Attila koporsója

Elég lassan haladok a Borbíró Borbála sorozattal. Konkrétan kétévente olvasok el egy-egy részt. Ez nem a könyveket minősíti, hanem az olvasási kedvemet.

Az ötödik kötet borítója is kifejezetten mutatós lett. Nagyon tetszik a színvilág, és remekül passzol a cselekményhez. 550 oldalával ez eddig a sorozat legvaskosabb darabja.

Fülszöveg önkényesen kicsit megrövidítve:

"Míg ​a nagyvilág a karácsony ünnepére készül, Borbíró Borbálát nap mint nap a halál fenyegető közelsége kísérti. A megfáradt vámpírológus még ki sem pihenhette a Nofertiti kínkamrájában átélt megpróbáltatásokat, máris újabb pokoljárásra kényszerül. Attilát közel három hónapja a táltosereje tartja életben, és a felbomlott mágikus egyensúly miatt esély sincs a varázslatos segítségre – mindeközben Bori mindennapjait nemcsak a boszorkányszövetség rejtélyes akciója, hanem egy új főnök is lépten-nyomon megkeseríti.Borinak ezúttal tőle telhető legnagyobb áldozatot kell meghoznia, hogy teljesíthesse választott küldetését: a legendás hun uralkodó, Attila titkos nyughelyét kell megtalálnia ahhoz, hogy az ő Attilája ne kerüljön koporsóba. A elszánt bölcsész újabb versenyfutásba kezd az idővel, a vállalkozás sikeréhez pedig olyan szövetségre van szükség, amilyet rég nem látott a világ."

Azt kell mondanom, nagyon jó időpontban kezdtem bele ebbe a kötetbe. Egyrészt ködös őszi időben igazán jólesik egy télen játszódó történetet olvasni. Másrészt két év távlatából épp elég homályosak olvasási emlékeim, hogy a korábbi esetleges problémáim fel se merüljenek. Szóval jólesett visszatérni ebbe az ízesen magyar és szórakoztatóan fantasztikus világba.

A kötet elején kapunk egy kis összefoglalót az eddigi legfontosabb eseményekről, és bár nem igazán kedvelem az ismétlést, ez most kifejezetten jól jött nekem. Aztán bele is vág a szerző az új konfliktus felvázolásába. A könyv felütése így ismét izgalmas, főleg hogy a főhősnő egyszerre több dolgot is igyekszik felderíteni, és elég változatos társakat kap hozzá.

A cím sokat sejtet arról, miről fog szólni a történet. Csakhogy a lényegi cselekmény viszonylag későn indul be. A felvezetés és a mellékszálak töltik ki a kötet 80 százalékát, és csak az utolsó fejezetek szólnak arról a bizonyos koporsóról. Mondhatnám, hogy ez zavart (és a korábbi részekben zavart is az ilyesmi), de nem lennék teljesen őszinte. Engem most ugyanis kifejezetten kikapcsolt a lassan bontakozó cselekmény, a sok verbális adok-kapok és a szereplők apró-cseprő dolgai. Ez pedig két dologra vezethető vissza. Egyrészt limitált időm volt olvasni, így többnyire nem tudtam hosszasan belemerülni a könyvbe. Az ilyen olvasási metódushoz pedig pont jó, ha nem pörög a cselekmény, hanem kényelmesen csordogál, mert így mindig lehet kicsit bekapcsolódni és könnyebb letenni is. Másrészt sokkal élvezetesebbnek találtam a kötet szórakoztató kiegészítő elemeit, mint a központi akciót. 

"Először is, mindenki abból indul ki, hogy ez Magyarország, tehát senki nem tartja be a szabályokat."

A sorozat legvonzóbb tulajdonsága a magyar vonatkozásokban rejlik. A szerző remekül megragadja a magyar valóságot, ami egyszerre otthonos és humorosan abszurd. Az olvasó könnyedén tud asszociálni a valóságra, amelyben élünk, miközben jókat nevethet rajta. Itt most nem csupán a politikát és annak vonatkozásit értem, hanem az élet minden területét. Például a hivatalos szervek hálózati jelszava a valóságban is ennyire "kreatív", és ez bizony egy olyan tapasztalat, amelyen az olvasó osztozhat a szerzővel és a szereplőkkel egyaránt.

