Halálom után felbontandó

Ezt a könyvet, már régóta el szerettem volna olvasni. Egyrészt azért, mert nagyon szeretem az írónő könnyed stílusát, másrészt pedig jó ajánlást kaptam rá egyik olvasómtól.

Valamiért nagyon nem tetszik a borító. A boríték rajta ötletes, de a nőalak mögötte elrontja a hatását, míg a színvilág csapnivaló. Még szerencse, hogy nem a külsőségek alapján szoktam ítélni...

A Trivium Kiadó sajnos nem csupán a megjelenésében vétkezett, hanem a szöveg gondozásában is. Akadt benne bőven hiba, ami azért egy mindössze 238 oldalas kötetnél elég elszomorító hatást kelt.

Fülszöveg:

"Gerri úgy érzi, hogy az élete vakvágányra került. Teljesen kilátástalannak látja a jövőjét, hiszen még mindig szingli, váratlanul elveszítette az állását is, és senkire sem számíthat. Kétségbeesésében úgy dönt, hogy véget vet az életének, de elhatározza, hogy előbb búcsúlevelet küld a rokonainak, barátainak, ismerőseinek és végre szembesíti őket az „igazsággal”, azaz fellebbenti a fátylat a képmutató viselkedésükről. Egy váratlan esemény következtében az alapos előkészítés és tervezés ellenére Gerri terve azonban meghiúsul, és ekkor elszabadul a pokol, hiszen a levelei már eljutottak a címzettekhez. Viszont ez a véletlen vagy netán karmikus esemény új, izgalmas fordulatot hoz Gerri életébe."

Mielőtt bármit is írnék róla, le kell szögeznem, hogy ez bizony egy klaszikus értelemben vett szórakoztató regény. Nyugodtan lehet ponyvának nevezni, mert nem akar többnek látszani, mint ami, és ez így van jól.

A történet egyszerű, a szokásos szingliket érintő problémákra van alapozva. Tehát nem egy nagy volumenű cselekmény, és nincs is telepakolva világmegváltó gondolatokkal. Valahol mégis tetszetős a koncepciója. A szokásosan butus, egyedülálló nő szokatlanul nagy baklövést követ el, mikor előbb adja postára búcsúleveleit, mint hogy bevégezné tervét. Remek ötlet, de tényleg. Viszont ez egy komolytalan könyv komolytalan szereplőkkel, így a rokonok és ismerősök reakciói cseppet sem normálisak, cseppet sem reálisak, és ezzel az egész konfliktusnak nincs éle. No, és hogy ez baj-e? Egyáltalán nem.

Természetesen ezt az ötletet ki lehetett volna használni egy mélyebb problémafeltárásra, egy lassan kibontakozó karakterfejlődésre, de ez nem az a könyv. Ez az a könyv, ahol a családi ebédek kínosak, viccesek és időnként katasztrófára hajaznak. Ahol a főhős, pontokba szedi, mit kell tennie a halála előtt, és még a fodrász sem hiányzik erről a listáról. Ahol az alkoholizálás a humor egyik forrása, és ahol az élet alakulhat úgy, mint egy lányregényben. Ez ugyanis egy szórakoztató ponyva, semmi több.
A fejezetek rövidek, mindegyik végén a főhős egyik búcsúlevele olvasható. Utóbbiak kifejezetten viccesen indulnak, de valahol elveszítik a lendületüket, így nem mindegyik hat humoros őszinteségi rohamnak, ami a cél lenne. Ettől függetlenül szórakoztatóak, ahogy a cselekmény alakulása és a párbeszédek is azok. Habár az írónő néhányszor a nem kifejezetten ízléses poénokhoz nyúlt (lásd az ikrek étkezési szokásai), mégis megtartotta könnyed báját. A könyv ettől humoros, de nem esik túlzásokba.
Nekem tehát tetszett a stílusa, nem zavartak az elég egyszerű szereplők, sem a kiszámítható végkifejlet, mert jó volt olvasni. Főleg, ha az ember lánya már küzdött hasonló szingli-gondokkal. Én igen, így tökéletesen átéreztem a nyomást, amit a főhős a rokonaitól kapott, és rettentően jókat kacagtam a balul sikerült randevúin. (Egyszer nekem is le kellene írnom az összes defektes delikvenst, mert valószínűleg lenne közöttük ennyire szótakoztató.) A klisék tehát cseppet sem zavartak, mert az életből fakadtak. Ettől függetlenül néha bosszantott a rokonok viselkedése, és hogy Gerri hiába szállt szembe mindenkivel levélben, később mégis inkább visszakozott, minthogy a sarkára állt volna.
A könyv végét összecsapottnak éreztem, illetve a hirtelen kibontakozó szerelmet, picikét gyorsnak, de így is kellemes kikapcsolódást nyújtott. Összeségében tetszett, jól szórakoztam rajta. Nem lett a kedvenc könyvem az írónőtől, de még mindig szeretem a munkáit és nem bántam meg, hogy ezt a könyvét is kézbe vettem.
Bátran ajánlom azoknak, akik egy vicces szingli-könyvet szeretnének olvasni. Ha pedig hölgy olvasók, és kapták már az ívet rokonoktól, amiért még nem mentek férjhez, sőt barátjuk sincs, illetve volt már borzalmas randevújuk furcsa férfiakkal, akkor mindneképpen olvassanak bele. Ha viszont valaki mély gondolatokat szeretne az öngyilkosságról, keressen egy másik, komolyabb és mélabúsabb könyvet, mert ez egyáltalán nem az.

Fellegszálló

Nagyon szeretem Kerstin Gier stílusát, így mikor megtudtam, hogy új könyve jelenik meg, azonnal lecsaptam rá.

A borító ezúttal is meseszép és mind a hét csóka megtalálható rajta. 366 lapjával kellemes terjedelmű olvasmány.

