Macska a fagyöngy alatt

A cicás könyvek mindig csábítóak. Ennek a kötetnek pedig gyönyörű a borítója. Plusz karácsonyi történet, így ezt kértem 2024-ben ajándékba. Ünnepek után sikerült is időt szakítanom rá, és mivel nem annyira tipikusan karácsonyi, egyáltalán nem zavart, hogy "megkésve" olvastam.

256 lapjával kellemes terjedelmű kötet.

Fülszöveg:

"Közeleg a karácsony, és a tősgyökeres londoni Mina sorsfordító pillanat előtt áll: már csak alá kell írnia egy szerződést, hogy elérje a hőn áhított állást. Ám ekkor titokzatos levelet kap, benne egy ódon kulccsal, amelyet a rég nem látott keresztapja küldött…
Mina évtizedek óta nem hallott a habókos művész felől, ám a férfi most arra kéri, vigyázzon egy ideig a kis cornwalli szigeten álló házikójára – és a macskájára. A lány elhatározza, hogy rendbe szedi a lakot, no meg a macskát, majd azonnal visszarohan Londonba. Ám amikor rájön, hogy egy könyörtelen ingatlanfejlesztő cég rá akarja tenni a kezét a szigetre, szembe kell néznie azzal, hogy talán ő az egyetlen, aki az útjukba állhat, és megmentheti a szívének egyre fontosabb helyet, még mielőtt minden elveszne."

Teljesen tipikus karácsonyi történetre számítottam, de nem egészen azt kaptam, és ennek kifejezetten örültem. Megvan ugyan benne minden, ami ünnepi történet szokványos kelléke, hangulat, megoldandó probléma (garantáltan pozitív megoldással), picike varázslatosság és egy bimbózó románc. Valahogy mégsem éreztem elcsépeltnek, ennek pedig két oka volt, a helyszín és a macskához fűződő legendák sora.

Brit szerző munkája, így a történet az Egyesült Királyságban játszódik, azon belül is egy kis szigeten. Ebből két dolog következett azonnal. Egyrészt az angol időjárás nem épp hóban bővelkedő, így a karácsonyi hangulatot nem a fehér takaró adta. Sőt, az elején szokatlannak találtam, hogy a főszereplő télen mezítláb közlekedik. Aki tehát nagy fehérségre, síelésre és egyéb hóban történő mókákra számít, csalódhat. Ez ugyanis egy esős, borús sziget, ahol télen is élénk a növényzet és homokos a part. A karácsonyi hangulat így nem az időjárásból fakad, hanem az ünnepi kellékekből. Van itt minden a forró italoktól és ételektől, az ünnepi vásáron át, a karácsonyi rendezvényekig. Nekem nagyon tetszett, hogy így is remekül adta a karácsonyi hangulatot. Különleges volt.

A másik különlegesség pedig a cica, Murr. Ő lényegében egy tipikus macska, tipikus macskás viselkedéssel. Csakhogy a szigeten mindenki ismeri a szürke macskához fűződő legendákat, aki nem is macska, hanem annál jóval több. A kötet messze van a mágikus realizmustól, a cica jelenléte mégis hasonlóan kellemes kis misztikus fűszert ad a cselekménynek. A szöveget időről-időre megtöri egy-egy rövid kis legenda Murr tetteiről, ami egyrészt kedves kis kitekintést ad, másrészt rábízza az olvasóra, hogy maga döntse el, mit gondol: ezek csak mesék, vagy tényleg több ez a cica, mint egy egyszerű házi kedvenc. Nagyon kedvelem az ilyen hétköznapi varázslatokat.

A cselekmény egyébként szokványos. Nem túl szövevényes, kicsit lassú, kiszámítható, de a mesékkel tűzdelve kellemes olvasási élményt nyújt. A karakterek szintén tipikusnak módhatók. Kedves, összetartó emberek a szigeten és csúnya, gonosz, pénzéhes alakok a szigeten kívül. Picikét mesefigura jellegűek, ám egy ilyen kis könnyed cselekményben nem várható el, hogy összetett karakterek szaladgáljanak. A szerző azért próbálta feldobni a sablonokat, így akad itt mindenféle származású szereplő (még magyar vonatkozás is van) és néhány meleg karakter is.

Számomra csupán egy dolog volt zavaró, a főhős családi viszonyainak rendezetlensége. Az egész cselekmény Mina családi veszteségei köré van felépítve, mégsem kapott minden részlete magyarázatot. Ráadásul a "nagy csavart" rettentően hatásvadásznak éreztem. Nem volt jól felépítve, nem oldotta fel szépen a konfliktusokat, hanem karácsonyi giccs módjára december végére bumm, mindenki szeret mindenkit. Mert cirka húsz évnyi sérelmet ilyen könnyű elengedni... Na, de ez egy ünnepi kötet, senki se várjon tőle nyers valóságot.

Összességében ez egy nem szokványos elemekből építkező, de valahol mégis szokványosan könnyed kis karácsonyi történet. Kellemes volt olvasni, nem bántam meg.

Azoknak ajánlom, akik az ünnepi érzéseket hangulatokban és nem a hóban keresik, akik kedvelik a legendákat, és könnyed kikapcsolódásra vágynak. Cicák kedvelői előnyben. Aki viszont összetett karakterekről akar olvasni, vagy épp egyértelmű varázslatra vágyik, csalódhat. 

Az utolsó könyvtár

Valamiért vonzanak a könyvmolyokról, könyvesboltokról és könyvtárakról szóló történetek. Már többször próbálkoztam ilyen témájú kötetekkel (tavaly is volt egy ilyen olvasmányom), de sosem kaptam meg tőlük azt, amit vártam. Valahogy mindig kevésnek bizonyultak, és sajnos ennél a kötetnél sem volt ez másképp.

