Rézkirályság

A Dévábád-trilógia második kötete pont ugyanazt nyújtja, mint az első rész. 

A borító mutatós és okkal kék, míg 602 lapjával épp egy kicsivel terjedelmesebb csak, mint az előző kötet. (Edzésnek is elmegy, mikor a macska épp a mellkasodon alszik és felette egyensúlyozva kell tartani a könyvet.)

Fülszöveg, ami erősen spoileres az első kötetre:

"Nahri ​élete mindörökre megváltozott abban a pillanatban, amikor az egyik svindlije közben véletlenül megidézte Dárát, a félelmetes, rejtélyes dzsinnt. A lány kairói otthonából elragadva bekerült Dévábád fényűző királyi udvarába, ahol sebesen ráébredt, hogy a szélhámosi tehetsége nélkül nem sokáig marad életben.
A csatát követően, mely során Dára odaveszett Ali herceg kezétől, Dévábád bezárkózott. Nahri kénytelen új utat törni magának, méghozzá a szívét elrabló testőr védelme és a barátjának tekintett herceg bölcsessége nélkül. Ám miközben elfogadja az örökségét és a vele járó hatalmat, tudja, hogy igazából aranyketrecbe zárták: a király az egykor az ő családjának kijáró trónusról tartja szemmel, és egyetlen ballépés a törzse végét jelentheti.
Mindeközben Alit száműzték, amiért szembe mert szállni az apjával. Orgyilkosoktól üldöztetve hányódik ősei földjének könyörtelen rézszín homokján, és kénytelen azokra a félelmetes képességekre támaszkodni, amikkel a máridok – a kiszámíthatatlan vízszellemek – ajándékozták meg. De mindez azzal fenyeget, hogy feltárja a családja egy rég eltemetett titkát.
Az új évszázad közeledtével a dzsinnek ünneplésre gyűlnek Dévábád égig érő bronzfalai közt, ezalatt egy láthatatlan fenyegetés fortyog a sivár északon. Ez az erő egyenesen a város kapujára zúdítaná tűzviharát… és egy olyan harcos segítségét keresi, aki a világok között ragadt, és meghasonlott az elkerülhetetlen erőszakos kötelessége és a talán kiérdemelhetetlen béke között."

Viszonylag ritka az olyan folytatás, ami szinte pontosan ugyanazt a színvonalat és olvasási élményt adja, mint elődje. Ennek a kötetnek azonban sikerült.

A történet öt évvel az első rész befejezése után veszi fel a fonalat. A szereplőket így már egy teljesen más élethelyzetben találjuk, ami okos húzás volt a szerző részéről. Nem érződik összecsapottnak a jellemfejlődésük, és nem kellett elnyújtva követnie az olvasónak a jelenlegi status quo kialakulását. A könyv eleje azonban így is lassan indul, ám ez egyáltalán nem probléma, hiszen az olvasó megszokhatta már az első részben.

A kötet első harmada tehát építkezik. Ismét bemutatja az olvasónak ezt a keleti világot mágiával és társadalmi berendezkedéssel együtt. Ismétlés azonban nincs, csak egy kis vissza-visszautalás az előzményekre. Na, meg sok elejtett mondat a cselekmény további alakulására. A történet hangulata tehát szintén hozza a megszokott színvonalat. Számomra jólesett újra elmerülni a dzsinnek/dévek világában.

A cselekmény ezúttal nem két, hanem három szálon fut. Ez pedig ismét okkal történt, mint nagyjából minden ebben a történetben. Természetesen a két főhős továbbra is Nahri és Ali, ám a harmadik szál is épp elég érdekes, és nagyon jól kiegészíti a megszokott nézőpontokat. A karakterekről azonban csak úgy tudok írni, ha elárulok néhány dolgot, így vigyázat, innentől spoilerek!

Nahri jellemfejlődése a leglassabb ebben a történetben. Egyrészt az írónő még mindig megtartotta rácsodálkozó státuszában, hiszen csak öt éve él ebben a világban. Másrészt nagyon sok szereplő hallgat el előle fontos információkat, így szegény lánynak kell összecsipegetnie a morzsákat, ami hol sikerül, hol nem. Ráadásul a varázsereje is kettős, hol ő a hatalmas Náhid, akitől illik megijedni, hol csak tehetetlen szemlélője az eseményeknek. Azonban az első könyvhöz képest így is sokat fejlődött, ami dicséretes.

Ali ezzel szemben maga a nagybetűs jellemfejlődés. Még mindig az elvei és a jó szándéka hajtja, ám már sokkal megfontoltabb, sokkal jobban átgondolja tettei következményeit. Ráadásul szegény fiúra hárul a legnagyobb felelősség, szinte mindenki tőle várja a megoldást, akár akarja, akár nem. Tetszett, ahogy a családi viszonyai is előtérbe kerültek és formálódtak. A dilemmái kötelesség, hűség és mások megsegítése között pedig egy igazán izgalmas adaléka volt a történetnek.

A már-már főszereplő státuszba lépő harmadik személy nem lepett meg, mégis kellemes színfoltot adott. Dára az ékes bizonyítéka a háború értelmetlenségének. Hiába szeretne jót tenni, sosem sikerül neki, mert a háború rossz, az erőszak csak még több erőszakot szül, és neki sem mondanak el semmit a hatalmasok. Sötétben tapogatózó katona rengeteg múltbéli teherrel, ám a jellemfejlődése még csak most bimbózik. Remélem az utolsó kötetben öntudatra ébred, és kilép az immár önként vállalt szolgasorsból.

Ami pedig az első részben felvázolt szerelmi sokszöget illeti, a szerző remekül kezdte el kibogozni. Ez ugyanis mégsem igazán sokszög, hanem egy nő szerelmi élete idővonalon vezetve. Nem egyszerre ébrednek benne ugyanolyan erős érzelmek több férfi iránt, hanem lényegében egymás után, ami tökéletesen érthető.

