Csavargások XXIII.

Minden időbeosztási problémám ellenére, a szabadidős tevékenységeket elég jól meg tudom szervezni. Jól mutatja ezt, hogy bár az elolvasandó könyveimmel lassan haladok és a blogjegyzések is ritkultak mostanában, mégis tudok 3 érdekes programról írni.
Lássuk őket időrendben!

Columbus Hajó

a hajó

Felbuzdulva a japán éttermen, amikor az idei Étterem Hét legjobbnak ítélt helyszínei meghosszabbították a programot, San Diegóval úgy döntöttünk, kipróbálunk egy új éttermet.

A választásunk a Columbus Hajóra esett, mert mégis csak van valami extrán romantikus egy Dunán ringatózó étteremben. A hajó egyébként a Vigadó térnél "parkol" fixen kikötve és éjszaka szépen kivilágítva. A rossz minőségű fénykép ellenére is látszik, hogy a kilátás nem gyenge. Sajnos nem az ablak mellett kaptunk asztalt és kicsit furcsának találtam, a reflektorlámpákkal megvilágított asztalokat és székeket, ám így is hangulatos lett az esténk.

főétel

A különleges helyszín mellett a menü vonzott még ebben az étteremben. A programban résztvevők sajnos nem mindegyike gondolt a vegetáriánus vendégekre, ám szerencsére ez a hajó nem esett ebbe a hibába.
A háromfogásos menüt egy-egy levessel kezdtük. San Diego a húslevest választotta, míg én a kukorica krémlevest. Nem volt nagy adag, de kedvcsinálónak megfelelt.
Aztán jött a főétel és kísérőm ezúttal is szaftos és húsos ételt rendelt a borkóstolás mellé, míg én vargánya gombás rizottót kértem egy nagy adag limonádéval. Na, ez már méretes adag volt, nekem cseppet sok is.
Közben egy pincér viccesen óriási borsszóróval járt körbe és volt időnk a kivilágított városban is gyönyörködni.
A desszert számomra mindig nagyon fontos, néha konkrétan ez az, ami bevonz egy helyre. Itt is elég szimpatikusnak tűnt a brownie eperrel. Nekem ehhez a sütihez elengedhetetlen a fagyi, itt viszont csak eperhabot adtak mellé. Finom volt tehát, de nem a legjobb.

desszert

Azért így is bőven jól laktunk és összességében jó élménynek tartottuk ezt a vacsorát.
A Columbus Hajót tehát érdemes egyszer kipróbálni, ha valaki klasszikus romantikázásra vágyik, de jobban teszi az illető, ha akciós időpontban teszi (mint mi), mert az árak elég borsosak.
Egyébként ha választanom kellene a két Étterem Heti programunk közül, a Japanikát mondanám a jobbnak. Hiába hajókázás, az jobban passzolt az ízlésünkhöz és különlegesebbnek éreztük. 

26. Nemzetközi Könyvfesztivál
Idén szerencsére nem jött közbe semmi és nyugodtan elmehettem a Könyvfesztiválra. Csakhogy valami nagy baj lehet velem, mert egy könyvet sem vettem.
Mikor sétáltunk szombaton a Millenáris felé San Diegóval (sikerült rábeszélnem, hogy kísérjen el), anyukám felhívott és mikor mondtam neki, merre járok, nagy sóhajjal megkérdezte: "Na, és hány könyvet fogsz már megint venni?"  Természetesen nem hitte el, mikor rávágtam, hogy egyet se. Pedig valóban így történt!