A borító mutatós, tetszik a könyvlépcső és a színválasztás. 332 lapjával nem egy hosszú olvasmány.

Fülszöveg:

"June még sohasem hagyta el az álmos angol kisvárost, ahol felnőtt. A zárkózott és félénk harmincéves könyvtáros minden idejét olvasással tölti, amikor azonban megtudja, hogy a munkahelyét bezárják, kimerészkedik az olvasókuckójából, hogy megmentse a helyi közösség lelkét jelentő könyvtárat. Sokan a segítségére sietnek, és June – az édesanyja halála óta először – újra megnyílik az emberek felé. Így találkozik megint a régi iskolai barátjával, Alexszel is. Hamarosan az egész kisváros észreveszi, mit érez a segítőkész ügyvéd a nő iránt, csak épp June nem, aki nem hiszi el, hogy bárki is randizni szeretne vele. Ahhoz, hogy megmentse a szívének oly kedves könyveket, June-nak változtatnia kell az élethez való hozzáállásán. Elhatározza hát, hogy küzdeni fog a könyvtárért, és ezzel talán a boldogsághoz is közelebb kerül egy lépéssel…"

 A fülszöveg alapján egy kellemes és könnyed olvasmányra számítottam sok-sok könyves tartalommal. Csakhogy hamar rá kellett jönnöm és el kellett fogadnom, hogy mint a másik világba nyíló ajtókról szóló történetek, úgy a könyvekről szóló történetek sem nekem valók. Egyszerűen nem illenek hozzám, mert minden egyes ilyen romantikus kötetben a főhősnő Jane Austen-rajongó, és szinte kizárólag klasszikusokat olvas. Értem én, hogy szerzői szempontból olyan címeket kell említeni, amelyeket mindenki ismer, de nem lehetne elszakadni a Büszkeség és balítélettől és társaitól? Rettentően unalmas, elcsépelt és fárasztó. Főleg, ha a könyvkedvelő olvasó épp ki nem állhatja ezeket a történeteket, mint jómagam. Szóval bármennyire is sajnálom, be kell ismernem, hogy ezek a könyvekről szóló romantikus kötetek nem nekem szólnak, nem kellene őket erőltetnem.

Most, hogy ezt tisztáztam, rátérek erre a konkrét történetre. Igyekszem objektív maradni, de előfordulhat a fent említett okokból néhány keményebben kritikus mondat.

Két nagy probléma van szerintem ezzel a könyvvel. Az első a cselekmény, a második pedig a főhősnő. Ez a kettő azonban kéz a kézben jár, ami nem segít sokat az összképen. A cselekmény maga rettentően unalmas. (Oké, van pár jó jelenet, de nem sok.) Van egy könyvtár, aztán veszélybe kerül ez a könyvtár, majd megoldódik a probléma és vége. Kiszámítható és rettentően lassú cselekmény. A történet ugyanis több hónapot mesél el, de olyan, mintha csak pár hét lenne, annyira egysíkú benne minden. Minden nap ugyanolyannak tűnik a főhős vacsorájától az önsajnálatán át az éppen aktuális klasszikus olvasmányáig. Ráadásul, amikor épp történne valami, a főhősnő otthon bujdokol, ki sem dugja az orrát a házból egy hétig, és meglepődik, hogy le van maradva. Így viszont az olvasó is le van maradva a többi szereplő érdektelen tetteiről. Igen, tudom, ellentmondás, hogy zavart, mikor nem követhettem az eseményeket, bár mikor követtem az sem volt jobb. Egyszerűen lagymatag az egész. A küzdelem a könyvtárért gagyi. A főhősnő teljesen életképtelen. A többi szereplő pedig annyira egysíkú, hogy bármelyik megemlített klasszikusban elmehetne tapétának.

Szóval nagy fordulatokra, nagy cselekményre senki se számítson. Az a pár jó ötlet, ami előfordul a könyvben (mint a sztriptíztáncos és a könyvtárfoglalás), nem húzza ki a történetet az érdektelenség mocsarából. Pedig még akár működhetett volna, ha az unalmas szereplők unalmas csevegései helyett a tettekre fókuszált volna a szerző. A tettekhez azonban tettre kész főhős kell, az pedig itt hiánycikk.

June karaktere jellemfejlődés és gyászfeldolgozás címe alatt úgy el lett rontva, hogy abból már nem lehet jól kijönni. Ő nem visszahúzódó, hanem tutyimutyi. Egyszerűen képtelen véleményt formálni, állandóan sajnáltatja magát, és gyakorlatilag mindent megtesz, hogy mások kedvében járjon. Még a macskájával sem tud mit kezdeni, nemhogy emberi kapcsolatokkal. Ráadásul körbeveszik erőszakos egyének, akik mindig rá akarják beszélni valamire többnyire sikerrel. A klisésen elbénázott románc pedig csak megkoronázza mindezt.

A főhős tehát inkább szánalmat kelt az olvasóban, mint szimpátiát. A többi szereplő pedig vagy nagyon idegesítő - a már említett egysíkúságuk miatt - vagy nagyon klisés. Többnyire a könyvtárba járó embertípusok sztereotípiái. A konfliktushelyzet pedig úgy megoldódik a végére, ahogy egy romantikus könyvben szokás.

Összességében tehát ez egy meglehetősen gyenge történet, gyenge cselekménnyel, gyenge karakterekkel és elcsépelt irodalmi utalásokkal. Kizárólag azoknak ajánlom, akiknek tényleg tetszenek a könyves témájú történetek. Akiknek viszont nem (mint ahogy el kell fogadnom, nekem sem), inkább kerüljék. Ha pedig valaki románcról olvasna szívesen, keressen egy másik könyvet, mert itt bizony épp olyan gyenge a romantika, mint a többi elem.

