Rózsaszín pöttyök XXII.

Idén még nem írtam ebbe a rovatba, úgyhogy itt van már az ideje, hogy megosszam néhány kedvesen rózsaszín pillanatomat.

Eper

Imádom az epret! Az eperszezon számomra maga a Kánaán, azonban nagyvárosban nem könnyű igazán finom, napon érett eprekre bukkanni. Mert lássuk be, szépek-szépek a szupermarketek eprei, csak cseppet sincs eperízük. No, de szemfüles epervadász, nem csak keres, hanem talál is.

Epres gyümölcstorta

Az első remek zsákmányt még az eperszezon elején szereztük. Történt ugyanis, hogy elmentünk San Diegoval egy nagyon meleg hétvégén egy faluba kastélyt nézni és geoládát keresni. 

Sajnos egyikkel sem jártunk sikerrel, mert a kastély nem volt látogatható felújítás miatt és a ládát sem sikerült fellelnünk. Kissé így csalódottak voltunk, hogy hiába autóztunk egy teljes órát a nyári hőségben, mikor észrevettük, hogy az egyik ház kerítésén ki van írva: "Eper eladó". Láttuk is, mikor egy hölgy kisétált egy ládányi eperrel. Több sem kellett, becsöngettünk. Hamar meg is jelent egy nagymamánk korabeli néni, aki közölte, hogy ma rakta ki a táblát és az előbbi hölgy elvitte az összes leszedett epret. Aztán gyorsan hozzátette, hogy ha segítünk neki szedni, szívesen ad. Úgyhogy elég hamar egy takaros kiskertben találtuk magunkat, ahol igazi profizmussal ültetek eprek voltak rendezett sorokban. Hárman elég gyorsan lekapkodtunk két kiló epret, miközben a néni gyakran mondta nekünk, hogy ne csak szedjük, együk is, mert meg kell kóstolni. Sőt, mikor nem volt meg milligrammra pontosan a két kiló, még visszament, hogy szedjen négy szemet és kiegyenlítse a különbséget.

Hihetetlenül kedves volt a néni, egészen a kapuig kikísért minket és úgy búcsúzott tőlünk, hogy látogassuk meg máskor is. A szedett eper pedig ezerszer finomabb volt, mint a bolti. Tanulság: Aranyos nénik kiskertjéből érdemes epret venni.

A két kiló pedig bőven elég volt, hogy pár napig meglegyen a nassolni valóm és jutotta belőle még egy gyümölcstortára is. A torta egyébként sima piskóta, rászeletelt eper és eperízű puding ínycsiklandó kombinációja.

Epres-ribizlis gyümölcstorta

Nem volt azonban lehetőségünk visszamenni a nénihez, így elkezdtük végigpróbálni az utak menti árusok kínálatát. Volt amelyik csalódást okozott, volt amelyik jobb volt, aztán egyszer San Diego egy olyan finom doboz eperrel tért haza, ami komoly függőséget okozott nálam. Talált egy zöldségest, ahol lengyel epret árultak és az az eper isteni. Úgyhogy rákaptam és ebből is sütöttem egy tortát. Mivel itt már kevesebb eper állt rendelkezésemre (a többségét nyomban befaltam, amint San Diego hazaért vele...) a díszítést ribizli szemekkel egészítettem ki. Ráadásul, ahogy a mondás tartja, gyakorlat teszi a mestert, így ennek a tortának a piskótája sokkal jobban sikerült, mint az előzőnek. A ribizli savanyúbb íze pedig tökéletesen passzolt az édes eperpudinghoz.

Foci Világbajnokság

Nem vagyok sportrajongó. Nem szoktam sportközvetítéseket nézni, épp ezért furcsa, hogy a focivébé szinte összes eddigi meccset láttam. Nem, nem lettem hirtelen focirajongó, szökő évente csak egyszer vetemedem önként meccsnézésre (legutóbb az Európa Bajnokság idején történt ilyesmi), azonban focirajongó fiúval élek együtt, így a meccsnézés megkerülhetetlen. Szóval vannak időszakok, amikor estékre elveszítem a figyelmét, mert meccs van. Ez évente előfordul az amerikai foci miatt (erről már írtam korábban) és pár évente az európai foci miatt. Néha elgondolkodom melyik eset a jobb, mert az amerikai focit kevésbé találom unalmasnak, ám azok a meccsek laza 4 órásak, míg a másik csak 90 plusz pár perc... Csakhogy most Világbajnokság van, így volt, hogy zsinórban 3 focimeccset kellett végignéznem és ez számomra rém unalmas.

legutóbbi alkotásom

No, de kreatív vagyok, így elfoglalom magam közben házimunkával vagy épp színezéssel. A mindenben van valami jó elvet követve mondhatom, végre van időm színezni. Hiába szeretem ugyanis ezt a hobbit, hiába kapcsol ki, rettentően időigényes, így csak akkor csapom fel a színezőkönyvemet, ha nagyon sok a szabadidőm. Nos, most a focimaraton alatt van bőven. Szóval esténként, míg San Diego a tévéközvetítéssel vitatkozik egy-egy bírói döntés miatt, én az asztalsarkon színezek. Ilyen egy jó kompromisszum.

Ismét repülök!
Talán a legrózsaszínűbb dolog mostanában, ami velem történik, hogy készülök a nagy nyári nyaralásomra.