A humor egy állandó eleme a történetnek, ami számomra kellemes volt. Persze nem mindenki értékeli a szóvicceket és a filmes utalásokat, de én remekül szórakoztam rajta. Kár, hogy Attila ebben a részben alig szólalt meg, pedig ő igazán fel tudja dobni a párbeszédeket.

"– Muszáj lefoglalnom magam, hogy ne őrüljek meg.

– Süssél pogácsát – javasolta még a középkorból örökölt patriarchizmusa minden gőgjével Fehérholló, és ellépett mellőlem.
– Süssek pogácsát?! Mégis melyik században volt ez megoldás arra, hogy egy nő levezesse a fölös szellemi energiáit?! – emeltem fel a hangom.
– Nem tudom. Ma beregisztráltam a Facebookra, és úgy tűnt még tartja magát ez az ősi elképzelés – nyomta még feljebb bennem az adrenalint."

A történelmi és kulturális utalások is jól voltak elhelyezve a történetben, és mennyiségüket is épp megfelelőnek találtam. A karakterek is hozták a megszokott formát, és ez szintén kellemessé tette az olvasási élményt. Ami viszont egy kis negtívum, hogy Bori helyenként fafejű és nagyon sok. Egyetértek a vámpírurakkal, tényleg fura, hogy még életben van egy ilyen világban. Illetve a szerelmi szál alakulása is elég gyengére sikerült. Oké, az egyik fél szinte végig kómában volt, de minimális haladás azért így is lehetett volna.

Na, és hogy milyen volt a könyv központi cselekménye? Nos, elég lassan indult, lassan haladt és gyorsan le lett zárva. Szóval ez sem épp egy akcióban dúskáló rész lett, bár mindig akadt benne ez-az, ami épp történt. 

Összességében tehát ez egy kellemes része volt számomra a sorozatnak. Nem tökéletes, de kikapcsolt, élveztem az olvasást. Bátran ajánlom mindenkinek, aki a korábbi köteteket már olvasta és kedvelte. 

Lángmarta örökség

Borbíró Borbála sorozat negyedik kötetét is sokáig érleltem a polcomon. Pedig nagyon csábított ez a gyönyörű borító. Ez eddig a sorozat legszebb darabja, Ádám Krisztina tökéletes munkát végzett vele. 406 lapjával épp csak egy picivel rövidebb, mint az előző kötet.

Fülszöveg önkényesen megkurtítva kicsit:

"Az ​ember sokféleképpen kényszerülhet szembenézni saját múltjával – ám az csak keveseknek adatik meg, hogy rokonságának több évszázados problémáival ténylegesen szemtől szembe tárgyaljon. Borinak nincs ínyére a család sötét titkokkal terhelt története, ám nem marad más választása, újra kockáztatnia kell az életét.
A harc ezúttal nem csak vele, hanem érte is folyik: Weinhauser nagyi hagyatékáért, egy legendás boszorkány örökségéért, ami a színfalak mögött a legkülönfélébb hatalmi érdekeket hozza mozgásba. Fehérholló vámpírjai és vérmedvéi, a Hajós dinasztia varázstudói mellett újabb játékosok tűnnek fel – és Bori kénytelen rádöbbenni, hogy a boszorkányok és vámpírok szövetsége között lavírozva külön művészet lesz még életben maradni is." 

 A kötet felütése kifejezetten izgalmas, mert a főhősnő rögtön egy veszélyes kalandba csöppen. A cselekmény ezzel azonnal beindul, és az olvasó kénytelen felvenni a tempót, ami kifejezetten ígéretes kezdésnek. Az előző kötet külföldi kiruccanása után ismét hazai terepen, Budapest különböző kerületeiben mozognak a szereplők, ami újfent hozta a kellemesen otthonos légkört. Ráadásul a humor egyik forrása is a hazai dolgokban keresendő. (A Feneketlen tó alternatív története zseniális volt.)

