bizonyultak.

Három, Ciri parkolópályára került. Azt hiszem, az előző kötet csalódottsága és a mostani kötet felvillanyozó mivolta után kijelenthetem, utálom Cirit. Egyszerűen idegesít ez a ostoba liba. Bosszant a nyafogása, zavar, hogy gondolkodás helyett ukmukfuk elkezdett gyilkolni, és meg sem fordult a fejében a következmények eshetősége. Hisztizik, miközben Geralt és Yennefer (Nem kapott most sok szerepet, ám ez így volt jó.) szinte szó szerint tűzön, vízen át mennek, hogy megmentsék az elátkozott hátsóját. Előre látom, hogy nem fogja megköszönni nekik. Számomra, minél kevesebbet szerepel Ciri egy kötetben, annál élvezhetőbb a történet.

Ez a három dolog volt az oka annak, hogy kifejezetten szórakoztatónak találtam ezt a részt. Minden benne volt, amit a történet első részeiben megszerettem. A párbeszédek sziporkáztak, a szereplők szerethetőek voltak (Cirit és bandáját leszámítva), míg a klandok izgalmasak, és végre új szörnyet is megismerhettünk, ami nagyon hiányzott már. Az események még mindig véresebbek voltak kicsit, mint a megszokott mesékben, ám ez egy háborús övezetben érthető, és a remek karakterek ellensúlyozták. Ráadásul az író megragadott minden lehetőséget, hogy a háború ellen néhány gúnyos monológgal felszólaljon, és ezt kifejezetten dicséretesnek találtam.

Összeségében tehát ez a rész visszahozta hitemet ebbe a sorozatba. Igazán szórakoztatónak találtam. Tudom ajánlani mindenkinek, főleg ha a szokványos utazós fantasy történeteket kedveli. Ha valaki esetleg az előző rész után nem kívánná folytatni - amit valahol megértek - adjon azért egy esélyt ennek a kötetnek, mert tényleg jó. 

Idézet a könyvből:

"– Nem sok jót jósolok a fajtátoknak, emberek – mondta komoran Zoltán Chivay. – Minden értelmes lény ezen a világon, hogyha szükségre, nyomorra és szerencsétlenségre jut, általában a saját fajrokonához csapódik, mert közöttük könnyebb a nehéz időket átvészelni, mert egyik segíti a másikat. Közöttetek meg, emberek közt, mindenki csak azt nézi, hogyan tudná magát a másik nyomorán megszedni."

A megvetés ideje

A Vaják sorozat 4. része új színvilágot kapott a PlayON kiadásában. Ez pedig egy remek megoldás, mert ez a kötet bizony több szempontból szakít az előző három résszel. Hiába került ismét Geralt a borítóra és maradt továbbra is 300 oldal a vastagsága, ez egy merőben más könyv, mint az előzményei.

No, de előbb fülszöveg:

"A háború előszele már mindenütt érezhető: az utakat másfajúak renegát csapatai tartják rettegésben, a városok utcáin rejtélyes halálesetek történnek. A királyok nem bíznak többé a varázslókban, akik azt képzelik, varázshatalmuk feljogosítja őket, hogy beleártsák magukat a politikába. Némelyikük a szabad országok javáért cselekszik, mások önös érdekből, de a varázslók álságos mosolya és felszínes csevegése mögött sorsdöntő játszmák zajlanak. Ríviai Geralt mindig is büszke volt semlegességére. A vaják korábban úgy gondolta, elegendő, hogy a saját sorsáról döntsön… csakhogy akkor még nem kellett mások miatt aggódnia. Egyedül könnyű semlegesnek maradni, de ha egy kislány élete a tét, már nem annyira. Geralt igyekszik mindent megtenni Ciri védelmében. A kérdés az, hogy ez elég-e."