Kiírtam magam két hét szabira és vasárnap elrepülök egy naposabb országba és nem is jövők vissza tizenkét napig.
Az úti cél: Portugália.
Már megvan minden ami kell: útikönyv, extra erős naptej és a ruhatáramat is felújítottam kicsit. Gondolatban tehát már csomagolok. A repülőm indulásáig azonban van még rengeteg elintézendő dolgom (munkahelyi szálak elvarrásától a vasalásig...) például be akarom fejezni jelenlegi olvasmányomat (Egy sötétebb mágia) és előre meg akarom írni a Mozgóképek rovat következő bejegyzését. Utóbbit be fogom ütemezni későbbi napra, hogy amíg távol leszek, legyen azért friss olvasnivaló.
Illetve, ha valaki kíváncsi rá, mennyire sülök ropogósra az óceán partján, figyelje a Twitteremet, ott biztosan fogok időnként életjelet adni.

Csavargások XVIII.

Itt a csavargások igazi szezonja. Szép az idő, utolsó nagy hajrá van a munkahelyemen (aztán egy-két hónapig nyugi lesz) és már a nyaralás is le van szervezve. Szóval minden ideális arra, bóklásszam kicsit.
Az elmúlt hetekben három helyszínen is csavarogtam, lássuk őket időrendben:

Nyíregyháza

Régóta terveztük San Diegóval, hogy elmegyünk Nyíregyházára. Elsősorban az állatkert érdekelt minket, ám még egyikünk sem járt a városban sem. A pünkösdi hosszú hétvégén az utolsó pillanatban foglaltunk szállást egy éjszakára, majd felkerekedtünk és átvágtunk a fél országon.

Szerencse, hogy csak egyetlen éjszakát töltöttünk ott, mert a szállásunk Nyírpazonyban hagyott bőven maga után kivetnivalót (egyikünk sem dohányzik, így a szoba minden zugába beleivódott füstöt cseppet sem tudtuk értékelni, ahogy a papírvékony falak általi hajnali ajtócsapkodós ébresztőt sem), és ezen még a finom és bőséges reggeli sem javított túl sokat. Illetve elég gyorsan konstatáltuk, hogy Nyíregyháza belvárosa laza húsz perc alatt megtekinthető és az állatkerten illetve a fürdőn kívül nem rendelkezik megcsodálandó pontokkal.

Azonban nem keseregtünk, fél napot eltöltöttünk azzal, hogy bejártuk a várost kincseket keresve. Nyíregyháza ugyanis tele van geoládákkal. Sőt, mondhatom, hogy igazi geoláda paradicsom és a többségét ugyanaz a kreatív emberke telepítette, akinek ezúton is köszönöm, hogy a rejtvényeivel lekötött minket több órára.

Az elsődleges úti célunk azonban az állatkert volt, így másnap, a nem túl kellemes panzióbeli éjszakánk után, el is mentünk ide.

Keresd a picit!

Rendszeres olvasóimnak nem kell bemutatnom állatok iránti szenvedélyemet, írtam bőven erről korábban. A lényeg, hogy jártam már nem egy állatkertben, épp ezért örültem nagyon, hogy a nyíregyházi ennyire szuper. Hatalmas területen foglal helyet, tetszettek a földrajzi koncepcióban elhelyezett kifutók, a kreatív megoldások, hogy minél közelebb érezze magát a látogató a megcsodált állatokhoz (például a zsiráfok mögött látható lombkorona szinten húzódó ösvény) és imádtam a hópárducokat. Egy teljes napot bóklásztunk itt, cuki vörös pandát, lusta oroszlánt, sok bébi állatkát - mert tavasszal rengeteg a pici zsiráfból, tevéből, vízilóból, majomból, kenguruból és makiból - bámulva, kecskéket simogatva és trópusi házban izzadva. Itt tényleg volt minden, még kisebb ócenárium is cápákkal. A tyúkok és pávák szabadon szaladgáltak, az állatoknak volt elég tere és egyik másik különösen szórakoztatónak bizonyult. Például az orrszarvú, aki nem kedveli a roller hangját és valahányszor egy kisgyerek elgurult rollerrel a kerítése mellett, rohamra indult. Ezzel nem kevés gyerkőcre hozta rá a frászt, ahogy a döngő léptű vágta után megtorpant a kerítésnél és morcosan prüszkölt egyet.

Cápa!

Úgyhogy igazán remek hely, megérte a sorban állást. Megérte a lepirulást a napon, mert a fókashow igazi attrakció volt és megérte a rászánt időt, mert én is csak másodszorra vettem észre a második sziklán szundikáló hópárducot. Mentségemre szóljon, hogy volt olyan csapat, aki közölte, nincs is itt hópárduc és arrébb állt, pedig a cicus hosszú farkincája szinte az orruk előtt lengedezett...

Remekül éreztük magunkat és cseppet sem bántam meg, hogy utaznunk is kellett ezért az élményért, mert ez az állatkert bizony megközelíti a bécsi színvonalát. Tudom tehát ajánlani.

Kis kecskét simogatni olyan jó!