süti

Nem, nem függesztettem fel könyvmoly létemet és továbbra is igazi boldogságot érzek, mikor kézbe veszek egy frissen vásárolt kötetet, de egyre válogatósabb vagyok. Mostanában jobban átgondolom (néha napokig érlelem magamban) mit érdemes megvenni és már nem csüngök úgy a friss megjelenéseken, mint korábban. Épp ezért, mikor Könyvfesztivál előtt átolvastam néhány blogjegyzést arról, ki milyen könyvet vár, rájöttem, hogy igazán engem egyik sem érdekel. Vagy ha érdekel, bőven jó lesz akkor, ha szembe jön velem a könyvtárban.
Aztán átnéztem a dedikálások listáját és arra jutottam, itt sem találok olyan szerzőt, aki most érdekelne. Úgyhogy maradt a csendes nézelődés.
Ezt a szemléletet egyedül az Olvashop kínálata törte meg kicsit, mert felcsigáztak a könyves ajakbalzsamok. Szóval céltudatosan csak az ő standjukhoz mentem oda, a többit csupán meg-megnéztem. A XXI. Század Kiadó standjánál például mikor végignéztem a könyvcsomag akciójukat, San Diegónak kommentáltam, melyik kupacba mit olvastam már. Meg is jegyezte, hogy akkor ez nem nekem való, mert nincs meg az újdonság varázsa.
Könyvet tehát nem vettem, de beszívtam kicsit a légkört, mosolyogtam a dedikálásért sorban állókra és megsimogattam egy-egy kötetet. Illetve mivel a dementoros ajakbalzsam már elfogyott, csak egy kis ajándékot vettem a barátaimnak és az egyik kinti standnál egy társasjátékot készülve a nyári utazásunkra.
Aztán, mikor kibámészkodtam magam, beültünk a közeli Auguszt cukrászdába egy kávéra és sütire. Idén én így ünnepeltem a könyveket.

Kincsem Park
A tavalyi pozitív élmény hatására idén is ellátogattunk a Kincsem Parkban megrendezett Food Truck Show-ra.
Ezúttal szerettem volna megnézni az agárversenyt, ám ezt péntekre tették és mi csak szombaton mentünk ki, így sajnos lemaradtam róla. Azonban nem maradtam új élmény nélkül, mivel szombaton kocsiversenyek voltak. Na, meg szemerkélő eső, de ez nem tántorított el minket. Kicsit ugyan aggódtunk az időjárás miatt, mert anyukámat is elvittem magammal, mert nem szeretünk bőrig ázni és mert féltem, hogy elmaradnak a futamok, de szerencsére jól alakult minden.

állatsimogató

Kora délután érkeztünk és bár időnként elkélt az esernyő és nem volt kifejezettem meleg, rétegesen felöltözve cseppet sem fáztunk.
Azért a forgalmon észrevehető volt a borult idő, ám így legalább csak a churros-os standnál volt kilométeres a sor, mindenhol máshol hamar megszereztük, amit akartunk. Úgyhogy kipróbáltunk néhány ételt, ittunk kávét és végre megkóstolhattam a spanyol édességet is. Közben megnéztünk jó néhány futamot és megint körbelengett minket a versenyszellem. Körülöttünk a lelátón mindig ültek olyanok, akik fogadtak és kitörő lelkesedéssel ünnepelték a befutót. Mi ezúttal sem hódoltunk a szerencsejátéknak.
Én ellenben hódoltam az állatsimogatónak. Az esős időben kevesebb volt a gyerek, így nem kellett megküzdenem velük a kisállatok figyelméért. Szóval simogattam nyulat, kacsát, tyúkot, kecskét, szamarat és pónit. Megadták a lelki békémet.
Ezúttal is jól éreztük magunkat és továbbra is tudom ajánlani ezt a programot.

Churros

Zárszónak az említett spanyol édesség, mert a bejegyzésben nem volt még elég a finomságokból.
A churros lényegében spanyol fánk. Hosszú tésztarudak kisütve és fahéjas cukorba forgatva. Adnak hozzá mártogatni szószt is. San Diego hozta nekem a képen is látható adagot és úgy küldtem el, hogy töményet kérek, ha lehet Nutellával vagy csokival. Úgy jött vissza, hogy ez Nutellás, de rögtön megállapítottam, hogy nem, ez más márkájú mogyorókrém. Az ízvilágát tekintve, lehet hogy jobban jártam volna egy lekváros szósszal, de így sem volt rossz. Viszont elég nagy adag, ezért páros fogyasztásra javaslom. Egyébként finom, de nem lett a kedvencem.

Éjszárny

Olyan szép ez a borító, hogy muszáj volt belekezdenem a A holló jele sorozatba. Meggyőzött a madár és a finom tapintású kötése, de egyébként is szerettem volna fantasy történetet olvasni.

