Az utazó macska krónikája

Már a megjelenésekor szemeztem ezzel a könyvvel, majd belelapoztam az egyik könyvesboltban, és megállapítottam, hogy ezt bizony el kell olvasnom.

Vonzódásom két okra vezethető vissza. Egy, nagyon szeretem a macskákat, így megtetszett a borító és a narráció. Kettő, a történet Japánban játszódik, ami szintén közel áll a szívemhez, és mindig szívesen olvasok távol-keleti szerzőktől.

A könyv egyébként egyáltalán nem hosszú, alig 300 oldal. A borító tényleg nagyon szép, bár ez a cica nem azonos a történet főhősével, amit az utószóban szépen meg is magyaráztak. Ötletes megoldás, tetszett.

Fülszöveg:

"Néha messzire kell utaznod, hogy megtaláld azt, ami ott van előtted. 

Nana úton van, de nem biztos benne, hová tart. A lényeg az, hogy imádott gazdája, Szatoru mellett terpeszkedhet az ezüstszínű furgon anyósülésén. Szatoru nagyon szeretne találkozni három régi, ifjúkori barátjával, Nana azonban nem tudja, miért, a férfi pedig nem akarja elmondani. 

A ritka szelídséggel és humorral elmesélt történet, amely Japán változó évszakaiban játszódik, az élet váratlan fordulatainak csodáját és örömét mutatja be.Arra tanít, hogy tudjuk, mikor adjunk, és mikor kapjunk."

Pont azt kaptam ettől a könyvtől, amit vártam. Egy kedves történetet élvezetes narrációval.

Az elbeszélő, Nana egy kifejezetten érdekes macska remek dumával. Tetszett a stílusa, és hogy épp annyira volt macskaszerű, amennyire kellett. Egyszerre volt vagány, cseppet egoista -  ahogy az egy macskától elvárható - és rendkívül szerethető. A ragaszkodása és a kapcsolata gazdájával igazán kellemes volt.

A cica azonban csak a keretet adja ehhez a történethez, amolyan külső nézőpontot. A hangsúly ugyanis a gazda, Szatoru életén van. Ahogy sorra látogatja barátait macskájával, az olvasó megismerheti élete történetét, annak minden boldog és szomorú eseményével. A narrációt még különlegesebbé teszi, hogy a barátai által az olvasó továbbra is külső szemlélőként van jelen, amivel nem hogy távolabb, inkább közelebb kerül a főhőshöz. Szatoru tehát nem kap saját nézőpontot,  hanem a macskája és a szerettei által elevenedik meg.

Nekem nagyon tetszett ez a baráti nézőpont. A könyv nagy része ugyanis barátságokat mutatott be a kezdeti szoros gyerekkori barátságtól a felnőttkori lazább, ám még mindig fontos kapcsolatig. Ez egy kifejezetten jó téma, főleg ha ilyen kellemesen van bemutatva. A gyerekkori csínyek, a kisebb és nagyobb féltékenységek és az elválás mindegyikben felbukkant, így gyorsan lehetett olvasni. A könyv ráadásul tele van szerethető figurákkal. A főhős minden barátja kedves ember, szokásos gyarlóságaik ellenére is, amitől a történet üzenete pozitív irányba hajlik.

A barátság mellett a másik visszatérő motívum a macskák szeretete. Az egy dolog, hogy a főhős macskabolond - ezt még a saját macskája is kissé lesajnálóan állapítja meg -, illetve a barátai között is akad macskapárti, de minden szereplő életében fontos tényező az állatokhoz való viszonya. Ettől pedig ez a könyv nem csupán néhány példaértékű barátság története, hanem az állatszeretet meséje is.

Mivel a történet lényegében kapcsolatokról szó, nem maradhatott ki belőle a szülő-gyerek kapcsolat sem. Itt viszont nem volt egyértelműen pozitív irányba billenő az a bizonyos mérleg, mert nem csak a főhős családi viszonyai voltak cseppet kaotikusak, hanem két barátja esetében is annak mondhatók. A végére mégis kihozta az író belőlük a pozitív üzenetet, és ez igazán dicséretes.

Talán nem árulok el nagy titkot, hiszen szinte azonnal rá lehet jönni, ha azt mondom, hogy a főhős számvetése kapcsolatairól nem véletlen, hanem egy tragédia előszele. Ezzel pedig el is érkeztünk a könyv hangulatához. Ez bizony egy édes és bús történet. Édes, mert tele van pozitív gondolatokkal a remek barátságoktól a család értelmén át a macskák szeretetéig. Közben pedig bús, mert a főhős élete tele van tragédiával, és a lezárás kifejezetten szomorú. Ettől az olvasás hangulata egyszerre kellemesen szomorkás. Bizony, néha a szomorú történeteket is jó olvasni, főleg ha ilyen sok kedves gondolatot rejtenek. Azért az író figyelt arra, hogy megfelelő mennyiségű humort csempésszen a sorokba, gyakorlatilag erre van a macska nézőpontja.

Összességében tehát ez egy kedves, szomorú történet a kapcsolatokról. Nekem tetszett, jót tett a lelkemnek, még úgy is, hogy közben el-elszomorított.
Nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, aki egy kedves történetre vágyik barátságról, családról és állatokról, ám nem zavarja, ha közben kicsit megszorongatják a szívét. Illetve minden macskakedvelőnek erősen javasolt olvasmány. Amennyi macskabolond van ebben a könyvben, azt hasonszőrű olvasóként kifejezetten öröm látni. Ráadásul ez a könyv egy újabb remek példája a macska szemszögéből íródott narrációnak.

Ármány és kézfogó

Egy ideig halogattam az Ambrózy báró estei sorozat harmadik kötetét, bár nem volt rá különösebb okom, hiszen az előző két részt szívesen olvastam, és még a kiegészítő novellát is átlapoztam.

A borító ezúttal is szép, tökéletesen passzol az előzményekhez. Vastagságra pedig egyre terjengősebbek a kötetek, mert ez bizony 702 oldalra rúg.

Fülszöveg:

"A naptár 1900-ról lassanként 1901-re vált, miként a négy esztendővel korábban elrabolt Hangay Emma ügye is hátborzongató fordulatot vesz.
Ambrózy báró, az Osztrák-Magyar Monarchia első magándetektívje és hű segítőtársa, Mili kisasszony új nyomra lel, ám az ösvény, melyre ezáltal lépnek, sokkal tüskésebb, nyaktörőbb és veszélyesebb, mint azt bármelyikük is sejtené. Vajon a morc báró miért válik egyre titokzatosabbá, sőt, kegyetlenné és gonosszá azokkal szemben, akik szeretik, s hogyan lesz képes mindezt Mili kisasszony elviselni? Mit rejt a Magyar utcai ház, miért lop lovat Mück Márika, kinek vall szerelmet Tarján Vili, és hány holttest kell még ahhoz, hogy a háttérben működő gonosztevők nehéz vasba veressenek?"

A történet ott folytatódik, ahol a második rész véget ért. A korszak tehát maradt, a szereplők maradtak és a megoldatlan leányrablás esete továbbra is fennállt. Nagyjából a helyszínek is változatlanok voltak egy-egy fővároson belüli új épülettel kiegészülve. A cselekmény szálai ebben a megszokottságban egyre közelebb és közelebb kerültek egymáshoz, hogy a kötet végére teljesen egymásba fonódjanak. 

A narráció továbbra is a Hangay lányok között váltakozott, amelyet csupán időnként egészített ki egy-egy szereplő nézőpontja. Természetesen Richárd ezúttal sem kapott túl sok reflektorfényt, inkább a sötétben mozgatta a szálakat, ahogy már megszokhattuk.

A cselekmény visszatért a kiindulási problémához, vagyis a leányrabláshoz, amit szépen komótosan fel is fejtett. Ezúttal azonban nem társult az ügyhöz még néhány megoldatlan gyilkosság. Nyomozás hatékonysága szempontjából ez nem épp baj, ám a cselekményt néhol jóval laposabbá tette. A kevesebb megoldásra váró ügyből ugyanis egyenesen következik, hogy több idő maradt a hölgyekre. A hölgyek pedig tipikus kisasszonykák módjára az érzelmeik által lettek vezérelve, úriemberek gondolatai után kutatva, féltékenykedve és meggondolatlanul szaladgálva városon belül és kívül.

Oké, hogy Mili szabad szellem és elkapta a feminizmus, de egy kifejezetten idegesítő csitri módjára viselkedett. Úgyhogy megérdemelt mindent, amit a bárótól kapott. Bár azon a véleményen vagyok, ha Richárd végre őszintén kinyitotta volna a száját, rengeteg hercehurcát és utazást megspórolt volna. Az viszont tény, hogy a Hangay lányok közül az idősebbik az intelligensebb, így jogosnak mondható a báró titkolózása. 

Szóval voltak fenntartásaim a hölgyek viselkedésével szemben, viszont ezen lányos butaságok és botlások nélkül nagyon leült volna a cselekmény. Az események mozgását ugyanis szinte kizárólag Mili magánakciói és Emma időnkénti feminista öntudatra ébredése, valamint Márika kotnyelessége adta. Mindeközben a rejtély kibogozása kényelmesen üldögélt egy karosszékben. No, nem kell megijedni, méltóztatatott a kötet végére felkelni onnan, ám ez az utolsó fejezetekig váratott magára.

Ebben a részben tehát meglehetősen vérszegény - szó szerint és átvitt értelemben is - lett a nyomozás, ellenben nagy dózisban adta a női romantikát. Ez pedig tényleg unalmas lett volna 700 oldalon, ha a hölgyek nem kezdenek fogócskázni.

A kötetben azonban akadt néhány kétségtelenül dicséretes dolog. Egyrészt a korábbi szálak elvarrása, így Emma kalandjainak minden mozaikja és szereplője a helyére került a harmadik rész végére. Másrészt az író már nem csupán levéltárakból kigyűjtött vagy szőrmentén ismert neveket használt, hanem belecsempészett a történetbe néhány közismert nevet, elsősorban írókat és politikusokat. Ez egy kifejezetten finom fűszert adott a korképnek.