Vörös panda épp vacsorázik

A félkegyelmű

Azt hiszem, egy időre kiábrándultam a színházból. Nem mondanám, hogy kifejezetten sűrűn jártam volna, azonban az esetek egy részében egyáltalán nem azt kaptam ezen alkalmaktól, mint amit elvártam volna. Hiába választ ugyanis az ember egy klasszikus darabot, végül úgyis egy újragondolt, modern feldolgozást fog kapni, ami csupán köszönő viszonyban van az eredeti művel. Ezt pedig nem csupán a saját tapasztalataimra alapozom, hanem a barátaim véleményére is.

Művészeti anyagok az évszázadok során
1500-as, 1600-as, 1700-as és 1800-as évek: olajfestmény
Aztán hirtelen: Srácok, kiállítottam egy vécét

Történt ugyanis, hogy Dörmi barátom lepasszolt nekem két színházjegyet, mivel mégsem tudott elmenni az előadásra. Boldogan át is vállaltam őket és meggyőztem F. barátomat, hogy kísérjen el. Ő mindig partner, ha kulturális programokról van szó.
Hétköznap esti előadás volt a Pesti Színházban, így mindketten közvetlenül munkából és meglehetősen fáradtan érkeztünk meg. Számítottunk rá, hogy nem lesz könnyed a darab, hiszen Dosztojevszkij egyik regényéről, A félkegyelműről volt szó. Az orosz drámák pedig sosem egyszerűek. Azt azonban nem sejtettük, hogy teljes agyzsibbasztásban lesz részünk.
Az első felvonás még fogyasztható volt, bár rögtön megállapítottuk: "Na, már megint egy modern feldolgozás.." Elvoltunk vele, néhol humorosnak is találtuk és a kreatív hangeffektek kifejezetten tetszettek. Aztán jött a szünet (amikor az okosabbak meg is szöktek a nézőtérről) és a második felvonás, ami egy betépett, depresszív utazás volt az értelmetlenség mezején. Indokolatlan gyerekszínészek. Hosszan elnyújtott, sehová sem vezető és semmiről sem szóló monológok. Cserépkályha tetején gubbasztó főhős. (Mondjuk a fizikai állóképessége csodálatra méltó volt.) Melankólia, gusztustalanodás (Csak nekem nem vicces, ha az egyik szereplő levizeli a falat?) és karácsonyfaizzók. Merő káosz az egész, aminek a nyomasztó hangulata ránk telepedett és ettől még fáradtabbnak éreztük magunkat. Felért egy finomabb kínzással és hazafelé sem igazán sikerült megfejtenünk, hogy a még befogadható újításból, hogyan lett egy ennyire elborult valami.
Most egy ideig biztosan nem vágyom színházba és legközelebb kétszer is meggondolom, hogy elfogadjak-e egy hirtelen jött jegyet.

Rise Against
Jó néhány éve, mikor az egyik egyetemi csoporttársam megtudta, hogy nem eszem húst, közölte velem, hogy akkor biztosan szeretem a Rise Against, mert minden tagja vegetáriánus. Nos, nem, nem ezért szeretem őket, bár kétségtelenül szimpatikusnak találom, hogy van egy hasonszőrű emberekből álló punk-rock banda a világon. Azért szeretem őket, mert tetszik a hangzásuk és lélekben pont olyan hippi idealisták, mint én. Olyan problémákra hívják fel a figyelmet egy-egy dalukkal, amelyek nagyon sok embert érintenek és ez a rendszer elleni lázadás a punk vonal egyik remek eleme.
Szóval nagyon kedvelem ezt a bandát, így mikor megtudtam, hogy fellépnek a Budapest Parkban, rögtön vettünk is rá két jegyet San Diegoval.
Ez volt az új albumuk, a Wolves bemutató turnéjának egyik állomása. Persze ettől függetlenül nem csak új számokat játszottak, hanem minden egyes slágert és a hazai vonatkozás miatt a Swing Life Away is terítékre került. Másfél órát végignyomtak remek hangulatban. Belefért még egy hosszabb monológ is az említett hippi szellemük miatt, amit örömmel fogadtam.
Meg kellett azonban állapítanom, hogy kezdek öreg lenni, vagy kijöttem a formámból, mert néhány ember rettentően idegesített a tömegben. Sosem értettem, miért ugrál valaki hátizsákkal a tömegben, mikor van ruhatár, illetve miért kell meggyújtani egy cigit, mikor mozdulni sem lehet, olyan szorosan vannak az emberek összepréselve. Nem sokon múlt, hogy megégetett, de cserébe azért jól ráugrott a bokámra, hogy érezzem a törődést. Attól, hogy kicsi vagyok és ha nem muszáj, nem lökdösődöm, még igazán észrevehetné, hogy más is áll szinte az aurájában, hála a többi húszmillió embernek. Szóval volt egy kis fennakadás, de arrébb küzdöttük magunkat a tömegben (praktikus, ha az ember lánya férfi kísérővel van, aki lökdösődik helyette) és onnantól már minden rendben volt.
Nagyon örülök, hogy elmentünk. Igazi élmény volt és ha a közeljövőben jönnek még Magyarországra, szívesen megnézem őket újra.

Kihantolt múlt

Épp egy gyilkosságos könyvre vágytam. Ennyi mentségem van arra a tettre, hogy kivettem a könyvtárból. Pedig elrettenthetett volna, hogy nem igazán szeretem a krimit és az is, hogy a Könyvmolyképző Kiadó jelentette meg női pszichothriller címszó alatt. Szóval nem épp a műfaj kemény vonalába tartozik, ezt előre tudtam. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy rettentően unalmas és meglehetősen bosszantó lesz.

