2019. szeptember 13., péntek

Maradj velem

Ez a könyv az Iskolák versenye trilógia második része. Az első részt, Ég veled már olvastam és kellemes kikapcsolódást nyújtott, így nyugodt szívvel vettem kézbe a folytatást.
A borító még mindig nagyon tetszik és vastagságra is megszokott 462 lapjával.
Fülszöveg:
"Elérkezett az Iskolák Országos Versenyének hatodik napja, és a piros csapat szétesni látszik. A kezdetben barátságosnak tűnő megmérettetés egyre komolyabbá válik, a feladatok egyre megterhelőbbek, egyre fájóbb a családtagok hiánya, és a négy gyökeresen eltérő személyiségű diáknak egyre nehezebb igazi csapatként együttműködnie. Bizonyos helyzetek még a Szirtes gimi páratlan logikájáról és éles eszéről ismert matekosát, Újvári Hannát is komoly kihívások elé állítják. Vajon a csapat érdekei a fontosabbak, vagy a verseny során kialakult kapcsolatok? Van-e értelme sportszerűnek maradni, ha más is piszkosan játszik? Egyáltalán, lehet-e ez a játék több, mint egy jelentéktelen vetélkedő, amiről még senki sem hallott, és ahol színes ruhás diákok versenyeznek egy műanyag kupáért? És nem mellesleg: okos dolog-e beleszeretni valakibe, aki az egyik rivális csapat öltözékét viseli?"
Szerintem Leiner Laura még mindig ügyesen ír és van valami megunhatatlan a kreatív hozzáállásában,  ám ez a rész meglehetősen laposra sikerült.
A verseny már javában zajlik, mégis alig szól erről a történet. Kicsit úgy éreztem, mint a Bábel olvasása közben, hogy a téma csak a díszletet adja. Ahogy ott a fesztivál koncertjei voltak teljesen mellőzve, úgy itt a verseny feladatai kerültek meglehetősen nagy hátrányba. Oké, azért volt néhány feladat, ám ha ezeket az oldalakat kiragadnánk a könyvből, a maradék még mindig 300 oldalra rúgna. No, és hogy mi töltötte ki ezeket a nem a verseny lázában égő oldalakat? Ismétlés és ismétlés és érdektelen szócséplés. Egyszerűen nem volt olyan jó a cselekmény dinamikája, mint amit elvártam volna, mert az a néhány konfliktus, amit az írónő beleszőtt, elveszett Hanna szomorúságában, kényszeres mozdulataiban és felsőbbrendűségében.
Oké, talán nem is a történet alakulásával volt problémám, hanem a főhősnő kezdett kicsit idegesíteni. Empatikus vagyok, de tényleg. Értem, hogy a gyász leküzdése adja a könyv "komolyabb" hangvételét és valahol szimpatikus is, hogy az írónő részletesen be akarja mutatni a feldolgozás folyamatát, de ez már a második kötet. Már második kötete, vagyis közel száz oldala olvasom, hogy a főhőnő marcangolja önmagát, amiért normális tiniként viselkedett. Ahogy visszatekintget a múltba és szánja-bánja, hogy olyan dolgok érdekelték, amik minden tinit, pedig utólag, mennyivel jobb lett volna, ha azt az időt az anyjával tölti. Teljesen megértem, de tényleg. De miért kell ezt újra és újra és újra elolvasnom? Felfogtam, hogy szomorú, felfogtam, hogy átalakult az értékrendje a fontos dolgokról, nem kell hatezerszer a számba rágni, van agyam, köszönöm. Rettentően bosszantott, hogy a főhősnő minden gondolatmenete itt kötött ki. Még a romantikus gondolatai is ide vezettek...
Ráadásul nem csak ez az önmarcangoló végtelen körforgás ment az agyamra, hanem Hanna kényszeres mozdulata (Minden harmadik oldalon a füle mögé simítja a hajtincsét. Senki sem piszkálja ennyit a haját. Senki.) és az egyre zavaróbb dicsfény, ami körbelengte. Oké, a barátai szeretik és nagyra tartják, de hogy mindenféle internetes trollok lamentáljanak róla, milyen szép és okos, az már megint sok volt. Nagyon sok.
Ha már internet, a másik teljesen felesleges helykitöltés Kocsis igazgató különféle közösségi oldalakon való jelenléte volt. Egy ideig még viccesnek találtam, ahogy lelkesen posztolgatott és mosolyogva olvastam a kommentelő trollokat, ám egy idő után ő is átlendült a lónak arra a bizonyos nem kívánatos oldalára. Sok volt ez is, nagyon sok és nagyon érdektelen.
Ezen rengeteg helykitöltés mellett pedig alig maradt hely és idő a versenyre. Nem ismertünk meg új arcokat, a többség még mindig színkódokba és klisékbe olvad, így ha egy szín eltűnik és Hanna ezért is depresszióba esik pár percre, akkor az olvasó nem érti, miért érdekes a halványkék név nélküli, arc nélküli csapat és miért hiányoznának bárkinek is. A feladatok sem pörögtek fel, még mindig csak pár volt belőlük és sajnos hiába voltak ezek kifejezetten kreatívak (itt remek formáját hozta az írónő) elvesztek az érdektelen kiegészítések rengetegében.
Egy dolog viszont nagyon tetszett, a szerelmi szál alakulása. Ez egy remek húzás volt és visszaadta kicsit a hitemet ebbe a trilógiába.
Összességében tehát ez most egy eléggé lapos átvezető kötet volt az első rész és a remélhetőleg izgalmasabb befejező kötet között. Ezt most nem találtam annyira szórakoztatónak, de még mindig könnyed olvasmánynak számított.
Aki olvasta az első részt és tetszett neki, vágjon bele nyugodtan, csak ne tegye magasra a lécet. Ha viszont valakinek nem tetszett az első rész, ez sem fog, abban biztos vagyok.

