Kis tüzek mindenütt

Olvastam már az írónőtől (Amit sohase mondtam el), és kifejezetten megnyert magának a karakterábrázolásával, így lelkesen vettem kézbe ezt a regényét.

A borító nagyon szép, tökéletesen passzol a címhez, ami szintén megkapó. 384 oldalával nem hosszú könyv, és olvastatja is magát, így gyorsan végig lehet lapozni.

Fülszöveg:

"Shaker ​Heights. Cleveland nyugodt, virágzó külvárosa, ahol a házak színétől a szabályos keresztutakon át a lakók sikeres életéig minden tökéletesen elrendezett. Itt él Mrs. Richardson négy gyermekével és ügyvéd férjével. Elena a környék mintalakója, helyi újságíró, és legfontosabb alapelve a szabályok betartása.Ebbe az idilli kertvárosi buborékba költözik Mia Warren, a titokzatos fotóművész és egyedülálló anya, valamint tinédzser lánya, Pearl, akik a Richardson családtól bérelnek házat, de rövid idő alatt már nemcsak albérlők lesznek, hanem a szomszéd gyerekek életében is fontos szerepet kezdenek el betölteni.
A rejtélyes múltú Mia azonban felbolygatja a gondos rendben élő közösség mindennapjait, amikor Richardsonék barátai egy kínai-amerikai kisbabát szeretnének örökbe fogadni, ám váratlanul felbukkan a gyermek igazi anyja. Drámai küzdelem kezdődik, amely megosztja a város lakóit, és végül Mia és Elena ellentétes oldalra kerülnek. Elena eltökélt szándéka lesz, hogy leleplezze a nő titkait, de megszállottsága váratlan és visszafordíthatatlan következményekkel jár. És mindeközben egy családi házban egy szikra lángra lobban.
Regény a súlyos családi titkokról, az anyaság kegyetlen nehézségeiről, és annak a veszélyeiről, ha elhisszük, hogy a szabályok követésével mindig megakadályozhatjuk a katasztrófákat."

A történet meglehetősen összetett, bár nincs mozgalmas cselekménye. Két családot mutat be, és nagy hangsúlyt fektet a családtagok közötti dinamikára. Ehhez jön nagyjából a könyv felénél egy konfliktushelyzet, ami behoz néhány mellékszereplőt és egy kifejezetten érdekes kérdéskört.

Szeretem az írónő stílusát, és még mindig tetszik, ahogy a karaktereket ábrázolja. Nincs jó szereplő, sem rossz, hanem emberek vannak, emberi hibákkal, rossz döntésekkel és megbánásokkal. Ráadásul a könyv cseppet sem ítélkezik, nem foglal állást egyik szereplő mellett sem, így az olvasóra marad, hogy eldöntse, kivel szimpatizál és kivel nem. A kötetben felbukkanó dilemmákban sem foglal állást, ami szintén dicséretes. Ez a pártatlanság talán a legvonzóbb ebben a könyvben.

A történet lassan halad, megfontoltan építkezik, és tele van visszaemlékezésekkel. Ez engem egyáltalán nem zavart, bár éreztem, hogy egy-egy kitekintés miatt kissé kiestünk a történet fő sodrából. Viszont a kitérők során bemutatott kérdések, mint a művészet, a gyerekvállalás, voltak annyira érdekesek, hogy ne zavarjon igazán. Viszont, ha az olvasó nem szeret csapongani, lehet, hogy nem lesz elragadtatva tőle.

Az is nagyon tetszett, hogy bár volt itt néhány fontos történés, főleg a múltban, a cselekmény mégis kis lépésekből állt. Itt egy félreértés, ott egy kimondatlan konfliktus, amott egy titok és már borultak is azok a bizonyos dominók, amelyek a kis tüzekhez vezettek. Nekem tehát tetszett a könyv felépítése, a történet vezetése, viszont volt valami, amivel nem voltam teljes mértékben elégedett.

A kötet kifejezetten sok szereplőt mozgat, akik között értelemszerűen vannak hangsúlyosabb, és kevésbé hangsúlyosabb karakterek. Ez rendjén is van, nem kell mindenkit olyan behatóan megismerni, két szereplő esetében mégis zavart a felületesség. Az egyik Mr. Richardson volt, akinek konkrétan egyetlen mondata volt ebben a kötetben. Pedig egy férfi nézőpont kifejezetten jót tett volna a könyvnek és tovább árnyalta volna Mrs. Richardson karakterét.