Pedig a borító mutatós, 496 lapjával azonban jóval hosszabb, mint ami szükséges volna.

Fülszöveg:

"Dr. Annabelle Schwartzman végre megtalálta a helyét. A San Franciscó-i Rendőrkapitányság halottkémjeként együtt dolgozik Hal Harris nyomozóval, és kideríti azt, amit a halottak már képtelenek elmondani az utolsó pillanataikról. A munkája célt ad az életének – és egyúttal menedéket is jelent számára a zsarnokoskodó férje mellett töltött korábbi élete elől. Bár már hét éve kiszabadult a rosszul sikerült házasságból, fél szemmel még mindig azt figyeli, követi-e valaki.

Schwartzman legújabb esete igencsak aggasztó: az áldozat kísértetiesen hasonlít rá. Ráadásul egy döbbenetes bizonyíték azt sugallja, hogy a gyilkos még egyáltalán nem végzett – és hogy Schwartzman élete veszélyben foroghat."

Ez a könyv egy harmatgyenge krimi. A felén ásítoztam a másik felén pedig a fejemet csóváltam olyan gondolatokkal, mint: "A valóságban ilyen nincs." "Ó, már megint egy érdektelen szereplő." "Valaki üsse agyon a főhőst!" Úgyhogy most szisztematikusan körbejárom, miért is érzem sértésnek a műfajra nézve, kriminek nevezni ezt a könyvet. Spoilerek előfordulhatnak, bár nincs is benne fordulat, így ez a figyelmeztetés talán felesleges is.
Egy jó krimi alapja egy olyan gyilkosság, ahol nem tudni, ki a tettes. Nos, ebben a könyvben, amint megvan a hulla, már mindenki tudja ki követte el, csak azt nem, hogyan bizonyítsák rá. Talán még érdekes újítás is lenne ez, ha az írónő nem a krimisorozatokból szerezte volna a tudását. (Igen, én is olvastam a köszönetnyilvánítást a helyi rendőrség felé, de ez bizony akkor is sorozatokon nevelkedett történet.)
A nyomozás rém unalmas. A főhős folyton fitogtatni akarja intelligenciai (Jó vicc, a csaj nem egy észlény, sőt.) fölényét azzal, hogy véletlenszerű latin kifejezésekkel dobálózik. Értjük, hogy orvos, tudjuk, hogy a szakkifejezések a mezei halandók számára érthetetlenek, nem kell ezért mindennek az anatómiai meghatározását felsorolni. Ráadásul a nyomozás a krimisorozatok háromszögében zajlik: fényképek, elhagyott hajszálak és hámsejtek, valamint DNS vizsgálatok, ennyiből áll felgöngyölíteni egy ügyet. Nos, a valóságban nem. Nem, mert a DNS vizsgálat baromi drága, nem megdönthetetlen bizonyíték, így kizárólag nagyon indokolt esetekben és ritkán szokták kérni. Na, meg az említett krimisorozatokban...
A könyvet azonban még megmenthette volna egy jó főhős, csakhogy ez sem történt meg. Annabelle - aki furcsa módon mindig Schwartzman néven hivatkozik magára - egy rettentően gyenge jellem. Végig nyafog, szorong és túldramatizál mindent. Vannak rossz kapcsolatok, vannak olyan emberek, akiktől nehéz megszabadulni, DE ő önként és dalolva ment bele egy olyan kapcsolatba, amely erőszakkal indult, aztán sokáig tűrt, majd mikor a sarkára állva lelépett 7 évre (komolyan, 7 évig a férje színét sem látta) a jellemfejlődés legapróbb szikráját sem mutatta. Ugyanolyan ostobán és önvédelmi ösztön nélkül reagált a kissé beteg (Spencer egy görény, de távol áll az igazi pszichopatáktól) gyilkos férjére. Mármint ő egy orvosszakértő, nyomozókkal van körülvéve, mégis inkább elmenekül a rendőrség elől és öngyilkos küldetésre megy. Gratulálok, lányom, pont annyi eszed van, mint mikor hozzámentél egy seggfejhez!
Felmerül a kérdés, mégis miért bosszant ennyire a történet, mikor tipikusan csak egy gyenge könyv a sokból. Azért, mert csak ez a bugyuta vacak volt nálam egy olyan hétvégén, mikor végre elég időm volt olvasni. Mikor végre elmerülhettem több órára a nyomtatott lapok közé és mit kaptam: egy nyafka főhőst és egy rettentően vontatott, unalmas és meglepetésektől teljesen mentes történetet. Véteknek éreztem erre pazarolni az időmet.
Szóval nem tetszett és az ég óvjon meg tőle, hogy újabb "női pszichothriller" kerüljön a kezembe. Ezeknek a főhősnőknek a létezése az igazi bűntény a gyanútlan olvasók ellen. Senkinek sem ajánlom.

Mozgóképek LXIX

Az elmúlt hónapban több időt tudtam filmekre fordítani. Összesen 10 filmet néztem meg és a felét ráadásul moziban.