Apropó korkép, a leírások még mindig szépek, a hangulat továbbra is megkapó, és összeségében minden női butaság ellenére élveztem az olvasást. Valahogy most jól csúszott a történet könnyedsége, úgyhogy tényleg nem értem, miért halogattam ilyen sokáig, hogy kézbe vegyem.

Összességében tehát ez a rész egy jó lezárása a leányrablásnak. Kicsit több benne a női porhintés, mint a nyomozás, de akadnak benne izgalmas jelenetek.

Szóval tetszett, és tudom ajánlani azoknak, akik a végére szeretnének járni az első kötetben megismert ügynek, illetve szívesen olvassák a Hangay hölgyek kalandjait. Báró ide vagy oda, ez a sorozat bizony a nőkről szól. Viszont, ha valaki olyan nyomozást vár, mint ami a második részben olvasható, cseppet csalódhat, mert ezúttal tényleg nem a gyilkosságokon van a hangsúly.

Lábjegyzetek margójára:

A történet körül állandó a vita a lábjegyzetekről, amire részemről most pontot tennék. 

Személy szerint elvagyok a lábjegyzetekkel, még akkor is, ha időnként feleslegesnek érzem őket, amit már kifejtettem a második kötetnél. Ennél a résznél azonban kipróbáltam, milyen nélkülük a könyv, és azt kell mondanom, ugyanolyan. Lábjegyzetek nélkül is érthető és hangulatos. Szóval, ha valakinek csípi a szemét a sok-sok beszámozott kiegészítő információ, ne morogjon, egyszerűen hagyja őket figyelmen kívül, és koncentráljon inkább a cselekményre. Ez a kérdés ugyanis tipikus esete annak a bizonyos ingnek, ha valakinek nem tetszik, hát ne éljen vele.

Kiegészítés:

Ahogy a második résznél már összefoglaltam, jelenleg öt kötetnél jár a sorozat. A következő részt (Nász és téboly) biztosan elolvasom valamikor, erről a fenti rész kedvcsináló befejezése gondoskodott. Illetve lehet, hogy előtte sort kerítek a másik kiegészítő novellára (Bitó és borostyán) is. 

Egyébként, ha információim helyesek, az író elkészült a sorozat hatodik részével, megjelenési dátumot viszont még nem kapott. Továbbá felmerült a történet filmsorozat adaptációja is, de hogy ebből lesz-e valami, az bőven a jövő titka.

Mormota

hegy és az elmaradhatatlan felhők

Ausztriai élménybeszámolóm utolsó bejegyzésére hagytam a legcsodálatosabb osztrák élményemet, ami örökre bekerült a legjobb három utazási élményembe.

Az egész úgy kezdődött, hogy a nagyon kedves szállásadónk (akit korábban már dicsértem ITT) megérkezésünkkor felsorolt minden nevezetességet a környéken, ajánlott túraútvonalat, és megjegyezte, hogy a környéken élnek mormoták, akik hozzá vannak szokva az emberhez. Itt pedig úgy felcsillant a szemem, hogy már nem érdekelt semmi más, csak a mormoták.

San Diegoval be is ütemeztük a programtervbe Bachlalmt, mivel ott élnek ezek a kedves kis jószágok. A terv az volt, hogy Hohenwerfen vára után elautózunk ide, felsétálunk a hegyre, mivel ott áll egy fogadó, és mögötte felkutatjuk a mormotákat. Induláskor azonban egy kis nehézségbe ütköztünk, mivel szemerkélő esőben hagytuk el a várat, és már zuhogott, mikor megérkeztünk túránk kezdetére. Csakhogy ez nem szegte kedvünket, gyorsan átöltöztem (szoknyában nem szokás hegyre menni), felvettük az esőkabátunkat és a túracipőnket, majd elindultunk emelkedőn fölfelé.

az út

San Diego később bevallotta, hogy kissé aggódott, hogy feladom, mert csak az út elején találkoztunk emberrel, azok is épp lefelé tartottak furcsán nézve ránk, illetve az esőben caplatás több kilométernyi szintemelkedést jelentett. Csakhogy nekem meg sem fordult a fejemben feladni, úgy masíroztam fölfelé, a cél felé, mint egy elszánt katona. Nem érdekelt az eső, a sár, és hogy már megint úgy mentünk hegyre, hogy a felhők a látvány nagy részét takarták. (Ribizly barátom panaszkodott a Huashan hegyen, hogy ő mindig kifogja az esős időt, ha hegyre megy. Nos, átérzem.) Csak az járt a fejemben, hogy mormotát akarok látni, etetni és fogni, a többi nem érdekelt. Még a tehenek sem, pedig nagyon kedvelem őket, és útközben találkoztunk néhánnyal.

Aztán az eső szerencsénkre elállt, míg mi kifulladva felértünk a célhoz, az étteremhez. Meg sem néztük, hanem célirányosan az épület mögötti sziklás tisztásra sétáltunk, és elkezdtük a mormoták keresését és csalogatását.

a csalétek

Egyértelmű volt, hogy itt élnek, mivel láttuk az üregeiket és a bejáratokban a sok répa, alma megrágcsált maradékát. Szóval a helyszín megvolt, már csak mormotát kellett találni, konkrétan előcsalogatni. 

Kedves szállásadsónknak köszönhetően tudtuk, hogy elég jól vannak itt tartva, így holmi répára nem jönnek elő. Azonban a kedvenc csemegéjüknek, a földimogyorónak nehezen tudnak ellenállni. Hoztunk is egy csomaggal, és elkezdtük a következő - külső szemlélő számára meglehetősen vicces - technikát alkalmazni. (Szerencsére ember nem, csak néhány tehén volt a közelben, akik közönyösen bámultak.) 

Olyan cuki!

Végigjártuk az üregeket - volt belőlük vagy száz - és mindegyik bejáratában feltörtünk egy mogyorót, hátha előjön a lakó a hangra. Volt, hogy csak otthagytam egyet-egyet, hátha szagot fog, volt, hogy beszéltem az üreghez, és volt, hogy csalódottan magam ettem meg a földimogyorót. Nagyjából félórán át ezt a metódust követtük. Nem történt semmi, nem volt mozgás, amit valahol meg is érettem. Ha mormota lennék én sem bújnék elő meleg fészkemből ilyen esős időben. 

Aztán, mikor már kezdtük feladni, San Diego felkiálltott: "Ott van egy!" És valóban, ott közelített felénk óvatosan egy mormota. Az első gondolatom az volt, milyen cuki, a másik pedig, hogy milyen nagy, aztán közelebb mentem hozzá, legugoltam és dobtam elé egy földimogyorót. Miután megette, jó barátok lettünk. Egyre közelebb jött. Elvette a kezemből, sőt, felmászott a térdemre, hogy elérje a teli zacskót. Ezzel pedig kezdetét vette a mormata etetése.

csendélet mormotával

Olyan barátságos volt, hogy nem csupán közel jött, hanem konkrétan nem tágított, míg jól nem lakott. Felmászott a térdemre, hagyta magát megsimogatni, és még pózolt is nekünk, mikor lefényképeztük. 

San Diego nem adta könnyen neki a földimogyorót, mindig vissztartotta kicsit, így pedig a mormota inkább felém húzott. Először mindig hozzám jött, még akkor is, ha épp nem nálam volt a finomsággal teli zacskó, és nekem jobban hagyta magát megsimogatni.

A mellékelt képeken talán jól látszik, hogy hozzám képest (Igen, pink az esőkabátom, vállalom.) mekkora egy mormota. Az ürege bejárata alapján kisebbere számítottunk. San Diego utólag meg is jegyezte, hogy mikor az üreg előtt matatott a földimogyoróval, hogy kicsalogassa, cseppet tartott tőle, hogy frászt kap, ha tényleg kijön onnan valami...

Ilyen közel jött!

A mormota azonban egy kedves lény. Nagyon óvatosan vette el a mogyorót, és rettentően ügyes mozdulatokkal ette meg. Ahogy a mancsába fogta, először az egyik felét törte fel, majd megfordította, hogy a másik feléből is kiegye a mogyorót. Aztán a héjat eldobta, vagy ha rögtön kapott egy másikat, hagyta, hogy a hónaljában gyűljön, mert a földimogyoró olyan finom, hogy nincs értelme várni vagy időt pazarolni.

A bundája egyébként tényleg tömött és nagyon puha. Persze a legpuhább része biztosan a hasán volt, de azt már tolakodásnak éreztem megfogni, így csak a hátát simogattam. Ez pedig őt egyáltalán nem zavarta.

Az étvágyára nem lehetett panasz, mert addig evett, amíg adtunk neki. Kicsit utólag aggódtam is érte, hátha ezzel a földimogyoró mennyiséggel elrontotta a hasát, de nem tűnt buta jószágnak, így biztosan tisztában volt a határaival.

Nem tudok betelni vele, olyan aranyos!

Olyan cuki volt, hogy alig tudtam betelni vele. A helyes fekete gombszemével, a szép vörösesbarna bundájával és a kerekded formájával. Imádtam! Főleg, mikor olyan közel jött hozzám, hogy karmos kis mancsával a térdembe kapaszkodva szinte hozzám simult. Egyáltalán nem zavart, hogy sárfoltot hagyott a nadrágomon, sőt, büszkén viseltem, mint egy rettentően aranyos mormota nyomát.

Mikor elfogyott a földimogyoró, a mormota épp olyan gyorsan távozott az egyik üregbe, mint ahogy megjelent. Az egyik pillanatban még mellettünk szimatolt, a következőben pedig köddé vált.

kíváncsi mormota a térdemen

A képek azonban olyan jól dokumentálták barátságunkat ezzel a mormotával, hogy eszelősen vigyorgok valahányszor megnézem őket.

Ez a találkozás volt életem egyik legnagyszerűbb utazási élménye. Kifejezetten szerencsésnek érzem magam, hogy megtapasztalhattam, milyen etetni és simogatni egy ilyen helyes kis lényt. Ezért pedig tényleg mérhetetlenül hálás vagyok osztrák szállásadónknak, mert ha ő nem mondja, biztosan nem hallottunk volna erről a helyről, és szegényebbek lennénk egy életre szóló élménnyel.

Ausztriába tehát nem csupán a hegyekért, várakért érdemes jönni, hanem a vadvilág miatt is, ami időnként nem is olyan vad, mint ez a cuki mormota.