A történet ebben a kötetben is maradt az előző részben felvázolt központi cselekménynél. Az események, így kitérők és mellékszereplők ide vagy oda, egyenes vonalon haladnak. Szóval mondhatnám, hogy épp azt kapja az olvasó, amit elvárt, ám sajnos nem így van.
Ez a rész volt eddig számomra a sorozat mélypontja, rögtön ki is fejtem, miért.
Az előző kötet már adott egy nagyobb adag politikai háttért az eseményeknek, bemutatta az országokat, illetve királyaik nézőpontját. Ez jó, szükségszerű és kellően árnyékoló hatást keltett, hogy értsük az összefüggéseket. Csakhogy ebben a részben az író több hangsúlyt helyezett ezen politikai intrikák és országos összeesküvések irányába, mint amennyit a főhőseinek adott. Geralt konkrétan mellékszereplő lett a saját sorozatában. Yennefer ismét parkolópályára került, míg Ciri, na ő annyi reflektorfényt kapott, hogy csoda, ha bele nem vakul. A finom egyensúly, ami a harmadik részt jellemezte, tehát odaveszett.
Vesztét még jobban kihangsúlyozza az író szándékolt és most már tényleg bosszantó sejtelmessége. Értem én, hogy a homályos utalásokkal és ködös jóslatokkal a feszültséget akarja fokozni, de ezt teszi már több mint két kötete, ami kifejezetten bosszantó. Ezzel ugyanis nem mélyíti az olvasói kíváncsiságot, hanem erősíti a közönyt, mert már annyit utalgat, ám mégis hallgat a legjelentősebb dolgokról, hogy az olvasó egy idő után úgy érzi, oké, hagyjuk, inkább nem is érdekel. Legalábbis én így volt vele, mikor újra és újra feljött egy sejtelmes jóslat, aztán meg nem történt semmi, nem oldott meg semmit, nem világított rá semmire, csak volt, mint haldokló légy a befőttes üvegben.
Kicsit úgy éreztem ezzel a sok háttérinformációval és ködösítéssel, mintha nagyobb lenne mindennek a füstje, mint a lángja.
Mindez azonban nem dühített fel annyira, mint az indokolatlan és hirtelen műfajváltás. Úgy ismertem meg ezt a sorozatot, mint egy szórakoztató mesét. Kalandos volt, vicces és tele volt klasszikus mesei utalásokkal és klasszikusan könnyed cselekménnyel. Ez a rész viszont gyökeresen más. Az író szakított a mesékkel. Itt már nincsenek mágikus lények, se Grimm történetek átalakítva, sőt, még szórakoztatás sincs abban a kellmes és könnyed formában, mint amit az előzményekből megszokhattunk. Itt vér van, halál, erőszak és minden, mi a 18-as karikával jár. No, de nem Geralt vagy Yennefer szemszögéből, akik magabiztos szarkazmusukkal mindezt mégis szórakoztathatóvá tehetik, hanem egy alig 14 éves kislány nézőpontjából. A kötetnek ugyanis egyértelműen Ciri a főhőse, Ciri, aki fiatal, butus, gyermeteg, keresi a bajt, és a baj bizony nagyon komolyan meg is találja. Úgy éreztem a könyv utolsó száz oldalán, mintha nem is a Vaják sorozatot olvasnám, hanem a Trónok Harca egyik kötetét... Ez pedig egyáltalán nem tetszett, mert itt, ebben a mesés fantasy világban a céltalan erőszak, az indokolatlan szexuális tartalom kifejezetten groteszk módon hatott. Főleg, hogy minez egy kislánnyal esett meg. Egyszerűen nem értem, hogy az az író, aki a Geralt és Yennefer között vibráló egyértelműen erotikus magas labdákat is alacsonyan és takarékon kezelte, miért írt nyíltan egy gyermek molesztálásáról. Ebbe a világba nekem ez egyáltalán nem illett bele.
Őszintén szólva, nem tudom, hogy mit gondoljak erről a részről, mert egyáltalán nem tetszik az az új irány, ami felé a cselekmény halad. Számomra ez már nem az a történet, amelybe belekezdtem. Nem az a világ, ahol a legmókásabb sárkányvadászatot olvastam, ahol a szörnyeket meg lehet menteni, ahol a klaszikus mesék új köntösben tovább élnek. Ettől pedig mérhetetlenül csalódottnak érzem magam.
Nekem tehát ez a rész nem tetszett, így csak elszánt rajongóknak tudom ajánlani. Azonban nekik is csak a következő figyelmeztetéssel: Vigyázzatok, erőszakos, felnőtt tartalom! Ha pedig valaki úgy érzi, nem akar mélyre szállni az erőszakban, hanem megmaradna a kedves mesei utalásoknál, inkább hagyja ki ezt a kötetet.