Habár a sorozat egyes kötetei mindig egy-egy új kalandot mesélnek el, több szálon kapcsolódnak egymáshoz. Ezek a kapcsolatok pedig itt kifejezetten könnyen követhetőek voltak, hiába telt el megint két év a kötetek olvasása között. (Tudom, tudom, gyorsabban kellene olvasnom...) Az elsődleges konfliktushelyzet ezért nem meglepő, hanem logikus és ahogy fejtik fel hozzá a szálakat egyre érdekesebb.

Nekem nagyon tetszett, hogy az egyiptológus vámpírológus visszatért a szakterületéhez. Az ebből adódó bölcsészhumort pedig kifejezetten díjaztam. Úgyhogy jó volt hieroglifákat tanulmányozni kicsit.

Attila és Bori évődése még mindig szórakoztató és a vámpíros vicceket is tudtam értékelni.

"– Akkor jól figyelj, mert idézni fogok a Halottak Könyvéből.
Ennél a pontnál Attila végképp feladta a komoly arckifejezésért folytatott küzdelmet, és úgy röhögött fel, mintha valaki csiklandozná.
– Mi van? – sóhajtottam.
– Csak elképzeltem, amint idézel. „Bagoly, csigabiga, tehéntrágya, korona, álló farkú Ozirisz.”

A kötet tehát szórakoztató és izgalmas. Igen, itt jön egy picurka de. Nagyjából a könyv közepén nagyon leül a cselekmény, mert az eseményeket felváltják a szócséplések. A szereplők elkezdenek elveszni a verbális részletekben, ami egy ideig humoros, egy idő után azonban unalmassá válik, olyan sokáig rágódnak egy-egy mondat koncon. Ez sajnos nem új keletű probléma, az előző kötetekben is fennállt, így elkönyvelhetjük az írónő stílusához tartozó nem épp legjobb kelléknek.

"– Érdemi beszélgetést is fogunk folytatni, vagy csak elfilozofálgatunk pár holttest felett a barátság és a bizalom rohadtul érdektelen kérdéseiről?"

A rejtély megint kiszámítható volt, bár úgy veszem észre, néhány lépéssel a főhősnő előtt járni nem nagy kunszt, ám ezzel nem volt különösebb problémám, mert nem vett el a könyv élvezetéből.

Az előző rész befejezése után nagyon aggódtam a szerelmi szál miatt, de szerencsére ezt egészen jól kezelte a szerző. Volt persze egy kis szenvelgés, de nem zavaró mennyiségben, és az erotikus vonal is visszafogott maradt, csupán csók csattant a kötetben. Ezzel persze nincs vége a főszereplők szerelmi kötélhúzásának, de legalább haladtak egy hangyányit előre.

Összességében tehát ez egy szórakoztató és izgalmas kötet volt. A hibái ellenére is tetszett, kikapcsolt, így tudom ajánlani, azoknak, akik az előzményeket már olvasták. 

Kiegészítés:

A sorozat ötödik kötete, Attila koporsója még 2015-ben megjelent. Hamarosan be is fogom szerezni. A hatodik részre azonban még várni kell, bár cirka négy hónapja bejelentette az írónő, hogy elkészült a kézirattal. Remélhetőleg már a kiadó is dolgozni kezdett rajta és talán még idén kézbe vehetik az olvasók. Az viszont biztos, hogy nem az lesz a befejező kötet, így aki nem szeret befejezetlen sorozatba kezdeni, az olvasással még pár évet várni kényszerül.

Lidércnyomás

A Borbíró Borbála sorozat harmadik kötete már egy jó ideje a polcomon pihent. Hónapokkal ezelőtt megvettem, aztán csak érleltem kissé aggódva, mennyire fog tetszeni. Az első részt (Vámpírok múzsája) kedveltem, ám a második kötet (Átkozott balszerencse) már nem volt olyan szerencsés. Az írónőt azonban nagyon bírom, hazai könyvek esetében részre hajló, vagyis olvasásra hajló vagyok, és ez a borító végre olyan szép lett, amilyet a sorozat megérdemel.