Fülszöveg:

"Magasan ​fent a svájci hegyekben áll büszkén a Fellegszálló, egy patinás nagyszálló, melynek fénykora már rég letűnt. De mikor az év vége közeledtével a világ minden tájáról megérkeznek a vendégek a híres szilveszteri bálra, az épület úszik a gyönyörű csillárok fényében, a tágas folyosók pedig izgatott zsongással telnek meg.

A tizenhét éves Fanny a szállodatulajdonos fiával és a személyzet többi tagjával együtt azonban ki sem lát a munkából, hogy előkészíthesse a vendégek fényűző kikapcsolódását, de nem kerüli el a figyelmét, hogy sokan valójában nem azok, mint aminek mutatják magukat. Milyen titkos tervek kovácsolódnak a hímzett bársonyfüggönyök mögött? Az orosz oligarcha felesége tényleg birtokában van a legendás Nagyezsda-gyémántnak? És miért a homlokzaton mászik fel inkább a jóképű Tristan Brown a 201-es szobából ahelyett, hogy a lépcsőt használná?

Mialatt Fanny megpróbálja Ben segítségével kibogozni a szálakat, még nem sejti, hogy hamarosan egy életveszélyes kaland kellős közepében találja, és nem csak az állása forog kockán, hanem a szíve is."

Az írónő könyvei a könnyed szórakozás kategóriájának kimagasló remekei. Egyszerűen élvezet olvasni a sorait, annyira gördülékenyek és olyan kedves a humoruk. Mindez pedig igaz erre a könyvére is.
A történet nem épp bonyolult, a cselekmény lassan araszol előre és a kötet végén a feszültség is inkább pergősen izgalmas, mint idegfeszítő, mert nem csak a Fellegszállóra igaz, hogy "itt semmi rossz nem történhet", hanem az írónő fantáziavilágára is. Ez azonban semmit sem von le a könyv értékéből, sőt, ettől olyan bájos minden.
Nagyon tetszett, hogy végre egy kis hazait olvashattam a német írónő tollából, bár Svájc hegyeit választotta díszletnek. Remek volt, hogy figyelt a nyelvi különbségekre és úgy váltott egyik szereplő a németről angolra, hogy az logikus és könnyen követhető volt. Az akcentusért pedig külön piros pont, bár magyar fordításban nem annyira muris az ilyesmi.
A szereplőket imádtam a Tiltott Macskával az élen. Még a negatív hősök is szerethetőek voltak, bár a könyv fő gonosza végig idegesített, ám ez így volt rendben. A főhősnő kellően ügyetlen, hogy vicces szituációkba kerüljön és mégis elég intelligens, hogy valahogy kimásszon belőlük. Igaz, a paranoiás viselkedése számomra is furcsa volt, de ez megint csak egy jó húzás a szerzőtől.
Talán csak annyi negatívumot tudok felhozni a karakterek terén, hogy túlságosan sokan voltak. Csupán a több szerepet kapó embereket tudtam fejben tartani (ők sem voltak kevesen), így mikor egy másik vendéget emlegettek az egyik szobából, el kellett gondolkodnom, ki a fene is ez. A kötet végén egyébként van szereplőlista, úgyhogy oda hátra lehet lapozni egy kis segítségért, én azonban nem éltem vele.
A szerelmi szál is rendben volt, pont annyira kiszámítható, hogy kellemes várakozással töltse el az olvasót és épp olyan aranyos, mint az első szerelem romantikája. Cseppet sem volt sok, sőt, szépen megbújt a szállodai munka elsődleges konfliktushelyzete mögött.
Van még egy dolog, amit nagyon szeretek az írónő munkáiban, a varászlatosságát. Ezúttal nem volt semmi kifejezett természetfeletti, mégis tele volt apró, hétköznapi mágikus elemekkel. Gondolok itt a macska és a szálloda kísértete körüli legendákra, na meg persze a fenyőfára. Ezek csak még különlegesebbé tették az olvasási élményt.
Apropó élmény, mivel a történet a karácsonyi ünnepek alatt játszódik, remek téli hangulata van. Igazi bekuckózó olvasmány a hideg napokra.
Mint már említettem, a cselekmény lassan bontakozik ki, ám a végére felgyorsul, így az utolsó ötven oldal hamar beszippantja az olvasót és ad egy kis izgalmat az egyébként hétköznapi apró-cseprő kalandok mellé.
Összességében tehát nekem tetszett a könyv. Imádom az írónő stílusát és megkaptam azt a könnyed kikapcsolódást, amit vártam. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szívesen olvasna egy régi, elegáns szállóról és az ott ügyetlenkedő gyakornoklányról és megelégszik a kisebb kalandokkal.

Az álmok harmadik könyve

A Silber-trilógia befejező kötete.

A borító ezúttal is meseszép, a gyíkocska a közepén pedig rettentően tetszik, ahogy a lapokon fel-felbukkanó halas és madaras motívumok is. 

368 oldalával kellemes vastagságú olvasmány.

Fülszöveg:

"Március van, Londonba lassan megérkezik a tavasz, Liv Silber pedig mindjárt három problémával is küzd.
Először is: hazudott Henrynek.
Másodszor: az álmok egyre veszélyesebbek. Arthur olyan titkokra jött rá, amelyek segítségével az álomvilágban borzalmas dolgokat tehet. Feltétlenül meg kell állítani.
Harmadszor: Liv anyja, Ann, és Grayson apja, Ernest júniusban össze akarnak házasodni. És a gonosz Bokkernek, Grayson nagymamájának nagy tervei vannak a fia esküvőjét illetően, de legalábbis egészen más tervei, mint a menyasszonynak.
Liv alig győzi elhárítani a fenyegető katasztrófák sorát…"

Azt hiszem, ismételhetném magam. Ismét kifejthetném azt, amit az előző résznél elfogultságomról írtam. Azt ugyanis még mindig nem tudom, mitől működik ennyire jól ez a történet, miért találom még mindig nagyon szórakoztatónak és kedvesnek, holott nem kifejezetten csavaros és látom azért a kisebb hibáit is. A lényeg azonban az, hogy tetszik.