Spoilerek vége!

Ahogy a könyv eleje lassan építkezik, úgy a közepe szépen összeköti az egymástól a kötetek közötti időben eltávolodott szálakat, hogy a végére egy nagy adag akcióval koronázza meg a cselekményt. Igen, ismét a könyv utolsó harmada lett a legpörgősebb és igen, már megint sok fordulat kapott itt helyet. A lezárás pedig előrevetíti, hogy a harmadik és egyben befejező kötetben még bizony sok dolog megtörténhet, és gyanítom, meg is fog történni.

Összességében tehát ez a rész hozza az első kötet színvonalát, ugyanolyan kellemes volt olvasni. A cselekmény szépen halad, a karakterek szépen fejlődnek és az előzmény fényében sokkal könnyebb követni a családi, történelmi, politikai és mágikus szálakat.

Tetszett, nyugodt szívvel tudom ajánlani mindenkinek, aki az első részt már olvasta és kedvelte, mert garantáltan nem fog csalódni. Illetve, ha valaki még csak gondolkodik a trilógia elolvasásán, de szívesen kalandozna közel-keleti helyekre, hallana a háborúk árnyoldaláról és örömmel megismerne egy mágikus világot, bátran adjon neki egy esélyt. A szerelmi szál kuszaságától pedig nem kell tartani, mert hamar ki lesz bogozva.

A remény könyve

Jane Goodall májusban Magyarországon járt, és volt szerencsém elmenni az egyik előadására. Tudtam, hogy meg lehet majd vásárolni a könyvét (egyéb más jótékonysági dolgok mellett), de nem kifejezetten terveztem élni ezzel a lehetőséggel. Azonban olyan kedves kisugárzása van, hogy az előadás után, mégis átverekedtem magamat egy kisebb tömegen, hogy megkaparintsam ezt a kötetet.

Igényes kiadás kemény kötéssel és sok-sok képpel. 256 lapjával nem egy terjedelmes olvasmány, ám érdemes beosztani.

Fülszöveg:

"Jane Goodall világhírű természettudós több mint fél évszázada emeli fel szavát bolygónkért. A fiatal korában Gombe erdeiben csimpánzokkal együtt élve tett úttörő felfedezéseivel és a kilencvenedik életévéhez közeledve is fáradhatatlan környezetvédő munkájával Jane egy szebb, reménytelibb világ mellett elkötelezett nemzedék felnevelésében vállal tevékeny szerepet.

A remény könyvében a természetnek szentelt életútján szerzett tapasztalatait osztja meg velünk, és beavat minket abba is, hogy miért rendületlen a természet világába és az emberiségbe vetett hite. A könyv társszerzőjével, Douglas Abramsszel folytatott beszélgetései felelevenítik utazásai és aktivista tevékenysége megannyi epizódját, új megvilágításba helyezve korunk nagy krízisét, az éghajlatváltozást.

A világunknak sosem volt még ekkora szüksége a reményre. Korunk egyik legszeretettebb emberének a könyve megmutatja, hogy hatalmas problémáink ellenére is reményt meríthetünk az emberi természetből és magából a természetből."

 Ez lényegében egy interjúkötet. A borítón feltüntetett két név ugyanis egy szerzőpárost takar, akik hosszan beszélgettek egymással, és ebből a beszélgetésből született meg ez a kötet. Ez egyrészt kifejezetten közvetlen hangulatot ad a szövegnek, másrészt kicsit eltér a szokványos leíró jellegű narrációtól. Számomra kellemes volt olvasni.

A könyv központi témája - ahogy a cím is mutatja - a remény. Ezt járják körbe beszélgetésük során különféle szempontokból személyes történetekkel és gondolatokkal kiegészítve. Őszintén nem gondoltam volna, hogy meg lehet tölteni egy kötetet egy ilyen kissé filozofikus témával érdekesen. Nos, nekik sikerült. Bár akadtak helyenként ismétlések, ahogy az egy viszonylag szűk téma köré épített beszélgetésnél előfordul, mégis végig fenntartotta a figyelmemet. Ehhez valószínűleg a fejezetek tagolása és a rövid személyes anekdoták is közrejátszottak.

"Van az a híres mondás – folytatta Jane –, hogy a Földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön. Az ám, de mi nem kölcsönvettük. Hanem elloptuk! A kölcsön addig kölcsön, amíg meg is adják. Mi ellenben számlálhatatlan év óta lopkodjuk a jövőjüket, a lopásunk mértéke mára teljességgel elfogadhatatlan lett."

 A remény elsődleges kontextusa pedig az aggodalom a bolygóért, az élővilágért, az emberiségért, a jövőért. A kötet így egyszerre elmélkedik és ad képet a jelenlegi helyzetről természetvédelem szempontjából. Ráadásul ez a beszélgetés félig a Covid idején zajlott, így akad benne egy kis korkép is.

Mivel reményre elsősorban nehéz időkben van szükség, a kötet rengeteg égető problémára hívja fel az olvasó figyelmét. Ráadásul ezeket a problémákat magunknak okoztuk, amivel szembesülni nem épp kellemes. Ahogy azzal sem kellemes, milyen helyzetben vannak emberek és állatok a világ különböző pontjain. A könyvben tehát helyet kap a sötétség rideg tények formájában, amit ugyan tudunk, ám a hétköznapokban nem mindig érezzük át, és ez mélybe rántja az olvasó kedvét. Aztán viszont jön a fény, a remény, hogy nehézségek mellett is lehet jót cselekedni, ami visszaadja kicsit az ember hitét a világba. Jane ugyanis azt vallja, egy jó történet sokkal hatásosabb, mint a statisztika és ebben száz százalékban igaza van. A könyv tele van jó történetekkel nehézségről, szörnyű tettekről, kitartásról és gondoskodásról, na meg reményről. Igazi érzelmi hullámvasút olvasni, főleg ha az ember érzékeny a globális problémákra.

