Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről

Úgy érzem, mostanában igazán el vagyok kényeztetve az egyik kedvenc szerzőmet illetően. Két új könyve is jut egy évre, aminek nagyon örülök, ám kicsit lustává tesz. Ugyanis mindig rögtön beszerzem ezeket a könyveket, aztán érlelem őket a polcomon viszonylag hosszú ideig, ahogy ezzel a kötettel is történt.

A borító ezúttal is csodálatos. 200 lapjával nem hosszú olvasmány, mégis sokáig tartott míg a végére értem. Ez azonban jelenlegi olvasási tempómnak köszönhető, és nem róható fel a könyv hibájának.

Habár önálló kötetként van feltüntetve, lényegében a Csillagok sercegése folytatása. A főhős ugyanaz, és több utalás is történik arra a kötetre. Ez persze a szerző munkásságát ismerve cseppet sem meglepő.

Fülszöveg:

"Hosszú nyári vakáció vár a tízéves fiúra, aki élete első nagy kalandjára készül: Norvégiába repül a nagyszüleihez. A hetvenes években járunk, amikor „Izlandról legfeljebb stewardessek és politikusok utaztak külföldre”. A „forró” délen, ahol – ellentétben Izlanddal – magas fák nőnek, és rövidnadrágos férfiak élnek, csupa új élmény és új tapasztalat várja, és egyúttal a gyerekkor végének és mulandóságának a megsejtése. A felismerést, hogy nem maradhatunk örökké gyerekek, és képzeletbeli barátaink, a kedvenc regényhőseink sem maradnak mindig velünk, a Beatles zenéje festi alá. Ezt a belátást a kamasz mostohanővérrel elmélyülő viszony és a szünidő alatt a szigorú nagymamával szemben a fiú szövetségesévé vált nagypapa halála pedig tapasztalattá mélyíti."

Aki olvasoott már a szerzőtől, az tudja, hogy nála nem a cselekmény a lényeg, hanem a hangulat és a felmerülő gondolatok. Nos, ez ebben a kötetben sincs másképp. Lényegében egy kisfiút követhetünk nyomon egy nyáron át, ennyi és nem több, mégis több ez a történet laza nyári kalandnál.

Ez a kötet sokkal könnyedebb hangvételű, mint a fent említett másik, amelyben megismerhettük a főhős kisfiút. Ez ugyanis a gyerekkorról szól, annak minden izgalmas, unalmas és múlandó pillanatáról. A szerző zsenialitása abban rejlik, hogy remek módon tudja visszaadni egy kisfiú gondolatait. Az olvasónak egyszerűen nincs kétsége, hogy egy gyerek mesél és nem egy felnőtt férfi.

"Nagymama és nagypapa. Két szó, amely meg tud vigasztalni, mint egy vallás, vagy egy mamutfenyő."

A narráció ezért kedves, olvasmányos, őszinte, gyermekien naív és gyermekien szókimondó. Van itt minden a képzeletbeli és valós barátoktól, a mi számít épp menőnek kérdéskörön át a gyermeki félelmekig. Illetve, a könyv legfontosabb felvetése, hogy hol van a gyerekkor vége. Nagyon tetszett, ahogy a kisfiúk lényegében esküt tettek, hogy nem fognak felnőni, majd pár fejezettel később beköszönt a pubertás, és ez az ígéret kezdett elhalványodni.

"Néha elfog a gyanú, hogy a felnőttek halott gyerekek."

Ebben a kötetben is nagy hangsúly van emberi kapcsolatokon elsősorban családi és baráti viszonyokban. Akadnak itt érdekes karakterek bőven, és bár nem Izlandon, hanem épp Norvégiában járunk, a kisváros az bizony kisváros marad.

A korkép is szépen jelenik meg a szövegben, irodalmi utalások nélkül pedig nincs Stefánsson kötet. Úgyhogy tényleg van itt minden, amit a szerzőtől megszokhattunk.

Összességében ez egy szépen megírt elmélkedés a gyerekkorról. Mivel nagyon kedvelem a szerző stílusát, élveztem az olvasást, ám sokkal könnyedebbnek éreztem, mint a többi munkáját. Habár izlandi szerzőtől jobban szeretek hűvős időben olvasni, ősszel vagy télen, ez bizony egy igazi nyári kötet, örülök, hogy most vettem kézbe.