Kiegészítés:
A trilógia záró kötete, Emlékezz rám friss és ropogós, most jelent meg. Mivel a második rész lezárása tetszett, biztosan el fogom valamikor olvasni, ám ha az írónő nem javít benne az érdektelen sallang mennyiségén, akkor nagyon mérges és csalódott leszek.

2019. szeptember 2., hétfő

Gyülekező árnyak

A mágia árnyalatai trilógia második kötete. Mivel az első rész (Egy sötétebb mágia) nem fogott meg igazán, sokáig nem terveztem kézbe venni a folytatást. Csakhogy megláttam egy kihagyhatatlan ajánlatot könyvakció formájában, így végül úgy döntöttem, adok egy második esélyt ennek a sorozatnak.
A borító passzol az előzőhöz színvilágát és stílusát tekintve és ezúttal Lina került rá. Ez a rész viszont vastagabb lett 576 lapjával.
Fülszöveg:
"Kell az egyik utolsó vérmágus, aki képes utazni a London varázslatos városa által összekapcsolt párhuzamos világok között. Négy hónap telt el azóta, hogy egy rejtélyes obszidián kő a birtokába került, és találkozott Szelina Barddal. Négy hónapja, hogy Fehér London uralkodói, a Dane ikrek elbuktak, és a követ a haldokló Holland testével együtt visszaküldte Fekete Londonba.
Kell álmait most baljós mágikus események kísértik, ébren pedig folyton Lina jár az eszében. Mialatt Vörös London az Elemek Viadalára – egy háromévente megrendezett nemzetközi, barátságos mágikus vetélkedésre – készül, egy bizonyos kalózhajó egyre közeledik. Időközben egy másik London lassan új életre kel. A mágia egyensúlya kényes és veszélyekkel teli; és ahhoz, hogy az egyik város felvirágozzon, egy másiknak vesznie kell…"
Ez a kötet sokkal jobban csúszott, mint az előző.  Talán jó időpontban talált meg, talán csak az írónő volt összeszedettebb, mindenesetre jobb élményt nyújtott az első résznél.
Victoria Schwab végre felhagyott az indokolatlan nézőpontváltásokkal. A történet így elsősorban Kell és Lina szemszögéből íródott és csak ritkán és rövid időre váltott más karakterekre. Rhy esetében ez indokolt volt, hiszen megmutatta az előző rész végén létrehozott mágikus kötés árnyoldalait, míg a többi váltás egy másik Londonba vitte el az olvasót, hogy ne csak Vörös London, hanem az egész mágikus univerzum helyzetével is képbe kerüljön. A szöveg ettől sokkal gördülékenyebbnek és átgondoltabbnak tűnt.
A sztori egyébként nem túl bonyolult, egyfelől az előző kötet eseményeinek következményeit firtatja, másfelől pedig egy mágikus viadalt mutat be. Utóbbit cseppet klisésnek találtam, majd izgalmasnak, hogy a végére teljesen érdektelenné váljon. Ha az írónőnek az volt a célja vele, hogy feszültséget keltsen, akkor igazán végig is vihette volna ezt a tervet, legalább egy hazugság leleplezéslével. Ha viszont az volt a terve, hogy jobban bemutatja vele a mágia működését és felhasználását, akkor sajnálattal közlöm, hogy nem sikerült. A másik Londonban történő események fényében ez a viadal és a tét nélküli csihi-puhi elég érdektelennek hatott.
A karakterek hozták a megszokott formájukat, vagyis Kell még mindig kötelességtudó jó fiú, míg Lina ugyanaz a halálvágyas csitri. Rá kellett jönnöm, hogy nekem ő túlságosan sok. Egyszerűen nem tudom megérteni a motivációit és bár szórakoztatóak a civódásai a főszereplő urakkal, a könnyelmű gyilkosságai miatt elveszítette szimpátiámat. Ó, igen, az írónő még mindig nem tudja eldönteni, hogy tinikönyvet ír mágiával, vagy klasszikus kalóz sztorit átvágott torkokkal tiniköntösben. Pedig ideje volna állást foglalni a kérdésben... Apropó kalózok, az új szereplő bevonását kezdetben érdekesnek találtam, ám a végére ő is olyan kihasználatlan maradt, mint a viadal.
Ennek a kötetnek is voltak tehát hibái, de talán mert már ismerős volt a világ és a szereplők, vagy csak mert összeszedettebbnek éreztem a narrációt, el tudtam merülni benne. Lekötött a kalandozás ebben a vérmágiás világban és még mindig elég sok volt a megválaszolatlan kérdés, hogy fenntartsa a figyelmemet.
Összességében tehát nem ez a fantasy irodalom csúcsa, de könnyed délutáni kikapcsolódásnak megfelel. Ha valakinek tetszett az első rész, ne habozzon elolvasni ezt is. Ha viszont valaki kicsit sem kedvelte meg ezt a világot és a szereplőit, nem biztos, hogy a második rész elolvasásával tud ezen változtatni. Én nem bántam meg, hogy elolvastam és már folyamatban van az utolsó kötet, A Fényigéző beszerzése.