Vérző olaj

"Az 1900-as évek elején minden az olajról szól az amerikai határvidéken. Amikor Daniel Plainview hírét veszi, hogy van egy kisváros nyugaton, amely szinte fürdik az olajban, felkerekedik és a fiával együtt útnak indul Kaliforniába. Számítását siker koronázza, megcsinálja a szerencséjét, gazdag emberré válik. Ám a kitermelt olaj mennyiségével egyenes arányban növekszik a konfliktusok száma. Az olajbányászat velejárója a korrupció, a csalás, a pénz, a gazdagság ígérete elvakítja az embereket, veszélybe kerülnek a hagyományos értékek"

Nel barátom ajánlotta ezt a filmet és az elnyert díjak száma és az online értékelések is ráerősítettek erre. Épp ezért okozott elég nagy csalódást.
Ez a film rettentően lassú. Rettentően sarkított és tényleg rettentően lassú. Nel szerint, ez Amerika a bemutatott időszakban, számomra azonban nem. Nem, mert ez csak egy szelete, csak egy része és én bizony az árnyaltabb dolgokat jobban kedvelem. A zene nem segít a néző figyelmének fenntartásán, sőt, kifejezetten zavaró. Az egyetlen dolog, ami menti ezt a filmet a mélységes unalomtól, az a karakterek. A színészek remek munkát végeztek és a film érezhetően a főhős személyiségére fókuszál, csak hát az meg megint csupán egy szelet a nagy tortából.
Szóval ez egy személyközpontú, nyomasztó és nagyon hosszú dráma. Engem nem fogott meg, sőt, alig vártam, hogy vége legyen, mert majdnem elaludtam rajta. Kizárólag vállalkozó szelleműeknek ajánlom.

Hétköznapi vámpírok

"A film három lakótárs, Viago, Deacon  és Vladislav életébe enged bepillantást. Ezek a pár száz éves vámpírok már sok mindenről lemondtak, de a modern társadalom újabb és újabb nehézségek elé állítja őket."

Ezt a filmet Nel és San Diego is ajánlotta nekem. Tudják jól, hogy szeretem a fantasy műfaját és a humort sem vetem meg. Nem is okoztak vele csalódást.
Ez a film kétségtelenül elmebeteg és nagyon alacsony költségvetésből készült, ami látszik is a képkockákon. Mégis minden morbid eleme ellenére kedves humorral játszik. Lényegében egy vámpírfilm paródia és annak kiváló. A felvetett modern élethelyzetek problémái egészen jogosak és ez a dokumentumfilm jelleg, ahogy a cselekményt megkomponálták, remekül passzol hozzá. Helyenként kicsit sok volt, de összességében jól szórakoztam.
Tudom ajánlani azoknak, akik könnyed kikapcsolódásra vágynak és nem vetik meg a paródiákat. Vámpírkedvelők előnyben.

Sztálin halála

"1953 márciusában a nagy vezér meghalt, és milliók gyászolták Moszkva utcáin. Ám volt néhány ember, akinek a gyász helyett valami egészen más dolog jutott. Hruscsovnak és a vezetés többi tagjának ki kellett találnia, hogyan tovább, ezzel pedig őrült harc vette kezdetét az utódlásért."

Egy újabb "paródia". Az idézőjel pedig szükséges, mert csak az ég tudja, mennyi is ebben a nevetségesen abszurd filmben a valóság, hiszen az is pont ennyire groteszk és őrült lehetett.
San Diegóval moziban láttuk és cseppet sem csalódtunk benne.
A készítők remekül kombinálták a valóság abszurditását a dramaturgiai elemekkel. A színészek zseniálisan hozták a hataloméhes, ám óvatos karaktereket és a szovjet diktatúra minden picike elemét maximálisan kihasználták. A néző nevet rajta, remekül szórakozik, ám ha belegondol, hogy egy ilyen diktatórikus közegben a magas fokú paranoia nem is olyan elszállt ötlet, kicsit keserű lesz a mosolya.
Tehát remek fim, csak ajánlani tudom, akár érdeklődik az ember a történelem ezen csücske iránt, akár nem, mert mindenképpen szórakoztató.

Doctor Strange

"A világhírű idegsebész, Dr. Stephen Strange élete tragikus fordulatot vesz egy szörnyű autóbaleset következtében. Miután a kezeit attól kezdve használni képtelen orvosnak a hagyományos gyógymódok nem használnak, valószínűtlen helyen talál segítséget - egy titokzatos himalájai enklávé, a Kamar-Taj az utolsó reménye. Strange hamarosan rádöbben, ez a hely nem pusztán a gyógyításé, hanem a hadviselésé is: láthatatlan, sötét erőket kell visszaverniük, melyek világunk elpusztítására törekszenek. A doktor rövidesen válaszút elé kerül: visszatér régi, vagyonnal és népszerűséggel járó életéhez, vagy hátat fordít múltjának és újonnan szerzett mágikus képességeit latba vetve a világ szolgálatába áll a valaha volt legerősebb mágusként."