Az elmúlt napok könyvesboltja

Régóta szemeztem ezzel a könyvvel. Nagyon tetszik a borító, és kifejezetten kedvelem azokat a történeteket, amelyekben a könyvek és az olvasás szeretete nagy hagsúlyt kap. Egy könyvesboltról szóló könyv tehát csak érdekes és kedves lehet.

Meglepően hosszú 440 oldalával, de többnyire olvastatja magát, így jó tempóban lehet vele haladni.

Fülszöveg:

"Miranda Brooks sosem fogja elfelejteni a tizenkettedik születésnapját. Ekkor veszett össze ugyanis az anyja és az imádott nagybátyja, a különc Billy. A lánynak fogalma sincs arról, mi vezethetett a szóváltáshoz, amely végül mindent megváltoztatott.Attól kezdve nem látta többé a nagybátyját, így sok-sok év múltán, Billy halálakor meglepődve értesül arról, hogy a férfi ráhagyta a Los Angeles-i könyvesboltját. Mirandának nemcsak a csőd szélén álló üzlet irányításával és a meglehetősen ellenséges boltvezetővel kell megbirkóznia, de a végére kell járnia a nagybátyja utolsó kincsvadászatának is. A férfi ugyanis nyomokat hagyott hátra számára a könyvesbolt polcain sorakozó könyvekben, amelyek révén nemcsak a férfi élettörténete tárul a lány elé, hanem az is, miért szakadt ketté a családja azon a végzetes születésnapon."

Ez a könyv lényegében egy családtörténet. A cselekmény központi mozgatórugója egy családi titok, amelyet a főhősnő fokozatosan fejt fel. Mivel mindezt könyvek segítségével teszi, az irodalom újra és újra előkerül a történetben, így burkolt könyvajánlónak is tekinthető.

A kötet jelenleg 78%-on áll Molyon, vagyis nem kapott túl jó értékeléseket. Ez egy ideig vissza is tartott az olvasástól, mert féltem, csalódni fogok. Csakhogy most, hogy a könyv végére értem, meg kell állapítanom, nagyon alul van értékelve. Én ugyanis épp azt kaptam tőle, amit vártam, egy könnyed olvasmányt könyvszerető emberekről.

Az alapötlet szuper, hiszen melyik könyvmoly nem kacérkodott még el a gondolattal, hogy milyen lenne könyvesboltot nyitni, hát még ha ez a könyvesbolt az ölébe hullik egy örökség által. Csábító, nem igaz? Ehhez jön egy családi titok, ami fenntartja a kíváncsiságot, no meg egy csipet útkeresés romantikus és szakmai téren is. Szóval adva van benne minden, ami az ilyen típusú könyvekbe kell. A kivitelezés pedig, bár nem tökéletes, de teljesen korrekt.

A családi titok könnyedén kikövetkeztethető. Én legalábbis elég hamar rájöttem, mi lesz a csattanó. Ez azonban nem vett el az olvasás élményéből, mert a kincsvadászat kifejezetten kreatív volt. Könyvek adták a nyomokat, és szép fokozatosan elevenedett fel tőlük a nagybácsi múltja. Helyenként ugyan ellapososodott ez a szál, mikor a főhős elakadt egy-egy nyommal, ám ez belefért.

A főhősnő meglehetősen semleges karakter. Meg lehet kedvelni, mivel érthetőek a motivációi, ám nem tud az olvasó szívéhez közel kerülni. Nekem cseppet határozatlannak tűnt, mikor hagyta, hogy mellébeszéljenek a szereplők, és ha egyszer a sarkára állt, azt sem a megfelelő okból a megfelelő időpontban tette. Utána meg persze azonnal bocsánatot kért. Ez azonban szintén nem rontotta az olvasási élményemet.

A szerelmi életének alakulása is borítékolható volt. Az olvasó sokkal gyorsabban rájön, merre húz a szíve, mire vágyik, így ez sem okoz nagy meglepetéseket. A románc vérszegényre lett megírva. Cseppet el lett nyújtva a kezdeményezés, amelyről túlságosan gyorsan váltottak nagy szerelemre. Itt jobb lett volna az okosabb fokozatosság, vagy némi állandó jellegű szikra a szereplők közt.

A főhősnő szakmai válsága is kiszámítható volt, de ez megint nem probléma. Mint írtam, melyik könyvmoly ne hagyná ott a munkáját, ha helyette könyvesboltot vezethet. Az viszont már egy fokkal zavaróbb, hogy a bolt üzleti kérdéseit tessék-lássék könnyed megoldásokkal oldatta meg az írónő. A hangsúly azonban egyértelműen a családtörténeten volt és nem a könyvesbolt gazdasági vonatkozásin, így ez is bocsánatos bűn.

A szöveg tele van irodalmi utalásokkal, ami jó, és gördülékeny. A párbeszédek általában rövidek, és szerencsére nem semmitmondó fecsegésekből állnak. Sőt, néha inkább bosszantó, mennyire nem akarnak hosszabb beszélgetéseket folytatni. (Oké, ennek történetvezetés szempontjából oka van, így érthető.) Az egyetlen problémám az írónő stílusával a visszaemlékezéseknél volt. Elég sajátos narrációt használt, ahol keverte a jelen párbeszédeit egy múltbéli külső nézőpontból történő visszaemlékezéssel. Engem néha kilökött a szövegből a folyamatos nézőpontváltás, így ezt elegánsabban is meg lehetett volna oldani.