2019. augusztus 21., szerda

Buddha, Buddha mindenhol!

Luoyang városa azért került be kínai útitervünkbe, mert a városhoz közel helyezkednek el a Lungmen-barlangok. A kínai neve annyi tesz: sárkánykapu. Sárkányok azonban itt nincsenek, ellenben vannak Buddhák, sőt rengeteg itt a Buddha. Gyakorlatilag más sincs itt, csak Buddha.

barlangok
Ez lényegében egy folyókanyon oldalába vájt buddhista szent hely. Amikor a császári udvar Luoyangba költözött, szükség volt a közelben egy megfelelő vallási helyre. 494-ben ezért elkezdtek itt templomokat emelni és persze Buddha-szobrokat faragni.
A dolog olyan jól sikerült, hogy 1352 barlangban és 750 kisebb fülkében összesen 97 306 szobrot hoztak létre. Továbbá állt itt 39 kisebb pagoda és a szobrok mellé 3608 feliratot is véstek. Ezt az irdatlan nagy munkát 898-ban fejezték be. A szobrok egyik támogatója egyébként Vu császárnő (vagy Wu Zetian) volt, a kínai történelem egyik híres alakja, aki ágyasból lett császárnő.
fejetlen Buddha
Ez a monumentális alkotás sajnos nem maradt sértetlen. 
A 19. században a gyarmatosításnak köszönhetően, angol, francia és amerikai fosztogatók csaptak le rá. Sok szobrot egyszerűen lefejeztek, hogy a fejeket elszállítsák különböző múzeumokba. Később a japánok is zsákmányoltak a szobrokból és a kulturális forradalom sem tett jót nekik. Ezekben az évtizedekben rengeteg szobor sérült meg szándékos rongálás miatt. 
A barlangok eredeti pompájának így ma csak a töredéke látszik, ám lenyűgöző mivolta szerencsére megmaradt. A Világörökség része és Kína ma már becsben tartja, hiszen rengeteg turistát vonz.
barlangok és fülkék
A folyópartot egy széles sétálóutcán lehet megközelíteni, ami önmagában is szép kilátást nyújt. Aztán átlépve egy kapun, az ember szembetalálja magát a rengeteg barlanggal, így a folyó szépsége egy időre feledésbe vész.
Ezek a barlangok hol nagyobbak-hol kisebbek. Végighúzódnak a hegyoldalon és a kordonokat követve lépcsőkön át, közelről is be lehet kukkantani hozzájuk.
Némelyikükön (mint a fejetlen szobron fent), látszik a mostoha időszakok nyoma, ám néhányuk gyönyörűen megmaradt. Ráadásul olyan sok van belőlük, hogy az ember azt sem tudja, hová nézzen.
mini Buddha
A kisebb fülkék mellett vannak egyszerűen picike mélyedésekbe vésett figurák is, persze mindegyikük Buddha.
Ha az ember belegondol, hogy ezek a szobrok ezer - ezerötszáz évesek, csak még jobban elámul a pici Buddha pici arca, pici keze és ruháinak redője láttán. Elképesztő!
Ahogy sétáltunk barlangról barlangra, egy idő után túlcsordultam Buddhából. Úgy éreztem, már nem tudok több ősi szobrot befogadni, mert bármerre néztem, volt belőlük vagy száz. Tévedtem, mert csak utána jött a java.
A magasabban fekvő barlangokhoz lépcsőn kellett felmenni egy külön a turisták számára létrehozott útvonalon. Az ember ezért felment, megnézte a barlangot, majd lejött a folyóparti sétányra. Ez sok-sok kínai turistával körülvéve (Ez a belföldi turizmus egyik kedvelt helyszíne.) és egy hegymászással töltött nap után a tűző napon nem volt épp piskóta. A Buddhák és a barlangjukból kiáramló hűvösebb levegő azonban kellő motivációt nyújtottak. Épp ezért, mikor a barlangok felénél járva megpillantottam egy nagyon meredek és nagyon hosszú létcsőt, vettem egy mély levegőt és kíváncsian megindultam felfelé.