"Ámulatot és áhítatot kelt bennem ez a hihetetlen világ, amelyben élünk. És az az igazság, hogy el fogjuk pusztítani, mielőtt mindent megtudhatnánk róla."

 Az említett történeteken keresztül pedig a két beszélgetőpartner élete is körvonalazódik kicsit az olvasók előtt. Gondolom senki sem fog meglepődni, ha azt mondom, Jane Goodall élete cseppet sem unalmas. Tele volt és van még mindig idős kora ellenére kalandokkal. Ezek a kalandok pedig még érdekesebbé és élvezetesebbé teszik ezt a könyvet. (Az előadása is épp ilyen volt.)

Összességében tehát ez egy olvasmányos ismeretterjesztő történet. Felvet fontos kérdéseket, sürgető problémákat és elmesél jó néhány pozitív végkimenetelű történetet, hogy az olvasó valóban úgy érezze, bár ég a ház, van még remény.

Tetszett, tudom ajánlani. Természetkedvelők előnyben, ám azok is nyugodtan kézbe vehetik, akik szeretnének egy jó beszélgetést olvasni aktuális kérdésekről. Reményvesztett olvasóknak pedig kötelező darab.

"Nekünk szükségünk van a természetre, ellenben a természetnek nincs szüksége ránk."

Mozgóképek CXXIII.

Tovább csökkentve lemaradásomat a rovattal meghoztam a júniusi filmélményeim beszámolóját.

Júniusban, csak úgy mint májusban, öt filmet láttam. Műfajt tekintve meglehetősen változatos a felhozatal, ám ebben a hónapban a mozi kimaradt. Nem igazán volt ugyanis olyan film a mozikban, ami kifejezetten érdekelt volna. Nem úgy, mint a következő két hónapban, de erről majd később, reményeim szerint nem túl későn.

Morbius

"Michael Morbius halálos beteg. A ritka, de végzetes kórban szenvedő tudósnak talán azelőtt jár le az ideje, hogy rátalálhatna betegsége gyógymódjára – amely nemcsak az ő, hanem sok ezer sorstársa életét menthetné meg. Ezért nem akar meghalni. De az életet sem választja: amikor egy különleges, ősi technika nyomára jut, nem hátrál meg, felkutatja, és az örök életet választja. És minden panasza elmúlik. Erős lesz, gyors, éles hallású, eszes… és vérre szomjazik."

Az első Venom film meglepően szórakoztató volt, így ezen felbuzdulva, mikor először hallottam ennek a filmnek a tervéről, érdekelni kezdett. Aztán, a Venom folytatása hihetetlen mélységekbe zuhant, és erről a filmről is csak rossz kritikákat hallottam, ezért úgy döntöttem, nincs szükségem rá. Majd felkerült HBO-ra, és mint már korábban kifejtettem, néha muszáj megnézni itt is egy-egy filmet, hogy ne érezzük pénzpazarlásnak az előfizetést, így végül mégis adtam neki egy esélyt.

Ez a film nem jó, sőt, helyenként kifejezetten gagyi. De, és most mindenki kapaszkodjon meg valamiben, nem olyan szörnyű, mint amilyennek mondják. A helyzet ugyanis az, hogy a többi tucatjával gyártott szuperhősös, vagy jelen esetben szupergonoszos filmekhez mérve, pont ugyanazon a színvonalon mozog. Uncsi, kiszámítható, helyenként tényleg gagyi, de lássuk be, a legtöbb film ebben a műfajban ilyen. (Tisztelet a néhány kivételnek.)

Szóval, ha valaki épp arra vágyik, hogy szupererővel rendelkező emberek csépeljék egymást laza másfél órán át, hajrá, mert ez a film épp ilyen. Ha viszont valaki jól összerakott történetre vágyik, vagy mélyebb karakterekre, az ne nézzen ifjúsági besorolású szuperhősös képregényeken alapuló filmeket. Műfajában tehát elmegy, nem tetszett, de nem is bántott.

Tetőpont: A Pornhub története

"A szereplőkkel, aktivistákkal és korábbi alkalmazottakkal készített interjúkkal tarkított dokumentumfilm a Pornhub sikereinek és botrányainak mélyére ás."

Időről-időre szeretek beiktatni egy-egy dokumentumfilmet. A téma azonban nem mindig fog meg, vagy épp hiába érdekel, nem mindig érzek elég lelki erőt hozzá. (A Blackfish-t még mindig nem hevertem ki...) Szóval megvolt a kedvem egy dokumentumfilmhez, de nem volt kifejezett téma, ami érdekelt, ez a film pedig újra és újra feljött, mint az országban aktuálisan egyik legnézettebb, így adtam neki egy esélyt, és kellemesen csalódtam.

Nem igazán tudtam, hogy egy pornóoldalról, miért kell dokumentumfilmet készíteni, de ez csak azt mutatta, hogy semmit sem tudok erről a témáról. Ez ugyanis nem egy reklám egy reklámra egyébként nem szoruló oldalról, hanem egy viszonylag tipikus történet arról, hogyan lesz egy vállalat egyre nagyobb és nyereségesebb, és ezt mennyire teszi a dolgozói kárára. Az pedig, hogy itt a vállalat terméke a pornó, csak nézői kíváncsiságot növeli. Szóval meglepően érdekes kérdéseket boncolgat ez a film, amit el is lehet vonatkoztatni a terméktől. Számomra sok új információt adott, és bár nem tökéletes (az én ízlésemnek túlságosan sok volt benne a hatásvadász jelenet, és sok részletet nem fejtettek ki igazán), egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem.

Azoknak ajánlom, akik olyan dokumentumfilmre vágynak, ami műfajában nem a legjobban kivitelezett, de érdekes témákat vet fel a nagyvállalatok és az internet sötétebb oldaláról.

Women Talking

"Ne csinálj semmit. Maradj és harcolj. Vagy menj el. 2010-ben egy elszigetelt vallási közösség nőtagjai küzdenek azzal, hogyan egyeztethetik össze a brutális valóságot a hitükkel."