Sorozatajánló III.

Az elmúlt két hónapban eléggé belevetettem magam a sorozatokba. Úgyhogy itt az ideje, hogy megosszak négy újabb kíváló alkotást.

A sebész

"A sorozat hőse John Thackery sebészorvos, aki az egyik New York-i kórházban dolgozik az 1900-as évek fordulóján. A férfit mentora, Christiansen doktor váratlan távozása után vezető sebészorvossá léptetik elő. Azt szeretné, ha pártfogoltja, Everett Gallinger lenne a helyettese, a kórház fő támogatójának lánya azonban ragaszkodik hozzá, hogy a fekete bőrű Algernon Edwardsot vegye maga mellé, aki Londonban és Párizsban szerzett tapasztalatokat. Már az első napon vibrál köztük a feszültség."

Egy ismerősöm ajánlotta ezt a sorozatot. Mivel szerepel az HBO kínálatában. rögtön bele is néztem, és nem csalódtam, valóban remek alkotás.

Mindössze két évadból áll 10-10 epizóddal, és a lezárása van annyira kielégítő, hogy bár az ember szívesen nézné még tovább, megelégszik ennyivel.

A történet meglehetősen összetett, és mivel egy kórház áll a középpontjában és a főhősei többsége orvos vagy ápoló, meglehetősen véres is. Gyenge idegzetűek óvatosan bánjanak vele, mert itt bizony minden műtétet és beavatkozást közelről mutatnak. Konkrétan véresebb, mint egy harmadrangú darabolós horror. Ettől azonban csak még hitelesebbnek tűnik minden. A díszlet egyébként csodálatos, a kor ábrázolása zseniális és a szálak mozgatása is remek érzékkel lett megkoreografálva. Van itt minden a drogfüggőségtől, a korrupción át a rasszizmusig. Nincs hiány szerelmi szálból és családi drámákból, és úgy ábrázolja a korabeli egészségügyi viszonyokat, ahogy voltak. No, persze ez egy mai embernek inkább hátborzongató, mint normális. A szereplők kedvelhetők minden emberi hibájuk ellenére, és valahogy még a negatív hősöket is jó nézni, mert érdekesek és izgalmas az a sok baj, amibe keverednek.

Összességében tehát ez egy zseniális sorozat. Bátran ajánlom mindenkinek, aki kedveli az orvosokról szóló sorozatokat, bírja a vért és érdeklődik a 20. század eleje iránt.

Hihetetlen

"Egy igaz történet Marie-ről, akit azzal vádolnak, hogy hazudott a megerőszakolásáról. Két női nyomozó segít a lánynak a fordulatos ügy felgöngyölítésében."

Ez a dühítően jó sorozat a Netflix kínálatában szerepel. Mindössze egy évadra, azaz 8 epizódra rúg, ám ennyi bőven elég is belőle.

A történet tényleg hihetetlen és annyira bosszantó, hogy minden egyes részt magamban dühöngve néztem végig. A sorozat ugyanis rámutat az igazságszolgáltatás egyik nagy hibájára, az áldozatok hibáztatására. Ettől pedig szerintem minden normális emberben felmegy a pumpa. Én kiakadtam, és végig szorongva drukkoltam a nyomozóknak, hogy derítsenek fényt az igazságra, és segítsenek végre a főhősnőnek. A cselekmény elég feszülten alakul, és a készítők remek érzékkel játszottak az idővel és a helyszínekkel. Ettől ez egyszerre egy izgalmas nyomozás és egy nyomasztó személyi dráma. A színészek játéka remek, minden karakter érthető, még akkor is, ha épp ostoba módon cselekszik. A sorozat üzenete pedig egyértelmű és kifejezetten fontos.

Hiába dühöngtem és szorongtam rajta, nagyon tetszett. Remek alkotásnak találom, amit mindenkinek érdemes megnézni. Ez a téma sajnos még mindig aktuális, így fontos, hogy halljunk róla, gondolkodjunk rajta és tanuljunk belőle kortól és nemtől függetlenül.

The Witcher

"Geralt, a vaják, aki egy mutálódott szörnyvadász, a helyét keresi egy olyan világban, ahol az emberek gyakran gonoszabbak a szörnyeknél."

A Netflix újabb nagy durranása, amiről szerintem már mindenki hallott. Nos, én előbb megnéztem az első évad mind a 8 epizódját, majd kezdtem el olvasni az alapjául szolgáló könyveket. Tekintve, hogy a könyvsorozat kiverte nálam a biztosítékot (aki kíváncsi rá, miért, olvasson utána ITT), azt kell mondanom, hogy a filmsorozat nekem bizony jobban tetszik. Legalábbis egyelőre, aztán majd meglátjuk mit hoznak ki a készítők az alapanyag katyvaszából.

Szeretem a fantasy sorozatokat, így bár a szörnyek ábrázolása néhol sántított és a háborús jelenetek borzalmasan gagyik voltak, tetszett az összkép. Tetszett a díszlet, tetszettek a szereplők és tetszett a történet vezetése is. Remélem, a következő évadban is megtartják ezt az egyensúlyt. A párbeszédek pörögtek, a kardozás látványos volt, míg a zene addiktív. Ó, és ami még fontos, tetszett a magyar szinkron. 

Összességében tehát ez egy kellemes fantasy sorozat. Tudom ajánlani a műfaj kedvelőinek a könyvektől függetlenül.

Mindhunter

"Az 1970-es évek végén két FBI-ügynök továbbgyarapítja a kriminalisztika tudományát a gyilkosság pszichológiájával és valóságos szörnyek közeli vizsgálatával."

Ezt a sorozatot is egy ismerősöm ajánlotta, és ez is a Netflix kínálatában található. Jelenleg két évadnál jár, vagyis eddig 19 epizódnál, ám a következő évad már borítékolva van legnagyobb örömömre.

Ez egy meglehetősen realista sorozat a sorozatgyilkosokról és arról, hogyan is alakult ki ez a megnevezés a bűnüldözésben. A történet valós eseményeket követ, így szemben a megszokott bűnügyi sorozatokkal, itt bizony nem mindig van megoldás, nem mindig kapják el a gyilkost. Nem is igazán az elkapásukon van a hangsúly, hanem a megértésükön. A főhősök ugyanis azon a nehéz és megterhelő feladaton dolgoznak, hogy megértsék a gyilkosokat, rájöjjenek, mi motiválja őket, és ezzel talán segítsék a hasonló esetek megakadályozását. A történet így tele van brutalitással és mentális problémákkal. A főhősök egyszerűen sodródnak egyik ügytől a másikhoz, miközben a néző is sodródik velük és egyre közelebb kerül ezáltal nem csupán a nyomozókhoz, hanem a gyilkosokhoz is. Remek a téma megközelítése, illetve nagyon jól adagolták az információkat, amitől a sorozat végig feszült marad.

Nekem tetszett, érdekesnek és izgalmasnak találtam. Azoknak ajánlom, akik kedvelik a bűnügyi sorozatokat, és szeretnének valami igazán realista alkotást látni. Azonban szólok, csak erős idegzetűeknek, mert ez nem egy könnyed délutáni Columbo. 

Osztrák várak

Rendszeres olvasóimnak nem lesz meglepő, ha azt mondom, hogy imádom a várakat és kastélyokat. A kedvenc úticéljaim között szerepelnek, írtam is már jó néhányról, legutóbb hazai terepen (Ha valaki kíváncsi lett, ITT elolvashatja.), ezért természetesen Ausztriában sem hagyhattuk ki őket, sőt kettőt is megnéztünk.

Az elsőt gondosan belevettük a programba, és milyen jó, hogy így tettünk! A másodikat pedig hazafelé ejtettük útba, amolyan spontán ötletként. Természetesen ezt sem bántuk meg.

Hohenwerfen vára

a vár udvara

Ez a gönyörű vár Salzburghoz viszonylag közel helyezkedik el, és már messziről is impozáns látványt nyújt. Nekem legalábbis elállt a szavam, amikor az autópályáról lekanyarodva megláttam ezt a 155 méter magas sziklára épült, többszintes erődítményt a gyönyörű hegyek között. Mivel az autópályán nem tudtunk megállni fényképezni, így nem tudok messziről készült és madártávlati képeket mutatni róla. Aki erre lenne kíváncsi, keressen rá az interneten, vagy inkább menjen el, és nézze meg. Megéri! Azért szerintem így is épp elég kedvcsináló képet készítettem a váron belülről.

szintkülönbség

A vár középkori, mivel a 11. században épült. Igazi erődítménynek számított a német parasztháború és a harmincéves háború idején. Illetve várbörtönként is funkcionált, meglehetősen rossz hírrel az embertelen körülményei miatt. A naplóleoni háborúk után felmerült a lebontása, de az osztrák főherceg megmentette, így a 19. században renoválták az épületet. A 20. század elejéig az osztrák főherceg tulajdonában maradt, majd 1931-ben nagy része leégett. Sikeresen helyreállították, aztán eladták a náciknak, így a második világháborút, mint náci adminisztrációs központ vészelte át szerencséjére nagyobb sérülés nélkül. A háború után pedig az osztrák csendőrség kiképzőközpontja volt 1987-ig. Jelenleg mint a helyi turizmus egyik helyszíne szerepel. Látványossága miatt több filmben is szerepelt, talán a legismertebb szerepe a Kémek a sasfészekben című filmben volt. (Erről egyébként a várban van egy kisebb kiállítás is az egyik teremben.)

kilátás a várból a hegyekre

Mivel a vár meglehetősen magasan helyezkedik el, a látogatónak két választása van. Az első egy kényelmes és gyors megoldás, a felvonó. Mi ezt választottuk a bejutáshoz, mert szeretem az üveglifteket, és bíztam a kilátás szépségében. Nos, valóban szép volt, de olyan gyorsan felértünk, hogy nem sok időm volt bámészkodni. A másik opció a séta a várhoz felkanyargó ösvényen. Ezt távozáskor vettük igénybe. Igazán hangulatos volt.
A vár többszintes, így elég sokáig lehet bolyongani benne felfedezve  a zugait. Van egy kisebb kiállítás a vár történeti összefoglalásáról, ami bemutatja hogyan épült át a századok során, illetve itt található az említett filmes kiállítás is. A vár belső termei azonban csak tárlatvezetéssel látogathatók.

madárlesen

Mikor felértünk, mégsem a kiállítások voltak számunkra az elsődlegesek, hanem a madárbemutató. A várat ugyanis gyönyörű ragadozómadarakkal reklámozzák, és szállásadónk is említette nekünk, hogy ne hagyjuk ki. Szóval, amint bent voltunk, jó időzítéssel épp a madarak bemutatója előtt, rögtön letelepedtünk az udvaron, és vártuk a műsort.