A másik ilyen méltatlanul mellőzött szereplő Izzy volt. Izzy, aki már az első oldalakon kulcsszereplőnek van beállítva. Ő a tüzek okozója (ez nem spoiler, mert az első pár oldalon kiderül), mégis a kötet egyharmadán csak mások elbeszélésőből lehet róla megtudni bármit is, és sajnos végig a periférián marad. Épp ezért zavaró volt, hogy az ő motivációi és tettei, amelyek végül lezárják a cselekményt, kifejtetlenek maradtak. Indokolatlanul kevés időt szentelt a szerző ennek a karakternek, amit kifejezetten sajnáltam.

Sok szereplő és szerteágazó narráció ide vagy oda, a könyv mégis egy dolog körül kering, egy dolgot jár körbe minden oldalról, az anyaságot. Ezt pedig valóban körültekintően teszi. Először is bemutat két ellentétes anyafigurát, egy egyedül álló anyát, és egy rendezett életet élő, többgyerekes anyukát, akiket nem haboz időről-időre szembeállítani. Aztán behozza az örökbefogadás kérdéskörét az örökbe adó és az örökbe fogadó anyuka szemszögéből egyaránt. Mindezt pedig megfejeli a béranyaság és az abortusz kérdéseivel. Ahogy már korábban írtam, sehol sem foglal állást a könyv, csak bemutatja mindezt, ad lehetőséget minden oldal kibontakozására, az érvek felsorolására, aztán rábízza az olvasóra a végkövetkeztetés levonását. Dicséretes hozzáállás.

Van még egy dolog, ami említésre érdemes, és két könyv alapján úgy tűnik, az írónő kedvenc eleme, a kulturális különbségek bevonása. Az amerikai szerzőnek kínai gyökerei vannak, és ezek a gyökerek megjelennek a könyveiben is. Mindig van legalább egy szereplő, aki hasonló háttérrel rendelkezik, aki így vagy úgy, de megtapasztalja a sztereotípiákat, legyenek akár negatívak, akár pozitívak. Ráadásul itt a kulturális különbségek kidomborítása és a nézőpontok bemutatása egy örökbefogadás köré csoportosul. Ügyes húzás, remek extra a történetbe.

Összességében nekem tetszett ez a könyv. Érdekes kérdéseket jár körül érdekes karakterekkel. Tudom ajánlani azoknak, akik szeretik az elgondolkodtató családtörténeteket, akik szívesen olvasnának az anyaság minden aspektusáról, és kedvelik a pártatlan szerzőket. Illetve, aki már olvasta az írónő másik regényét, és szerette, ebben sem fog csalódni. 

Amit sohase mondtam el

Ezt a könyvet egyik munkatársam adta kölcsön. Szeretem a kölcsönkönyveket, mert ismerősök ajánlása során több olyan történetet ismertem meg, ami mellett valószínűleg elsiklottam volna. Ez is egy azok közül, amelyekre örülök, hogy felhívták a figyelmemet.

A borító nagyon szép, passzol is a történethez, bár kicsit megtévesztő, hogy úgy tűnik, a lány kényelmesen úszik.

316 lapjával kellemes terjedelmű olvasmány és olyan jó volt ismét papíralapú könyvet kézbe venni az e-könyvek után.

Néhol a nevek fel vannak cserélve a szövegben, ami eléggé megakasztja az olvasást, de egyébként nincs sok gondozási hibája.

Fülszöveg:

„Lydia ​halott. De ők még nem tudják.” Így kezdődik az 1970-es években játszódó regény, amelynek középpontjában egy ohióbeli kisvárosban élő kínai-amerikai család áll. Marylin és James Leenek három gyereke van, és Lydia a kedvencük: a szülők az ő életére vetítik rá minden félbemaradt álmukat, reményüket és nagyravágyó tervüket. De amikor Lydia holttestét kifogják a házukhoz közeli tóból, a család addig is törékeny egyensúlya végképp felborul. Titkok, elvágyódás és a múlt zsákutcái – az Amit sohase mondtam el thriller, de közben megindító történet is, amelyet nem lehet letenni, végeredményben pedig finom megfigyelésekkel teli, érzékeny jellemrajz egy különös, de hallatlanul emberi és életteli családról, amelynek tagjai szüntelenül azért küzdenek, hogy jobban értsék egymást.