Erre a filmre az Oscar-díj jelölések miatt figyeltem fel, amiből aztán egyiket díjra is váltotta. A szereposztás is ígéretesnek tűnt, és egyébként könyvadaptációról van szó. (Nem olvastam.)

Nem mondom, hogy kis elvárásokkal kezdtem bele ebbe a filmbe. Érdekelt a téma, és nagyon szeretem az olyan alkotásokat, ahol csak beszélgetnek a szereplők. Természetesen csak akkor, ha ezek a beszélgetések jól vannak felépítve, érdekesek és végig fenntartják a néző figyelmét. Sajnos ez ennek a filmnek nem jött össze. Maga a téma izgalmas, rengeteg kérdést felvet, és mivel szinte végig csak nőket látunk, kifejezetten női szemszögre fókuszál. Ettől egyrészt egy beszűkült részt látunk csak a szereplők életéből, néhány visszatekintő pillanatot kivéve, ami okos (tetszett, hogy az erőszakot nem mutatták, csak a következményeket, hiszen a szereplők is ugyanezzel szembesültek), mégis kevés. Nekem hiányzott a karakterek mélyebb megismeréséhez az előéletük, és egy idő után nagyon hiányzott a másik oldal, a férfi nézőpont. Tudom, tudom, épp ez a lényeg, de annyira keveset adtak ezek a beszélgetések, hogy úgy éreztem, egy másik nézőpont segíthetne. A helyzet ugyanis az, hogy nehéz téma ide vagy oda, ez a film rettenetesen lassú, és rettenetesen semmitmondó. A karakterek többször elbeszélnek egymás mellett, alig fejtenek ki valamit, és így maga a film veleje, a nők közötti beszélgetés a leggyengébb pontja ennek az egésznek. Sokkal jobb párbeszédet kellett volna írni a készítőknek, akár az alapműtől kicsit eltávolodva, mert ez így rettentően kevés és hiányos.

Lehet, hogy magasak voltak ez elvárásaim, de én ezt a filmet kifejezetten gyengének éreztem. Főleg úgy, hogy a témából rengeteg dolgot jobban és részletesebben ki lehetett volna fejteni, és olyan jó színészek kaptak olyan vérszegény szerepet (bár abból kétségtelenül kihozták a maximumot), hogy csalódott vagyok. Csak azoknak ajánlom, akik ráérnek egy lassú filmre egy érdekes témát kapargatni. Aki viszont mélységet is szeretne, keresse máshol, mert ez bizony csak a felszínt piszkálgatja.

Más Ritmusra

"A 18 éves okos, de esetlen Quinn megfogadja, hogy versenytáncosként fog bejutni a Duke-ra."

Bár nem kifejezetten szeretem a táncról szóló filmeket, néha adok egynek esélyt. Ráadásul ez a film passzolt a havi kell valami könnyed kikapcsolódás érzéseimhez.

Itt, ellentétben az előző filmmel, egyáltalán nem voltak elvárásaim. Legyen könnyed és szórakoztató, szóval ha nem idegesítenek a szereplők, akkor ezt meg is fogom kapni tőle. Nos, csak a mellékszereplők idegesítettek, így küldetését teljesítette. A történet egyébként kiszámítható, a már ezerszer látott klisét dolgozza fel, így senkit nem fog meglepetés érni. A továbbtanulási káosz egy kis színt adott neki, és akadt benne egy-egy humoros jelenet. Szerencsére a szereplők nem végig táncikálva közlekedtek.

Összességében pont azt kaptam tőle, amit szerettem volna, egy könnyed kikapcsolódást, amitől nem megy lejjebb a kedvem, és amire később már szinte emlékezni sem fogok. Elsősorban azoknak ajánlom, akik kedvelik a táncos filmeket, de ha épp nem annyira rajonganak értük, csak egy könnyed filmre vágynak, akkor is adhatnak neki egy esélyt. Persze nagyobb elvárásokat nem érdemes fűzni hozzá.

DC Szuperállatok Ligája

"Krypto szuperkutya: tud repülni, és csak egy egészen kicsit nagyképű – de hát melyik kutya maradna szerény, ha Superman a gazdája, akivel osztozik a szupererőn, és együtt harcol Metropolis elvetemült bűnözői ellen? Csakhogy az Igazság Ligájának összes tagját, így Supermant is elrabolja egy legfőbb főgonosz, és a kutya magára marad. Mit tehetne mást, mancsába veszi az irányítást. Különös társaságot terel össze: egy bamba vérebet, egy pocakos malacot, egy nem túl gyors teknőcöt és egy nagyszájú mókust, és együtt veti bele magát a mentőakcióba: kalandjaik során mindannyian új szuperképességekre tesznek szert, ami okoz némi kalamajkát, de azért jól jön a szupergonosz elleni embert- és állatot próbáló küzdelmek során."

Ezt a filmet majdnem megnéztük moziban. Tavaly nyáron ugyanis annyira uborkaszezon volt a mozikban, hogy mikor San Diegoval a mozizás ötletét fontolgattuk, meg kellett állapítanunk, ez az egyetlen, ami kicsit is érdekel minket. Aztán végül mégsem mentünk el rá. Na, de ez is felkerült az HBO-ra, és végre, végre úgy éreztük, nem pazarlás az előfizetésünk.

Ez a film szokványos, természetesen kiszámítható, de nagyon szórakoztató. Kicsit A kis kedvencek titkos életére emlékeztetett. Persze minden ötlet, téma, gondolat, amit felvet, olyan, amit másik filmben már láthattál, de ettől még bájos. Ráadásul a menhelyről fogadj örökbe kisállatot üzenet sosem válik elcsépeltté. Sőt, minél több reklámot neki! Ezzel pedig meg is kaptam azt a pluszt, amit egy jó rajzfilmtől elvárok. 