Egyre többen és többen gyűltek körénk, vagy telepedtek le a fűbe. Aztán megérkeztek a madarak gondozóikkal, és olyan műsort adtak, hogy az emberek hol bámultak, hol menekülőre fogták. Pedig az elején mindenkit figyelmeztettek, hogy maradjon a helyén nyugodtan. A madarak csak a csalira mentek, és meg sem fordult a fejükben, hogy nekirepüljenek egy embernek, ám néhányan nem bíztak benne, mikor egy hatalmas sas landolt közvetlenül mellettük. A kisebb marakkal kezdzét, és az igazán hatalmasokkal fejezték be. Volt, hogy egyszerre több madár is repült a fejünk felett. 

Keresd a sast!

Gyönyörűek voltak ezek a madarak, és igazán remekül volt kitalálva, hová repüljenek, így bár a nézők nagy területen voltak szétszóródva, mindenki mellett elhúzott legalább egy madár olyan közel, hogy megcsodálhassa. Hatalmas élmény volt. Javaslom tehát, hogy ha valaki ide akar látogatni, előbb nézze meg, mikor röptetik a sasokat, mert ezt kár kihagyni.
A madarak után jöhetett a vár, így szépen kivártuk a sorunkat a tárlatvezetésre. A belső termekbe csak vezetővel lehetett menni, ám mindenféle nyelven trudtak adni audioguide-ot, így természetesen magyarul is.
A vár belülről is olyan látványos, mint kívülről, és ez a túra levitt minket a pincébe, majd felkísért a harangtoronyba is. Szóval megérte kivárni, mert nagyon érdekes volt.

belső udvar és a harangtorony

A kilátás a várból pedig elképesztő. Nem csak a környező hegyek bámulatosak, amelyek ilyen magasságból kifejezetten közelinek tűntek, hanem a völgyben elhelyezkedő város és a folyó kanyarulata is nagyon szép.
Összeségében tehát ez az egyik legjobb vár, ahol jártam. Van itt minden, ami várnak éke lehet a magaslati levegőtől, a történelmen át az izgalmas zugokig. Ha pedig valakinek ez nem lenne elég, még sasokat is lehet látni testközelből. Kell ennél több? Nekem nem, mert én imádtam Hohenwerfen várát. Tudom ajánlani mindenkinek.

kilátás a várból a vidékre

Strechau várkastély

Ezt a várat hazafelé ejtettük útba. Az autópályáról jól látszik (használható fényképet azonban nem sikerült készítenem róla), hiszen meglehetősen magasan trónol, ám egy jó nagy kerülővel lehet csak elérni. Földutakon és alpakafarm mellett autóztunk sokáig, mire rákanyarodhattunk a bejáratához vezető útra. Ha valaki nem bízna a GPS-ben, néhány tábla is jelzi, merre kell menni. Megérte a kitérőt.

a vár oldala

A vár története elég régre nyúlik vissza, konkrétan a 11. századig, ám sorsa a kora újkortól érdekes. Ekkor építették át erődből renaszánsz kastélynak, amelynek a nyomai jelenleg is megtalálhatók benne, mint a falfestmények és az árkádos udvar. Mint minden sokáig lakott épületnek, ennek is megvannak a maga legendái. Például János főherceg tulajdona volt, aki titokban itt találkozgatott kedvesével, míg végül el nem vette feleségül. A romantika mellett, akad itt kísértettörténet is, és persze elrejtett kincsről is lehetne szólni pár szót.

belső udvar

A várat a 19. század végén egy bécsi gyáros vásárolta meg, aki a 20. század elején továbbadta Adolf Boesch-nak, akinek fia viszont elvesztette. A vár egy ideig használaton kívül volt, majd gyermek szanatóriumként fukcionált, és állami kézbe került. Az egykori tulajdonos leszármazottja, Harald Boesch vásárolta vissza 1979-ben, és újította fel. A gazdag új tulajdonos nem csak beköltözött, hanem itt állította ki oldtimer autóit, és a várat látogathatóvá tette.
Természetesen csak vezetéssel lehet körbejárni, ám mi már megint szerencsések voltak, mert épp egy vezetés indulása előtt érkeztünk. A vezetés német nyelven volt, ám tudtak adni angol nyelvű leírást mellé.
Nem olyan nagy, mint a másik vár, de így is elég sok termet be lehet járni, már ami nem a lakóterület része. Ezeken a termeken pedig nagyon szépen látszik a régi korok nyoma. A picike kápolnája pedig kifejezetten mutatós.

reneszánsz terem

A kilátás természetesen innen is nagyon szép, hiszen ez a vár is magaslaton helyezkedik el. A kertje pedig gondozott, tele rózsákkal. Szóval kellemes élményt nyújt itt sétálgatni.
Az autókiállítást is megnéztük, amit persze San Diego tudott jobban értékelni.
Szóval megérte a kis kitérőt. Ha tehát valaki épp a vár közelében jár, és van egy kis ideje, ugorjon be megnézni.
Ausztriában akadnak bőven szép várak, nem is kell túlságosan messzire utazni értük. Szeretnék majd minél többet felfedezni közülük, de addig is, míg újra utazhatok, maradnak a kellemes emlékek, és gyűjtöm szorgalmasan az új úticélokat.
Még egy bejegyzésem lesz ebben a témában, amivel lezárom múlt nyári ausztriai élményeimet.

Merre jársz, Bojangles?

Molyon elég jókat írtak róla, így felkeltette a figyelmemet.

A könyv eddig két magyar kiadást is megélt a Magvető Kiadó jóvoltából. Én a korábbi, 2017-est olvastam, és szerintem ez a borító - ami a mellékelt képen is szerepel - sokkal szebb és sokkal jobban passzol a történethez. A papírdaru tökéletes választás volt.

Meglehetősen rövidke könyv, mindössze 160 oldal.

Fülszöveg:

"Egy kisfiú meséli el családja titokzatos tündöklését és bukását. A tehetős család mintha a világon kívül élne, barátok, mulatságok töltik ki napjaikat hol Párizsban, hol spanyolországi villájukban. A szülők mesékkel, izgalmas hazugságokkal helyettesítik az unalmas valóságot. A gramofon egész nap Nina Simone Mr. Bojangles című számát harsogja a hatalmas lakásban, a kibontatlan leveleket pedig a sarokba dobják. De mi történik akkor, amikor a valóságot már nem lehet többé kizárni az életükből?"

Nem igazán tudom, mire számítottam, amikor belekezdtem ebbe a könyvbe, de az biztos, hogy nem azt kaptam, amit vártam.

Ez a történet igazán furcsa, és most nem a benne helyet kapó mentális betegségekre gondolok, hanem általánosságban az egészre. Lehet, hogy bennem van a hiba, de nem tudtam hová tenni ezt a könyvet. Nem jöttem rá, mit akart elérni vele a szerző. Azt akarta, hogy  megismerjem, milyen az élet egy teljesen szeleburdi családnál, vagy csak egy szép, szomorkás szerelmi történetet szeretett volna elmesélni? Esetleg csak meg akart hatni a sorokkal? Fogalmam sincs, mert mindegyikre látok esélyt, azonban valahogy mégsem teljesítette maradéktalanul egyik célt sem.

A narráció nagyon tetszett. Jó volt egyszerre olvasni a kisfiú és az apa gondolatait ugyanarról az eseményről. Ebben mutatkozott meg igazán a könyv családi dráma jellege. Csakhogy, míg néhol a fiú gondolatait soknak éreztem, úgy az apja sorait rendkívül kevésnek. Valahogy engem jobban lekötött a felnőtt nézőpont, mint a gyermeki. Ráadásul a végére, épp a lezásás kulcsjelentére nem történt meg a nézőpontváltás, amit nagyon sajnáltam.

A szerelmi történet természetesen átjött a sorokból, és ez valóban igaz és őrült szerelem volt a javából. Ez a vonal azonban háttérbe szorult a túlsúlyban lévő gyermekszemszögből íródott fejezetek miatt.

Ami pedig a meghatottság fokozását illeti, nos, nálam valahol célt tévesztett a dolog. Átéreztem a problémákat és örömöket, illetve a nagy szerelmet, de valahogy mégis hidegen hagyott a könyv. Nem fogott meg úgy, ahogy szerette volna. Talán, mert végig tudtam, rossz vége lesz, és bizony kíváncsi voltam, arra a végre, így sietve lapoztam. Talán, mert néhány beszélgetést és "őrültséget" rendkívül szórakoztatónak találtam, míg másokat nem igazán. Olvasás közben pedig egy állandó és nyomottan mélabús hangulat kapott el, amin csak Kisasszony fel-felbukkanása enyhített. Illetve időnként hiányérzetem volt. Például zavart, hogy nem lett rendesen elmesélve, honnan volt ilyen rengeteg pénze a családnak, illetve hogy szinte semmit sem lehetett tudni a főhősről, pedig ő volt az elsődleges narrátor. Hány éves? Hogy hívják? Örökölt-e bármi számára terhelőt az anyjától? Hogyan birkózik meg a lezárással? Fogalmam sincs, és ez kifejezetten bosszant.

Összeségében vegyes érzéseim vannak róla. Megkedveltem ezt a családot a végletes életükkel és az őrült, mégis zseniálisan ésszerű gondolataikkal, ám nem tettek rám olyan nagy hatást, mint vártam. Ha nem lenne ennyire szomorkás ez a történet, azt mondanám, hogy könnyed délutáni olvasmánynak jó volt, ám szomorkás, így inkább azt mondom, esős, borús napokra épp ideális.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a családtörténeteket, és szívesen megismerkednének egy nem hétköznapi családdal. Illetve azoknak, akik mentális betegséggel kapcsolatos olvasmányra vágynak.