Azoknak ajánlom, akik a bejegyzés elején említett csillagos könyvet már olvasták és szerették, számunkra biztosan érdekes lesz ez a kötet is. Aki viszont még nem olvasott a szerző tollából, ne ezzel kezdje, mivel, bár minden benne van, ami az író védjegye, ez egyáltalán nem mondható tipikus munkájának.

"Rettenetes dolog egy könyv felénél meghalni."

Csillagok sercegése

Egyik kedvenc szerzőm viszonylag friss magyar megjelenése, nem kell ennél több magyarázat, miért olvastam el.

A borító gyönyörű, a fordítás még mindig szuper, de muszáj kicsit odaszúrnom a Typotex kiadónak, amiért minimálisan sem foglalkoznak marketinggel. Konkrétan semmi hír nem volt ennek a kötetnek a megjelenéséről, pusztán véletlenül botlottam bele. (Aztán persze rögtön meg is rendeltem, csak érlelgettem a polcomon, ezért írok kicsit megkésve róla.) Hasonlóan jártam egyébként egy korábbi megjelenéssel is. Ezzel nem csupán annyi a problémám, hogy nem értesülök hamar olyan könyvekről, amelyeket azon nyomban meg is fogok venni, hanem az, hogy ha én, rajongó nem hallottam róla, akkor a még nem rajongók sem fognak. Jón Kalman Stefánsson pedig megérdemli a rajongókat.

Na, de térjünk vissza erre az alig 200 oldalas remek könyvre. Fülszöveg:

"Egy kisfiúnak, aki nemrégiben veszítette el az édesanyját, mostohája lesz, egy fiatalember Csehszlovákiáig is elmenne a szerelemért, a századelő Izlandján egy bohém lelkületű ingatlanügynök beleszeret egy kamaszlányba. Jón Kalman Stefánsson a tőle megszokott fanyar humorral átszőtt, szívmelengető, az emberi lélek legmélyéig hatoló, lírai prózában meséli el egy izlandi család három generációjának az emlékek és álmok elmosódott határvidékén játszódó történetét. Mi végre a szerelem? Az egymással töltött unalmas és viharos hétköznapok ellenére mégis, mi láncolja egymáshoz az embereket? Miféle véletleneken múlik egy ember élete? Érdemes-e tanyára költözni, aztán gyertyát tenni az ablakba? Milyen íze lehet a fókauszonynak és milyen a színe a halálnak? Mit jelent az, hogy fostalicska? És mit szólnak mindehhez az ólomkatonák?"

Ez a könyv tökéletesen hozza a szerző megszokott stílusát a tőle szintén megszokott emberi kapcsolatokról. Akad azonban a történetben egy üdítő újdonság, a gyerekszemszög.

Cselekményt senki se várjon ettől a könyvtől. Aki már olvasott a szerzőtől, az már megszokhatta, aki pedig még nem olvasott, nos, jobb ha előre tudja. Ez ugyanis egy családtörténet négy generációra visszamenőleg. Csakhogy nem kronológikus sorrendben, hanem csapongva a fegifjabb és legidősebb generációk között, miközben időnként beiktatja a köztes generációkat is. Az elbeszélés tehát ugrál időben, térben és szereplők között, ám ez egyáltalán nem zavaró. (Főleg, ha az olvasó kedveli az ilyen csapongó elbeszéléseket, mint én.) Azért a gyerekszemszög és a dédszülők története a két leghangsúlyosabb szál, ezek adják a történet gerincét.

"A csillagok között nagy a sötétség."

A szerző tehát a megszokott témáihoz nyúlt, ami tekintve, hogy a kötet eredeti megjelenése 2003-as egyáltalán nem meglepő. Akadnak itt nagy szerelmek kissé mélabús folytatással, hétköznapi kisemberek problémái, diszfunkcionális családok, kommunikációs nehézségek és rengeteg olyan téma kapcsolatokról, amelyek univerzálisak, mint a szerelem, hűség és gyász.

A karakterek rendkívül emberiek. Esendőek, távolról sem tökéletesek, ám épp úgy megvan bennük a szeretet és a jóság, mint a sötétség. Nekem nagyon tetszik, hogy még a legkisebb mellékszereplőnek, például a péknek is vannak rétegei, van személyisége, saját kis története, amelyet bár a szerző nem fejt ki részletesen, néhány gondolatban remekül érzékeltet. A legjobban azonban a gyerekszemszög tetszett.