Szóval nem hibátlan könyv, nekem mégis tetszett. A kissé cukros befejezése ellenére is kellemes olvasási élményt nyújtott, és épp azt kaptam tőle, amit vártam. A nem túl jó értékelések aránya tehát ne bátortalanítson el tőle senkit, érdemes adni neki egy esélyt.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a családtörténeteket, és élvezettel olvassák a könyvekben meglapuló irodalmi utalásokat. Azoknak pedig, akik könyvesboltról szőtt álmokat dédelgetnek, mindenképpen javallott olvasmány.

A fagyöngy alatt

Idén eldöntöttem, hogy karácsonykor karácsonyi történeteket fogok olvasni, hogy fokozzam az ünnepi hangulatot. 

Ez a kötet azért került a listára, mert megtetszett a címe, nem túl hosszú (234 oldal) és szép a borítója. Nem voltak túl magas elvárásaim, mindössze könnyed kikapcsolódásra vágytam némi karácsonyi hangulatba csomagolva. Sajnos csalódnom kellett.

Fülszöveg:

"Addie ​Folsom egykor nagy álmokat szövögetve vette nyakába a világot. A lány az érettségi vizsga előtt otthagyta az iskolát, sőt a szülői házat is, hogy a maga útját járja. Immár felnőttként, édesapja halála után hazatér, hogy az anyjával töltse az ünnepeket. Ám valósággal földbe gyökerezik a lába, amikor megtudja, hogy az asszony egészen mást tervezett: a legjobb barátnőjével, Julie-val kéthetes floridai hajóutazásra indulna. Úgy tűnik azonban, egy baleset keresztülhúzza a számításaikat. Julie fia, Erich, akit Addie a háta közepére kíván, balesetet szenved. Mivel a lány tudja, az édesanyjának mekkora szüksége van erre az útra, kénytelen-kelletlen felajánlja, hogy gondját viseli a férfinak a távollétükben. Erich azonban mogorvább, mint valaha, sőt az ünnepeket is utálja. Vajon némi égi segítség elegendő lesz ahhoz, hogy a karácsonyi csoda ezúttal se maradjon el?"

Ez egy nagyon megtévesztő fülszöveg. Könnyed, romatikus történetet ígér egy kis évődésre épülő románccal, de egyáltalán nem ad ilyet. Sőt, ez a könyv teljesen más, mint amilyennek első ránézésre tűnik.

Először is ez nem egy, hanem két történet egy kötetbe csomagolva. Ezzel nem lenne gond, ha legalább az egyik jól lett volna megírva, ám sajnálatos módon mindkettő csapnivaló volt több szempontból is. Rögtön ki is fejtem, miért, hogy kiadhassam magamból ünnepi bosszankodásomat, amiért ennyire mellé nyúltam ezzel a kötettel.

Az egyes számú történet az, amit a fülszöveg is ígér. Vagyis adva van a tékozló lány, aki hazatér, és felcsap gyerekkori plátói szerelme és egyben ős ellensége házi ápolójának. Illetve adva van az úriember, akinek gipszben van mindkét karja, ezért jogosan morcos csöppet, hogy az említett lány segítségére szorul. Ez az alap pedig egyáltalán nem lenne rossz, ha érdekesek lennének a karakterek, ha rendesen felépítettek és szórakoztatóak lennének a párbeszédek, és ha legalább nem lenne tele teljes baromságokkal. Utóbbira egy példa: srácnak gipszben van mindkét karja törött csukló miatt, ezért egy teljes fejezet szól arról, hogy nem tud felálni a padlóról. Ismétlem, a csuklója tört, nem a bokája... Viszont önállóan fogja a villát, megy el vécére, és képes használni a mobiltelefonját. Na, épp ennyire logikus ez a könyv...

A történet teljesen elnagyolt. Elnagyolt karakterek, elnagyolt érzések és irdatlanul béna párbeszédek jellemzik. Ehhez jönnek a fent említett logikátlanságok és a rengeteg felesleges körítés, amellyel az írónő végül nem kezdett semmit. Például a főhősnő diszlexiája, a csoporttársak, sőt, maga a kurzus, de utóbbiról majd később. A szerelmi szál úgy kialakult a semmiből, hogy az isteni közbenjárulás (ami sajnos szó szerint és ténylegesen benne van a könyvben) is kevés, hogy megmagyarázza. Mindössze tíz nap, néhány esti együtt tévézés és random csókolózás után eljutottak a nagy szerelemig a gyerekkori ellenséges kapcsolatból. Na, ez aztán a karácsonyi csoda! Főleg, hogy a párbeszédeik az udvarias csevegés szintjénél alig jutottak tovább.

Szóval nem volt épp romantikus ez a könyv, inkább béna és egy kissé bugyuta. Ez pedig sajnos az írói stílusra is jellemző volt. Kidolgozatlannak és összecsapottnak éreztem minden rövidke fejezetét. Attól viszont, hogy ez egy gyengén megírt románc, amely az ünnepi hangulat helyett a teljes apátiát váltotta ki belőlem, nem kellene rá kifejezetten bosszúsnak lennem. Mégis az vagyok a kettes számú történet miatt.

A könyv fejezeteinek fele a fent említett suta szerelmi történetet meséli el, míg a másik fele egy angyal szerencsétlenkedéséről számol be. Nem, nem írtam el, a fickó tényleg angyal, aki azért bújt főiskolai irodalomtanár bőrébe, hogy a két delikvens szerelmi életét egyengesse. Egek, hogy ezt én mekkora nagy baromságnak éreztem! Félreértés ne essék, nincs bajom az angyalokkal, ha meg van a történetben a létjogosultságuk. Csakhogy itt nem volt. Emberünk, khm, bocsánat, angyalpajtásunk olyan volt, mint egy nyüzüge ötéves. Nagyokat pislogott mindenre, mert újak neki az érzések, új neki a tejeskávé, nem tudja mire jó a fagyöngy, de fontoskodik, hogy mekkora vagány volt a mennyben, ahol olyan szépen hárfázott a bárányfelhőkön... 