Tetszik ez az álomvilág, habár a szereplők ezúttal is több időt töltöttek alva, mint ébren. Tetszenek a szereplők, bár Henry még mindig tartogat néhány vakfoltot és Liv ebben a részben mérhetetlenül ostobán viselkedett. Igen, a pilótákra és repülőgép szimulátorokra gondolok, mert a kutyás eset még megbocsátható.

Nagyon tetszik a stílus, rengeteget mosolyogtam vagy épp nevettem - főleg ha a szárnyas démon előkerült - a sorokon. Épp ezért úgy is szórakoztatónak találtam, hogy lényegében nem sok minden történt benne.

Oké, a démon rejtvényt és a gonosz blogger kilétét felgöngyölítették, ám ez minden. Ráadásul mindkét megoldott rejtélyt rém egyszerű végkifejletben sikerült lezárni. Az álmokról, azok természetéről, arról hogy ki és miért talál rá az álomfolyosóra, ellenben nem tudtunk meg semmit. Szóval sok még itt a megválaszolatlan kérdés, a történetnek mégis vége lett. 

Az írónő megpróbált minden szálat - legyen misztikus vagy romantikus - elvarrni, csakhogy olyan sebtében, hogy laza és kissé csúnyácska lett az öltésekből kialakult sorminta. Mintha a hölgy kifogyott volna a gomolyagból... vagyis inkább az ihlet szálaiból, hogy továbbra is kézimunka hasonlatokkal éljek.

A harmadik könyvre tehát elfogyott kicsit a szufla ebből a történetből, amit igazán tudok sajnálni. No, de elfogult vagyok, ahogy már az elején írtam, ezért minden hibája és esetleges hiányossága ellenére tetszett. Remekül szórakoztam rajta és cseppet sem bánom, hogy kézbe vettem.

Épp ezért meleg szívvel ajánlom mindenkinek, akinek az előző két könyv tetszett. Ha pedig valaki mégis csalódna, még mindig süthet néhány vaníliás kiflit vigasztalódásként.

Kiegészítés:

Igen, kipróbáltam a második kötetben található süteményreceptet. Remekül sikerült és olyan finomnak találtam, hogy biztosan máskor is sütök majd néhány vaníliás kiflit, ha vigaszra szorulok, ha nem. Úgyhogy ha valaki játszadozik a recept kipróbálásának gondolatával, hajrá, én azt is csak ajánlani tudom.

Az álmok második könyve

Silber-trilógia második kötete.

Az álmok első könyve nagyon tetszett, meg úgy általánosságban Kerstin Gier könyvei, így nem volt kérdéses, hogy megkaparintom és elolvasom ezt a kötetet.

A borító még mindig gyönyörű. Ráadásul ezúttal a cikornyás indaminták majdnem minden oldalon feltűntek. Egyszerűen oda meg vissza vagyok ezekért a motívumokért.

344 oldal, így csak csöppet vastagabb az első résznél.

Fülszöveg:

"Liv meg van rökönyödve: Secrecy ismeri a legféltettebb titkait! De hogyan tudhatta meg? És mit rejteget előle Henry? Vajon miféle sötét alak garázdálkodik éjjelente az álomvilág végtelen folyosóin? És miért kezdett el Liv húga, Mia hirtelen alva járni? A rémálmok, a rejtélyes találkozások és a vad üldözés nem épp a pihentető alvás velejárója, ráadásul Livnek napközben is meg kell küzdenie egy újdonsült patchwork család minden problémájával, beleértve az intrikus nagymamát is."

Mielőtt kifejteném véleményemet, közölnöm kell: elfogult vagyok.
Van valami az írónő könnyed stílusában, finom humorában és kedves karaktereiben, ami egyszerűen elcsavarta a fejemet. A helyzet ugyanis az, hogy úgy befaltam ezt a könyvet, mint éhező a zsemlemorzsát. Csak olvastam és olvasta és mosolyogtam és sóhajtoztam és olvasnám még tovább és tovább, de nem igazán tudok egzakt magyarázatot adni erre a jelenségre. Egyszerűen szeretem ezt a történetet minden különösebb ok nélkül.
Igen, ebből kifolyólag laikusok számára (akik nem olvasták az első részt vagy olvasták, ám nem szippantotta be őket ez a németes mesevilág) fejtörést okozhat lelkesedésem. A könyv ugyanis cuki, könnyed, bájos, aranyos és minden egyéb kedves jelző, ami eszembe juthat, de nem csavaros, nem ad hozzá sokat az álom-rejtélyhez és nem mondanám izgi-izgi-izgalmasnak. Pusztán folytatja a mesét, amelyet az első kötet elkezdett.
Liv tovább bóklászik álomvilágban, egyre mélyebbre süllyed a szerelemben és nem épp hétköznapi családi helyzete is bonyolódik. Közben a többi szereplő éli világát apróbb és nagyobb gondokkal megküzdve és néhány új karakterrel kiegészülve. Secrecy pedig írja a pletykablogját, mint gátlástalan kis angyal. A cselekmény ebben ki is merül, mert az aktuális konfliktushelyzet csupán a kötet végén kerül elő és nem számít kifejezetten újnak.
Szóval semmi eget és földet rengető csattanó vagy kaland, mégis jó olvasni.
A sorok gördülékenyek, választékosak (néha még nekem is túlságosan is, köszönet érte a Bokkernek) és finoman tele vannak humorral. A szereplők még mindig könnyen megszerethetők, beleértve a valójában nem épp kedves jellemeket is, és az egész álom-blogger-rejtély fenntartja az olvasó figyelmét.
Apropó álom, ez a rész nagyobb arányban játszódik az álomvilágban, mint a valóságban, de cseppet sem zavart. Levett a lábamról, nincs mese.
A kötet végi szerzői megjegyzések, illetve a vigasztaló vaníliás kifli receptje (Hamarosan biztosan kipróbálom, hiszen egész évben fogyasztható!) még elkötelezettebb hívévé tett a történetnek és szerzőjének egyaránt.
Nem meglepő módon csak ajánlani tudom ezt a könyvet mindenkinek, aki Az álmok első könyvét már olvasta. Garantáltan hasonlóan kedves élmény lesz.