 Volt egy kis lemaradásom ezzel a Marvel filmmel. A helyzet ugyanis az, hogy bármilyen meglepő, én nem csípem Benedict Cumberbatch-t. Szóval voltak fenntartásaim a filmmel és azt kell mondanom, nem is kedveltette meg velem jobban.
A főhős egy egoista seggfej, aki nem mutat karakterfejlődést (mert még a film végén is egy egoista seggfej, csak talán a nézők többsége közel két óra alatt megkedvelte picit, mert mégis megmenti a világot), így nem igazán tudtam együttérezni vele. No, de ez nem is kellett, mert egy szuperhős film pusztán szórakoztatni akar, ezt pedig maradéktalanul meg is teszi. Tehát bár nem kedvelem a főhőst, élveztem a filmet. Nem mondom, hogy hibátlan, de a maga műfajában megállja a helyét. Ráadásul nagyon jól tettem, hogy a következő Bosszúállók film előtt behoztam a lemaradásomat.
Ha tehát valaki még nem látta, de egyébként kedveli a Marvel filmeket, ne tartson tőle, mert a szokott színvonalat hozza.

Bosszúállók - Végtelen háború

"A Marvel mozis univerzumának egészét felölelő, tíz év eseményeinek tetőpontját jelentő Bosszúállók: Végtelen háborúban minden idők legnagyobb és leghalálosabb leszámolására kerül sor. A Bosszúállóknak és szövetségeseiknek mindent kockára kell tenniük, hogy megfékezzék a nagy erejű Thanost, aki egy szemvillanás alatt elpusztíthatja a világot."

Nagyon vártam ezt a filmet és így volt vele Applequeen barátom is. Nem volt hát kérdés, hogy megnézzük, hiszen összeereszteni egy csapat szuperhőst mindig jó ötlet és mindig szórakoztató. Nem lett ez ezúttal sem másképp.
Már megint egy remek szuperhősfilm! A párbeszédek nagyon szórakoztatóak, a több szálon futó cselekménytől nem tűnik egy nagy bunyónak a film, hanem szépen eloszlik a csihi-puhi és végig fenntartja a néző figyelmét. Oké, néhány karakter nem túl okos, de ez kell a drámai hatás miatt és mondtam már, hogy nagyon jók a párbeszédek? Végignevettük az egész filmet.
Szóval csak ajánlani tudom, de elsősorban azoknak, akik a korábbi Marvel filmeket is látták, mert egy kis háttértudás a szereplőkről elengedhetetlen. Ó, és aki a film lezárása miatt aggódna, csak ennyit mondhatok: Nyugi, a Marvel egy nagy vállalat, aki a nézőkből él és nem hülye!

7 vérfagyasztó nap

"Egy vakmerő terroristatámadás a modernkori történelem legmerészebb, legizgalmasabb túszszabadító akciójához vezetett. Négy végsőkig elszánt támadó (köztük Rosamund Pike és Daniel Brühl) 1976 nyarán eltérített egy turistákat szállító repülőgépet, és Uganda diktátorától kért menedéket. A túszok ezzel belekeveredtek egy világpolitikai szerencsejátékba, miközben a rájuk vagy ellenük licitálók számára nem az ő megmentésük volt a legfontosabb szempont."

Nyertem két jegyet a film premier előtti vetítésére és nem volt kérdés, hogy Nel barátomat viszem magammal, aki Daniel Brühl legnagyobb magyarországi rajongója.
A film igaz történetet dolgoz fel és ennél diplomatikusabb már nem is lehetne. A magyar cím kicsit túloz, mert ez nem akciófilm, hanem egy dráma. A film azonban elhallgat egy fontos valós momentumot: néhány túsz meghalt a mentőakció során. Szóval nem hibátlan alkotás, ám a táncos jelenetek összevágásával remek lett a cselekmény dinamikája. Igyekezett minden nézőpontot, ha nem is ugyanannyi hangsúllyal, de bemutatni és Daniel Brühl még terroristának is cuki. Azt tudnám rá mondani, hogy korrekt alkotás és sajnos nagyon is aktuális.
Azoknak ajánlom, akik szeretik a politikai értelemben kicsit elmélkedős filmeket és kellő kritikával kezelik az igaz történeten alapuló alkotásokat. A film nem foglal állást a felmerülő kérdésekben, csak bemutatja azokat, így aki nyitott a többféle aspektusra, értékelni fogja.

Hang nélkül

"Világunkat látszólag sebezhetetlen, ragadozó lények foglalták el, melyek a legkisebb zajra is azonnal lecsapnak prédájukra, kíméletlen, halálos erővel.
Egy leleményes családnak sikerült életben maradnia teljes csendben, úgy, hogy elnyomnak minden lehetséges zajt, ami a mindennapi életükkel jár. Egyik gyermekük már odaveszett a borzalomban, így a szülők és a két megmaradt gyermek a gyásztól sújtva küszködnek a túlélésért... és megpróbálnak minden lehetséges módon felkészülni egy újabb gyermek születésére..."

Ha horrorfilmről van szó, Nel az én emberem. Bármikor eljön velem félelem nélkül, így nagyon vártuk ezt a különlegesnek ígérkező filmet.
Az alapötlet jó, ám a kivitelezés több sebből vérzik. A film remek hangulatot teremt és van néhány kreatív ötlete, ám összességében számomra kiszámítható és nevetséges volt. Nelnek tetszett és meg is kaptam tőle, hogy ne keressek logikát egy horrorban, de én akkor is elvárok minimális szintű logikai kidolgozottságot. Nem hiányoltam a szörnyek háttértörténetét, de elvártam volna, hogy ne a bolygó kihalása után jusson eszébe valakinek Heuréka! felkiáltással, hogy feltekeri a hangerőt és elköltözik egy hangszigetelt szobába.... Engem ezért nem győzött meg, a film végére már grimaszoltam és a szememet forgattam.  Kísérőmnek azonban tetszett.
Azoknak tudom ajánlani, akik ki tudják kapcsolni a logikai gondolkodást egy film erejére. Ha azonban valaki nem ilyen típus, nyugodtan kihagyhatja.