Sokat tehát nem tudtam a könyvről, mikor belekezdtem, leszámítva azt, hogy 336 lapjával, kellemes vastagságú olvasmánynak tűnt.

Fülszöveg:

"A ​széttört és szenvedő égbolt alatt terül el a Kárhozat végtelen és fertőzött sivataga, a halhatatlan Mély Királyai ellen vívott könyörtelen háború sötét mementója. A féktelen pusztítás lassan száz éve ért véget, amikor a Birodalom bevetette a Nall-gépezetet, az ismert világ leghatalmasabb fegyverét. Legyőzni azonban nem sikerült vele a királyokat, csupán kordában tartani – a mostanra romlott mágiával és vérszomjas démonokkal teli pusztaságban a halhatatlan uralkodók nagyon is éberek. Csak a megfelelő pillanatra várnak.
A fejvadász Ryhalt Galharrow jól ismeri a Kárhozatot. Amikor a hollót ábrázoló tetoválása életre kel, hogy előadja sürgető üzenetét, Galharrow az Éjszárnyakként ismert csatlósaival egy titokzatos nemesasszony keresésére indul az egyik távoli helyőrségbe. Egyikük sincs azonban felkészülve arra, amit ott találnak: a Mély Királyai nem félik többé a Nall-gépezetet, és óriási seregükkel megindulnak a Birodalom felé. Az egyetlen reményt egy rég halott varázsló öröksége jelentheti, ám az Éjszárnyak ideje fogytán van."

Ez a könyv egy fantasy sorozat első része, vagyis az olvasó nagy dózisban kap egy teljesen új világot, teljesen új szókészlettel.  Ed McDonald szépen építkezik világ- és atmoszférateremtés szempontjából, az olvasónak azonban kell egy kis idő, míg belerázódik. Ehhez mondjuk nagy segítséget nyújt a fordító, Benkő Ferenc kreativitása, mert gyanítom, hogy a fonó, a fecsér, a vil és egyéb regénybeli kifejezések miatta nem voltak teljesen idegenek a magyar olvasóktól.

A világ egyébként tipikus középkori fantasy lovakkal, karddal, mágusokkal és erődökkel. A Kárhozat, a Királyok és Névtelenek azonban árnyaltabbá teszik. Az ötlet tehát rendben van és sorozatnyitóként fokozatosan adagolja a részleteket, ahogyan azt kell.

Szerencsére az író nem elégedett meg egy jó háttérrel, hanem írt hozzá egy könnyen megkedvelhető főhőst és egy pörgős cselekményt. Egyik kaland követi a másikat és ez cseppet sem hat mesterkéltnek. Nem éreztem úgy, hogy szándékos bukkanók és gödrök vannak a főszereplő útjába állítva, hanem természetesnek tűnt a bajok sorozata. Így jár az, aki egy ármánykodás közepébe csöppen...

Egyébként az ármánykodás is kellemes volt. Kellő mennyiségű kétes alakkal, szükségszerű árulókkal és nagyobbacska meglepetésekkel. Mert nem elég, hogy valaki kifejezetten gyanús, valami teljesen más dologban ludas. Ez pedig, bár nem fogtam padlót a csavaroktól, fenntartotta a cselekmény izgalmi faktorát.

Azonban úgy gondolom, hogy nem kifejezetten a sztori vitte el a vállán ezt a könyvet, hanem a narráció. A történetet a főhős meséli el, aki egy könnyen megkedvelhető, kissé sötét humorú figura. A gondolatai gördülékenyek voltak, szórakoztatóak és kellő mértékben sötétek ehhez a nem épp vérmentes világhoz. Van valami bájos a marcona katonákban.

Ízelítőnek:

"A tűzhalál csúnya vég, de az együttérzésemet csakis árvákra és kiskutyákra tartogattam, a gyújtogatók és a faszfejek a sereghajtók között voltak."

Összességében ez egy szórakoztató, olvasmányos történet. Egyedül a szerelmi szál volt az, amire húztam a számat (Valamiért bosszantónak találom az amúgy nem jutna eszünkbe, de ha már világvége van, akkor szexeljünk klisét.) Számomra a könyv enélkül is megállta volna a helyét.