Nagyon tetszik nem csupán a színvilág, hanem a hölgy, illetve a háttér is. 438 oldalával terjedelemre is ígéretesnek tűnt.

Fülszöveg:

"Vannak, ​akik nagy esküvőről és tengeren túli utazásokról álmodnak – és vannak, akik jól tudják, hogy az előttük álló utazás és lakodalom csak belépő egy igazi rémálomba. Eric Bowman kérésére Bori Coloradóba utazik Attilával, és egy esküvő leple alatt megpróbálja kideríteni, vajon miféle szerzet gyilkolja sorban az alakváltókat a Bowman-fivérek falkájában. A szálak egy alakváltó szépségversenyhez vezetnek, s ha ez még nem lenne elég, Borinak közben meg kell küzdenie Attila egyre aggasztóbb fizikai állapotával is – valamint egy jóslattal, mely semmi jót nem ígér.
Vajon kinek az életébe fog kerülni az elkerülhetetlen lidércnyomás?
Ki tartja rettegésben a vérfarkasokat, és ki lopózik be éjszakánként a Bowman-birtokra?
Borinak több fronton is helyt kell állnia, de ez nem egyszerű: szembe kell néznie legbelsőbb félelmeivel és barátai titkaival. Mint mindig, most is eltökélten lép a tettek mezejére – ám életében először, egy pillanat erejéig, a döbbenettől elakad a szava…"

Az első két könyvet nem mostanában olvastam (több mint két éve), így az emlékeim cseppet megkoptak, ám tökéletesen emlékeztem a hangulatra és a cselekmény főbb pontjaira. Az új rész fonalát így könnyedén felvettem, csak Gézát felejtettem el már megint. Nem is értem, Bori miért sajnálja, mikor ő talán a világ egyik legfelejthetőbb karaktere...

A kötet eleji köszönetnyilvánításban a szerző megjegyzi, hogy bár a helyszín ezúttal az USA, reméli, hogy sikerül megtartania a magyaros légkört. Nos, jelentem, tökéletesen sikerült. Újvilág ide vagy oda, a történet továbbra is tele volt magyar utalásokkal, és most nem csak arra a bizonyos bagolyra gondolok. Illetve nagyon tetszett, hogy azzal is eljátszott, a szereplők épp milyen nyelven beszélnek egymással. A könyv így ugyanazt a hazai légkört teremtette meg, mint elődei.

Habár a főhős a vámpírok szakértője, jó volt most kicsit más lények területére evezni. Igaz, az elején az alakváltó szépségverseny egy olyan bizarr szókapcsolatnak tűnt, amire nem feltétlenül éreztem, hogy szükségem van. A cselekmény azonban hamar megnyert. Egy jól körülhatárolható problémát kellett megoldania a szereplőknek, így az események gördülékenynek hatottak, és sokkal jobban éreztem, hogy haladunk valamerre, mint az előző részek esetében.

A korábbi problémám a sorozattal azonban sajnos továbbra is áll, túl van írva. Túlságosan sok benne a felesleges párbeszéd, amelyek a hosszúra nyújtott mivoltukból adódóan pont a szórakoztatás minőségét rontják. Tudom, hogy az állandó jellegű szócsaták a humort szolgálva kerültek bele, ám nem minden esetben működtek. A kevesebb néha több elve a párbeszédek esetében kifejezetten megfogadandó tanács.

A nyomozás, ami a kötet központi cselekményét alkotta kellemes volt, csak könnyedén kiszámítható. Jóval a főhős előtt rájöttem, ki a gyilkos, ami azért rontja a történet izgalmassági faktorát. No, de általában rá szoktam jönni (bár nem a kötet felénél), úgyhogy sikerült túllépnem ezen az apróságon.