A legsötétebb óra

"Néhány nappal azelőtt, hogy Nagy-Britannia miniszterelnöke lett, Winston Churchill élete egyik legmeghatározóbb próbatétele elé került: megfontoljon egy kidolgozott békeszerződést a náci Németországgal, vagy határozottan kiálljon, és harcoljon az elveiért, a nemzet szabadságáért.
A megállíthatatlan náci erők legázolták Nyugat-Európát, és az invázió veszélye a küszöbön állt; a közvélemény felkészületlen volt, a király szkeptikus, saját pártja pedig ellene szervezkedett. Churchill ilyen körülmények között nézett szembe legsötétebb órájával, lelkesítette fel a nemzetet, és próbálta megváltoztatni a történelem menetét."

San Diego nagyon kíváncsi volt erre a filmre, míg én mérsékelten. A történelmi filmekkel nagyon kritikus szoktam lenni és most is az voltam.
Mielőtt bármit írok róla, le kell szögeznem, hogy Gary Oldman zseniális alakítást nyújtott. Remek volt Churchill szerepében. Épp ezért bármit is írok innentől, nem az ő hibája.
Ez a film annyira tipikus. Tipikusan drámai akar lenni, de nem igazán jön össze neki. Az összes néző ismeri a sztorit, így néhány monológ nem elég, hogy felcsigázzon valakit, mikor ismeri a történet végkimenetelét. (Ahhoz nagy munka kell, lásd Dunkirk.) Illetve beleesett a történelmi filmek tipikus csapdájába: rettentően giccses lett. Az elfogultságot meg inkább hagyjuk, mert szinte világít a filmről. Én ezért nem igazán tudtam értékelni - a főszereplő színész játékén kívül - azonban ha valaki kedveli a tipikus és cukros történelmi filmeket, akkor azért tehet vele egy próbát.

Memento

"Leonard Shelby (Guy Pearce) életét egyetlen cél vezérli: megtalálni azt, aki megölte és megerőszakolta feleségét és bosszút állni haláláért. Leonard azonban egy furcsa, gyógyíthatatlan betegségben szenved. Amnéziás és a frissen szerzett élményekre is képtelen emlékezni. Egyetlen dologban biztos csupán: bosszút akar állni. Betegsége azonban különösen megnehezíti ezt. Polaroid képekkel dokumentálja minden lépését, névjegykártyák, dokumentumok, tetoválások segítségével próbálja összerakosgatni élete és a brutális gyilkosság darabkáit. A szálak egyre bonyolódnak, mindenki gyanússá válik, talán még maga Leonard is. A nagy kérdés pedig még mindig nyitva áll: ki a gyilkos?"

Viszonylag régi, 2000-es film és benne van a kultuszfilmek halmazában. Szóval ideje volt már pótolnom.
Értem, hogy miért volt olyan nagy szám, mikor feltűnt a vásznon, értem, hogy miért szeretik olyan sokan. Tetszett is, mert ötletes, kreatív és  csavaros volt. Minden apró részletre figyeltek a készítők, pedig nem állt túl sok anyagi forrás a rendelkezésükre. Azonban nem nyűgözött le úgy, mint ahogy kellene. Ennek pedig egy oka van: későn láttam. Előbb láttam azokat a filmeket, amelyek ezután a film után készültek felhasználva egy-egy elemeit, mint magát a kiindulópontot. Így pedig az újdonság varázsa elkerült, sőt, számítottam is egy-egy momentumra, vagyis nem okozott meglepetést. Ettől függően nem bánom, hogy megnéztem, mert valóban kreatív és jó film. Szóval, ha valaki még nem látta volna, pótolja csak.

Szörnyek és szerelmek

"Víziszörnyek és ogrék, királyok és királynék, mágusok és kurtizánok gyűlnek össze Matteo Garrone sajátos hangulatú fantasy-horrorjában, amelyben a tündérmesék legsötétebb oldalát ismerhetjük meg olyan látványvilággal és szereplőgárdával, amit bármelyik hollywoodi produkció is megirigyelhetne. A szürreális fantáziabirodalomban játszódó, bizarr karakterekkel és drámai fordulatokkal teli cselekmény a 17. századi történetíró, Giambattista Basile Pentameron című „mesekönyvének” három történetét szövi egybe, amelyeket között az emberi gyarlóság és a bűnös szenvedélyek adják a kapcsolódási pontot."