Nem mondom, hogy ez a legjobb fantasy történet a világon, de a piacon mindenképpen megállja a helyét. Tetszett, tudom ajánlani a műfaj kedvelőinek.

Kiegészítés:

A sorozat jelenleg három kötetre rúg és gyanítom, hogy lesz még negyedik rész is. Magyarul a következő rész, Hollóvér is elérhető és a kiadó már a harmadik kötet megjelenését is kezdi beharangozni. Nagyon remélem, hogy ez a sorozat nem jut a félbemaradt sorozatok méltatlan sorsára, mert szívesen olvasnám tovább.

Mozgóképek LXXV.

Áprilisban eléggé megcsappant a megnézett filmek listája. Egyrészt elég elfoglalt lettem (munka mellett tanulni elég fárasztó dolog), másrészt egyre kevesebb a jó film a mozikban, harmadrészt pedig San Diegóval átálltunk a sorozatokra a Trónok harca után szabadon. Némelyik sorozat meg is érdemelne egy-egy külön bejegyzést, ha lesz végre sok szabadidőm, talán meg is adom nekik.

A lényeg, hogy a múlt hónapban csupán 4 filmet néztem meg, ebből kettőt moziban.

Mary Shelley - Frankenstein születése

"Életrajzi dráma Mary Shelley, eredeti nevén Mary Wollstonecraft Godwin (Elle Fanning) történetéről, aki 18 évesen megalkotta a világ legismertebb gótikus regényét, sokak szerint az irodalomtörténet első horror művét Frankenstein, avagy a modern Prométheusz címmel."

Ez egy életrajzi film, amire nyertem két jegyet és mivel Nel barátom nem ért rá, San Diegót vittem magammal. Lehet, hogy jobban jártam volna valamelyik másik barátnőmmel, mert nem viselte túl jól a női szenvelgést.

Be kell vallanom, nem sokat tudtam az írónőről, sőt még a könyvet sem olvastam, ellenben rengeteg filmfeldolgozást láttam belőle. Számomra így teljesen új volt a történet, ami helyenként tényleg túlnyújtottnak érződik, néhol szenvedős, néhol meg csak már megint egy buta liba van a vásznon, aki bedőlt a szép szavaknak. Ezt azonban én könnyen viseltem, mert a látvány szép, a ruhák szépek, a korhangulat rendjén van. A film végére ráadásul, ahogy megszületik Frankenstein, a film végre kilép a klisékből és ad valamit. Az utolsó húsz perc tehát a veleje, minden, ami előtte történik, csupán felvezetés. Lehet, hogy ez többeknek sok, de nekem így volt igazán megkapó a bejezés. Sőt, meghozta a kedvemet a könyv elolvasásához.

Elsősorban azoknak ajánlom, akik kedvelik az életrajzi filmeket (irodalomszeretők előnyben) és nem zavarja őket, hogy sokat kell várni a lényegi részekre. Aki viszont irtózik a női szerelmi hisztitől, óvatosan bánjon vele.

Kedvencek temetője

"A nagy hatású Stephen King regény alapján készült film Dr. Louis Creedet (Jason Clarke) követi, aki feleségével, Rachellel (Amy Seimetz) és két kisgyermekükkel Bostonból kiköltözik vidékre, Maine-be.
Louis a család új otthona mellett, az erdő mélyén felfedez egy titkos és rejtélyes temetkezési helyet. Amikor beüt a tragédia, Louis segítséget kér a fura szomszédtól, Jud Crandalltől (John Lithgow), és ezzel egy olyan veszélyes láncreakciót indít el, amely felszabadít egy kifürkészhetetlen gonosz erőt, és ez szörnyű következményekkel jár..."