Rettentően idegesített, mert elnagyolt volt a karaktere, a problémái a hátteréről nem is beszélve. Ráadásul nem tetszett az egész koncepció. Nem értettem, miért nem elég egy segítő jellegű karakter ebbe az egyébként faék egyszerűségű történetbe, miért kell rásütni nagy betűkkal, hogy ő egy angyal, tudod a mennyből, tudod, a nagyszakállú pasas küldte, tudod. Hát köszönöm, de inkább nem akarom tudni.

Az írónő képességei egyébként kedvenc égi lényénél sem lettek mennyeiek, sőt ugyanolyan gyenge volt, ha nem gyengébb a narráció érdektelen stílusa miatt. Ehhez hozzájött a tény, hogy itt volt a legtöbb üresjárat, a sok-sok mellékszereplő, akik érdekesebbé tehették volna ezt a rém egyszerű és rém unalmas történetet, de inkább maradtak a maguk kétdimenziós körülírásában a bugyuta párbeszédeikkel.

Összességében tehát ez egy gyengén megírt gyenge történet. Nem tetszett, nem nyújtott kikapcsolódást és még az ünnepi hangulatot sem hozta. Ha tudtam volna a kettes számú történetről, biztosan nem kezdek bele.

Kizárólag azoknak ajánlom, akiknek nincsenek elvárásaik a megfogalmazást illetően, nem zavartatják magukat logikátlanságokon, és nem forgatják a szemüket arra a hírre, hogy az angyalok időnként hárfázás helyett köztünk járnak és tejeskávé mellé közhelyes jótanácsokat adnak. Bár, most hogy ezt visszaolvastam, inkább azt mondom, nem ajánlom ezt a könyvet.

A hosszú dal

Ezt a könyvet Kristen adta kölcsön mindenféle előzetes információ nélkül. Megtetszett neki, megvette és már nyomta is a kezembe, hogy teszteljem le. Nyomtatott betűkre pedig sosem mondok nemet.

A borító egyszerű, de szép. Közel négyszáz oldal, ám a kötet végén helyet kapott a szerző utószava és egy interjú is.

Fülszöveg önkényesen megvágva:

" Andrea Levy, Orange-díjas írónő regénye Július, a fekete háziszolga életét meséli el. Július a 19. századi Jamaicán rabszolgaként éli mindennapjait. „Leleményes, ravasz, kedves, vonzó, szívós, kétségbeesett és szerelmes.” Így próbál életben maradni, és előrébb jutni a rabszolgaság kegyetlen és megalázó korszakában.

A hosszú dal édes-bús történet egy asszonyról, akit a számtalan megpróbáltatás sem tör meg, és élete végéig megőrzi derűlátását, emberi tartását, humorát."

Ez a könyv kicsit úgy éreztem, mintha érzelmileg zsarolna. A téma ugyanis megköveteli, hogy egy empatikus olvasó átérezze a szereplők helyzetét és ehhez mérten kedvelje őket. Ráadásul az írói utószót olvasva a motiváció is adva van, hiszen Andrea Levy szeme előtt kifejezetten nemes cél lebegett. Szóval hogy jön egy mezei olvasó (mint én) és ítéli meg negatívan a könyvet vagy szereplőit, mikor a rabszolgaság csúnya dolog és tessék szimpatizálni velük.

Nos, kedves zsaroló könyvecske, úgy jövök és kritizálok, ahogy nekem tetszik, mert ez egy fikció. Július kitalált szereplő és hiába van a könyvben nagyon sok valóságos jelenet, attól még mese marad. Ez a mese pedig nekem túlságosan direkt volt.

Egyrészt nem szeretem, ha érzelmileg zsarolnak. A könyv feléig szinte bűntudatom volt, amiért egyáltalán nem szimpatizáltam senkivel. Se feketével, se fehérrel, sőt még a kutyával sem, mert mind számítónak, ridegnek vagy épp közönyösnek hatottak a szememben.

Másrészt velem egy narrátor ne beszélgessen. Személyes rigolyám, hogy függetlenül attól, hányas szám, hányadik személyben szólal meg a narrátor, én maradjak ezen kívül. Tehát nem kedvelem, ha a főhős közvetlenül megszólítja az olvasót, kiszól a könyvből, mert kizökkent az olvasási ritmusomból. Kényelmes elhatárolódásból tökéletesen bele tudom élni magam bárki életébe, de ha direkt módon nekem szegezi, hogy ezt képzeld el, meg ezt érezd, akkor oda a varázs. Mert míg az első esetben észrevétlenül eggyé válok a könyvvel, addig az utóbbiban érzem, hogy van ő és vagyok én és ez két külön világ.

Ebből adódóan a narráció végig zavart és a főhőst képtelen voltam megszeretni. Július számomra cseppet sem volt vidám, ravasz és főleg nem láttam benne azt az erőt, amit egy ilyen könyvtől elvártam volna. Ő egy átlagos lány, a korszaknak megfelelő átlag rabszolga élettel és egy csipetnyi szerencsés véletlennel. Nem éreztem, hogy igazán küzdene a változás érdekében, pedig ez lehetett volna az a momentum, ami kiemeli a többiek közül. Az idősebb énje pedig, aki folyton a számba akarta rágni, milyen helyes volt fiatal korában, kifejezetten bosszantó volt.