Tündevér

A Vaják sorozat harmadik része ránézésre épp olyan, mint az első kettő. Ismét 300 oldal körül jár és ismét vörös-fekete borítót kapott egy meghatározhatatlan figurával (Én ezúttal sem jöttem rá, ki ez az íjjal felszerelt tünde.), legalábbis a PlayOn kiadásában. A tartalmat illetően azonban már kicsit más a helyzet, no de előbb jöjjön a fülszöveg:

"Az emberek, törpök, manók és tündék több mint száz esztendőn keresztül éltek békében egymás mellett. De ennek a békének vége, és a fajok ismét egymás ellen – és maguk ellen – harcolnak.
Ebben a viharos időben születik egy gyermek, akire a világ összes vajákja várt. Ciri a Cintrai Nőstényoroszlán, Calanthe királyné unokája. Különös hatalmakkal és még különösebb sorssal van megáldva, mert egy jövendölés Lángnak hívja őt: lángnak, amely örökre megváltoztatja a világot – jó vagy rossz irányba…
Ríviai Geralt, a vaják magával viszi Cirit a vajákok központjába, de Ciri egyáltalán nem hasonlít a többi tanítványhoz. Nem kell keresztülmenjen az átlagos vajákok számára a természetfeletti képességek eléréséhez szükséges mutációkon, amelyek gyakran kiirtják az érzelmeket és az emberi érzékenységet. Ciri valami egészen egyedülálló.
Ahogy a politikai helyzet egyre baljóslatúbbá válik, és a háború fenyegetése szinte már kézzel fogható a vidéken, Ciri megtanulja a hatalmát azok támogatására használni, akik szembeszállnak a gonosszal. De több segítségre van szüksége, mint amennyit a vajákok adhatnak neki: amint Geralt és ő elhagyják a vajákok központját, olyasvalaki veszi üldözőbe őket, aki pontosan érti a prófécia tartalmát – és pontosan tudja, mire képes Ciri."

Ahogy a fülszöveg is mutatja, jelentős változás állt be ebben a sorozatban: lett központi cselekménye. Míg az előző két rész legfeljebb lazán kapcsolódó kalandokból állt, addig itt már egy kaland van, értelemszerűen Ciri körül, ám a már jól megszokott kisebb sztorikból felépítve. Be kell vallanom, hogy ez először bosszantott, mert vágytam a megszokott alternatív mesékre, ám aztán megbarátkoztam vele. A történetnek ugyanis határozottan jót tett a központi cselekmény.

Tetszett, hogy hiába ugráltunk fejezetenként időben és térben, a lényegi elem változatlan maradt. Ráadásul, míg a könyv első felén a hangulat a megszokottnál komorabbra sikerült, néhány kedvelt szereplő felbukkanásával helyreállt a rend, és ha nem is volt olyan bohókás, mint korábban, de mindenképpen szórakoztatóbbá vált.

Azt hiszem, ki kell jelentenem, hogy Kökörcsin egyik rajongója lettem. Már a második részben is éreztem, hogy ő az egyik legjobb szereplő, de ez most már kétségtelen. Úgy feldobta az olvasási kedvemet, mint költészetrajongó fruskák a szoknyájukat a trubadúr közelében. A sorozat legszórakoztatóbb fénypontjai mindig hozzá kapcsolódnak.