Aranyos, tetszett, tudom ajánlani, akkor is, ha már az ember könyökén jönnek ki a szuperhősös filmek, mert itt ez mellékes, a lényeg, hogy menhelyi kisállatok és cukik.

 

Értékelés:

DC Szuperállatok Ligája               ->   9

Tetőpont: A Pornhub története      ->   8

Women Talking                             ->   7

Más Ritmusra                                ->   6

Morbius                                         ->   6 

Elveszett madarak

Fellelkesedve idei évem eddigi sci-fi olvasmányain felkerült még néhány kötet a zsánerből a radaromra. Közöttük volt ez a könyv, ami számomra érdekes társadalmi viszonyokra alapuló történtet ígért.

A borító nagyon hangulatos, és 400 oldalával épp csak kicsit vaskosabb az átlagnál.

Fülszöveg:

"Nia Imani hajókapitány élete sokban különbözik másokétól. Míg az ismert világokban ugyanúgy telnek az évek, számára a több évtizedet felölelő utazások nem többek néhány hónapnál. Mindenhol várja egy megöregedett barát vagy szerető; ő azonban a legtöbbször csak magányosan sodródik a hajóján, és a következő fizetést várja. Ám egy nap találkozik egy rejtélyes fiúval, aki a megtalálói szerint az égből hullott a földre.
A gyermek nem beszél, egyedül régi fafuvoláján játszott gyönyörű, keserédes zenéjén keresztül kommunikál. Niát megragadják a dalai, és a kettejük között kibomló különös kapcsolat hatására úgy dönt, magával viszi a fiút. A csillagfényes utazás évei alatt pedig a két kívülálló felfedezi a másikban azokat a dolgokat, amelyek saját magukból hiányoznak. A fiú számára ez az otthont, a szeretetet és a biztonságot jelenti. Nia számára pedig a saját világán kívüli, stabil pontot.
Csakhogy nem Nia az egyetlen, akinek felkeltette a figyelmét a fiú. Sóvárog utána a múlt, és amikor utoléri őket, azzal fenyeget, hogy mindketten elveszíthetik azt, ami a legfontosabb: egymást."

Én tényleg kedvelni akartam ezt a könyvet. Tényleg mindent megpróbáltam, hogy megtaláljam benne a jó elemeket, de nagyon kevés ilyen akadt benne, főleg a terjedelméhez képest. Ez a történet ugyanis rémségesen vontatott és helyenként annyira, de annyira untatott. Na, de ne szaladjunk előre, kezdjük az elején.

A narráció darabos. A szerző több karakter szemszögébe belekap, valószínűleg, hogy minél szélesebb világot tárhasson az olvasó elé, csak nem sikerül őket felületesebbnél jobban bemutatnia. Már a kötet nyitánya megmutatja ezt a drabos, töredezett narrációt, hiszen az első fejezet egy mellékszereplő teljes életét meséli el. Olyan mint egy különálló novella, amit valamiért bevezetésként hozzácsaptak egy hosszabb terjedelmű történethez. Értem én, hogy az idő múlását és azt a bolygót kívánta bemutatni vele, ahová újra és újra visszatértünk, csak pont nem érdekelt. Egyszerűen nem hatott meg a karakter, nem érdekelt a sorsa, és kicsit idegesített az idealizált, fejlődésben lemaradt mezőgazdasági lét magasztalása. Tudom, tudom kontraszt a csúnya nagyvállalati befolyás alatt élő városbolygókkal, de ez annyira elcsépelt, fantáziátlan és klisés, hogy itt kezdtem el először unatkozni.

Aztán a narráció átváltott a két főhősre, a fülszövegben is említett kapitányra és a rejtélyes fiúra, és felébredt bennem a remény, hogy mégis jó lesz ez a történet, mégis halad valamerre. Sajnos nem tartott sokáig a lelkesedésem, mert bár itt volt a kötet egyetlen igazán jó fejezete (Fumiko története, ami simán megállta volna a helyét különálló novellaként), a szerző már megint átugrott egy másik karakterre, ráadásul a világ legérdektelebb személyére. A kötet közepe ezért maga a megtestesült unalom. Cirka tíz évnyi utazgatás, családdá kovácsolódás meséje egy unalmas karakter unalmas naplója által bemutatva. Ráadásul itt nem csak az történt, hogy már megint egy új mellékszereplőre fókuszált a szerző a főhősök helyett, hanem a narráció stílusa is teljesen megváltozott tovább növelve a szöveg darabos hatását. Mélységesen unatkoztam rajta, és semmi, de tényleg semmi nem jött át a fülszövegben is említett kötelékből. A szereplők élték az érdektelen életüket, a nagyválalat meg csúnya és gonosz, ebbe próbáljon meg az olvasó érzelmileg bekapcsolódni. Főleg, hogy érdemi párbeszéd nem zajlott a főhősök között, vagy ha zajlott is, azt az unalmas narrátor épp nem hallotta, szóval képzeld oda, hogy milyen szoros a kötelék. Már bocsánat, de azért olvasom ezt a rém unalmas történetet, hogy ezt átadja, nem azért, hogy az érdeketelen, lassú mondatok mögé majd fejben kiegészítéseket tegyek.

Nehéz eldönteni, hogy a narráció okozta ezt a semmitmondó káoszt, vagy a történetvezetés. Mert az igazi kiábrándulás csak ezután jött, amikor "beindult a cselekmény". A szereplők elszúrták, bajba kerültek, többen meghaltak és a nagyvállalatok csúnyák és gonoszak. Ennyi és nem több ez a cselekmény, aminek igazából se átgondolt felépítése, se íve nincs. A fiú veszélyben van, a fiút megtalálja a veszély, a fiút meg kellene menteni, történet vége. Már unom ismételni, hogy ez mennyire unalmas. Ráadásul még csak meg sem kedveltem se a fiút, se senki mást ebben a könyvben, így nem igazán tudtam aggódni vagy izgulni miattuk. A lezárást meg inkább hagyjuk, mert nyálas, és mert tuti nem ott van vége a történetnek, de itt már a szerző nem akarta, hogy az olvasó tovább gondolja...