Emlékezz rám

Voltak elvárásaim az Iskolák versenye trilógia lezáró részével szemben. A második részt (Maradj velem) ugyanis elég laposnak találtam, és reméltem, hogy a fináléra javulni fog a helyzet. Nos, azt hiszem, megkaptam, amit akartam, bár kétségtelen, hogy jó időpontban talált meg ez a könyv.

A borító még mindig nagyon tetszik, és így visszanézve a címválasztás is tetszetős. 

460 oldalával épp olyan terjedelmű, mint előzményei.

Fülszöveg:

"Semmi kétség, az Iskolák Országos Versenye tizenegy napja több eseményt tartogatott eddig Újvári Hanna számára, mint az azt megelőző egy teljes év. Az édesanyja halála után zárkózottá és közönyössé vált lány kezdeti idegenkedése idővel semmivé vált, és a piros csapat teljes értékű tagjaként minden tehetségét és tudását arra használja, hogy elnyerje a Szirtes Gimnázium számára az áhított kupát. A győzelemig azonban hosszú még az út, és Szirtes-csapat tagjai hamar megtanulják, hogy ezen a vetélkedőn sem a feladatok, sem a versenyzők nem olyanok, mint amilyennek első pillantásra látszanak. Az élménytábor árnyas fái alatt könnyen válhat barátból ellenség, kellemetlen ismerősből hasznos szövetséges, tartósnak hitt kapcsolatból futó ismeretség…"

Leiner Laura megszokott stílusa most nekem nagyon jólesett. Olyan kellemes a légkör a könyveiben, olyan bohókás a történet, és olyan lassan halad a cselekmény, hogy rettentően kényelmes olvasni. Ezt pedig nehéz elmagyarázni egy kívülállónak. Például egyik este, mikor lefekvés előtt olvastam az ágyban, és San Diego bevackolta magát mellém, hogy három másodperc múlva már aludjon is, megkérdezte, mit olvasok. Gyorsan összefoglaltam a trilógia lényegét, ám ő nem értette, hogy ha a verseny két hét, miért kell hozzá három kötet. Én meg csak mosolyogtam, mert épkézláb válaszom nem volt, csak kell, mert ilyen az írónő stílusa.

Ebből gonolom mindenki rájött, hogy ez a rész is olyan, mint az előző kettő. Lassú, de kellmes, néhol vicces, időnként bosszantó és egyszerűen csak jó, mert minden hibája ellenére kellemes élményt nyújt.

A verseny feladatai még mindig kreatívak voltak. A szereplők még mindig kedvelhetők, és az egész anynira kellemes és jószívű, hogy zokszó nélkül megbocsátottam az ismétlődő dolgokat (Azért Hanna kényszeres mozdulataitól és állandó jellegű önmarcangolásától időnként felszaladt a szemöldököm.) és a nagyon-nagyon lassú cselekményt. Ez a világ ugyanis jóságos, és ez ritka kincs. Hiába viselkedtek szemét módon a sárgák, ebben a történetben nincs gonosz karakter, nincs gonosz dolog, és néha nagyon jólesik ilyen történetet olvasni. Itt csak barátok vannak, cuki szerelmesek, jófej rokonok és vicces tanárok, ami lehet, hogy cseppet túlságosan rózsaszínűnek hat, de rendkívül kellemes.

Ráadásul ebben a részben a főhősnő önsanyargatása és gásza is megfelő okot kapott a lezárásban, és így nem tűnt már szájbarágósan ismétlőnek. Sőt, szépen meg lett oldva.

Egyetlen dolgot hiányoltam csupán ebből a részből, egy nagyobb adag humort. Persze itt is akadtak vicces jelenetek, szórakoztató beszólások, de valahogy egyik sem volt emlékezetes. Befejezve a könyvet, egyetlen vicces mondat sem jutott az eszembe, pedig általában szeretem felidézni őket.

Azt hiszem, ez a trilógia tényleg picivel komolyabb hangvételű lett, mint az írónő korábbi munkái. No, de nem kell megijedni, mert minden bájos eleme maradt, és ezúttal is csupán pozitív üzenete van, ami rendkívül dicséretes. A tinikönyvek mostanában annyira elmentek a felnőtt tartalmak felé, hogy kifejezetten öröm látni olyat, ami megtartja azt a könnyedséget, amitől az ifjúsági irodalom tényleg szórakoztató, az olvasó életkorától függetlenül.

Összességében tehát nekem tetszett a lezárás, valamint mondhatom, hogy tetszett ez a trilógia, mert kedvesen szórakoztatónak találtam.

Aki olvasta az előző két kötetet, ne hagyja ki a végkifejletet. Illetve tudom ezt a trilógiát ajánlani azoknak, akik egy kellemes és könnyed ifjúsági olvasmányra vágynak csupa-csupa potitív dologgal.

A tó úrnője

Ezzel a könyvvel véget ér a Vaják sorozat és az a narratív ámokfutás, amelyet az író 7 kötet alatt elkövetett.

A borítóra Yennefer került, de hogy miért, mikor alig szerepel ebben a 480 oldalas könyvben, az rejtély.

Fülszöveg:

"Cirilla, a cintrai trónörökös a Fecske-toronyban eltűnik saját világáról, és olyan útra indul, ahová sem védelmezője, a fehér hajú vaják, sem mentora, a fekete hajú varázslónő nem követheti. Olyan útra, amelynek a végén a végzet várja – az a végzet, amelyről már oly sok látomás kísértette. Minden a helyére kerül, a kígyó a saját farkába harap, valami véget ér, és valami elkezdődik…"

Az előző résznél (Fecske-torony) már nagyjából kidühöngtem magam, és végigvettem, mi minden zavart ebben a sorozatban. Nos, nem csalódtak megérzéseim, mert a fináléra is maradt min dühöngeni, és abban sem tévedtem, hogy megint műfajváltást követett el a szerző. Nem sokon múlt, hogy ráhibázzak, mi lesz az új irány, mégis sikerült meglepnie vele, mivel ezúttal a görög drámákat vette alapul.

A narrációtól továbbra is égnek állt a hajam. Vastagságából adódóan ez a kötet nem a megszokott tíz fejezetből áll, hanem tizenegy hosszú fejezetre nyúlik, amelyekből valójában csak 4 fejezet érdemleges, csak ezek szólnak a főhősökről, és csak bennük halad némicskét a cselekmény. Azért mondom, hogy némicskét, mert a történet igazából egy fejezet alatt véget is ér. Mármint, ha úgy tekintjük, hogy a főhősök megküzdése a gonosz varázslóval volt az a bizonyos cselekmény. Ez ugyanis bekövetkezik a 9. fejezetben, ami egyetlen oldallal sem több, mint a többi. Felmerülhet a kérdés, hogy akkor mi is történt az ezt megelőző 8 fejezet alatt, és miért van még további két fejezet a kötethez csapva? Röviden: sallangnak.

Oké, kifejtem, de ez spoileres lesz és cseppet aggresszív, így akinek még van bizodalma ebben a sorozatban, inkább ugorja át.

Sokáig úgy tűnt, mintha az író nem akarná lezárni ezt a sorozatot. Nyújtotta a fejezeteket érdektelen mellékszereplők érdektelen kalandjaival (Például egy teljes fejezet szólt arról, hogy Jarre - aki egyébként a harmadik kötetben bukkant fel cirka öt oldalig - elmegy a háborúba.), politikai szarakodással (Igen, ennek is volt külön fejezet.), ami hosszú nevek, illetve több tucat királyság és város felsorolásából, valamint teljesen érdektelen kereskedelmi és politikai kapcsolatokból állt. Ez pedig nem azért zavart, mert nem kedvelem az ilyen típusú dolgokat, hanem mert a cselekmény és a főhősök (Már ha még mindig ők a főhősök, amelyben időnként erősen kételkedtem.) szepmontjából teljes mértékben érdektelen volt. Sallang, semmi több. Ugyanilyen volt a szintén egy teljes fejezetet megtöltő csata is, ami érdekes is lehetett volna, ha legalább egy hangsúlyosabb szereplő részt vett volna benne. Nem, a Jarre szintű, pár oldalig felbukkanó, harmadrangú mellékszereplők nem esnek ebbe a kategóriába. Ehhez hozzájöttek még az érdektelen kicsapongások a narrációban (Lásd második fejezet egésze és a random kadétok és egyéb egyetemisták szóbelije...) és Ciri ámokfutása a világok és idők között. Utóbbi még lehetett is volna jó, ha nem ilyen darabos, ha hozzátesz bármit a karakteréhez, vagy ha előtte a tündék és unikornisok nem mentek volna az agyamra.

Szóval úgy tűnt, mintha az író szándékosan húzná az időt, mert nem akarja lezárni a sztorit. Aztán eljutottam a finálét jelentő 9. fejezetig, és rájöttem, azért húzta-vonta a fejezeteket, mert hupilila gőze sem volt, hogyan akarja befejezni. Így mikor már kifogyott a sallangokból, találomra felcsapott egy görög drámát, és üsse kavics megírta, ami épp az eszébe jutott. Igen, ebből egyenesen következik, hogy a lezárás egy baromság. Ezt a hétkötetnyi történetet felfűzte arra, hogy mindenki, de tényleg mindenki (tündéktől a varázslókon át a tulajdon apjáig) gyereket akar csinálni Cirinek. Ezt a nevetséges alapgondolatot még meg tudta fűszerezni azzal, hogy mikor a főellenség, aki elvileg végig a háttérben mozgatta a szálakat, megkapja Cirit, meghátrál, mert megsajnálja. Vagyis ez a hétkötetnyi ámokfutás a nagy semmiért volt. No, de van még két fejezet további politikai sallangra, és hogy az író megöljön mindenkit, akit eddig még nem ölt meg, lehetőleg a legbanálisabb módon. Mondjuk ebben láttam a logikát, vesszem mindenki, akkor talán nem jut Sapkowski eszébe tovább írni róluk. Ó, írt még egy kiegészítő előzmény kötetet! Francba...

Spoilerek vége!