A másik szereplő, akiről szintén nagyon szeretek olvasni, az Yennefer, mert ő sokkal gördülékenyebbé teszi az olvasást gunyoros megjegyzéseivel. Nagyon örültem, hogy ezúttal nagyobb hangsúlyt kapott és úgy néz ki, ez a folytatásban is ki fog tartani.

A főhős persze továbbra is Geralt, akinek jól áll az utazás. Ráadásul ő tényleg magányos farkasként a legjobb, olyankor keveredik a legérdekesebb kalandokba.

Cirit a könyv elején nem igazán tudtam hová tenni. Köré épül a központi cselekmény, ez eddig oké, voltak szórakoztató megnyilvánulásai, ami szintén oké, valahogy mégis csak az utolsó fejezetben éreztem úgy, hogy van helye a többiek mellett. Talán mondhatom, hogy kellett idő, míg felnőtt a feladathoz.

No, és hogy mi ez a központi cselekmémy? Egyelőre jóslat és ármánykodás gubanca. Az író még nem igazán konkretizált semmit és bár az olvasónak ezúttal elég részletes képet adott az egyes országokról, azok elhelyezkedéséről és uralkodóik politikai érdekeiről, azért akadnak itt még hézagok. Mégis, ez az összeesküvős, orgyilkos vonal tetszett. Tetszett, hogy adott hátteret az eseményeknek és motivációt a folytatásnak.

Nem tetszett azonban, hogy Sapkowski már megint visszatért a kizárólag párbeszéden alapuló narrációhoz. Rendkívól puritánnak éreztem a mágiaórákat, amelyek tőmondatokban folytatott párbeszédekből álltak hosszú oldalakon keresztül. Biztos bennem van a hiba, hogy a "Így fordítsd a csuklódat! Nem jó. Igazíts rajta! Ez az! Most jó! Gyorsabban. Hajajaj!" monológok tömege érdektelen, gagyi és semmitmondó volt. Tudod, tudom, sznob olvasó vagyok, de ez van, nekem igen is kell a leírás és ebből alig kapok bármit is ebben a történetben.

Összefoglalva, a sorozat továbbra is jó, sőt kezd összeállni a cselekmény, a karaktereket pedig nagyon megkedveltem, ám a nyelvezettel még mindig vannak gondjaim. A gondokon azonban túl fogok lépni és kíváncsian várom, mit hoz a negyedik kötet.

Tudom ajánlani ezt a részt azoknak, akik az előző kettőt olvasták és szerették. Ha pedig valakit esetleg zavart volna a korábbi részek összefüggéstelensége, akkor mindneképpen lapozzon bele, mert itt bizony kezd összeállni minden.

A végzet kardja

Ez a kötet a Vaják sorozat második része, aminek közvetlenül az első könyv befejezése után ugrottam neki.

Terjedelemre épp olyan, mint az előző és még mindig a PlayON kiadás borítói mellett teszem le a voksomat, bár foglamam sincs, kit illusztrál a kardos úriember a borítón.

Fülszöveg:

"Geralt a vajákok közé tartozik: mágikus képességeinek köszönhetően, amelyeket hosszan tartó kiképzése és egy rejtélyes elixír csak még tovább csiszolt, zseniális és könyörtelen harcos hírében áll. Ugyanakkor nem hétköznapi gyilkos: célpontjai vérszomjas szörnyetegek és aljas fenevadak, amelyek mindenütt hatalmas pusztítást végeznek, és megtámadják az ártatlanokat. A birodalmat járva azonban fokozatosan ráébred, hogy bár prédái egy része kétségtelenül elvetemült szörnyeteg, mások azonban bűn, ármány vagy egyszerű ostobaság áldozatai."