Kiegészítés:
A harmadik könyvről, vagyis a befejező kötet magyar megjelenéséről nincsenek információim. Csak reménykedni tudok benne, hogy a Könyvmolyképző Kiadó gyorsan dolgozik és hamarosan kézbe vehetem azt is.

Az álmok első könyve

Nem ez az első könyvem Kerstin Gier tollából és biztosan nem is az utolsó. Az időutazós trilógiáját nagyon szeretem (és olyan szépen mutat a polcomon), így kíváncsian figyeltem, mit tud még adni. Azonban, az említett szeretet miatt tartottam is egy kissé tőle. Aztán kaptam egy jó ajánlólevelet Kirstentől és elhajítva minden kétségemet, lecsaptam rá. Ó, de milyen jól tettem!

A borító ezúttal is szemrevaló. Nagyon tetszenek ezek az aprólékos, már-már kissé giccsbe hajló, mégis tökéletesen kifejező borítók.

Egy újabb trilógia nyitó kötete 326 oldallal.

Fülszöveg:

"Liv Silber álmai az utóbbi időben meglehetősen félelmetessé váltak. Az egyik végképp nem hagyja nyugodni. Ebben az álomban egy temetőben járt éjjel, és szemtanúja volt, amint négy fiú komor hangulatú, mágikus rituálét hajt végre. Ezek a fiúk azonban nagyon is valós kapcsolatban állnak Livvel, hiszen Grayson és három barátja tényleg léteznek. Liv nemrég iratkozott be abba az iskolába, ahová ők is járnak. Tulajdonképpen egészen kedvesek. De ami igazán ijesztő – még az éjszakai temetőknél is sokkal ijesztőbb –, az az, hogy a fiúk olyan dolgokat tudnak Livről, amiket nappal soha nem ejtett ki a száján – álmában viszont igen. Hogy miképpen, az tökéletes rejtély Liv számára, de egy jó kis rejtélynek Liv még soha nem tudott ellenállni…"

Az írónő stílusa még mindig remek. Gördülékeny sorok, kedves szereplők és finoman adagolt misztikum. Mindezt pedig egy kifejezetten bájos humorral adja elő, így az olvasó újra és újra azon kapja magát, hogy mosolyog a sorokra.
Az egyetlen dolog, amit nem értek a hölgyben, az a helyszínválasztása. Habár német a hölgy, a történetei angol környezetben játszódnak. Igaz, egyre több német vonatkozást csempész bele, itt például egy német dadust és egy kis német néphagyományt. Azért szeretnék tőle egyszer egy teljesen német történetet olvasni.
Liv szerethető főhősnő és a családja is szórakoztató. Pont annyi kínos szituációba kerül, amennyibe minden kamaszlány és pont olyan jó szövege van, hogy minden ilyen helyzetet humorossá tegyen. A többi szereplő is hasonlóan szimpatikus volt, még a negatív karaktereket sem tudtam igazán megutálni.
A cselekmény nem siet, mégis fenntartja a figyelmet. A kisebb kalandok és vicces helyzetek végig izgalmassá teszik, amit a bizarr álmok csak fokoznak. Apropó álmok, kellett egy kis idő, mire megszoktam a két síkon mozgó eseményeket. Pedig az írónő figyelt az arányokra és a két szál szépen kiegészítette egymást.
Nagyon tetszett, hogy bár az elején belecsapott a misztikumba, csak finoman adagolta azt. Kedvelem az olyan könyveket, ahol az ember végig szkeptikus maradhat akár akar hinni a természetfelettiben, akár nem. Az is tetszett, ahogy a szerelmi szál alakult. Jó, hogy Liv szíve nem a legkézenfekvőbb fiú után kezdett el bégetni.
Apropó fiúk, a kiszemelt úriember rengeteg kérdést felvetett, úgyhogy kíváncsian várom a fejleményeket és majd megveszek, hogy mi lapul álmának ajtaja mögött. Reményeim szerint a következő kötetből kiderül.
Összességében tehát ez egy kifejezetten szórakoztató történet. Nekem nagyon tetszett, annak ellenére (vagy épp pont azért), hogy több másik olvasmányomra emlékeztetett. Szeretem az ilyen kalandos, finoman misztikus és humoros történeteket, vagy egyszerűen csak szeretem Kerstin Gier könyveit.
Épp ezért bátran ajánlom mindenkinek, akár olvasott már az írónőtől, akár nem. Különösen azoknak, akiknek élénk álmai vannak és reggelente még emlékeznek is rájuk.

Kiegészítés:
Ahogy a bejegyzés elején említettem, ez a könyv a Silber-trilógia első kötete. Az álmok második könyve már elérhető magyarul. Januárban rohanni is fogok érte a könyvesboltba. A harmadik könyvre azonban még egy picit várni kell. Remélem, a Könyvmolyképző Kiadó nem fogja sokáig váratni.

Smaragdzöld

Mindig vegyes érzelmeim vannak, mikor egy sorozat végére érek. Egyrészt boldog vagyok, mert megtudom, mi a történet vége, mi lesz a szereplőkkel és fény derül minden titokra. Másrészt szomorú vagyok, mert nincs tovább, hiába olvasnám szívesen még hosszú-hosszú oldalakon a kalandokat. Ráadásul mindig van bennem egy csipetnyi félelem is, mert nem könnyű lezárni egy történetet és ez nem biztos, hogy úgy történik, ahogy azt az olvasó szeretné. Azonban én úgy hiszem, az író szíve joga úgy befejezni, ahogy ő jónak látja és nem tartom jó ötletnek, mikor rajongói nyomásra változtat ezen.

Csak néhány órája fejeztem be az Időtlen szerelem trilógiát, (Így, a sorozat végére megbarátkoztam ezzel az alcímmel.) úgyhogy még friss az élmény és még nem vettem igazán búcsút ettől az időutazó világtól. Azonban, mivel mohó könyvmoly vagyok, van belőle saját példányom a polcomon, így nem is kell örök búcsút vennem Gwendolyntól és Gideontól, leemelhetem a polcról, amikor csak akarom.