A történet tehát épp olyan katyvasz lett, mint a narráció. Ráadásul dühítően bugyuta lezárást kapott. No, de még lehetne menteni a menthetőt azzal, hogy legalább a főhősök érdekesek voltak. Ha-ha-ha! Nem! Fogalmam sincs, ki ennek a sorozatnak a fősőse, mert Geralt már pár kötettel korábban elvesztette ezt a címet, Yennefer sosem volt több romantikus mellékszereplőnél, és ebben a részben Ciri épp úgy el lett hanyagolva, mint korábban a vaják. Szóval a szerző nem csak azt érte el a hetedik kötetre, hogy ne legyen igazi cselekmény, hanem azt is, hogy ne legyen igazi főhős. Tudok gratulálni...

Egyébként jobb is, hogy nem szerepeltek sokat ebben a részben, mert minden karakter kifordult időközben a sarkaiból. Geralt mélabús nyafogógép lett, aki percenként változatja véleményét arról, hogy ő most vaják, vagy nem vaják. Yennefer erős nőből beletörődő kisasszonykává vált, míg Ciri, na ő épp olyan ostoba, mint volt. A legjobban mégis az fájt, hogy sikerült Kökörcsint is rossz színben feltüntetni, és teljes érdektelenségbe süllyeszteni Geralt további csatlósait.

Összességében tehát ez a kötet rettentően vontatott és rettentően dühítő. Minden, ami valaha jó volt ebben a sorozatban, meg lett ölve ebben az utolsó könyvben. A szereplőket kizsigerelték, a cselekményt meggyalázták, és ezzel minden értelmét vesztette. Úgy tettem le ezt a kötetet, hogy rájöttem, nagyjából 2500 oldalt vesztegettem el vele az életemből.

Nem ajánlom ezt a részt, bár tudom, ha valaki átrágta magát az előző hat köteten, itt már nem fog megállni, hiszen én sem tettem. Épp ezért elősorban azokat szeretném óva inteni tőle, akik még csak kacérkodnak a Vaják sorozat olvasásának gondolatával. Nekik azt javaslom, hogy kizárólag az első két részt (Az utolsó kívánság és A végzet kardja) olvassák, mert abban van a teljes sorozat minden szórakoztató eleme. A többi csupán hosszúra nyújtott ámokfutás egy nevetséges végkifejletig.

Kiegészítés:

Andrzej Sapkowski csak nem állt le. Írt még egy kiegészítő könyvet Viharidő címmel. Ez elvileg az első rész előtt játszódik, és elvileg a kezdeti novellás stlíusban. Egy picurka kíváncsiság van bennem felé, azonban úgy besokalltam a hét kötet alatt, hogy egy jó ideig nem vagyok hajlandó még rágondolni sem.

Mozgóképek LXXXVII.

Továbbra is nélkülöznöm kell a mozit, így rákaptam az internetes tartalmakra, legyen szó letöltésről vagy streaming szolgáltatókról. Ráadásul alig mozdultam ki múlt hónapban, mert a hősöm, San Diego intézi a bevásárlást, a munkámat pedig el tudom végezni a laptopom és a telefonom mellől a kanapén. Ebből következik, hogy több időm maradt filmekre, amit jól mutat, hogy áprilisban összesen 10 filmet néztem meg. Úgy tűnik, az április a filmes hónapom, mert legutóbb múlt áprilisban volt ennyire magas a megtekintett filmek száma.

A zodiákus

"Sorozatgyilkos szedi áldozatait San Franciscóban. A rendőrség képtelen a nyomára bukkanni, pedig a tettes üzeneteket küld több napilapnak is. Csak néhány rendőr, újságíró, köztük Paul Avery és egy halk szavú, tehetséges szerkesztőségi rajzoló, Robert Graysmith bízik abban, hogy megfejtheti a rejtélyes üzeneteket, melyek alapján a gyilkos a Zodiákus nevet kapta. Elszántan, vadul és szenvedélyesen üldözik ellenségüket. Kezdetben kötelességtudóan, később egyre inkább elvakultan, mígnem már maguk is az őrület határán járnak."

Nagy adósságom volt ez a film. Bár klasszikusnak számít a bűnügyi filmek között, eddig valahogy elkerült.

Azt hiszem, előbb kellett volna sort kerítenem rá, mert nem igazán fogott meg. Nem mondom, hogy rossz film, mert jól van felépítve, jók a karakterek, és egy ideig érdekesen alakul a nyomozás, de valami nekem hiányzott belőle. Olyan kis semmilyennek találtam, és ez valószínűleg azért van, mert láttam már néhány újabb remek alkotást sorozatgyilkos témában.

Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy megnéztem, és nyugodt szívvel tudom ajánlani a bűnügyi filmek kedvelőinek. Erőszakos tartalmakra érzékenyebb nézők is bátran belekezdhetnek, mert a filmben a hangsúly a nyomozáson és nem a gyilkosságokon van.

Sötét vizeken

"Robert Bilott céges jogász, aki nagyvállalatokat véd nagy hatékonysággal. Egy nap felkeresi egy farmer, akit imádott nagyanyja küldött hozzá, hogy segítsen neki. Bilott hamarosan rájön, hogy a DuPont vegyi vállalat évek óta mérgezi egy kisváros ivóvizét, amitől többszáz állat pusztult el és a helyi lakosokat is mérgezi. Az ügyvéd kilátástalannak tűnő küzdelembe kezd a kisemberek védelmében a hatalmas nagyvállalat ellen. A világ egyik legnagyobb vegyi gyára ellen vívott jogi küzdelem tétje, hogy a számos rejtélyes megbetegedés és haláleset, valamint az évtizedeken át tartó ivóvíz-szennyezés ténye napvilágra kerüljön. Az ügyvéd az igazság kiderítése érdekében kockára tesz mindent, a karrierjét, a családja és a saját biztonságát is."

Nel barátom látta moziban, és elég lelkesen beszélt róla, így kíváncsi lettem. Igaz történetet dolgoz fel, ami a mai napig zajlik, így nem is haboztam belenézni.

A történet valós, és ennek megfelelően alakul, vagyis lassan halad, ahogy a törvényhozás is lassú. A filmnek mégis van egy ritmusa, amit ha a néző felvesz, nem fogja elunni magát. Főleg, ha közben emésztgeti a hallottakat, és egyre inkább késztetést érez a konyhai eszközök lecserélésére. Nekem nagyon tetszett, hogy film készült erről a fontos és döbbenetesen dühítő esetről. Viszont teljesen feleslgesnek éreztem a főhős családi hátterét. Értem, hogy dramaturgiai szempontból volt rá szükség, de ahhoz hogy igazán betöltse ezt a szerepet kevés volt, míg ahhoz, hogy időről-időre megszakítsa a film elsődleges vonalát, túl sok. Azonban ezen hibája és lassúsága ellenére, szükséges alkotás. Ez egy olyan téma, amivel foglalkozni kell, és talán így, film formájában tényleg többen kezdenek el agyalni rajta és jobban megválasztják, milyen serpenyőt vesznek a boltban.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a valós történeteket, akiket nem zavar a lassú tempó, és akik próbálnak figyelni a környezetükre. Ha viszont valaki egy pörgős nyomozásra vágyik, keressen egy másik alkotást.

Tőrbe ejtve

"A milliárdos krimiírót 85. születésnapján holtan találják vidéki villájában. A partit követő napon a tett helyszínére érkezik a híres magándetektív, Benoit Blanc (Daniel Craig), akit egy titokzatos személy bérelt fel a szenzációs bűncselekmény felderítésével. Ahogy a nyomozó elkezdi felgöngyölíteni az ügyet, egyre különösebb tiktokra derít fényt. És bár az ünnepségen résztvevő családtagoknak, és a személyzetnek is megdönthetetlen alibije van, mindenkinek alapos indítéka volt a szörnyű tett elkövetésére. A vidéki magányban elszigetelt família minden tagja egyre kétségbeesettebben bizonygatja saját igazát, de Benoit Blanc egy meglepő csellel végül mégis tőrbe csalja a gyilkost."

Őszintén szólva nem különösebben vonzott ez a film, ám nem csupán Nel barátom mondott róla szépeket, hanem Dörmi is, így végül adtam neki egy esélyt.

Ez egy meglepően szórakoztató krimi. Minden van benne, ami a klasszikus krimi veleje, ám nem akarja teljesen komolyan venni magát, ami kifejezetten jól áll neki. A nyomozás így humoros csavarokkal van tele, és a karakterek kissé karikatúra jellegűek. Nem mondom, hogy nagy fordulatokra lehet benne számítani, mert valahol kiszámítható a végkifejlet (nekem legalábbis nem okozott nagy meglepetést), ám ettől függetlenül szórakoztató film.

Bátran ajánlom mindenkinek, aki egy hagyományos krimit szeretne, és jobban kedveli, ha inkább bohókás az a nyomozás, és nem véres és sötét.

A magas lány

"Több évnyi kínlódás után a 185 centi magas Jodi leküzdi a félelmeit, és egy középiskolai szerelmi háromszögbe csöppen."

Néha bizony elcsábulok egy-egy tinifilmre. Ez a film épp ilyen időpontban jött szembe velem a Netflixen.

Az alapötlet nagyon tetszett. Jó volt egy új és eredeti megközelítésben látni a szokásos szerelmi kliséket. Tetszett a humora is, mert kedves volt és visszafogott. A történet persze kiszámítható, a szereplők viselkedése tipikus, és úgy általánosságban minden meglehetősen szokványos volt a főhősnő magasságán és cipőméretén kívül. Illetve nem volt minden teljesen átgondolva. (Például: Oké, hogy magas a csaj, de ez nem ok arra, hogy állandó jelleggel szobafestőnek öltözzön. Illetve az USA-ban nehezen hihető, hogy ne találjon neki megfelelő magasságú fiút, csak el kell mennie egy amerikai focimeccsre...) Valahogy mégis szórakoztatónak találtam, mert a jó szándék vezérelte, és a "Fogadd el magad!" lerágott csontját felfrissítette kicsit.

Elsősorban lányoknak ajánlom, főleg ha fiatalok és épp egy romantikus tinifilmre vágynak. Illetve tudom javasolni mindazoknak, akiknek próblémája van vagy volt a magasságával.