Oké, ez a fülszöveg pont ugyanolyan, mint az első résznél, azonban ez nem lustaság vagy fantáziátlanság következtében alakult így, hanem jobb híján. A sorozat cselekménye ugyanis csak ennek a második résznek a végén kezd kibontakozni, így lényegében nincs is mit összefoglalni. Sőt, a két kötetet akár egy vaskosabb könyvbe is bele lehetett volna foglalni, annyira nem érzi az olvasó hol van egyiknek a vége és hol kezdődik a másik.

Ebből egyenesen következik, hogy ez a rész is rövidebb történetek sorát meséli el. Tehát még mindig olyan, mint egy novellás kötet, azzal a különbséggel, hogy a különálló kalandokat egyre többször köti össze valami - vagy inkánbb az estek többségében valaki - így sokkal erősebben érződik rajtuk az összetartozás.

Az író továbbra is remek humorral nyúl a jól ismert mesékhez (Pélául: A kis hableány.) és csempészi bele a florklórból ismert lényeket. Ezúttal azonban az egyes kalandok cseppet hosszabbra nyúltak és mindegyikben nagyobb hangsúlyt kapott a főhős gondolkodásmódja. Az olvasó így egyre közelebb kerül Geralt karakteréhez, ami a folytatásban reményeim szerint még fontos szerepet kap. Kökörcsinből pedig sosem elég. Olyan jó humorral dobja fel a kalandokat ez a bohókás szereplő, hogy öröm olvasni. Míg az első részen csak mosolyogtam, itt volt hogy hangosan fel is kacagtam.  A sárkányvadászatot például végignevettem és még most is kuncogok, ha eszembe jut. Sapkowski stílusa tehát továbbra is szórakoztató.

Ha már az írónál tartunk, picivel több leírást alkalmazott ebben a részben, aminek kifejezetten örültem. Illetve nagyon tetszettek a történetbe ágyazott környezetvédő gondolatok és hogy újra és újra előkerült a kisebbség kérdése. Itt ugyan a varázslatos lények vannak kisebbségben, ám az ő problémájuk a valóságban is kifejezetten fontos üzenettel bír. A könnyed szórakozáson túl tehát tud adni a könyv néhány mélyebb gondolatot, amin érdemes elmélkedni, rágódni, mint egy jó mese tanulságán.

Nekem tehát továbbra is tetszik ez a sorozat, így biztosan olvasom majd tovább is. Tudom ajánlani mindnekinek, akinek az első könyv tetszett, mert ebben sem fog csalódni. Ha pedig valaki még nem kezdett volna bele ebbe a sorozatba, pedig kedveli a mesés kalandokat, akkor ne habozzon adni neki egy esélyt.

"A más fajokkal folytatott háborút idiotizmusnak tartom. Lehetséges persze, hogy remek szórakozást jelent unatkozó és fásult hercegeknek. De nem nekem."

Az utolsó kívánság

Többször belebotlottam már ebbe a sorozatba. Ajánlotta ismerősöm, láttam sok-sok ember kezében, valahogy mégsem vonzott igazán. Talán, mert a számítógépes játéknak köszönheti sikerét, a játékok pedig engem teljes mértékben hidegen hagynak. Aztán elkészült a filmsorozat adaptációja, amit pár nap alatt befaltam (majd írok róla a Sorozatajánló rovatomban) és ami meghozta az érdeklődésemet.
Illetve meghozta a kedvemet az e-könyv olvasás iránt is, mert a sorozat 7 kötetét e-könyvként szereztem be. Igazi modern könyvmoly lettem.
Őszintén szólva nekem a régebbi kiadás borítói jobban tetszenek, mivel sokkal egységesebbek, mint az új változat a Gabo Kiadótól.
Ez a kötet tehát a Vaják sorozat első része és 300 körüli oldalszámával kellemes terjedelmű olvasmány.
Fülszöveg:

"Geralt a vajákok közé tartozik: mágikus képességeinek köszönhetően, amelyeket hosszan tartó kiképzése és egy rejtélyes elixír csak még tovább csiszolt, zseniális és könyörtelen harcos hírében áll. Ugyanakkor nem hétköznapi gyilkos: célpontjai vérszomjas szörnyetegek és aljas fenevadak, amelyek mindenütt hatalmas pusztítást végeznek, és megtámadják az ártatlanokat.
Hiába tűnik azonban valami gonosznak vagy jónak, nem biztos, hogy valóban az – és minden mesében van egy csipetnyi igazság."