A második kötet befejezése után kifejezetten aggódtam a szerelmi szál alakulását illetően. Ez a rész azonban egyrészt megnyugtatott, mert egy hősszerelmes Attila, attól még Attila marad, másrészt viszont picurkát csalódottá tett. Nem szeretem a szenvelgő főhősnőket, Bori pedig itt épp ilyen volt. Ráadásul valahol értettem óvatosságát, és a könyv végére beletörődtem, hogy oké, Attila akár szerelmes, akár nem, ki van kosarazva és kész. Azonban a könyv befejezése már megint adott egy pofont ennek a szerelmi csapdának, és ezt már megint cseppet túlhúzásnak éreztem. Mármint értem én, hogy ezzel lehet elhúzni a mézes madzagot a folytatásra, és kellett valami, ami tovább gördíti az eseményeket, de nem biztos, hogy ez volt a legjobb megoldás. Ebben a kötetben Attila volt a reménytelen hősszerelmes, a következőben meg Bori lesz. Nem hurrá... Nem akarok romantikus szenvelgést. Félreértés ne essék, még mindig kedvelem a szereplőket, és valahol érdekel, hogy végül egymásra találnak-e vagy sem, de ez több köteten elnyújtva hervasztó.

Összességében ez a rész nekem jobban tetszett, mint az előző. Visszahozta kedvemet a sorozat iránt, így azt hiszem, a folytatást is be kell szereznem hamarosan.

Tudom ajánlani azoknak, akik a második kötetet már olvasták, akár tetszett nekik az a rész, akár nem annyira, mert ez bizony egy jól sikerült folytatás lett. Ha pedig valaki még nem ismerné a magyar vámpírkutató hölgyet, és hazai fantasy regényre vágyik, adjon neki egy esélyt.

Átkozott balszerencse

A Borbíró Borbála sorozat második kötete.

Az első könyv (Vámpírok múzsája), bár nem nyűgözött le maradéktalanul, tetszett. Kellemes volt olvasni, így adtam egy esélyt a második résznek is.

A borító stílusa maradt, ám ez nekem most jobban tetszett. Egyrészt ez a színvilág közelebb áll hozzám, másrészt ott a Lánchíd a háttérben.

380 oldalával picit vékonyabb, mint az első kötet.

Fülszöveg:

"Egy közönséges halandó a vámpírok kitüntetett figyelmét, a hirtelen haragú és goromba főnököt és az állandó életveszélyt is átoknak tartaná, ám Borbíró Borbála számára mindez a hétköznapi élet része.

Amikor azonban Magyarország egyetlen még aktív szolgálatban lévő vámpírológusa szégyenszemre vérszívók és vérmedvék védelmére szorul, hogy ne váljon a saját ügyetlensége áldozatává, és egy jövőlátó médium már napi szinten próbálja rábírni, hogy meneküljön, kénytelen beismerni, hogy valami nincs rendben körülötte. Ráadásul már a főnöke taplóságában sem bízhat – Attila kezd egyre különösebben viselkedni.

Peche mindenkinek lehet. Ilyen mérvű balszerencsét azonban csak egy átok okozhat. Elkezdődik a versenyfutás az idővel, és Bori túlélési esélyei egyre halványulnak – ám felvágott nyelvére a végsőkig számíthat…"

Kicsit nehezen indult be ez a rész. Több időre volt szükségem, míg beleszoktam ebbe a hazai vámpíros világba és nem emlékeztem, hogyan került a képbe Géza. Utóbbi azért probléma, mert kifejezetten jó az olvasási memóriám, így ha egy szereplőt elfelejtek, akkor az bizony kicsit sem volt érdekes. Nos, ez most is bebizonyosodott.

Lassan szoktam hát bele a könyve és lassan is indult be a cselekmény és még a kötet végén sem éreztem úgy, hogy pörögnek a lapok. Pedig az írónő mindent megtett, hogy fenntartsa az olvasó figyelmét. Olyan arányban szórta főhősére a balszerencsés baleseteket, hogy cseppet sem kellett volna unatkoznom közben. Időnként mégis megesett.