"Lehet, hogy Anya magányos. Biztos kellemetlen a koporsóban feküdni, sötét van, és olyan szűk a hely, hogy felülni sem tud, hogy olvasson, tornagyakorlatokat sem tud végezni, gitározni meg főleg nem, ezért is hagyta itt a gitárt a tárolóban."

Egyáltalán nem könnyű megragadni a gyermeki gondolatok hangját, a szerzőnek azonban remekül sikerült. Úgy ír egy kisgyerek élettel és hallállal kapcsolatos gondolatairól, világképéről, hogy az olvasó elhiszi, igen, ezek egy gyermek szavai és nem egy felnőtt férfié. Számomra ez volt a legnagyszerűbb dolog ebben a könyvben.

Az izlandi kissé mélabús hétköznapok is visszaköszönnek a lapokon. Nem könnyű kis közösségben vagy épp egy zord tájon megélni, főleg ha az emberi gyarlóság széles skálája is ott mozog körülöttünk. A dédszülők szála pedig bővelkedett ebben. Számomra itt nem a szerelmi szál volt az igazán érdekes, bár kétségtelenül érzékletes volt, hanem a függőség. A dédapa függősége és állandó hullámvölgyei kifejezetten jól mutatták be, hogy egy szenvedélybeteg emberen csak saját maga tud segíteni, ám mindig kérdés, hogy meddig tart ki a segítő akarat.

Összességében ez egy szépen megírt társadalmi körkép egy család történetébe ágyazva. Cselekmény nincs, ám cserébe vannak emberi kapcsolatok, érzések, nehézségek és egy hiteles gyermeki nézőpont a gyászról. Tetszett, de nem lett a kedvencem a szerzőtől. (A kedvenc címet megdönthetetlenül a Menny és pokol trilógia birtokolja.)

Bátran ajánlom azoknak, akik már ismerik az író stílusát, mert ebben a könyvében sem fognak csalódni. Főleg, ha a korábbi munkáival próbálkoztak eddig. Illetve azoknak is szívesen ajánlom, akik még nem olvastak Jón Kalman Stefánsson tollából, de tennének vele egy próbát. Kezdő olvasmánynak ugyanis épp úgy tudom ajánlani, mint a Nyári fény, aztán leszáll az éj című kötetét. Ha viszont valaki olyan történetet szeretne, aminek van konkrét cselekménye, és a lezárása feloldoz minden felmerült feszültség alól, akkor keresse egy napsütésesebb ország szerzőjének kínálatában.

Zárásnak kedvenc idézetem a könyvből:

"Az ólomkatonák aprók, ezért kevés alvásra van szükségük."

Nyári fény, aztán leszáll az éj

Magyar olvasóknak ez a legújabb Jón Kalman Stefánsson regény, pedig valójában ez a szerző legkorábbi munkája.

A borító mutatós, nagyon tetszik a színvilága, és 244 lapjával nem hosszú olvasmány.

Fülszöveg:

"Egy ​teljesen átlagosnak mondható nyugat-izlandi falucskában a végtelen nyári nappalokat követő hosszú téli éjszakák különös dolgokat idéznek elő: a Kötöttárugyár igazgatója miután egy éjszaka latinul álmodik, az örökkévalóságra szegezi tekintetét, és lemond a földi boldogságról, egy öregembert szertefúj a szél, és madáreledellé változtatja, egy politikust elnyel a sötétség, az életét számokban mérő könyvelő ráeszmél, hogy képtelen megszámolni az arcán lecsorgó könnycseppeket, a helyi gazdabolt raktárában pedig mintha kísértet járna, ami nem is lenne csoda, hiszen egy régi bűntett színhelyére épült. A fény és árnyék váltakozásának időtlen világában, ahol az égen úszó felhők és a tenger hullámainak ritmusában folyik az élet, a szív sötét sikátoraiban tévelygő emberek olyan örök kérdésekkel szembesülnek, mint az emberiség sorsa, a szerelem, a magány és a halál."