Persze, az írónő épp az akkori hétköznapokról kívánt szólni és ennek meg is felelt, csak hiányzott valami. Valami plusz, valami különleges. Az egyszerű naturalizmus ugyanis nem elég. Akad a könyvben bőven erőszak és mocsok (néhol szó szerint...), de csak annyira hat az olvasóra, mint a szereplőkre. Megvonja tőle a vállát és megy tovább.

A történetben ugyanis a rabszolgától az úrig mindenkinek vacak élete van így vagy úgy, amibe beletörődött és elboldogulgat vele. A légkört a keserű közöny határozza meg és ezen a humorosnak szánt momentumok sem javítanak. Hiába próbált az írónő néha karikatúrába hajlani, mikor leírt néhány szereplőt, nem tette derűsebbé a könyvet.

Összességében tehát nem egy vidám olvasmány. Nekem túlságosan direkt volt ezzel a narrációval, pedig maga a téma bizony érdekes és olyan, amiről olvasni kellene. Szóval értékelem az írónő szándékát, de ez a könyv nem nekem lett megírva.

Azoknak ajánlom, akiket nem zavar a túlságosan közvetlen narráció és kimondottan a rabszolgaság témájában keresnek olvasnivalót.

Egy eltitkolt élet

Vegyes érzéseim vannak erről a könyvről. Kicsit másra számítottam, kicsit nehezen haladtam vele és mégis kicsit tetszett.

A borító nagyon szép, hangulatos, illik a történethez. Nincs meg 400 oldal és a nagyobb betűméret miatt egyáltalán nem tűnik hosszú olvasmánynak. Viszont picit nehéz, nem csupán szó szerint (tényleg van súlya a könyvnek, nem az a táskában könnyen cipelhető fajta), hanem átvitt értelemben is.

Fülszöveg:

"Az immár százéves Roseanne McNulty egy elmegyógyintézetben töltötte felnőtt életének jó részét, ám a kórházat nemsokára bezárják. Az orvosára hárul a feladat, hogy kiderítse: annak idején miért zárták be Roseanne-t. A pszichiáter, dr. Grene és az idős hölgy között az évek során szoros és különleges kapcsolat, már-már barátság alakult ki, Roseanne azonban mégsem képes megnyílni a férfi előtt. Miközben égeti a vágy, hogy megossza vele hányatott élete történetét, csupán a naplójának lapjain tudja őszintén feltárni titkait. Amikor dr. Grene megtalálja a feljegyzéseket, az asszony megdöbbentő erejű visszaemlékezése magával ragadja. Nyomozni kezd rég elfeledett dokumentumok után, és felfedezései mindkettejük életét kizökkentik."

A cím és a fülszöveg alapján izgalmasabbra, fordulatosabbra számítottam. Ez azonban inkább egy elmélkedős könyv. A cselekmény ugyanis két nézőponton keresztül bontakozik ki. Egyrészt Roseanne önvallomásai nyomán, amiket titokban firkálgat, másrészt orvosa, dr. Grene feljegyzései alapján. Ez a két narráció hol párbeszédet folytat egymással, hol nagyon messze elcsatangol a gondolatok hullámain.

Roseanne részei sokkal érdekesebbek voltak, hiszen lényegében elmesélték a teljes életét, így egész a polgárháborús évekig és a világháborúkig visszanyúltak. Ezzel szemben az orvos elsősorban a házasságára fókuszált.

Ez a típusú elmélkedés vagy tetszik az olvasónak, vagy nem. Nekem hol tetszett, mikor Roseanne életének izgalmasabb mozzanatai kerültek terítékre vagy kifejezetten elgondolkodtató sorokra bukkantam, és hol nem tetszett, mikor a szereplők csak keseregtek. Szóval elég hullámzó volt lelkesedésem és többször félre kellett tennem a könyvet, mielőtt rám telepedne a keserűsége moszatja.

Emberi sorsokról szól és mint tudjuk, az ember élete nem csak boldog pillanatokból áll, sőt vannak kifejezetten sötét időszakok is. Itt pedig, mivel ezek a sötét mozzanatok adták a cselekmény lendületét, hatványozottan jelen vannak.

Roseanne élete nem volt könnyű és itt most nem csak a vallási megbélyegzettségét, családi helyzetét értem, hanem azt a sztoikus életszemléletet, amit szinte elmegyógyintézetbe zárásáig mutatott. Amilyen tisztán látónak érződött az idős nő látószöge, olyan kusza és szenvedélymentes volt a fiatal énje. Néha nem értettem, miért félt ennyire a kezdeményezéstől, miért hagyta, hogy tönkretegyék, mert ő bizony hagyta.

Érdekes, hogy egyik szereplőt sem tudtam igazán megkedvelni. Mindegyikőjükkel szemben voltak fenntartásaim, volt akit már egyenesen utáltam (Gaunt atya mert egy rosszindulatú, egoista p... khm pap) és volt aki egyszerűen unszimpatikus volt, mint dr. Grene. Ettől függetlenül érdekelt, hogy mi történt velük és hogyan birkóznak meg vele. Talán mert Sebastian Barry stílusa jócskán tompított ellenszenvemen.

A könyv stílusa kifejezetten gördülékeny, bár a maguk lassú medrében haladnak az események. A nézőpontok váltása mindig a megfelelő pillanatban történik, így a könyv szépen van összerakva. A vége pedig, bár nagyon-nagyon kiszámítható, jól zárja le az eseményeket.

Szóval a kivitelezés rendben, a sztori elmegy, a szereplők meg, hát nem a szívem csücskei. Akkor mégis mi tetszett benne? A háttér.