Először is szeretném leszögezni, hogy ez nem thriller, sőt, köszönő viszonyban sincs vele. Ez egy kemény családi dráma annak minden pozitív és negatívabb tulajdonságával együtt. Szóval nem kell itt fordulatos cselekményre számítani, mert inkább a gondolatokon, érzéseken és emlékeken van a hangsúly, mint a klasszikus értelemben vett cselekményen. Épp ezért a cselekményt szinte három mondattal össze lehetne foglalni, míg a történet velejéhez bizony kellett ez a 300 oldal.

A könyv első ránézésre valóban Lydia körül forog, hiszen ő halt meg, őt gyászolják és rá emlékeznek, illetve az egész családi dinamika omegája is ő. Csakhogy, ahogy haladnak a fejezetek, a könyv első felében úgy tűnik, mintha Lydia csak mellékszereplő volna, mintha csak egy ok lenne a töprengésre és nem a főhős. Aztán persze megkapja azt a figyelmet, amit igényel, ám az olvasó időközben rájön, hogy igazából a Lee család a főhős. A családtagok csak így, együtt, egymáshoz viszonyítva kapnak igazi értelmet, a tetteik, céljaik és érzéseik, csak így érthetőek meg. Ettől lesz ez a könyv egy remek családtörténet.

Az írónő tehát nagyon szépen, fokozatosan és izgalmasan bontotta ki a karaktereket. Nem kapkodott el semmit és kifejezetten alapos munkát végzett, hogy mindegyikükkel lehessen együttérezni és valahol mindenkit meg lehessen kedvelni legalább egy kicsit. A szereplők kifejezetten emberiek, emberi gondolkodással és persze emberi hibákkal. Olyan ez a könyv, mintha az ember egy fotóalbumot nézegetne részletes kommentárokkal. Ettúl az olvasó mindentudóvá válik és ha olyan típus, könnyen tud ítélkezni. Az írónő azonban nem hagyta, hogy pálcát törjenek a család felett, ahhoz túlságosan közel hozta őket.

A könyv tehát könnyen beszippantja az embert és nem csak azért, mert kíváncsi, hogyan kötött ki Lydia a tóban, hanem, mert egyre jobban és jobban meg szeretné ismerni a családját és rajtuk keresztül a lányt is. A figyelem tehát adva van és adva van a szomorú hangulat is.

Nem csak azért szomorú ez a könyv, mert az értelmetlen halál feldolgozása fókuszban van, hanem mert olyan sok lelki sérülést cipelnek magukkal a szereplők, hogy az olvasó nem tudja nem sajnálni őket. Van itt minden a kisebbségi komplexustól, a kivetített vágyakon át a megfelelési kényszerig. A legnyomasztóbb pedig az, hogy a családban mindenki szenved, méghozzá egyedül. Együtt vannak, mégis magányosak a problémáikkal és bár egyértelműen szeretik egymást, képtelenek ezt a szeretetet jól és gyógyítóan felhasználni. Olvasás közben időnként kifejezetten elkeserített látom, hogyan vezetik le egymáson a fusztrációikat, ahelyett hogy meghallgatnák és segítenék egymást. Ráadásul mindez annyira hétköznapian emberi, olyan valóságos, hogy a tudat, mi szerint biztosan rengeteg hasonló család van a világon, csak még szomorúbbá teszi az embert. Én végig szomorú voltam és sokáig úgy gondoltam, nem fogok kapni feloldozást erre a szomorúságra, ám szerencsére az írónő megkegyelmezett olvasóinak és ha nem is sokat, csak egy kis reményt a változásra, azért nyújtott nekik.

Nagyon tetszett a korszakválasztás, hogy a '70-es és '50-es években játszódik a történet. Sok új dolgot tudtam meg a kínai bevándolók körülményeiről és bár nem a legjobb színben volt feltüntetve, de tetszettek a női egyenjogúsággal kapcsolatos gondolatok is. A könyvnek így van némi háttérüzenete, ám a legfontosabb mégis a család életén belül van. 

Ez tehát egy nagyon érdekes családregény. Tetszettek az egyszerre hétköznapi, mégis egyedi családi konfliktusok, a részletgazdag karakterábrázolás, és hogy bár elszomorított, adott valami elgondolkodtatót.

Tudom ajánlani azoknak, akik kíváncsiak egy család mindennapi drámájára, akik szívesen boncolgatnák a felelősség kérdését, a szülő-gyerek viszonyokat és a testvéri kapcsolatokat. Nem lesz mindig kellemes olvasni, de végig érdekes marad. Ha viszont valaki nem szeretne egy szomorkásan nyomasztó olvasmányt, akkor válasszon inkább egy olyan könyvet, ami nem egy halálesettel nyit.