Érdekes volt utolsónak kézbe venni ezt a korai könyvet, és látni, honnan indult a szerző. Mivel nagy rajongója vagyok, hamar felfedeztem benne azt a stílust, amit megszerettem tőle, bár érezhetően sokat formálódott, csiszolódott az évek és könyvek során. A szépen megfogalmazott gondolatok, és a rettentően emberi karakterek azonban változatlanok, mert ebben jó igazán a szerző.

"Még a legőszintébb megbánás sem képes visszavonni a szavakat, ha egyszer útnak indulnak, önálló életet kezdenek élni, és semmi sem állíthatja meg őket."

A könyv elmenne novelláskötetnek is, mivel minden fejezete egy-egy különálló történetet mesél el, aminek van eleje, közepe és nagyjából vége is. Bár igazán vége semminek sincs, hiszen az élet sosem áll meg.

"Aki temetésen sír, nem csupán a saját halálát siratja, hanem az egész világ pusztulását, mivel minden véget ér, és nem marad semmi."

Az olvasó egy kis izlandi falu életébe nyerhet bepillantást. Itt mindenki ismer mindenkit, nem igazán vannak titkok és mégis akadnak meglepő dolgok. A hangsúly az emberek hétköznapjain van, a személyiségükön, életük alakulásán, na meg persze minden örömükön és bánatukon. A történet ezért kifejezetten hétköznapi, ám akadnak benne elemek, karakterek, amelyek különlegesebbé teszik.

Mindegyik történetnek van üzenete, amelyet az olvasó szépen felfejthet a gyönyörűen megfogalmazott sorokban. (A fordító, Patat Bence ismét kiváló munkát végzett a szöveggel.) Ez az üzenet, hol egyértelmű, hol el van bújva, de még ha nem is ismerjük fel, akkor is elgondolkodunk kicsit rajta, mert ez a könyv azt mutatja meg, milyen sokszínű az élet, milyen sok különböző ember osztozik rajta és ők hogyan tudnak, vagy épp nem tudnak kapcsolódni egymással.

"A könnyek csónak alakúak, és a szomorúság és a gyász ül az evezőknél."

 A hangsúly tehát nem azon van, mit tesznek a szereplők, hanem, hogyan, miért, mikor és ennek milyen előzménye, illetve következményei vannak. Kicsit olyan ez a könyv, mint egy antropológiai leírás. Egy ilyen lélekközpontú történetnél pedig nem igazán lehet sok dolgot elárulni, inkább ki kell próbálni.

Nekem nagyon tetszett ez a könyv, mint minden a szerzőtől, bár nem lett a kedvencem tőle. Szívesen ajánlom azoknak, akik már ismerik a szerzőt, mert ha a stílusát szeretik, ezt a könyvet is kedvelni fogják. Illetve ugyanolyan szívesen ajánlom azoknak is, akik még nem vettek kézbe semmit tőle, mert megéri belekóstolni, kezdő kötetnek épp ideális. Szépen megfogalmazott sorok kedvelői előnyben.

(Egy kis figyelmeztetés a végére: az egyik fejezetben rossz dolog történik kutyákkal. Fájt, ezért gondoltam szólok, hogy minden olvasó felkészülhessen rá.)

Zárásnak még egy idézet a könyvből:

"A régi mondák szerint az ember nem pillanthatja meg Isten arcát, mert a látvány a halálát okozná, és ez kétségkívül érvényes arra is, amit keresünk – maga a keresés a cél, amitől az eredmény megfosztana bennünket."

A mindenséghez mérhető

Ez a könyv a Keflavík-duológia második kötete és még egy megerősítés, hogy ezt az írót én bizony nagyon szeretem.

Az első részről, A halaknak nincs lábuk már írtam korábban, és ott elég jól összefoglaltam, mire lehet számítani egy Stefánsson könyvtől. Úgyhogy ezt most nem ismételném meg, inkább csapongó pillanatképeket adok az olvasási élményemről és lelkesedésemről.

Kezdjük azzal, hogy imádom a borítót. Gyönyörű a színvilága, tökéletesen illik a történethez (ahogy a cím is), egyszerűen jó kézbe venni és megcsodálni a polcon. A Typotex Kiadó ezúttal is remek munkát végzett, ahogy a fordító, Patat Bence is. 380 oldalas igényes kiadás, lehet róla példát venni.