Egyszerűen imádom ezeket a borítókat, kicsit giccsesek, mégis annyira szépek és kifejezők. Tetszik ez a visszafogott zöld árnyalat. Természetesen a betűk is passzolnak hozzá, ahogy a Rubinvörösben pirosak, a Zafírkékben kékek, itt zölden olvastatják magukat. Szeretem az ilyen megoldásokat, különlegessé teszik a könyvet. (Amúgy a Shiver és folytatásai szintén színes betűket kaptak. Úgy tűnik, ez valami jel a számomra kedves könyvekre.)

Négy és félszáz oldalával meglehetősen vastag kötet, mégis egy nap alatt el lehet olvasni, én legalábbis ennyi idő alatt faltam be.

Aki még nem olvasta a trilógia első két kötetét, ám szándékában áll, itt hagyja abba az olvasást. Bár nem akarok spoilereket írni, megeshet.

Fülszöveg:

"Mit tesz az, akinek összetörték a szívét? Úgy van. Telefonál a legjobb barátnőjével, csokoládét majszol és hetekig dagonyázik a boldogtalanságban. Csak az a bökkenő, hogy az akarata ellenére időutazóvá vált Gwendolynnak egészen más dolgokra kell tartalékolnia az energiáit: például a túlélésre. Mert azok a szálak, amelyeket a kétes hírű Saint Germain gróf még a múltban illesztett egymáshoz, immár a jelenben is veszélyes hálóvá szövődtek.
Ahhoz, hogy felfedjék a titkot, Gideonnak és Gwendolynnak nem elég eltáncolni egy menüettet a 17. század egyik legpompásabb bálján, hanem hanyatt-homlok kell belevetniük magukat a kalandokba bármelyik évről is legyen szó…"

A történet ezúttal is pontosan ott folytatódik, ahol az előző rész véget ért. Szép lassan csordogálva halad a maga útján és közben egyre több kisebb-nagyobb titokra derít fényt, majd a végén egy nagy fináléban kiteljesedik.

Szerintem a Zafírkék volt a legpörgősebb kötet, talán a Rubinvörös a legaranyosabb ez pedig a legmeglepőbb. Okozott néhány meglepetést a végén, pedig egész addig sikerült mindent kikövetkeztetnem és néha Gwendolyn előtt jártam néhány lépéssel.

A szereplők továbbra is szimpatikusak voltak, vagy épp utálatosak, ha a negatív karaktereket nézzük. 

Gwen bár nyafogott rendesen, cseppet sem volt idegesítő. Egy fiatal szerelmes lány tényleg ennyit nyafog, nincs ebben semmi meglepő. Igaz, volt néhány helyzet, ahol kedvem lett volna ráparancsolni, hogy szedje össze magát és arra figyeljen, mit mond Gideon, de csak a száját nézze azon agyalva, mi lenne, ha most megcsókolná. Ezt azonban ismerve Gideon vonzó tulajdonságait el lehet nézni neki.

Szívemnek kedves Gideon sajnálatomra kicsit kevés szerepet kapott. Természetesen meg volt ennek is a maga oka, hiszen Gwen szemszögéből haladnak az események és a könyv első felén fasírtban volt a szóban forgó csinos úriemberrel. Mikor azonban felbukkant, hozta a formáját, bár néha rá is ráripakodtam volna, hogy kapja össze magát és ne félmondatokban kommunikáljon, hanem nyögje ki kerek perec mi jár a fejében.

A főszereplő páros mégis továbbra is aranyosnak és szerethetőnek bizonyult és engem, ellentétben a "gardedémonnal" cseppet sem zavart, mikor enyelegtek. 

Leslie még mindig tökéletes barátnő és nagy piros pont neki, amiért nem olvadt első pillanattól Rafael karjaiba, aki mellesleg szintén szerethető szereplő.

Gwen családja (itt az anyukájára és kistestvéreire gondolok, no meg Maddy nénire) továbbra is tüneményes volt, míg a többi rokont néha szívem szerint lecsaptam volna egy antik órával, csak stílusosan. Utóbbi vonatkozik a fafejű őrzőkre is, a grófot pedig inkább nem minősítem... 

Szándékosan a végére hagytam Xemeriust, aki egyértelműen vitte a történetet. Imádtam minden egyes szót, ami elhagyta szellemszá... ó, bocsánat, vagyis démonszáját. Mindenbe beleütötte az orrát, mindent és mindenkit kritizált és ezzel feldobta a laposabb részeket. Bocs, Gideon be ebben a részben lepipált a vízköpő.

Hoztam róla egy aranyos képet, amit még véletlenül találtam és annyira illik hozzá.

Német nyelvvel harcban állóknak:

"Xemerius: Hamarosan nem lesz több "Team Edward", hanem "Team Xemerius"! 

Gwendolyn: ... nem kellene több vámpír-románcot olvasnod..."

Nagyon bírom!

Cselekményről nem írok, hiszen nem akarom elrontani a meglepetés örömét, azonban nem tudom megállni, hogy ne nyilvánítsak véleményt a végéről.

Gier elvarrt minden szálat, helyére került minden apróság, ami az időutazásokkal járt, aminek nagyon örültem. A végre pedig nagy finálét rendezett jó néhány csavarral.

Általában mindig rájövök, ki a hunyó, itt viszont meglepett a dolog, talán mert szinte már mindenkit meggyanúsítottam, aki lélegzett, ezért nagy piros pont jár az írónőnek. Ráadásnak még két dologban meg tudott lepni, a holló igazi hatalmával, illetve az epilógus utolsó néhány mondatával. Ezek pedig szerintem passzoltak a történetbe. Megoldottak mindent és megválaszolták az esetelegesen felmerülő kérdéseket.

Szóval szerintem nagyon jó befejezés volt, nekem határozottan tetszett. Bohókás, romantikus, aranyos történet a hozzáillő befejezéssel, mi kell még?