A régi filmváltozat meghatározó volt tizenéves koromban, mikor az összes felelhető King horrorfilmet és egyéb hasonló alkotásokat (legyenek azok bármennyire is a Zs kategória termékei) nagy lelkesedéssel néztem végig. Akkor jó volt, így nagyon kíváncsi voltam, hogy felnőtt fejjel az új változat is ennyire jó lesz-e.
Szóval nagyobbacska elvárásokkal ültünk be rá a moziba San Diegóval. Az elején úgy tűnt, meg fog felelni nekik, mert a hangulat megvolt, a látvány tetszetősnek tűnt (Imádom azt a macskát!) és a kis "csavar" a kamion áldozatával is üdítően hatott. Csakhogy, amint megtörtént az első haláleset, a film mélyrepülésbe kezdett a gagyi horrorok világába. A logikát sutba dobták, az érzelmek felületesek voltak és a borzongás is odalett, ahogy a zombigyerek szuper erejével kaszabolni kezdett.
Sajnos azt kell mondanom, bármennyire is csúnyának tűnik a mai vizuális effektek mellett a régi változat, még mindig összeszedettebb, mint ez a csak a látványra építkező, de egyébként üres alkotás. Csalódtunk.
Azoknak tudom ajánlani, akik még nem látták ezt a történetet, hátha nekik összehasonlítási alap nélkül megüti a horrorok alapszintjét.

Free Solo - Mászókötél nélkül

"Alex Honnold, a világ egyik legjobb és legbátrabb sziklamászója olyan célt tűzött ki maga elé, ami még rajta is kifoghat, sőt, az életébe kerülhet. A családja, a barátnője és a barátai tiltakozása ellenére elhatározta, hogy megmássza a Yosemite Nemzeti Parkban emelkedő El Capitan legendás 900 méteres gránitfalát, méghozzá nem is akárhogy, "free solo"-ban, azaz egyedül, biztosítás nélkül. Sokak szerint a vállalkozás felelőtlen hazárdjáték, mely során egyetlen rossz mozdulat katasztrofális eredménnyel járhat…"

Ez a dokumentumfilm sokkal borzongatóbb és izgalmasabb, mint a fent említett zombikeltő temető.
Elnyerte a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscar-díjat, így nagyon kíváncsi voltam rá.
Habár nem vagyok az extrém sportok rajongója, tudom értékelni a kimagasló teljesítményeket és ez a film pont erről szól. Rendkívül izgalmas, még úgy is, hogy a néző sejti, sikerrel fog járni. A gyönyörű képsorok és a szédítő magasság pedig csak még borzongatóbbá teszi. Ráadásul itt nem csak a főhős mászása az érdekes, hanem az egész stáb munkája, mert bizony az operatőr is mászik, ő is veszélyben van és rajta is ott a lélektani nyomás.
Nagyon tetszett, tudom ajánlani mindenkinek.

Fahrenheit 451 (Netflix)

"A közeli jövőben a könyvek káros dolgok, az emberek tudatát a médián keresztül formálják. A könyvekre tűzoltók vadásznak, mindent felégetnek maguk után. Egy akció során a fiatal Guy elgondolkodik, kit is szolgál."

Bradbury legismertebb műve új filmadaptációt kapott. Nos, nem kellett volna.
Másodszorra futottam bele abba, hogy a Netflix (amely egyébként sok igényes műsorral rendelkezik) tönkreteszi az egyik kedvencemet. Legutóbb az egyik kedvenc animémet (Death Note) szabta át indokolatlanul borzalmas formába, most pedig egy remek kis novellával (Marsbéli krónikák) tette ugyanezt.
Ez a film egyszerűen borzalmas. Nincs meg benne a könyv üzenete, céltalannak tűnik benne az erőszak és még a feszültséget sem tudta megalkotni, hiába ég minden sarkon máglya. Szenvedtem a viszolygástól és az unalomtól, miközben néztem.
Csapnivaló adaptáció, inkább senki se próbálkozzon vele. Ha valaki kíváncsi a történetre, olvassa el a novellát, mert ez a szutyok fényévekkel alatta van.

Értékelés:

Free Solo - Mászókötél nélkül                    ->   10

Mary Shelley - Frankenstein születése        ->    8

Kedvencek temetője                                   ->    4

Fahrenheit 451 (Netflix)                             ->    2

Lányok csöndje

Megtetszett ez az egyszerű, ám mégis kifejező borító és a fülszöveg alapján komoly hangvételű olvasmánynak ígérkezett. Ráadásul, mikor belebotlottam a könyvtár egyik polcán az agyam könyvmoly része azt súgta, én erről már hallottam valahol. 