Fülszöveg:

"A halaknak nincs lábuk folytatása a következő nap története. A behavazott Keflavikban teljes a szélcsend. Ari, a középkorú, elvált, hosszú évek távolléte után Dániából Izlandra hazatért könyvkiadó, bár nincs hozzá valami sok kedve, elindul, hogy meglátogassa haldokló apját. Margrét a múltban tekintetét a csillagokba fúrja, Oddur pedig kihajózott délre, legnagyobb fiával a fedélzeten. A hatvanas években egy fiatal pár felzaklatja a szomszédokat, aztán önmagát. Az izlandi nyár egyik legcsodálatosabb napján egy kisfiú elbújik a függöny mögé. Egy hal, egy ököl, egy tenyér csattan a járomcsonton, a jóképű Carl Sagan pedig a világűrről beszél.
A mindenséghez mérhető költői lezárása a Jón Kalman Stefánsson egy évszázadon átívelő, egy kelet-izlandi halászfalutól egészen napjainkig tartó családregény-ciklusának."

Viszonylag sokáig olvastam ezt a könyvet, mert ez nem az a fajta, amit a hétköznapok rohanásában felcsapok pár percre, majd szaladok a következő dolgomra, hanem amelyet ki szeretnék élvezni. Ezért nem is vittem magammal munkába, utazásra, egyéb helyekre, inkább otthon, a fotelem kényelmében, elég időt szánva rá akartam lapozni. Így többnyire csak hétvégén a reggeli kávém mellett vettem kézbe.

Ezt pedig nagyon jól tettem, mert ezt a könyvet ízlelgetni kell, hogy a szép szavak kellemes tempóban áramolhassanak át az ember agyán. Hogy kiélvezze a költői képeket, az összefüggéseket, a szép gondolatokat és a kifejezetten hétköznapi problémákat, amelyeket ez a történet felvet.

"A szép szavak semmit sem érnek, ha nem tesznek jobbá bennünket."

Nagyon kedvelem az író stílusát, és ez most sem volt másképp. Van valami kellemes a szavaiban, amitől az egyébként hétköznapi dolgok leírása kifejezetten széppé válik. Pedig helyenként nyers, már-már naturalista, mégis végig megkapó marad. Egyszerűen jó olvasni, jó érzéssel tölt el, még akkor is, ha amit olvasok néhol elszomorít. A szereplők sorsa ugyanis nem épp könnyű, vétenek kisebb-nagyobb hibákat, de nagyon emberiek. Kifejezetten szeretem, ahogy ábrázolja őket, ahogy nem fél megmutatni az élet olyan részeit is, amelyeket nem szoktak hangoztatni.

Közben ad egy korképet Izlandról és egy részletes, szinte antropológiai leírást a lakosságról, és mindezt megfűszerezi zenével és irodalmi művekkel. A könyvnek ettől remek hangulata van, igazi északi, cseppet fagyos, mégis szép.

"A versek nagyon hasznosak: amikor hideg szorongatja a világot, takarónak lehet használni őket, olyanok, mint időn kívüli barlangok, falaikon különös jelekkel, viszont nem sokat érnek, ha a csontjaink fáradtak el, az élet leselejtezett bennünket, és esténként csupán a kávésbögre melegíti fel a kezünket."

Ahogy az első kötet megállta helyét önmagában is, úgy ez a könyv is értékelhető külön, ám lezárásként igazán jó. A ránézésre összefüggéstelen szálak az időben nagyon szépen összeállnak a végére. A családi kötelékek egyértelművé válnak, és megjelenik még valami a könyvben, ami az első részben még csak sejthető, a generációkon átívelő minták. Nagyon érdekes volt, hogy a család különböző generációi lényegében ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, hasonló hibákat vétenek és mindez a mindenség része, gyakorlatilag összefügg.

"Aki nem ismeri a múltját, vagy nem akarja elismerni, az elvész a jövőben. Aki előre akar lépni, annak néha előbb vissza kell mennie."

A felmerülő gondolatok egyébként egyetemesek. Központi helyet foglal el közöttük a szeretet, a szülő-gyerek viszony, a pályaválasztás kérdése, a düh- és gyászfeldolgozás nehézségei, megélhetési kérdések, és úgy általában minden, ami egy emberélet alatt fontos lehet. Látunk jó és kevésbé jó példákat, ám ami igazán fontos, az értékítélet elmarad. Stefánsson nem az a szerző, aki megmondja a tutit, hanem az, aki kendőzetlenül megmutatja, lehet így is, meg úgy is élni, és nem állítja, hogy az egyik jobb vagy rosszabb lenne. Ezt pedig nagyon tudom becsülni benne. Ettől válnak a szavai értékessé és jóval többé, mint üres közhelyek.