Ez a könyv Írországban játszódik, ír emberekről szól ír írón keresztül. Bevallom, nem sokat tudok Írországról, bár a kelta mitológiát kifejezetten szeretem, így jó volt kicsit bepillantást nyerni az ír történelem egy szeletébe. Nagyon érdekesnek találtam a társadalmi viszonyokat, a kisvárosi hierarchiát és azt, ahogy mindezt megváltoztatta a politikai helyzet. Természetesen ez csak egy kis kóstoló volt, hiszen nem a polgárháborún volt a hangsúly, én mégis úgy csuktam be a könyvet, hogy tanultam valamit, még ha csak egy apróságot is Írországról.

Összefoglalva ez egy elmélkedős könyv emberi sorsokról, az idő múlásáról, öregedésről, szeretetről és megbocsájtásról. Hiába olvastam lassan, hiába volt néha elegem belőle, nem tudok rosszat mondani róla. Az ember vagy szereti ezt a műfajt, vagy nem.

Épp ezért csak azoknak ajánlanám, akik szívesen töprengenek egy esős napon.

Néhány idézet, mert érdekes gondolat akadt benne bőven:

"A saját szemünkben soha nem öregszünk meg. Ez azért van, mert végeredményben a hajó, amelyen utazunk, a lélek, nem pedig a test." 

"Hiszen végső soron a világ valóban csodaszép, és ha nem emberek lennénk, hanem bármilyen más élőlények, talán folyamatosan boldogok lennénk benne." 

"A házasélet egyik nagy adománya, hogy valamiféle varázslatnál fogva mindig ugyanolyannak látszunk egymás szemében." 

"De talán kicsi és keskeny minden, ami emberi."

Katherine 1.

Szeretem a történelmi regényeket, bár mindig magas elvárásokat támasztok eléjük.

Ez a könyv, ami a történet első fele, 1945-ben jelent meg, és ahogy a 2010-es magyar megjelenése mutatja, még mindig tartja magát az olvasók között. Először egy könyvesbolt kirakatában figyeltem fel rá, mert megtetszett a borító. Aztán kicsit jegeltem, mivel a középkor nem a kedvenc korszakom. Mikor azonban rám kacsintott a könyvtárban, nem bírtam ellenállni neki.

Négyszáz fölötti oldalszámával jogosan kapott kemény kötést és a borítója tényleg mutatós a lila gerincével.

Fülszöveg:

"A gyönyörű Katherine kolostorban nevelkedett kamasz lányként kerül az angol udvarba, Chaucer és a fekete halál századában. Nővére Chaucer jegyeseként segíti beilleszkedni a csodás, de mégis annyira idegen közegbe. Katherine ebben a veszélyes és romantikus korszakban érik asszonnyá. Ámulva látja az udvari pompát, fényűzést, a lovagi harcok kegyetlenségét. Ártatlansága, bájosan nyitott természete, különlegesen vonzó személyisége kiragyog a despota Plantagenetek intrikáktól bűzlő udvarából. Varázsos lénye ellenére – hozomány híján – egy faragatlan földesúrhoz kényszerítik, akit az együtt töltött idő során tisztelni kezd, megszeret őszintesége és egyenessége miatt. A több évtizedes háború, amely az országot sújtja, újra és újra elszólítja férjét mellőle, így az asszony egyedül kénytelen helytállni a birtokon, ahol emberségével, mély együttérzésével segítő úrnőjévé válik a nyomorgó jobbágyoknak. Ezt a kulisszát hasítja fel John of Gaunt, a király fia, aki szenvedélyes szerelemmel, akár álruhába is bújva ostromolja a férjes asszonyt. Katherine eddig mindig méltósággal vállalhatta sorsát, de most képes-e megőrizni emberi tartását gyilkosság, házasságtörés, háborúk mocska, parázsló egymásra találások és magány örökös váltakozása ellenére?"

Picit más ez a könyv, mint amit a fülszöveg ígér. Kevésbé kiélezett (itt az intrikákra és "parázsló" egymásra találásokra gondolok) és sokkal valóságosabb, mégis körbelengi a szokásos romantikus regények légköre.

A nyelvezetét meg kell szokni. Mesélős a narráció, vagyis mindig mindenkiről mindent tud, ami néha nekem cseppet szájbarágósnak tűnt, de aztán a századik oldal után megszoktam és belejöttem. Utána pedig már el sem tudtam volna képzelni máshogy.

A történet valós személyekkel és eseményekkel dolgozik, az viszont, hogy a szereplők mit gondolnak, hogyan viselkednek, már az író fantáziáján múlt. Épp ettől, bár maga az alap nem tűnik egyedinek, mégis van benne egy kis különlegesség. Kathrine életének fordulatai pont olyan váratlanok, mint maga az élet és hiába a romantikus légkör, nem minden rózsaszín.

A középpontban természetesen a főhősnő áll, aki többnyire szerethető karakter. Azért többnyire, mert nekem néhol zavaróan jó kislány volt. Az írónő néha túlzásba esett Kathrine magasztalásával. Mert ő olyan gyönyörű és szerény és maga az erkölcsös magatartás, tiszta és már-már szent gondolatairól nem is beszélve, ami idegesített. Nem szeretem a mártír főhősnőket, jobban kedvelem, ha a sarkukra állnak és tesznek valamit a saját boldogságukért. Katherine viszont csak sodródik és van, amikor önként szenved.

John személyiségével nem voltak problémáim, bár nem is vett le a lábamról. Nekem picit több kellett volna a részéről, hogy elhiggyem, tényleg olyan szerelmes, de ez már az én problémám.

Ami Hugh-t illeti, cseppet sem volt szimpatikus figura, bár néhol sajnáltam. Katherine nővére pedig kifejezetten ellenszenves volt, amin csak a férje tompított, akit nagyon kedveltem. Ebben persze nincs semmi meglepő, a könyvmoly férfiak mindig plusz pontokkal indulnak nálam.