Apropó gondolatok, na ez a fajta sci-fi az, ami nem csúszik nekem. Ha tudományos fantasztikum, akkor legyen tudományos egy csipetnyi fantasztikummal. Nem, az áltudomány nem ez a kategória. Egyszerűen minden hiteltelen ebben a könyvben leszámítva a kinyirtuk a bolygót, ezért a gazdagok elhúztak az űrbe, gondolatot. Semmi sincs megalapozva, ráadásul a szerző kitalált néhány jól csengő nevet, de hogy az mégis mit takar, már elfelejtette kifejteni. Na, nem feledékenység okán, hanem puszta lustaságból, mert köze nincs a fizikához és úgy általánosságban a tudomány működéséhez. Ez pedig durván érződik a történeten.

Szóval van egy hiteleten sci-fi világ, vannak benne elcsépelt kisék (a nagyválalat gonosz, az elszigetelt mezőgazdasági élet pedig jó) és van benne egy megalapozatlan kapcsolat két érdektelen főhős között. Na, meg sok feleleges szócséplés, sok unalmas mellékszereplő és egy igazából sehová sem vezető történet, aminek nincs vége, csak próbálta a szerző katartikusan lezárni az egészet. Nem tetszett, nagyon untam.

Összességében tehát ez egy darabos narrációjú, rettentően lassú történet, amiben se a tudományos fantasztikum, se az emberi akpcsolatok nem állnak biztos alapokon. Időpazarlásnak éltem meg, és visszavett a sci-fi iránti lelkesedésemből.

Kizárólag azoknak tudom ajánlani, akiket nem zavar, ha nincs leírva sok-sok minden, hanem csak oda kell képzelnie az olvasónak, illetve hajlandóak lemondani a fizika törvényeiről. Aki viszont egy jól felépített, valóban tudományosan fantasztikus történetre vágyik igazi emberi kapcsolatokról, keresse máshol, mert ez a könyv fényévekre van tőle.

Mozgóképek CXXII.

 Tovább csökkentve a rovat lemaradását hoztam a májusi filmélményeim beszámolóját.

Májusban csupán öt filmet láttam, ami az előző hónapokhoz képest viszonylag kevés. Azonban azt, ami a legjobban tetszett, sikerült moziban megnéznem, és összességében elégedettebb vagyok a májusi választottjaimmal, mint az áprilisiakkal. Szóval nem volt ez egy rossz hónap filmek szempontjából.

Apollo 10,5 - Űrkorszaki gyerekkor

"Egy férfi elmeséli, milyen volt az élete tízévesen 1969-ben, és közben egy fantasztikus holdutazásról szóló mesét is belesző nosztalgikus történetébe."

Ezt az animációs filmet San Diego választotta. Míg én ázsiai alkotásokkal pakolom tele a Netflix listánkat, addig ő űrutazással, autókkal és sporttal. Aztán megy az egyezkedés, hogy melyiket, mikor nézzük meg. Ennél a filmnél azonban nem a téma miatt kellett győzködnie, hanem mert nem igazán tetszett a látványvilág. Az amerikai rajzstílus ugyanis nem áll közel a szívemhez, azonban kellemesen meglepődtem.

Ez a film egy korkép. Méghozzá egy nosztalgikus, enyhén kritikus korkép. A gyerek nézőpont teszi igazán szórakoztatóvá és az űrutazással kapcsolatos elemek csak kiegészítésnek szolgálnak. A néző egy ideig töpreng higgyen-e a narrátornak vagy sem, de a film végére ez lényegtelenné válik. A hangsúly ugyanis nem azon van, mi történik a főhőssel, hanem a hangulaton. A hangulat pedig csillagos ötös, bár még mindig fenntartom, hogy ez a rajzstílus nem az én világom.

Azoknak ajánlom, akik nosztalgiára vágynak, és szeretnének kicsit visszacsöppenni a gyerekkor gondtalan hangulatába. Űrutazást kedvelők előnyben, ám aki az Apolló küldetésre vágyik, keressen egy másik filmet, mert itt tényleg nem ez a lényeg.

Múmiák

"A múmiák nem nyughatnak. Jól megérdemelt, évezredes pihenőjüket töltik, de városukban nincs síri csend: számukra csak az a lényeg, hogy az élőkkel ne találkozzanak, egyébként nagy, pezsgő, élettel (és szerelemmel) teli városban töltik az örökkévalóságot. Éppen a fáraó lányának keresnek férjet, és a főnix ki is választja számára az egykori kocsihajtó bajnokot, Tutot. De egy angol régész megtalálja a holtak városába vezető átjárót, lejut hozzájuk, és magával viszi a hercegnő varázslatos gyűrűjét. Néhány váratlan fordulat és súlyos félreértés következtében a kocsihajtó srác, a kisöccse meg a hercegnő kénytelen a nyomába eredni az élők világába, hogy visszaszerezzék a gyűrűt. Még szerencse, hogy egy jókedvű házikrokodilt is visznek magukkal."

Ez sem a kedvenc rajzstílusom, de ezt a fajta animációt már legalább megszoktam. És mindig van benne valami cuki, mint jelen esetben a krokodil.

Nem voltak nagy elvárásaim a történetet illetően, pusztán könnyed kikapcsolódásra vágytam, és ezt meg is kaptam tőle. A cselekmény kiszámítható, ám ez cseppet sem baj. Az ókori Egyiptomra vonatkozó utalások humorosak, a jelen és a múlt összeütköztetése szintén szórakoztató, és mondtam már, hogy van benne egy cuki krokodil? 

Ez tehát egy könnyed családi film. Semmi eget rengető, de kellemesen könnyed. Bátran ajánlom, bár valószínűleg a kisebbek jobban fogják élvezni.