Kedvelem a bölcsész humort - fura is lenne, ha nem kedvélnem, hiszen én is bölcsész vagyok - tetszett a hazai helyszín, a főbb szereplőket is megkedveltem, néha mégsem a lelkesedés hajtott lapozás közben.
Egyrészt, mert elég sok volt a mellékszereplő, akik tényleg csak tölteléknek kerültek bele, másrészt néhol túl volt írva. Egy idő után elkezdtek zavarni a párbeszédek. Az én ízlésemnek ugyanis túl sok volt belőlük és túlságosan céltalanul. A főhős fecsegett kicsit erről, kicsit arról és az egész beszélgetés nem jutott sehová. Ugyanazokat a verbális köröket futották le újra és újra és ezek cseppet sem vitték előbbre a cselekményt. Illetve Bori ruhaválasztása is állandó jellegű köret volt, mintha a főfogás, a cselekmény, nem állná meg a helyét kiegészítő sallangok nélkül. Persze, az is igaz, hogy ha kivonnánk a kötetből ezeket a mellékes információkat és párbeszédeket, akkor radikálisabban rövidebb szöveget kapnánk.
Ami a balszerencsés konfliktushelyzetet illeti, ezúttal sem ütött nagyot. Nem hozott nagy meglepetést, a katarzis a végén így ismételten elmaradt. A kiegészítő "probléma" pedig egy picurkát erőltetettre sikerült. Nekem ugyanis pont az tetszett Attila karakterében, hogy mentes volt a cukormáztól, ám ezzel a fordulattal, mindez odalett.
Összességében tehát nem fogott meg igazán. Nem volt rossz olvasni, de nem is volt olyan élmény, ami sokáig velem marad és azt az érzést sem váltotta ki belőlem, hogy most rögtön kellene a folytatás. Sőt, elbizonytalanított kicsit, megéri-e egyáltalán tovább olvasni a sorozatot.
Azért, akinek az első könyv tetszett, adjon a másodiknak is esélyt, hátha csak én vártam túl sokat a folytatástól.

Vámpírok múzsája

Sokáig csak szemeztem ezzel a könyvvel. Latolgattam, megéri-e belevágni egy újabb sorozatba, akarok-e újabb vámpíros könyvet olvasni és így tovább. Aztán egyre több karcot olvastam Molyon az írónőtől, ami meggyőzött arról, hogy van humora, így érdemes lenne belekóstolnom a könyveibe.

A borító nem különösebben vonzott, bár a színvilág tetszetős. 468 lapjával nem mondanám vékony kötetnek, főleg mivel a betűméret is az apróbb kategóriába esik.

Fülszöveg:

"Borbíró ​Borbála a magyarországi Vámpírkutató Intézet alkalmazottja, bakancsos tudós és magánéleti szerencsétlenség, akinek a munkája a mindene – ám amikor hatalomra kerül az Emberfeletti Összefogás Pártja, az intézet az élőholtak megnövekedett politikai befolyásának köszönhetően bezárja kapuit. Mit tehet egy állástalan vámpírkutató egy olyan Magyarországon, ahol a vámpírok lassan teljes jogú állampolgárokká válnak, és ahol a háttérben köttetett szerződések különleges kiváltságokat is megadnak nekik?
Az állás, amely végül az ölébe hull, jóval több és veszélyesebb, mint amiről valaha is álmodott, és rejtélyes, új főnöke hamarosan hajmeresztő feladat elé állítja: be kell épülnie a kormány tanácsadói, az IQ vámpírok közé, hogy kiderítse, mit titkolnak emberi szövetségeseik elől. Bori nem tudja, képes lesz-e átverni Magyarország legokosabb vámpírjait úgy, hogy csupán eszére és alaposan felvágott nyelvére támaszkodhat, de a vérét, életét és emberségét megőrizze."

Ha pár szóval össze kellene foglalnom a könyvet, azt mondanám, ez egy fantasy regény bölcsészeknek.