Préda

"Képzeld el, hogy egy hatalmas hurrikán tart a szüleid háza felé, és apád egyik pillanatról a másikra már nem veszi fel a mobilját. Pár kilométernyire behatolsz kocsival az evakuációs zónába, hogy megnézd, mi van vele, és rájössz, hogy csapdába esett a ház alatti alacsony szervíztérben.Amikor lemászol hozzá, hogy segíts neki, te is csapdába esel, a víz egyre emelkedik, aligátorok bukkannak fel, és egy hatalmas példány elzárja a biztonságba vezető lépcsőt..."

Ezt a filmet is Nel barátom ajánlotta, és bár nem fűztem hozzá túl nagy reményeket, adtam neki egy esélyt.

Az alapötlet nem rossz, és a film első fele kifejezetten izgalmas. Csakhogy elég hamar átesik annak a bizonyos lónak a túloldalára a rettentően falánk animált aligátorokkal és a minden sérülést karcolásnak tekintő főhősökkel. Egy idő után már nem olyan izgalmas a helyzet, és egyre több benne a logikai zsákutca. Tehát hiába indul ígéretesen, hatalmas nagy bukás lesz belőle. Egyébként ez nem horror, hanem kalandfilm több járulékos veszteségnek számító mellékszereplővel.

Nem igazán tetszett, de láttam már ennél ostobább filmet is. Azoknak ajánlom, akik szeretik a szörnyes filmeket, és nem zavarja őket, ha nem minden van rendesen átgondolva.

Steve Jobs

"A három ikonikus termékbemutató kulisszái mögött játszódó, és az iMac 1998-as prezentációjával végződő Steve Jobs betekintést nyújt a digitális forradalom műhelytitkaiba, és intim portrét rajzol az események középpontjában álló briliáns emberről."

Időnként szeretek megnézni egy-egy életrajzi filmet, ennyi mentségem van a megtekintésére.

Először is be kell vallanom, hogy nem sokat foglalkoztam a film főhősével, és elvből kerülöm szinte minden termékét. (Azért csak szinte, mert San Diego IPodját időnként elcsenem...) Valahogy mégis kíváncsi voltam, mi a fenéért akart egy időben mindneki IPhone telefont és Apple számítógépet. Hát, a film után nem lettem okosabb, sőt, ha eddig fenntartásokkal kezeltem ezeket a termékeket, akkor ezután úgy fogom kerülni őket, mint a fertőző betegségeket. Ez a film ugyanis egyáltalán nem fest jó színt sem a főhősre, sem semmi másra a környezetében. Pedig egy meglehetősen semmitmondó filmről van szó, ami ugrálgat az időben, és semmit sem magyaráz meg azon kívül, hogy Steve Jobs egy seggfej. Tudom, tudom halottról vagy jót vagy semmit, de bárki levonhatja ezt a következtetést, ha belenéz a filmbe. Szóval még mindig nem értem, miért olyan híres, mikor ő csak egy márkanév, és nem is értett a programozáshoz.

Ez a film számomra unalmas időpazarlás volt. Nem tudom ajánlani, legfeljebb csak elvakult termékrajongóknak, hátha végre benéznek a csillogó és túlárazott külső mögé, és meglátják a valóságot, ami egyáltalán nem fényes.

Roma

"Egy középosztálybeli család története Mexikóvárosban a ’70-es évek elején."

2019-ben ez a film nyerte meg a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat. Úgy gondoltam, már ezért megéri belenézni.

Rettentően hosszú film és rettentően vontatott. Sajnos hiába értem én, hogy a rendező önéletrajzi ihletésből dolgozott, hogy a valóságot kívánta bemutatni, és hogy hétköznapi emberek játszottak benne, hogy még hitelesebb legyen, egyáltalán nem tetszett. Nem tetszett, mert ahelyett, hogy bemutatott volna egy korszakot, egy helyszínt, egy családot, csak felületesen sugallt mindent. Pedig rendkívül érdekes lett volna a '70-es évek Mexikóvárosa, a tüntetések háttere, az emberek helyzete, ám erre egyáltalán nem tért ki a film. Így pedig számomra teljesen semmitmondó alkotássá vált, és nem, attól, hogy realisztikus, még nem lesz jó, sőt, film szempontjából inkább az élvezhetetlen kategóriát súrolja.

Nekem nem tetszett. Kizárólag azoknak tudom ajánlani, akik szeretik a művészfilmeket és nem zavarja őket, ha nincs cselekmény, és van felesleges 135 percük sz életükből.

V. Henrik

"Az önfejű Hal hercegnek fel kell hagynia a tivornyázással, és az Angliáért vívott csatában harcos királyként meg kell fékeznie a vár falain belüli és kívüli ellenségeket."

Szeretem a történelmi filmeket, így bár a kritikusok nem magasztalták ezt a filmet, én kíváncsi voltam rá.

Nem voltak magas elvárásaim, csak akartam egy kis középkori csatározást nézni, és ezt meg is kaptam. A történet egyébként nem túl bonyolult, a karakterek sem azok, ám ettől függetlenül szórakoztató alkotás. Pedig nem igazán fejt ki mindent, például, hogy hogyan lett a hercegből kicsapongó alak, miért tud mégis jól bánni a karddal, és mi is a háttérben meghúzódó intrika elsődleges oka. Szóval lenne még mit fejleszteni rajta, de a sáros csatajelenet kárpótolja a nézőt.

Nekem megfelelt könnyed esti kikapcsolódásnak, így tudom ajánlani azoknak, akik egy nem különösebben bonyolult középkori történetre vágynak. Udvari intrikák kedvelői viszont találnak ennél jobb alkotást is.

Romlott oktatás

"Frank Tassone köztiszteletben álló Long Island-i szuperintendens, aki asszisztensével, Pam Gluckinnal együtt a Roslyn Iskolai Körzet felvirágoztatásán dolgozik. Frank a pozitív üzenetküldés mestere, akit a polgárok és a diákok egyaránt kedvelnek. Ám egy diákújságíró néhány kiadási bizonylat láttán elhatározza, hogy alaposabban utánanéz néhány dolognak. Minél mélyebbre ás, annál sötétebb ügyekre bukkan. A film az amerikai történelem legnagyobb állami iskolai sikkasztási botrányát dolgozza fel."

Először nem igazán érdekelt ez a film, aztán olyan sok jót olvastam róla, hogy mégis elkezdte piszkálni a fantáziámat.

A történet valós eseményt mesél el elég jó aránnyal mutatva be a szereplőket és azok nézőpontjait. Nagyon tetszettek a dialógusok, és hogy tökéletesen bemutatták, hogyan lett egy egyszeri esetből szisztematikus sikkasztás. A színészek jók, és valahol a néző mindegyikükkel azonosulni tud.

Jól átgondolt, szépen felépített film, egy magyar ember számára érdekes témát boncolgatva. Nekem tetszett, így bátran ajánlom mindenkinek, aki kíváncsi rá, hogyan jut el az ember egy ingyen kávétól a pofátlan lopásig.

A nagy dobás

"Amikor négy kívülálló észrevette azt, amit a nagy bankok, a média és a kormány nem akart észrevenni - a gazdaság globális összeomlását -, támadt egy ötletük: A nagy dobás. Bátor befektetésük a modern pénzügyi világ sötét bugyraiba viszi őket, ahol meg kell kérdőjelezniük mindenkit és mindent."

Ezt a filmet San Diego választotta, és épp mint az előző, valós eseményt mutat be.

Számomra nem volt nagy dobás, ám egy érdekes témát dolgozott fel, és remek volt a narrációja. Tetszettek a kiszólások, a karakterek, és hogy elég mélyre ásott a pénzügyi világ sötét bugyraiba. Viszont nem fejtett ki mindent részletesen, így a néző többnyire csak sodródott az eseményekkel. Ez ismét egy olyan alkotás, ami jó hogy elkészült, viszont senkinek sem lesz a kedvenc filmje.

Nem bántam meg, hogy megnéztem, ezért tudom ajánlani azoknak, akik valós eseményekről szeretnek filmet nézni, és bebukkantanának egy kicsit a pénzvilág sötét zugaiba.

Értékelés:

Sötét vizeken                         ->  10

Romlott oktatás                     ->   9

Tőrbe ejtve                            ->   8

A zodiákus                            ->   7

V. Henrik                               ->  6

A magas lány                         ->  6

A nagy dobás                         ->  5

Préda                                      ->  4

Roma                                      ->  3

Steve Jobs                               ->  2

Halálom után felbontandó

Ezt a könyvet, már régóta el szerettem volna olvasni. Egyrészt azért, mert nagyon szeretem az írónő könnyed stílusát, másrészt pedig jó ajánlást kaptam rá egyik olvasómtól.

Valamiért nagyon nem tetszik a borító. A boríték rajta ötletes, de a nőalak mögötte elrontja a hatását, míg a színvilág csapnivaló. Még szerencse, hogy nem a külsőségek alapján szoktam ítélni...

A Trivium Kiadó sajnos nem csupán a megjelenésében vétkezett, hanem a szöveg gondozásában is. Akadt benne bőven hiba, ami azért egy mindössze 238 oldalas kötetnél elég elszomorító hatást kelt.

Fülszöveg:

"Gerri úgy érzi, hogy az élete vakvágányra került. Teljesen kilátástalannak látja a jövőjét, hiszen még mindig szingli, váratlanul elveszítette az állását is, és senkire sem számíthat. Kétségbeesésében úgy dönt, hogy véget vet az életének, de elhatározza, hogy előbb búcsúlevelet küld a rokonainak, barátainak, ismerőseinek és végre szembesíti őket az „igazsággal”, azaz fellebbenti a fátylat a képmutató viselkedésükről. Egy váratlan esemény következtében az alapos előkészítés és tervezés ellenére Gerri terve azonban meghiúsul, és ekkor elszabadul a pokol, hiszen a levelei már eljutottak a címzettekhez. Viszont ez a véletlen vagy netán karmikus esemény új, izgalmas fordulatot hoz Gerri életébe."

Mielőtt bármit is írnék róla, le kell szögeznem, hogy ez bizony egy klaszikus értelemben vett szórakoztató regény. Nyugodtan lehet ponyvának nevezni, mert nem akar többnek látszani, mint ami, és ez így van jól.