A galaxis őrzői - Ünnepi kiadás

"Az őrzők szeretnék felejthetetlenné tenni Quill karácsonyát, ezért elhatározzák, hogy ellátogatnak a Földre, hogy megtalálják a tökéletes ajándékot."

Ezt a rövid (mindössze 44 perces) szösszenetet még decemberben szerettük volna megnézni. Csakhogy elfelejtettük, és eszünkbe sem jutott, míg az új film moziba nem került. Akkor gyorsan megnéztük, nehogy a 3. résznél ne értsünk valamit. (Ez végül teljesen alaptalan aggodalomnak bizonyult, de nem bántuk meg.)

Ahogy a címe is mutatja, ez egy ünnepi kiadás, úgyhogy nagy dózisban adja a karácsonyi giccseket. Mindezt persze kissé abszurd humorral teszi, így egy pillanatra sem lehet komolyan venni. A karakterek már ismertek, és hozzák a megszokott formájukat, viszont Quill és Rocket háttérben maradnak, ami jót tesz a többiek kibontakozásának.

Szórakoztató volt, jót derültem rajta, de talán még jobban élveztem volna, ha decemberben nézem meg és nem a nyár elején. Bátran ajánlom mindenkinek, aki ezt a dilis bandát kedveli. Nem nélkülözhetetlen a harmadik film (mindjárt írok erről is) történetéhez, így ha valakinek ez még kimaradt, nyugodtan tegye félre karácsonyig.

A galaxis őrzői 3

"A Marvel Studios új filmjében, A GALAXIS ŐRZŐI VOLUME 3.-ban a hőn szeretett különc banda már kicsit máshogy fest. Peter Quillnek, akit még mindig gyötör Gamora elvesztése, össze kell verbuválnia csapatát, hogy megvédjék az univerzumot és megóvják egyik társukat is. Ha ez a küldetés nem jár sikerrel, az a galaxis őrzőinek végét jelenti…"

Ez a film már megint el lett találva. Korábban már fejtegettem, hogy kezdem elveszíteni lelkesedésemet a Marvel filmek iránt. Van azonban néhány sorozatuk, ami kivételt képez, és A galaxis őrzői épp ilyen.

Ez a film egyszerre szórakoztató, mint az előző két rész, ám akad benne mondanivaló is bőven, illetve lezárásnak is tökéletes. A karakterek még mindig viccesek, még mindig nem vesznek semmit komolyan, és ez még mindig jól áll nekik. Viszont ezt a szokásosan humoros mentőakciót olyan gyomorba vágóan drámai háttértörténet szakítja meg időről-időre, hogy a nevetés után a sírás kerülgeti az embert. Főleg, ha egyaránt érzékeny valódi és kitalált állatok szenvedésére. A karakterek fejlődnek, és ennek a fejlődésnek van íve, ami remek befejezést ad a filmnek.

Nekem tehát nagyon tetszett, és hatalmas piros pont a készítőknek, amiért egy ilyen bohókás filmben bevállaltak egy kifejezetten kemény üzenetet. Csak ajánlani tudom.

Bűvölet - Az örökség

"Hannah világa felfordul.
Az anyja férjhez megy, és ők beköltöznek az új apuka hatalmas házába, három fia mellé. Az új suliban mindenki bunkó. Csak három fura csaj fogadja be Hannah-t: szükségük van ugyanis egy negyedikre boszorkányos, a túlvilágot megidéző játékukhoz. Csak azt nem tudják, hogy Hannah különleges képességekkel rendelkezik, és amikor vele egészül ki a rituális kör, csakugyan megtörténik a csoda – de gonosz erők szabadulnak el tőle. És egyre furcsább dolgok történnek a gimiben, meg otthon – ahol szintén fény derül néhány sötét titokra…A gonosz mindenütt ott volt, és most a lányoknak kell szembenézniük vele."

Mivel könyvekben kifejezetten szeretem a fantasy történeteket és boszorkányokról szólót főleg szívesen olvasok (bár inkább a mágikus realizmus vonalon tetszenek), szeretek adni egy esélyt a hasonló témájú filmeknek.

Ez a film nagyon tini, nagyon kiszámítható, de nem annyira rossz. Valószínűleg nem volt túl sok pénze az alkotóknak, ám így is ízlésesen és szépen oldották meg a varázslatokat. Látványra tehát teljesen rendben van, csak a történet sántít. Egyrészt nincs kidolgozva se ez az egész mágikus rendszer, se a karakterek motivációi, se a nagy titok a múltból, ami egyébként elég nyilvánvaló. Van viszont helyette minden, ami tinédzserekről szóló filmekben felelhető. Pillanatokon belül kialakuló örök barátságok, félreértéseken alapuló konfliktusok és persze hormonok által vezérelt románc. Szóval ez inkább egy tinifilm némi fantasy körítéssel.

Összességében számomra egyszer megnézhető darab volt. Nem voltak magas elvárásaim, csak egy kis boszorkányos hangulatot szerettem volna, ezt pedig megkaptam. A történet viszont gyenge. Szóval, ha valaki puszta kíváncsiságból adna neki egy esélyt, hajra, viszont, ha valaki egy jó boszorkányos történetre vágyik, inkább maradjon a könyveknél. Kicsit a Végzetes varázsigék című könyvre emlékeztetett, amit bár én nem szerettem, lehet kedvcsináló a filmhez.

Értékelés:

A galaxis őrzői 3                                               ->   10

A galaxis őrzői - Ünnepi kiadás                        ->   9

Apollo 10,5 - Űrkorszaki gyerekkor                 ->   8

Múmiák                                                             ->   7

Bűvölet - Az örökség                                        ->   5

Az utolsó könyvtár

Valamiért vonzanak a könyvmolyokról, könyvesboltokról és könyvtárakról szóló történetek. Már többször próbálkoztam ilyen témájú kötetekkel (tavaly is volt egy ilyen olvasmányom), de sosem kaptam meg tőlük azt, amit vártam. Valahogy mindig kevésnek bizonyultak, és sajnos ennél a kötetnél sem volt ez másképp.