"Ezek szerint a szerelem végülis nem az, hogy úgy szeretlek, hogy az életemet adnám érted, you'll always be my endless love – hanem az, amikor valaki kimegy a fagyba egy gyapjúpokróccal meg egy sapkával, hogy egy másik ember tovább fürkészhesse a csillagokat…"

Összességében tehát ez megint egy remek könyv a szerzőtől és egy szép lezárása a duológiának. Elégedett voltam vele, jó volt olvasni és bátran tudom ajánlani mindenkinek, aki kedveli a szerző munkáit. Ha pedig valaki még nem olvasott volna tőle, de szeretne egy szépen megfogalmazott, hétköznapi, mégis különleges könyvet tele remek gondolatokkal, akkor ideje megismerkednie vele. Csak kezdje az első kötettel.

Még egy idézet a végére kedvcsinálónak:

"Mindig is úgy éreztem, mintha Isten ősszel elfáradna, mintha a sötétség Isten szendergése lenne, a csillagok pedig az álmai."

A halaknak nincs lábuk

Egy újabb "halas könyv" Jón Kalman Stefánsson tollából.

Miután elolvastam a szerzőtől a Menny és pokol trilógiát, nem volt kérdéses, hogy olvasni fogok még tőle, úgyhogy amint alkalom adódott rá, le is csaptam erre a könyvre.

A borító szép, tetszik a színvilága és persze, hogy egy hal van rajta. 368 oldalával kellemes vastagságú könyv viszonylag rövidebb fejezetekkel, ám nem lehet egy alkalommal befalni. Ízlelgetni kell, óvatosan felfejteni, mint egy sült keszeget, hogy észrevegyük a legapróbb részeket, a legkisebb szálkákat is.

Ezt a kötetet Patat Bence fordította és ugyanolyan kiváló munkát végzett, mint Egyed Veronika a trilógiával. A kötet eleji kiejtési útmutató és a lábjegyzetek pedig igazán jól jöttek.

Fülszöveg:

"A regény egyetlen nap története, de ebben a hosszú, fárasztó napban több mint száz év emléke gomolyog. Mikor is kezdődött minden? Amikor a költő-könyvkiadó Ari felbukkan, hogy néhány év dániai távollét után egy hirtelen jött családi ügy miatt visszatérjen abba a jobb napokat látott, apró izlandi városba, ahol felnőtt? Vagy gyermekkorában, a hetvenes években, amikor a sör be volt tiltva, a lemezjátszó hangszóróiból a Pink Floyd dübörgött, a legfőbb munkaadó az amerikai hadsereg volt, és a halgyár igazgatója botrányos halált halt? Vagy még régebben? A nagyapja korában?Honnan és hogyan jutottunk el eddig a napig? Hogyan lett pontosan az, ami éppen van? Miképpen formálódik az ember? A szerző ebben a filozofikus, vitriolos humorú mélabúval átszőtt, önéletrajzi elemeket sem nélkülöző művében próbál meg választ találni a kérdésekre."

Két fontos tudnivaló a szerzőről: nem ír klasszikus értelemen vett cselekményt és nem használ párbeszédeket. Amint minden olvasó ezt megemésztette, mehetünk tovább és meglátjuk, milyen remek is ez a különleges izlandi regény.

Ez a kötet lényegében pillanatképekből áll. Pillanatokból a jelenből, a közeli és a távoli múltból. Ezek a pillanatok néha jelentéktelennek tűnnek, néha úgy tűnik, hogy sehogy sem kapcsolódnak egymáshoz, ám ez így van rendjén. A szerző ugyanis azt boncolgatja gyönyörű, hosszú sorokban, hogy mi minden vezetett idáig, a máig. Honnan indul valaki és hogyan jut el ahhoz, aki most. Mindezt pedig a felmenők történeteiben, a gyerekkori eseményekben, a serdülőkori buktatókban és a felnőttkori botlásokban látja. Az ugyanis, hogy mit tekintünk fontosnak, mi hat ránk igazán és mi az, ami megragad az emlékezetünkben és van olyan fontos, hogy megosszuk másokkal, esetleges. Ez az esetlegesség pedig nem feltétlenül egyenes, nem feltétlenül egyértelmű, de nem is kell, mert bármelyik pillanat lehet különleges, lehet fontos, lehet arra érdemes, hogy emlékezzünk rá. A könyv ezért csapong egyik évtizedről a másikra, egyik pillanatról a következőre és egyik remek gondolatról a másik szép mondatra.