Összességében tehát nekem nagyon tetszett. Az egyik kedvencem lett ez a trilógia, örülök, hogy a polcomon van és bármikor újraolvashatom.

Ajánlom mindenkinek  akinek az előző két rész tetszett, nem fog csalódni benne. Azoknak, pedig akik még nem olvasták az előzményeket, csak annyit mondhatok, hajrá, mert a Team Xemerius népes csapata új tagokat vár. 

Drágaszáááágaim!

Hát nem csodálatosak ezek a borítók?

Kiegészítésnek ezúttal csak egy Green Day számot hoztam, mivel ez Gideon csengőhanga. A Linkin Park jobban tetszett, de ez is passzol hozzá.

 

Zafírkék

Ezúton is köszönöm Kristennek, hogy kölcsönadta ezt a remek könyvet! :)

Időtlen szerelem trilógia második kötete, így az első résszel (Rubinvörös) ajánlott kezdeni az olvasást.

A borító ismét csodálatosra sikerült. Ezúttal kék lett, újra megfelelve a címadó drágakőnek és a vízköpők sem maradtak le róla. Ráadásul a főszereplők ábrázolása is passzol az éppen aktuális viszonyukhoz.

Ennyi elég is lesz bevezetőnek, jöhet a lényeg.

Fülszöveg:

"Friss szerelmesként a múltba utazni – ez talán nem a legjobb ötlet.
A tizenhat éves újdonsült időutazó, Gwendolyn legalábbis így gondolja.
Neki és Gideonnak ugyanis épp elég a gondjuk anélkül is.
Például meg kell menteniük a világot. Vagy meg kell tanulniuk menüettet táncolni.
(Egyik sem igazán egyszerű!)
Amikor ráadásul Gideon nagyon titokzatosan kezd viselkedni, Gwendolyn számára világossá válik, hogy mihamarabb át kell vennie az irányítást a saját hormonjai felett. Különben semmi nem lesz az időtlen szerelemből!"

A történet ott folytatódik, ahol az első rész végződött, vagyis egy gyóntatószékben...

Mivel a fülszöveg tökéletesen semmitmondó, ahogy azt kell, így én sem mennék bele a cselekménybe. Csak annyit mondhatok, hogy folytatódnak az időutazások, bonyolódnak a kapcsolatok és egyre több a titok.

Kerstin Gier stílusa még mindig könnyed, olvastatja magát és tele van jó időben elsütött poénokkal. Nagyon szerettem Gwen apró megjegyzéseit, amitől a hétköznapi dolgok is különlegessé váltak.

Az időutazás még mindig szépen van megoldva, következetes, többnyire világos is, ám egyre több a homályos folt. Itt már össze-vissza ugrándoznak az időben és akár saját magukkal is összefuthatnak, ha nem figyelnek. (Amúgy, ha megtörténne, sem lenne nagyobb gond, semmi ősrobbanás, atombomba vagy dögvész.) Szóval az olvasó jobban teszi, ha figyel és résen van, hogy össze tudja rakni az időugró banda történelmét. Ehhez szerencsére sok az utalás, ami segít, ha esetleg valaki leragadna a romantikus jeleneteknél.

Apropó romantika. A Rubinvörösnél megjegyeztem, hogy tartottam a nyáltengertől, ami alaptalannak bizonyult és ezt a jó szokását kéken is megőrizte. 

A főszereplők románca igazán tetszetősen alakul. Sok veszekedéssel, félreértéssel, ugyanakkor egyre több csókkal és öleléssel. Már tényleg kezd kialakulni köztük egy kapcsolat, ami persze csak tovább bonyolítja az időutazó küldetést és a többi szereplőhöz fűződő kapcsolatukat. Gideon és Gwendolyn tehát továbbra is aranyos pár, akiknek lehet szurkolni, összeillenek. (Nekik szól a fenti dal, no meg Kanapé kuzinnak...)

Ha már szereplőkről van szó, meg kell említenem két új karaktert.

Xemerius egyszerűen zseniális. Eredeti figura a macskaszerű (gyíkfarkú és denevérszárnyú) kis vízköpő, aki imádja a kutyákat, macskákat és mindig tudja, mikor van szénakazal is a dologban. Minden megjegyzésén jót derültem, gyakran hangosan kuncogva. Kedvencem lett. 

Raphael azonban nem nyerte el a szimpátiámat, igaz nem is szerepelt sokat. Mikor képbe került, kicsit felesleges szépfiúnak éreztem, de aztán átgondoltam a dolgot és elhatároztam, nem leszek ennyire előítéletes már megint. Adok a fiúnak egy esélyt, hogy bebizonyítsa, tud ő többet is, ahogy a kötet utolsó lapjaira aktivizálta magát. Ráadásul reményeim szerint közelebb is visz majd Gideon életéhez.

A többi szereplő már ismerős volt, ám egy újabb jó pont a könyvnek, hogy ők is változtak. Mr. George egyre szimpatikusabb, no meg az inas is, a nagypapáról nem is beszélve. Ugyanakkor Charlotte mérlege a negatív irányba billent a gyerekes viselkedése miatt és a gróf is egyre bosszantóbban gonosz egy alak. Nagyon szeretném már leleplezni, milyen hálót szövöget a háttérben.

Leslie még mindig az egyik legkedvesebb a szívemnek, hiszen továbbra is kiáll Gwen mellett és igazán jó tanácsokat osztogat. A rejtvényfejtő tudása előtt pedig le a kalappal és a nyitottsága is megérdemel egy tapsot. Xemeriusszal tökéletes segítőcsapatot alkotnak.

Gwendolyn továbbra is igazi lány és igazi élő személyiség. Még mindig teljességgel kedvelem.

Gideon de Villiers

No és akkor beszéljünk kicsit Gideonról.