Ennyit a beetetésről, nézzük a részleteket.

384 oldal, vagyis picivel vaskosabb mint az átlag, de még így is kényelmes vastagságú, legalábbis ami a kézbevételét illeti.

Fülszöveg:

"Van valami, amit minden lány tud ezen a szigeten, de senki nem beszél róla: SZÜLJ FIÚT!
Ahol a totális hazugság a legkisebb bűn, amit elkövetnek a gyereklányok ellen, ahol az ortodox rend a szabadság és az emberi méltóság teljes hiányát jelenti a lányok számára, ahol a világtól elzárt sziget idillje maga a kilátástalanság – ott az elnyomott gyerekek álmodnak maguknak egy szebb, szabadabb, élhetőbb világot. Aztán a serdülő Janey Solomon kilép a sorból, és azt mondja: NEM!"

Izgalmasnak hangzik ugye? Én is így gondoltam, de itt még nem ér véget az olvasócsalogatás, mert a fülszöveg így folytatódik tovább:

"A gyermekek ellen elkövetett abúzus antropológiai aspektusaiból és pszichiátriai kezeléséből doktorált Jennie Melamed nem tanmesét írt a rendszerszintűvé tett molesztálásról, hanem a nővé érő lányok lelkének végtelen gazdagságát, a méltóságra vágyó fiatalok szabadságtörekvéseit ábrázolja ebben a felkavaró disztópiában."

Na, ez már valami, nem igaz? Egy szerző, akinek ez úgymond a szakterülete, biztosan valósághű és hiteles. Bennem legalábbis ilyen és ehhez hasonló gondolatok fogalmazódtak meg, mikor elkezdtem olvasni ezt a könyvet. Most viszont, hogy a végére értem, a kötettel csapnám fejbe a hölgyet és megkérdezném a kedves konzulensét mégis hogyan adtak neki diplomát, mikor ennyire nem érti a fiatal lányok gondolkodását.

Ó, igen rengeteg problémám van ezzel a történettel és mindet ki is fogom fejteni bővebben, ám ezt csak a cselekmény (Hah, nem mintha igazából lenne!) leírásával tudom megtenni. No, de haladjunk szépen sorban.

A narráció különböző nézőpontokat, különböző lányokat mutat be és ez minden egyes fejezet elején jelölve van. Először érdekesnek tűnt, hogy a sziget különböző társadalmi helyzetéből válogatta őket össze az írónő, ám hamar kiderült, hogy ez sem lett teljesen kihasználva. A lányok gondolatai meglehetősen üresek és most nem arra kell gondolni, hogy buták volnának, hanem arra, hogy érdektelenek. Kivétel talán Amanda, ám sajnos nem ő a központi figura. A lényeg, hogy nem lehet őket megkedvelni, nekem legalábbis nem sikerült. Ettől pedig érezhetném szívtelen boszorkának magam, hiszen nem szimpatizáltam a molesztálásnak és egyéb erőszaknak kitett kislányokkal, de annyira érdektelenek maradtak a számomra, hogy az már félelmetes.

Elvileg ez egy lélektani regény, ami körbejár több aspektust egy lehetetlen helyzetben. Csakhogy az egész szituáció abszurd, logikátlan és hatásvadász. A lélektan pedig kimerül utalgatásból, heverészésből a parton és céltalan szenvelgésből, ami édes kevés. Az olvasó nem tudja beleélni magát, végig kívülálló és ez egy ilyen témánál szarvashiba.

Hogy többet tudjak mesélni, muszáj belemennem a részletekbe, így innentől Spoiler veszély!

Az elsődleges problémám az erőszak céltalanságával volt. A szigeten minden apuka köteles molesztálni leány gyermekét lehetőleg minél fiatalabb korban egészen addig, míg a kislány nővé nem válik. Ez pedig úgy baromság, ahogy van. Egyrészt lehet, hogy a szigetet létrehozó családok perverz barmok voltak, de hogy vesznek rá egy nem ferde hajlamú embert arra, hogy erőszakolja meg az ötéves vér szerinti lányát? Nehéz elképzelni. Ráadásul ennek az erőszaknak semmi oka, mert mikor a kislány nő lesz (vagyis elkezd menstruálni) összehozzák egy nagy orgiapartiba a többi lánnyal és a facér fiúkkal, hogy így alakuljanak ki a házaspárok. Ezeknek a lányok pedig épp olyan újdonság a szex, mintha apukájuk nem mászott volna rájuk éveken keresztül minden este. Sántít a dolog, nem is kicsit.