"Nem azért születtünk erre a sebzett, erőszakos és gyönyörű világra, hogy megpróbáljuk jobbá tenni, amennyire csak bírjuk?"

Az olvasó tehát jobban jár, ha belejön a csapongásba, felveszi a fonalat és egyszerűen élvezi az adott pillanatról leírtakat, mivel ha valaki szorosan összefüggő, kerek történetre vágyik, aminek van eleje és vége, az bizony csalódni fog. Szóval bele kell jönni, el kell engedni az elvárásokat és hagyni kell, hogy a remek gondolatok beszippantsanak.

A könyv ugyanis tele van remek gondolatokkal. Érdekes bemutatást ad Izlandról, a művészetről, a zenéről, férfiakról és nőkről. A sorok egyszerre gyönyörűek és mégis profánok. A szerző olyan szépen tud írni, olyan hétköznapi és cseppet sem szép dolgokról, hogy az olvasó elpirul, amiért még ez is tetszik neki. 

Például épp metrón ültem, mikor a főszereplőt (talán nevezhetem annak, hiszen róla szól a legtöbb fejezet) a reptéren épp testüregi motozásnak vetették alá. A szerző remek stílusában még ez a kínos pillanat is gördülékenynek és különlegesnek hatott, amíg észre nem vettem, hogy a mellettem ülő idősebb hölgy időnként a könyvembe pislog. Hogy mit gondolhatott arról, amit látott, azt nem tudom, de valószínűleg legközelebb óvatosabban olvasgat bele mások könyveibe...

A leírások tehát pontosak, most is antropológiai alapossággal elemzik az embereket és azok gondolatait és cseppet sem finomkodnak a valósággal. Az élet néha nehéz, a szürke hétköznapok néha keservesek, az ember néha belefásul, de mindez olyan szépen van elénk tárva, hogy bár olvasás közben elszomorodhatunk, valahol meg is könnyebbülhetünk, hogy igen, néha más is érez így.

"Az élet felfoghatatlan, igazságtalan, mégis folytatjuk, nem menekülhetünk előle, nem ismerünk mást, ez az egyetlen, amiről tudjuk, hogy bizonyosan a miénk: drága kincs, értéktelen kacat."

Nekem tehát nagyon tetszett ez a könyv minden pillanatképével, gyönyörű és profán mondatával, a remek üzeneteivel, így ezúttal sem csalódtam a szerzőben.

Meleg szívvel ajánlom mindazoknak, akik egy különleges könyvre vágynak egy különleges felépítésben szépen megfogalmazott izlandi, ám örök érvényű gondolatokkal és nem zavarja őket, ha nincs cselekmény. Talán a szerző trilógiája egy fokkal könnyedebb olvasmány, így bátortalanabb vállalkozóknak előbb azt javasolnám. Ha viszont valakit egyszer már rabul ejtett Jón Kalman Stefánsson stílusa, nem fog csalódni ebben a könyvében sem.

Még néhány idézet a könyvből:

"Jusson majd eszedbe, amit mondok: az embernek két dologra van szüksége ahhoz, hogy szilárdan álljon, kiegyenesedve járjon, és hogy megőrizze a szeme csillogását, a szíve fürgeségét és a vére zenéjét: egyenes gerincre és könnyekre."

"A zene képes fényt hozni a sötétségbe, képes kiszakítani az embert a szomorúságból, a szorongásból, a negatív gondolatokból, hogy átlendítse az életvidámságba, a létezés, az itt és most örömébe; nélküle az emberi szív élettelen bolygó lenne."

"Tönkretesszük a földet az életmódunkkal, ezzel a ténnyel mindennap szembesülünk, mégis alig teszünk ellene, mintha semmibe vennénk azokat, akik utánunk jönnek."