Mindenféle sztereotípia nélkül állíthatom, hogy ezt a könyvet bizony a bölcsészek tudják igazán értékelni. Ez a fajta humor és önirónia nekik (nekünk) szól, főleg egy vérbeli bölcsész főhősnővel. Ettől számomra a könyv világa gyorsan otthonossá vált. Ezt az érzetet pedig csak fokozta a magyar helyszín, a magyar nevek és a tipikusan magyar hozzáállás, nem pusztán a stresszoldó alkoholizálás terén, hanem a fiktív politikai életben is. 

"(…) egy vámpír sokkal hatékonyabb politikai munkaerő, mint egy ember, mert egy csomó mindenre nem kell költenie, és elsősorban nem a napolajra gondolok. Kisebb igények, kevesebb lopás."

A világ tehát otthonos volt és a szereplőket is megkedveltem. Nem Bori az évszázad főhősnője, de tiszta karakter egyértelmű célokkal, pont annyi hajlammal a hibára, mint egy átlagember és a néha kissé okoskodó megnyilvánulásai sem rontanak az összhatáson. Női szereplőként egy férfiak által uralt vámpírvilágban tökéletesen megállja a helyét. Legyeskednek körülötte jó néhányan, de ez cseppet sem érződik soknak.

Az abszolút kedvenc karakterem azonban Attila, aki egy újabb szép példája annak, hogyan lehet hazai alapanyagokból jól építkezni. Illetve a főhősnővel folytatott párbeszédei a könyv legjobb elemei.

Természetesen van még bőven más mellékszereplő, nem is kevés, viszont érezhetően kevesebb hangsúlyt kaptak. Igaz, Koppány esetében ez biztosan változni fog a jövőben.

A vámpírok ábrázolása is tetszett, klasszikus, mégsem unalmas és igazán ötletes volt, hogy az írónő jogi értelemben is kitért a vámpírlétre és ezt még nemzetközi keretek közé is beágyazta. A könyv kidolgozottságára tehát nem eshet panasz, egy sorozat bevezető kötetének ideális.

Akad tehát bőven pozitívuma, mégsem fogott meg úgy, ahogy kellene. A cselekményt elég vérszegénynek éreztem. A kaland a sok kiegészítő jelenet és információdömping, illetve bölcsészhumor mellett egyszerűen elsikkadt. Lapos lett, nem ütött, pedig egy jó fantasy regényben ezt elvárhatja az olvasó és a végkifejlet sem hozta el azt a katarzist, ami megérdemelt egy rejtélyes probléma megoldásakor. Talán a bevezető jellegéből adódóan, talán a rengeteg szereplő miatt, talán csak a bölcsészek tipikus dagályossági hajlama miatt lett lapos a cselekmény és hiányzott belőle az a tűz, ami egy vérszívó világban elkélne. A könyv tempója ezért meglehetősen hullámzó, vannak benne unalmasabb részek.

Összességében azonban ez egy kreatívan felépített hazai vámpírkönyv, ám a lassabb változatból. Lekötött és tetszett is, de nem érzem a késztetést, hogy rögvest lecsapjak a következő részre, mint éhező vámpír a mikrózott vérre.

Azoknak ajánlom, akik szívesen olvasnának magyar helyszínen magyar szereplőkről és kedvelik a vámpíros témát. Aki viszont pörgős akcióra vágyik, valószínűleg csalódni fog. Bölcsészeknek azért általánosságban javallom.

Kiegészítés:

Ahogy említettem, sorozatról van szó, ami jelenleg öt kötetre rúg és információim szerint, lesz még több is. Illetve készült egy kiegészítő novella, Démoni színjáték címmel, ami az első könyv előzménye és kizárólag e-könyv formátumban érhető el.
A következő kötetet, Átkozott balszerencse mindenképpen el fogom olvasni. Hiszen magyar fantasy olvasónak magyar vámpír dukál, bár a szemfogát jobban teszi, ha távol tartja a nyakamtól.