Szóval a történet hátterében vannak logikai lyukak, nem is kicsik. (Például egy szigeten vannak motorcsónakkal megközelíthetően a szárazföldtől vagy legalábbis egy másik szigettől, hogy nem vettek még észre repülőt?) Az írónő ugyanis utalásokból rakatja össze a történet hátterét az olvasóval. Ez egy jól kidolgozott világalkotásnál rendben is volna, de ilyen hézagokkal inkább rávilágít a fércmunkára.

A másik nagy problémám a "lázadással" volt. A fülszöveg lázadást ígér, ám a könyv feléig semmi sem történik azon kívül, hogy az író és a karakterek az olvasó szájába rágják, hogy nőnek születni szívás, a terhesség szívás a szülés meg maga a horror. Aztán tényleg kezd kibontakozni egy lázadásszerű dolog. Néhány kislány egy idősebb lány vezetésével kivonul a partra és ott marad, mert ott jobb. Ez a nagy lázadás, ami persze kudarcra van ítélve és nevetséges. Nevetséges, mert mégis miért gondolta az írónő, hogy aki a szigeten lázadni fog, az 9-12 éves? Nem, a gyerekek nem lázadnak, maximum világgá mennek pár órára. Ja, hogy itt lényegében ez történt csak órák helyett napokra és világgá helyett néhány száz méterre? Akkor ne hívjuk lázadásnak! Egyébként, akinek pedig lázadni kellene, a fiatal feleségeknek vagy inkább a fiatal anyáknak, akikben tudatosul, hogy a férjük hamarosan rámászik az éppen járni megtanult szemük fényére, mit csinálnak? Semmit, sőt fenntartják ezt az abszurd közösséget. Ez is teljesen logikus és hiteles...

Ráadásul az írónő annyira elveszett a női lélekben, hogy meg sem fordult a fejében férfi karaktereket bevonni a csúnya gyermekmolesztáló és gonosz vándorokon kívül. Pedig ennél még egy klisés szerelmi románc is jobb lett volna, de nem, itt minden férfi perverz állat vagy birka. 

Szóval a lázadás nem is igazi lázadás, de még ezt sem hagyja kibontakozni az írónő, mert gyorsan ír egy tüdőbajt, amiben megölheti amúgy is halálvágyóan szenvelgő karaktereit, hogy a végén egy kurtán furcsa szökéssel lezárja ezt a szutykot.

Spoiler vége, kiadtam haragom.

Ez a történet tehát nincs átgondolva. Az írónő egyetlen szándéka az olvasó sokkolása volt gyermekek elleni erőszakkal, ezt pedig nehéz pozitívan nézni. A karakterek unalmasak és inkább bosszantóak, mint kedvelhetőek. A cselekmény lassú és a szándékos ködösítéstől unalmas is, mert alig csöpög az új információ, a lezárás pedig épp olyan átgondolatlan mint minden egyes beteg szabály ezen a szigeten. 

Úgy érzem, az írónő egyetlen célja a döbbenetkeltés és a tabufeszegetés volt, ezért nem vette a fáradtságot, hogy bármit is rendesen kidolgozzon, megelégedett a felszínességgel. Ettől azonban az erőszak öncélú, így ő is épp olyan mint a szigetet megalapító családok, oktalan szenvedés okozója és ez nem az a mondanivaló, ami egy ilyen témánál megengedett.

Cseppet sem tetszett ez a könyv, sőt felbosszantott, hogy egy ilyen nehéz és súlyos témát ennyire semmibe vett. 

Senkinek sem ajánlom és nem azért, mert olyan erőszakos volna (gyakorlatilag nincs benne erőszak, csak utalások vannak rá), hanem mert ennek a könyvnek nincs mondanivalója.