Ez sem mai film, 2015-ös, azonban a hazai mozikban csupán most mutatták be. Nel nyert is két jegyet a magyarországi premier előtti vetítésre.
Kétségtelenül különc film, ám épp ettől remek a hangulata. A látványvilág hamar megnyeri a nézőt és a színészek is remek formát hoznak. Mindhárom történet igazi mese, a mese klasszikus értelmében, vagyis nem kisgyerekeknek való. Mindegyikben van valami groteszk, valami emberi és valami gyarló. A karakterek így hitelesek és a konfliktushelyzet ettől kerül közel az emberhez minden fantasztikus elem ellenére is. Közben pedig rendkívül szórakoztató (sokat kacagtunk) és időnként kényelmetlen (egy-egy jelenetnél félig eltakartam a szememet, annyira zavarba hozott), amitől igazi élményt nyújt.
Nekem nagyon tetszett, ám tudom, hogy szélsőségesen rétegfilm. Épp ezért csak azoknak ajánlom, akik kedvelik a klasszikus értelemben vett meséket és a kissé bizarr dolgokat.

Értékelés:

Bosszúállók: Végtelen háború                 ->   10

Szörnyek és szerelmek                            ->    9

Sztálin halála                                           ->    9

Memento                                                 ->    8

Hétköznapi vámpírok                              ->    8

Doctor Strange                                        ->    7

7 vérfagyasztó nap                                  ->    6

A legsötétebb óra                                    ->    5

Hang nélkül                                            ->    4

Vérző olaj                                               ->    3

A lány, aki előtt nincs akadály

A Geek girl sorozat ötödik, vagyis utolsó előtti része.

A borító szokásos, ezúttal rózsaszín (Ne tévesszen meg senkit a mellékelt kép, online felületen lett csak lila...) és 364 oldallal a terjedelem is megszokott.

Bármennyire hullámzó tendenciát mutat a sorozat, azért szeretnék a végére érni.

Fülszöveg:

"Harriet Manners rengeteg tényt ismer. Tudja, hogy egyszer tizennégy mókust elítéltek kémkedésért.
Tudja, hogy a Kígyók és létrákat és a sakkot is egyazon országban találták ki.
Tudja, hogy az űrhajósok szíve a világűrben kikerekedik.
És életében először most végre azt is tudja, hogyan alakuljon az élete.
Bárcsak a többiek is követnék a forgatókönyvet…"

Mielőtt belekezdek az aktuális kötet boncolgatásába, néhány tény álltalánosságban erről a sorozatról:

1. A sorozat 6 kötetes vagyis összesen 2108 oldal.

2. Ugyanaz a lány szerepel mindegyik borítóján.

3. Az első könyv a legszórakozatóbb rész.

4. Harriet meglepően ostoba és helyenként kifejezetten idegesítő.

5. A mellékszereplők viszont egytől egyig szerethető figurák.

6. Harriet tényleg mindig mindent félreért. Nem is fejlődik sokat a karaktere.

7. Ebben a sorozatban van a legtöbb kicsinyítőképzős, cukiskodó, nem létező szó.

8. Nem kedvelteti meg az olvasóval a divatvilágot.

9. A férfi szereplők indokolatlanul vonzódnak a főhősnő okostojás személyéhez.

10. Tele van érdektelen és néha kétségbe vonható tényekkel.

Az előző kötet értékelésében kifejtettem, milyen problémáim vannak a sorozattal és sajnos ezek egy része továbbra is fennáll.

Ahogy elkezdtem olvasni, rájöttem, hogy idegesít a főhős. Annyira ostoba, annyira nem képes fejlődést mutatni (Pedig ez már az ötödik kötet!), hogy kicsit sem tudok együttérezni vele, amikor valamit félreért (Mindent félreért! Tényleg mindent!) és inkább csak fogom a fejemet, mert tudom, úgyis elszúrja. Ennek azonban nincs tétje mert (nem fejlődik tőle) a családja és a barátai úgyis mindig kihúzzák a bajből és mindig mindent megbocsátanak neki. Épp ezért helyeseltem bőszen, mikor India kiosztotta és sajnáltam, hogy utána ebből sem lett semmi...

No, de most legalább volt egy ok, egy cél a főhősnő akcióihoz, megmenteni a cukipofa, szívárványosan túlpörgő, bébiunikornis ügynököt. Ez egy kicsit fellendítette a cselekményt.

A dolgok persze kiszámíthatóak voltak, bár Harriet megint próbált titkolózni az olvasók előtt és jobb színben tűntette fel magát, mint amilyen valójában, de egy magas cukiságfaktorú tinikönyvnél ez elnézendő.

A párbeszédek - főleg Jasperrel - még mindig szórakoztatóak és volt néhány jelenet, ahol jókat kuncogtam. A szórakozás így nem maradt el, de még mindig nem érzem azt a kezdeti lelkesedést, amelyet a sorozat nyitánya okozott.

Ráadásul az utolsó mondat nem kis konfliktushelyzetet ígér az utolsó kötetre és ez azért kicsit fel tudja csigázni az olvasókat. Igaz, már most fogom a fejemet, mert tudom, Harriet úgyis elbénázza, ám a végén úgyis minden rendbejön.

Összességében tehát nem olyan jó ez a kötet, mint az első kettő, de az előzőnél jobbra sikeredett. Szóval, ha valaki még érez egy cseppnyi lelkesedést az idegesítő, okoskodó és ügyetlen modellány iránt, tegyen csak vele egy próbát. A nagy fináléra pedig rettentően kíváncsi vagyok.

Kedvenc idézet a könyvből:

"… az lesz a legnehezebb, hogy ne valami cukorfélén éljek, mint a poszméhek."