Szintén megőrizte az első kötetben elfoglalt szerepét, sőt talán még javított is rajta. Tetszett, hogy összetett személyisége egyre jobban kezd kibontakozni. Tetszett, hogy hibázik és tetszett, mikor összezavarodott, szóval ő is igazi, élő karakter és én az ilyen fiúkat szeretem. (No meg a cuki német színészt, aki visszaadja nekünk a stílusát széles vásznon is.) Kap egy piros pontot, amiért Linkin Parkot hallgat (muzsika a bejegyzés alján) és egy másikat, amiért kezdi kinyitni a szemét és talán önálló akcióba is kezd majd.

Ez a kötet is keretbe van foglalva a prológus és az epilógus által. Épp ezen részekből lehet a legtöbb hátsó információt leszűrni és tökéletesen össze is varrják az idősíkok miatt kissé szétcsúszó eseményeket.

A kötet végén pedig van egy számkód, amit megfejtve igazi nyomozónak érezheti magát az olvasó. Sajnos a kódot nem fordították le, vagyis a német szöveghez illeszkedik, ám aki kíváncsi és rákeres (Google a barátod), megtalálhatja a magyar megfelelőjét is. Illetve ha valaki nem tudná önerőből megfejteni, az eredmény is elérhető. (Bár könnyen kikövetkeztethető mindenféle spekuláció nélkül.)

Meg kell még jegyeznem, hogy ebben a részben is vannak rövid naplóbejegyzések, versek és jóslatok a fejezetek elején, amik szintén hasznosak is lehetnek, no meg szórakoztatóak is.

Összességében tehát tökéletes folytatása lett ennek a nagyszerű sorozatnak. Nehéz letenni és a vége kész kínzás. Ismét a legizgalmasabb résznél maradt abba...

Ajánlom mindenkinek, aki olvasta az első részt, aki pedig még nem tette, sürgősen pótolja.

Kiegészítés:

Ahogy a bejegyzés elején is írtam, trilógiáról van szó, tehát már csupán egyetlen kötet van hátra, a Smaragdzöld. Legutóbbi információim szerint december 10-re ígérte a Könyvmolyképző Kiadó. (Már tologatják a megjelenést egy ideje.) Mindenképp el fogom olvasni.

A film pedig (igen készül a film is, erről írtam már kicsit a Rubinvörösnél, illetve fogok majd még részletesen beszámolni róla egy külön mozifilmes bejegyzésben) 2013 elejére várható, ha jók az információim, március környékén. Azt azonban még mindig nem lehet tudni, adják-e majd a magyar mozikban is. Nagyon remélem, hogy igen, mert széles vásznon is meg akarom csodálni Gideont.

Ebben a részben a humoros megjegyzések szövegkörnyezetükben ütnek igazán, mégis találtam egyet, ami önmagában is megállja a helyét. 

Gideon és az ő "kicsi" egoja, mikor Gwendolyn a zongoratudását dicséri:

"Hihetetlenül jól csináltad! Van egyáltalán valami, amihez nem értesz? – Te jó ég, úgy beszéltem, mint egy rajongó. 

 – Nincs! Hidd csak nyugodtan, hogy félisten vagyok!"

Rubinvörös

Nem gondoltam volna, hogy tetszeni fog. Már az alcíme is taszított: "Időtlen szerelem", ami csöpögős szerelmi történetet ígért. Ráadásul rózsaszín a borító. Bár a színe ellenére kifejezetten tetszik. A sok apróság, a pókoktól a vízköpőkön át, annyira egyedi és elképesztően jól illik a történethez. Minden elismerésem a művészé.

Szóval nem igazán hatott meg a sok pozitív értékelés róla, mivel beskatulyáztam a romantikus dobozba (Én, csúnya-csúnya előítéletes nőszemély!) és kapott egy időutazó címkét is.

Az időutazás nem épp a szívem csücske. No, nem mintha nem találnám izgalmasnak és nem fantáziáltam volna arról, milyen lenne elbeszélgetni a történelem főbb szereplőivel, valahogy mégis taszít. Túl sok benne a "ha" és annyira bonyolult az egész. Számomra az idő azon fogalmak közé tartozik, amiket nem lehet meghatározni. Ez csak egy mértékegység és mégis sokkal több.

Az ugrálás az időben tehát nem tette vonzóbbá számomra ezt a könyvet. (Én, már förtelmesen előítéletes nőszemély!)

Mégis, mikor a könyvtárban rám kacsintott minden rózsaszín bájával, nem bírtam érzéketlen maradni. Kivettem és befaltam az első oldaltól az utolsóig. 

Fülszöveg:

"Mitévők legyünk, ha egyszerre a múltban találjuk magunkat, és csak annyit tudunk, hogy az üküküküküknagyapánk lovát Kövér Anninak hívták? Úgy van: megőrizzük a hidegvérünket. Legalábbis ezt próbálja tenni Gwendolyn, amikor kiderül: nem elég, hogy ő örökölte a családban az időutazásért felelős gént, de ráadásul az a feladat is neki jutott, hogy rendbe szedje a múltat. És mindennek a tetejébe épp ezt az arrogáns Gideont kapja útitársul! Az össze nem illő páros kénytelen-kelletlen beleveti magát a nem éppen hétköznapi kalandokba. Gwendolyn hamarosan megtapasztalja, hogy az ellentétek alighanem tényleg vonzzák egymást, és ez régen sem volt másképp. És, hogy már a múltban sem úgy mennek a dolgok, mint egykoron…"

 Néhány oldal után elpárologtak előítéleteim. Gwendolyn egy kifejezetten szerethető hősnő. Nem hisztis, nem idegesítő, csak egy jó fej csaj őrületes képességekkel. No, nem mintha a spontán temportálás nem lenne elég  érdekes, nekem mégis a másik képessége nyerte el szimpátiámat. Szellemekkel és vízköpőkkel barátkozni biztosan jó lehet.

A cselekmény pörgős, egyik éles helyzetből a másikba ugrik néha szó szerint. Az átmeneti részeket pedig a családfa bogozgatása és a sok titok megfejtése tölti ki. Ez az a rész, ami nem nyűgözött le annyira. Teljesen átlátható, tudtam ki kinek a kicsodája és mi lappang a háttérben. Kiszámítható. Mégis annyira gördülékenyen, jó stílusban van tálalva, hogy nem zavar, mikor többet tudok, mint a főszereplő.