A történet egyszerű, a szokásos szingliket érintő problémákra van alapozva. Tehát nem egy nagy volumenű cselekmény, és nincs is telepakolva világmegváltó gondolatokkal. Valahol mégis tetszetős a koncepciója. A szokásosan butus, egyedülálló nő szokatlanul nagy baklövést követ el, mikor előbb adja postára búcsúleveleit, mint hogy bevégezné tervét. Remek ötlet, de tényleg. Viszont ez egy komolytalan könyv komolytalan szereplőkkel, így a rokonok és ismerősök reakciói cseppet sem normálisak, cseppet sem reálisak, és ezzel az egész konfliktusnak nincs éle. No, és hogy ez baj-e? Egyáltalán nem.

Természetesen ezt az ötletet ki lehetett volna használni egy mélyebb problémafeltárásra, egy lassan kibontakozó karakterfejlődésre, de ez nem az a könyv. Ez az a könyv, ahol a családi ebédek kínosak, viccesek és időnként katasztrófára hajaznak. Ahol a főhős, pontokba szedi, mit kell tennie a halála előtt, és még a fodrász sem hiányzik erről a listáról. Ahol az alkoholizálás a humor egyik forrása, és ahol az élet alakulhat úgy, mint egy lányregényben. Ez ugyanis egy szórakoztató ponyva, semmi több.
A fejezetek rövidek, mindegyik végén a főhős egyik búcsúlevele olvasható. Utóbbiak kifejezetten viccesen indulnak, de valahol elveszítik a lendületüket, így nem mindegyik hat humoros őszinteségi rohamnak, ami a cél lenne. Ettől függetlenül szórakoztatóak, ahogy a cselekmény alakulása és a párbeszédek is azok. Habár az írónő néhányszor a nem kifejezetten ízléses poénokhoz nyúlt (lásd az ikrek étkezési szokásai), mégis megtartotta könnyed báját. A könyv ettől humoros, de nem esik túlzásokba.
Nekem tehát tetszett a stílusa, nem zavartak az elég egyszerű szereplők, sem a kiszámítható végkifejlet, mert jó volt olvasni. Főleg, ha az ember lánya már küzdött hasonló szingli-gondokkal. Én igen, így tökéletesen átéreztem a nyomást, amit a főhős a rokonaitól kapott, és rettentően jókat kacagtam a balul sikerült randevúin. (Egyszer nekem is le kellene írnom az összes defektes delikvenst, mert valószínűleg lenne közöttük ennyire szótakoztató.) A klisék tehát cseppet sem zavartak, mert az életből fakadtak. Ettől függetlenül néha bosszantott a rokonok viselkedése, és hogy Gerri hiába szállt szembe mindenkivel levélben, később mégis inkább visszakozott, minthogy a sarkára állt volna.
A könyv végét összecsapottnak éreztem, illetve a hirtelen kibontakozó szerelmet, picikét gyorsnak, de így is kellemes kikapcsolódást nyújtott. Összeségében tetszett, jól szórakoztam rajta. Nem lett a kedvenc könyvem az írónőtől, de még mindig szeretem a munkáit és nem bántam meg, hogy ezt a könyvét is kézbe vettem.
Bátran ajánlom azoknak, akik egy vicces szingli-könyvet szeretnének olvasni. Ha pedig hölgy olvasók, és kapták már az ívet rokonoktól, amiért még nem mentek férjhez, sőt barátjuk sincs, illetve volt már borzalmas randevújuk furcsa férfiakkal, akkor mindneképpen olvassanak bele. Ha viszont valaki mély gondolatokat szeretne az öngyilkosságról, keressen egy másik, komolyabb és mélabúsabb könyvet, mert ez egyáltalán nem az.

Fecske-torony

A Vaják sorozat számomra kifejezetten hullámzó élményt nyújt. Míg az előző rész (Tűzkeresztség) tetszett, és visszaadta hitemet a történetbe, addig ez most kevésbé okozott kellemes élményt. No, nem kell megijedni, ez a hatodik kötet nem annyira szörnyű, mint amilyen a negyedik (A megvetés ideje) volt, de nem is lett a kedvencem.

A borító ismét színvilágot váltott, ám a hangulata maradt, és ezúttal Ciri került rá.

Ez eddig a sorozat legvaskosabb kötete 430-as oldalszámával.

Fülszöveg:

"Mit ér az élet a Sors rendelte védelmező és tanító nélkül? Mit ér anélkül, aki mellett biztonságban érzi magát az ember… még saját magától is? És mit ér az élet társak nélkül? Mit kell tenni, ha hidegvérrel megölték mindüket? Hová kell menni, kihez kell fordulni?Miközben Ciri, az elveszett Meglepetés Gyermek majdnem halálos sérüléseiből épül fel egy elhagyatott mocsárban élő vénember segítségével, ilyen kérdésekre kell választ találnia. Úgy hiszi, Geralt és Yennefer is halott, és egyedül kell megállnia a lábán.Közben Geralt és Yennefer is a lányt keresi a maga módján, de hogy a Sors tartogat-e még nekik közös utat, azt csak a holnap tudhatja."

Hat kötet után rájöttem, hogy mi zavar a leginkább ebben a sorozatban, a narráció. Andrzej Sapkowski nem szépirodalomra adta a fejét, ez egyértelmű, és ezzel nincs is semmi baj. Azzal viszont nagy baj van, hogy még mindig keresi a saját hangját. Minden kötetben változtatott valamit a narráción. Kezdetben csupán annyit, hogy a különálló novellákat felváltotta az egész könyvön, sőt sorozaton végigfutó cselekmény. Aztán egyre több mellékszereplőnek adott hangot. Aztán elkezdett politizálni, aztán valószínűleg kezébe akadt a Trónok Harca, és megtetszett neki, így sutba dobta a kedves mesevilágot, és elkezdett egyre sötétebb és erőszakosabb dolgokról írni. Aztán olvasott egy mesét, és legyőzhetetlen késztetést érzett, hogy legalább a narrációba visszahozza a klaszikus mese hangulatát. Ha így folytatja, már az sem fog meglepni, ha a következő kötet egy szappanopera vagy egy soft pornó stílusában íródik. Egyszerűen egy hatlmas katyvasz az egész. Ettől pedig az olvasó időről-időre elbizonytalanodik vagy helyenként megrökönyödik. 

Picike spoiler, hogy világos legyen, mire is gondolok.

Csupán ebben a könyvben három elsődleges narráció van és szintén három teljesen felesleges kiegészítő narráció. Az elsődleges volalat a következők alkotják: politikai intrikák uralkodókkal és varázslókkal; Gerald csipet csapata az erdőben bóklászik; Ciri tovább merül az alvilágba George R. R. Martin Bolton családja után szabadon. Elég változatos, nem igaz? Az író szerint nem, ezért behozza a következő teljesen érdektelen és felesleges narrációkat: Geradtról mesél egy bácsi a gyerekeknek, mintha mindez egy klaszikus mese volna. Kökörcsin csontjait halála után legalább ezer évvel kirabolják. Ciri minden egyes fejezete előtt egy bekezdés a következő módon: Ha valaki odaosont volna, azt láthatta volna, hogy bla-bla-bla. Miért? Miért kellett ilyen kiegészítő, történetidegen és tolálisan érdektelen vackokkal megtoldani ezt a kötetet? Egyszerűen nem értem, és megkockáztatom, hogy maga az író sem érti időnként, mi a fenét művel, és sajnos nem volt mellette egy vérmes szerkesztő, aki az orrára kopponthatott volna. Spoiler vége.

Egyébként az író nem csak a narráció fajtájának kérdésében döntésképtelen, hanem abban is, hogy mégis ki ennek a történetnek a főhőse. Ó, igen, Geralt már megint visszalépett mellékszereplővé. Cirit persze kapjuk nagy dózisban minden következetlenségével és hisztijével együtt. Még mindig utálom a csajt. Viszont azt már legalább sikerült eldönteni, hogy ki a főgonosz ebben a sorozatban. Bravó! Csak a következő kötetben meg ne gondolja magát...

A cselekmény meglehetősen lassan vánszorog előre. Az olvasók pedig nem lesznek okosabbak közben. Geralt díszes csapatával tovább bóklászik, ami helyenként még mindig szórakoztató, bár ebbe is sikerült belenyúlnia a Kökörcsin emlékiratai narrációval. Ciri továbbra is szennyben és vérben ázik, míg Yennefer alig pislákol ebben a részben. A politikai intrika persze zajlik, alakulnak szövetségek, történnek árulások, de legyünk őszinték: Ez mégis ki a bánatot érdekel?

400 fölötti oldalszám ellenére tehát nem haladt sokat a sorozat cselekménye ebben a részben. A szálak ugyanis nem akarnak összefutni, a jóslatok még mindig ködösek (Vagy kifejezetten bosszantóak, mint a barlang falára firkálgató tünde.) és nem igazán látszik a végcél, ami felé ezek a kusza események vezetnének. Amennyire értettem az első három kötetben, miért sikeres ez a sorozat, annyira nem értem most, miért kell ezt ennyire elnyújtani.

Összeségében tehát, ez a rész nem igazán tetszett. Nem haladt sokat a cselekmény, és nem is találtam szórakoztatónak. Viszont, végre rájöttem, hogy mi bajom van ezzel a sorozattal, így megvilágosodásnak jó volt.

Ha valakinek úgy tetszett az előző rész, mint nekem, alacsonyabb elvárásokkal kezdjen bele. Viszont annyira nem rossz, mint a negyedik kötet, így ha valakit továbbra is érdekel a parkolópályán bóklászó vaják sorsa, olvassa csak el. A narrációhoz pedig egy adag nyugtató hatású teát javasolok.

Mivel már csak egy kötet van hátra ebből a sorozatból, (Illetve egy kiegészítő kötet, de ezt most hagyjuk.) a célegyenesben már nem állok meg. Tényleg kíváncsi vagyok, milyen irányba fog változni már megint a narráció, és hogy a végére kiderül-e, ki a főhős, Geralt vagy Ciri. Nagyon remélem, hogy az előbbi.