Blanche esetében pedig az írónő végképp átesett a fehér ló túloldalára. Ez a nő egy igazi szentként lép az olvasók elé és olyan erős erkölcsi töltetet képvisel, ami még akkor is érződik, mikor nincs a képbe.

Szóval a karakterek nem nyertek meg igazán, viszont a háttér kifejezetten tetszett. Nagyon jól lett felépítve a középkori környezet. Ráadásnak pedig az emberek mentalitását is megkísérelte visszaadni, ami nem könnyű feladat. Ebbe pedig beletartozik a mély vallásosság és a babonák.

Ha Katherine tényleg olyan határozott nővé ért volna, mint a fülszöveg ígéri és sokkal több szenvedélyt mutattak volna a szereplők (itt most nem a testi dolgokra gondolok, hanem az erősebb érzelmek kimutatására, mert jó volt ez a könyv részletes ágyjelenetek nélkül), akkor igazán remeknek mondanám. Így viszont marad a jó kategóriába és reménykedem, hogy a második kötet hevesebb és izgalmasabb lesz, hiszen a bonyodalmak még csak most kezdődnek igazán.

Bátran ajánlom mindazoknak, akik szeretik a történelmi regényeket. Középkori hangulatában cseppet sem fognak csalódni.

Levelek az Andrássy-házból

Nem szoktam tananyagok olvasását felvinni Moly-ra, sem itt bejegyzéseket írni róluk. Ez a két elektronikus felület ugyanis a szórakozásból olvasott köteteknek van fenntartva és én jobban szeretem a kötelességeimet különválasztani a magánéletemtől. 

Ezt a könyvet ma reggel mégis megjelöltem olvasásra Molyon, amire jó okom volt. Nem tankönyv, az hogy nekem tananyagnak minősül, teljesen mellékes. Még csak nem is összefüggő szöveg, hanem levelek kötetbe gyűjtve. Ezek a levelek pedig megítélésem szerint bárkinek érdekesek lehetnek, így firkálok is gyorsan néhány sort róla, hátha valaki kedvet kap az olvasáshoz.

Ez a kötet Mary Elizabeth Stevens leveleit tartalmazza, amit 1864 és 1869 között írt a családjának (édesanyjának és nővérének), mikor az Andrássy család szolgálatában dolgozott.

Mary angol származású, de Franciaországban nevelkedett, így folyékonyan beszélt franciául is. Rokonai segítségével társalkodónői munkát kapott Andrássy Károlyné Szapáry Etelka grófnőnél, majd az öreg grófné fiához, a későbbi miniszterelnök Andrássy Gyulához szegődött nevelőnőnek. 

A könyvben közölt levelek az Andrássy családnál töltött éveiről tudósítanak, ami tekintve, hogy a 19. század egyik legrangosabb magyar arisztokrata családjáról van szó, bárki számára érdekesek lehetnek. Feltéve persze, ha az illető érdeklődik a történelem ezen szelete iránt, vagy egyszerűen a család iránt.

Természetesen senki se várjon pontos eseményleírást a történelemkönyvekbe került dolgokról, (egyedül a koronázást írja le részletesen) vagy politikát. Mary nem erről ír, nem is tehetné, hiszen nem tud magyarul és úgy csöppen az országba, hogy alig-alig ismeri a belpolitikai viszonyokat, de ez amúgy sem érdekli őt.

Ebből a könyvből inkább korszakképet kap az olvasó egy gazdag családnál szolgáló külföldi szemüvegén át. Saját élményeit veti papírra, az utazások viszontagságairól, az Andrássy birtokok látképéről, Buda és Pest 19. századi képéről, divatról, pletykákról, estélyekről és bálokról, a család mindennapjairól, nevelőnői munkájáról és egy kicsit az uralkodói párról is.

Aki mondjuk szereti a kosztümös könyveket és szívesen merül el a csipkék, kesztyűk és szalagok világában, az első kézből értesülhet a korszak hangulatáról. Megtudhatja, milyen volt egy grófné mellett, mennyire változtatta meg a család életét a családfő miniszterelnöki kinevezése, mi történt, ha Ferenc József reggel betoppant, vagy épp mit játszottak a színházban és operában. Sok-sok apróság, ami Mary számára a mindennapokat jelentette, mindez azonban a mai olvasónak mintha csak egy film lenne. Akár egy újabb kosztümös könyv, úgy hat több mint száz év távlatából, pedig ez nem mese, nem fikció, ezek valódi levelek, amik a 19. században megjárták fél Európát, hogy egy padláson porosodva várjanak sorsukra. Szerencsére, az egerek helyett gondos kezek vették őket kezelésbe és készítették el belőle ezt a kötetet, hogy a jövő generációja is megismerhesse, milyen volt az élet az Andrássy-házban.

Mary személyes leveleket írt, családján, esetleg barátokon kívül bizonyára nem hitte volna, hogy bárki elolvassa (amilyen írásképe volt a keresztezve is íródott soroknak, nem is annyira nagy csoda...), főleg nem sejthette, hogy könyv lesz belőle és a magyar társadalom egy része olvassa majd szórakozásból, vagy mert tananyag az egyetemen. Ez pedig szerintem még különlegesebbé teszi ezt a könyvet.

Ezzel a pár sorral csupán egy kis ismeretterjesztő olvasnivalót szerettem volna ajánlani azoknak, akik érdeklődnek a 19. század iránt, vagy csak szeretnek leveleket olvasgatni. 

A történelem ugyanis, bármennyire is utálja a középiskolások többsége, érdekes és izgalmas, ha jó helyen ragadja meg az ember.