Van benn valami könnyed és bájos, ami még az időutazást is élvezhetővé tette számomra. Az írónő, Kerstin Gier, szabályai teljesen jól követhetőek. Nem magyaráz túl semmit, csak lefekteti a tényeket és ehhez tartja is magát. Remek húzás! Ki nem állhatom, mikor megpróbálják az olvasó szájába rágni részletekbe menően a dolgokat. Ám a másik véglet, a teljesen következetlen katyvasz is taszító. Szerencsére itt pont megfelelően van adagolva a misztikum.

A könyv másik nagy erőssége a karakterek. Mint mondtam, Gwendolyn kedves főhős, ám a többiek is hasonlóan vannak kialakítva. 

A családja pont annyira különc és aranyos (anyuka, öcsi, húgi), mint karót nyelt és idegesítő (nagynéni, nagyi). Egyedül Charlotte-ot nem tudtam hova tenni. Ő is a karót nyeltek sorába tartozik, mégis sajnáltam. Hiába volt beképzelt, valahol megértettem. Nem jó érzés, ha a világod egyik pillanatról a másikra széthull...

A kedvenc szereplőm Leslie, a tökéletes barátnő. Ő nem csupán a főhősön lógó locsi-fecsi csaj, hanem egy igaz barát. Kiáll a barátnője mellett, segíti, ahogy tudja és feltétel nélkül bízik benne. Egy ilyen barát igazán irigylésre méltó. Ezen kívül nagyon bírtam a szövegét.

A humor is fontos szerepet játszik a cselekmény alkulásában. A párbeszédek pörgősek, a beszólások pedig ütnek. Ütnek, mint Gideon. Ó, igen, róla sem feledkeztem el.

Bevallom először tartottam tőle. Féltem, hogy egy újabb "papírsrácot" kapok. (Papírsrác = sablonos, felszínes, tucat férfihős) Szerencsére Gideonnak van egyénisége, nem is akármilyen. Jól el van találva benne az arrogancia és a kedvesség aránya. Tökéletesen passzol a főhősnőhöz. Drukkolok nekik.

Előítéleteim tehát megdőltek, aminek nagyon örülök. 

Ehhez még hozzájött az időutazásból adódó korszakok váltakozása. Szeretem a kosztümös könyveket (Na, meg a történelmet, ami szakmai ártalom.) ebben pedig csipettel ebből is kaptam. A korábrázolások nagyon tetszettek. Külön piros pontot érdemel a magyar vonatkozásért. Itt a helye az egyik kedvenc idézetemnek:

"Rákóczy csalódottnak tűnt. Talán mégis jobb lett volna, ha hazudok neki. Erdélyt Dracula fejedelem kormányozza, már kétszáz éve. Az egész terület rezervátumként működik egyébként már kihalt denevérfajok számára. A kurucok a legboldogabb emberek Európában.
Ez valószínűleg jobban tetszett volna neki."

Összességében tehát nagyon-nagyon tetszett a könyv. Élveztem minden sorát és ha nem lennék olyan, mint az a bizonyos templom egere, rohannék az első könyvesboltba megvenni. Igazán jól mutatna a polcomon, hiába rózsaszín. A Lélektelen társaságában biztosan jól érezné magát. 

Ajánlom mindenkinek, aki időn túli kikapcsolásra vágyik. 

Kukába a skatulyákkal és az előítéletekkel, megfosztanának minket ezektől a remek könyvektől!

Kiegészítés:

Kerstin Gier német származású írónő. A Rubinvörös trilógiájának első kötete. Igen, ez is sorozat, de most valahogy nem bánom, vagy már kezdek belefásulni.

A folytatás, Zafírkék címmel már elérhető magyarul. A befejező kötet, Smaragdzöld, pedig remélhetőleg hamarosan megjelenik, legalábbis a Könyvmolyképző Kiadó ezt ígérte. Az őszi megjelenési listájukon viszont nem szerepel, úgyhogy vagy a télen, vagy jövőre várható. Mindegyik borítója tartja a színvonalat és a retinabűvölő képességet.

Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra, így biztosan elolvasom és ha nyerek a lottón (Bár azt lottószelvény nélkül nehéz.) be is szerzem. Most tényleg elkapott a könyvgyűjtők "Kell nekem!" betegsége.

Még egy kis ízelítő hozzá:

"Mi is volt a másik jelszó? Qua nesquik mosquitos? Sürgősen be kell szereznem egy másik agyat." 

"És egész véletlenül mindegyikünknek volt néhány kérdése a jövővel kapcsolatban. A fiú azt tanácsolta, vegyenek Apple-részvényeket, bármi legyen is az."

Extra:
A rajongók legnagyobb örömére a könyvből film is készül, ami februárban kerül bemutatásra. Német könyvhöz természetesen német film dukál.

Mikor megnéztem a trailert, elámultam. Nagyon jónak ígérkezik. A színészeket eltalálták (mellékelt képen Gwendolyn és Gideon), a kosztümök szépek és a hatás garantált. 

Annyira lelkes lettem tőle, hogy bevállalnék egy premier vetítést is. Ez azonban nem biztos, hogy megadatik, sőt maga a moziélmény is kétséges. Európai filmek ugyanis ritkán kerülnek a hazai széles vászonra. Annyira elamerikaiasodott a mozi világa, hogy ami nem Hollywoodban készül, az mintha nem is létezne. Ez pedig rettentő szomorú. 

Biztosra veszem, hogy sok hozzám hasonló, lelkes olvasó zarándokolna el, hogy megnézze. Ráadásul ez azoknak is látványos és érdekes lenne, akik még nem hallottak róla. A németek különben is tudnak jó filmeket készíteni (pl: A hullám). Még feliratosan is megfelelne, pedig a német nyelv nem épp a szívem csücske.

No, de a remény hal meg utoljára, a lepényhal meg utána...