A borító mutatós, tetszik a könyvlépcső és a színválasztás. 332 lapjával nem egy hosszú olvasmány.

Fülszöveg:

"June még sohasem hagyta el az álmos angol kisvárost, ahol felnőtt. A zárkózott és félénk harmincéves könyvtáros minden idejét olvasással tölti, amikor azonban megtudja, hogy a munkahelyét bezárják, kimerészkedik az olvasókuckójából, hogy megmentse a helyi közösség lelkét jelentő könyvtárat. Sokan a segítségére sietnek, és June – az édesanyja halála óta először – újra megnyílik az emberek felé. Így találkozik megint a régi iskolai barátjával, Alexszel is. Hamarosan az egész kisváros észreveszi, mit érez a segítőkész ügyvéd a nő iránt, csak épp June nem, aki nem hiszi el, hogy bárki is randizni szeretne vele. Ahhoz, hogy megmentse a szívének oly kedves könyveket, June-nak változtatnia kell az élethez való hozzáállásán. Elhatározza hát, hogy küzdeni fog a könyvtárért, és ezzel talán a boldogsághoz is közelebb kerül egy lépéssel…"

 A fülszöveg alapján egy kellemes és könnyed olvasmányra számítottam sok-sok könyves tartalommal. Csakhogy hamar rá kellett jönnöm és el kellett fogadnom, hogy mint a másik világba nyíló ajtókról szóló történetek, úgy a könyvekről szóló történetek sem nekem valók. Egyszerűen nem illenek hozzám, mert minden egyes ilyen romantikus kötetben a főhősnő Jane Austen-rajongó, és szinte kizárólag klasszikusokat olvas. Értem én, hogy szerzői szempontból olyan címeket kell említeni, amelyeket mindenki ismer, de nem lehetne elszakadni a Büszkeség és balítélettől és társaitól? Rettentően unalmas, elcsépelt és fárasztó. Főleg, ha a könyvkedvelő olvasó épp ki nem állhatja ezeket a történeteket, mint jómagam. Szóval bármennyire is sajnálom, be kell ismernem, hogy ezek a könyvekről szóló romantikus kötetek nem nekem szólnak, nem kellene őket erőltetnem.

Most, hogy ezt tisztáztam, rátérek erre a konkrét történetre. Igyekszem objektív maradni, de előfordulhat a fent említett okokból néhány keményebben kritikus mondat.

Két nagy probléma van szerintem ezzel a könyvvel. Az első a cselekmény, a második pedig a főhősnő. Ez a kettő azonban kéz a kézben jár, ami nem segít sokat az összképen. A cselekmény maga rettentően unalmas. (Oké, van pár jó jelenet, de nem sok.) Van egy könyvtár, aztán veszélybe kerül ez a könyvtár, majd megoldódik a probléma és vége. Kiszámítható és rettentően lassú cselekmény. A történet ugyanis több hónapot mesél el, de olyan, mintha csak pár hét lenne, annyira egysíkú benne minden. Minden nap ugyanolyannak tűnik a főhős vacsorájától az önsajnálatán át az éppen aktuális klasszikus olvasmányáig. Ráadásul, amikor épp történne valami, a főhősnő otthon bujdokol, ki sem dugja az orrát a házból egy hétig, és meglepődik, hogy le van maradva. Így viszont az olvasó is le van maradva a többi szereplő érdektelen tetteiről. Igen, tudom, ellentmondás, hogy zavart, mikor nem követhettem az eseményeket, bár mikor követtem az sem volt jobb. Egyszerűen lagymatag az egész. A küzdelem a könyvtárért gagyi. A főhősnő teljesen életképtelen. A többi szereplő pedig annyira egysíkú, hogy bármelyik megemlített klasszikusban elmehetne tapétának.

Szóval nagy fordulatokra, nagy cselekményre senki se számítson. Az a pár jó ötlet, ami előfordul a könyvben (mint a sztriptíztáncos és a könyvtárfoglalás), nem húzza ki a történetet az érdektelenség mocsarából. Pedig még akár működhetett volna, ha az unalmas szereplők unalmas csevegései helyett a tettekre fókuszált volna a szerző. A tettekhez azonban tettre kész főhős kell, az pedig itt hiánycikk.

June karaktere jellemfejlődés és gyászfeldolgozás címe alatt úgy el lett rontva, hogy abból már nem lehet jól kijönni. Ő nem visszahúzódó, hanem tutyimutyi. Egyszerűen képtelen véleményt formálni, állandóan sajnáltatja magát, és gyakorlatilag mindent megtesz, hogy mások kedvében járjon. Még a macskájával sem tud mit kezdeni, nemhogy emberi kapcsolatokkal. Ráadásul körbeveszik erőszakos egyének, akik mindig rá akarják beszélni valamire többnyire sikerrel. A klisésen elbénázott románc pedig csak megkoronázza mindezt.

A főhős tehát inkább szánalmat kelt az olvasóban, mint szimpátiát. A többi szereplő pedig vagy nagyon idegesítő - a már említett egysíkúságuk miatt - vagy nagyon klisés. Többnyire a könyvtárba járó embertípusok sztereotípiái. A konfliktushelyzet pedig úgy megoldódik a végére, ahogy egy romantikus könyvben szokás.

Összességében tehát ez egy meglehetősen gyenge történet, gyenge cselekménnyel, gyenge karakterekkel és elcsépelt irodalmi utalásokkal. Kizárólag azoknak ajánlom, akiknek tényleg tetszenek a könyves témájú történetek. Akiknek viszont nem (mint ahogy el kell fogadnom, nekem sem), inkább kerüljék. Ha pedig valaki románcról olvasna szívesen, keressen egy másik könyvet, mert itt bizony épp olyan gyenge a romantika, mint a többi elem.