Van valami, amit nem árul el a fülszöveg és amit nem igazán értem, hogy miért, de nem szoktak kiemelni ennél a könyvsorozatnál, pedig az egyik legjobb tulajdonsága. Ez nem más, mint a történetbe csempészett klasszikus mesék szórakoztató átdolgozása. A könyv a főhős kisebb-nagyobb kalandjait meséli el, amolyan novella jellegű stílusban. Ezek a kalandok így vagy lazán kapcsolódnak egymáshoz, vagy teljesen különállóak és többségükben felbukkan egy-egy jól ismert mese átdolgozása. Ilyen például Hófehérke története, ami kicsit sötétebb lett az ismert változathoz képest, vagy a Szépség és szörnyeteg, ami épp hogy sokkal szórakoztatóbb átiratot kapott, mint amit a rajzfilm változatból megszokhattunk. Szóval a szerző nagyon kreatívan oldotta meg a kalszzikusok újragondolását.
No, de persze nem csak a jól ismert mesékhez nyúlt, hanem a népi hiedelemvilághoz és Tolkien után szabadon a fantasy történetek népszerű figuráihoz. Van tehát itt minden a strigátók a tündékig és persze az elmaradhatatlan középkori díszletben. Ha pedig középkor, akkor jöhetnek a királyok, hercegek, bárdok és persze a királyságok közötti csatározások és udvari intrikák. A lengyel szerző tehát egy jól ismert, fantasy olvasók körében kifejezetten otthonos világot alkotott.
A karakterek ehhez a világhoz, illetve a mesei elemekhez igazodva szintén meglehetősen szórakoztatóra sikerültek. A főszereplők kifejezetten könnyen kedvelhető figurák és a párbeszédeik gördülékenyek és jó humoruknak köszönhetően kifejezetten szórakoztatóak is.
Az egyetlen negatívum, amit fel tudok hozni ennél a könyvnél, az a nyelvezete. Eredeti megjelenése 1993-as, így nem egy mai alkotás és ennek megfelelően a '90-es évek fantasy stílusában íródott. Ez azt jelenti, hogy nagyon-nagyon sok a párbeszéd és rettentően minimális a leírás. Ettől az olvasási élmény egyrészt felgyorsul, mert a párbeszédeken tempósan végighalad az olvasó, másrészt nem egy esztétikai magasugrás. Bár az is lehet, hogy túl sok szépirodalomra hajazó, illetve terjengősebb könyvet olvastam mostanában. Nekem tehát furcsa volt az átkötő részek kurtasága és az extrán fecsegős szereplők hosszú monologizálása. Azért persze jó néhány oldal után belejöttem és a végére teljesen megszoktam ezt a fajta írói stílust.
Összességében tehát ez egy szórakoztató fantasy kötet kifejezetten humoros meseváltozatokkal. Nekem tetszett, kellemes kikapcsolódást nyújtott, így tudom ajánlani azoknak, akik kedvelik ezt a műfajt és szívesen olvasnák a klasszikus meséket egy egészen új köntösben. Ha viszont valaki nagy epikus történetet keres, nem ez számára az ideális olvasmány, mert ez a könyv inkább egy novellás kötetre hajaz.

Kiegészítés:
A Vaják sorozat, ahogy fent már írtam, összesen 7 kötetből áll, illetve íródott még hozzá egy kiegészítő kötet Viharidő címmel. A kiegészítő rész lényegében előzmény, mert cselekménye az első kötet előtt játszódik, azonban később írta meg a szerző, így a sorozat legvégén érdemes elolvasni. Tervezem, hogy végigolvasom a teljes sorozatot, sőt már bele is kezdtem a második kötetbe.