Csapatunk egy része azonban nem érezte magát elég fittnek hozzá, így megvártak lent. Köztük Ribizly is, aki nem rajong a lépcsőkért. Csakhogy, amint felértünk, tátva maradt a szánk, így gyorsan küldtünk egy üzenetet a lentieknek, hogy ezért bizony érdemes felmászni. Lentről ugyanis semmi sem látszott a 17 méter magas Buddhából.
óriás Buddha
Ez a szoborcsoport és ez a barlang a hely éke. A lépcső tetején trónoló Buddhának pusztán a feje 4 méter magas és a mellette körben elhelyezkedő alakok sem kisebbek. Ő egyébként egy Vairócsana Buddha. (Igen, többféle Buddha van többféle ábrázolással és jelentéssel.) 676 körülre teszik a kifaragását és körülötte bódhiszattvák állnak.
Sajnos még mindig nem vagyok elég jó buddhista tanok ismeretében, hogy jól tudjam értelmezni minden figura, minden apró utalását és jelentését, de így is le voltam nyűgözve. Ez a szoborcsoport egyszerűen bámulatos, Ribizly is egyetértett velem, hogy megérte mégis felmászni.
Az emberek persze előtte tobzódtak és fényképeztek, ám ezúttal nem bántam a sok kínait a fényképeken, mert segítettek visszaadni a szobrok méretét. Ősi és gyönyörű!
alakok az óriás Buddhától jobbra
Lesétálva a hatalmas Buddhától szép kilátás volt a folyópartra. Ráadásul ez után a barlang után, a többi kisebb szobor már nem is volt olyan izgalmas.
Azért mégis van még egy barlang, amit meg kell említenem, a Tízezer Buddha barlangja.
Ezt a barlangot 680 körül vájták ki és nevét onnan kapta, hogy egy nagyobb méretű Buddha és négy tanítványa mellett körülbelül 15 ezer kisebb domborművű szobor szerepel. Ezek a szobrok az egész falat beborítják és van köztük 2 centiméteres egészen aprócska is. (A mellékelt lenti képen a bal oldali fal mintázatát miniatűr Buddha sereg alkotja.)
Tízezer Buddha barlangja
Nagyon tetszett ez a kettősség, hogy az ilyen picike domborművek mellett pár barlanggal odébb hatalmas szobormonstrumokat láttam. Hihetetlen micsoda csodás alkotások vannak szerte a világban!
Miután túltelítődtünk Buddhákból, úgy döntöttünk, ideje megnézni a folyó túlsó partját is. Ott voltak további barlangok, ám minket inkább a Xiangshan templom vonzott.
Ez a templom még a folyón át is látványosnak tűnt, így hajóra szálltunk és átcsorogtunk oda. Az út meglehetősen rövid volt, ám annál látványosabb, mert a vízről tökéletes kilátás nyílt az óriás Buddhára.
Miután kikötöttünk a túlparton, csapatunk ismét ketté vált. Egyik fele ott maradt a parton a fák hűvös árnyékában, míg a másik fele elkezdett sétálni ezen az oldalon, hogy innen is megnézzük a barlangokat és megkeressük a templomot.

hajókázás a folyón kilátással a Buddhára

A templom nem túl meglepő módon egy újabb lépcsősor tetején helyezkedett el. (A kínaiak nagyon szeretik a lépcsőket...) Odafent azonban jólesően kellemes volt az idő a fák árnyékának köszönhetően, na meg szép a templom, így ez a lépcsőzés is megérte.
a templomban
Ez a templom a tíz legkorábbi templom egyike. 1707-ben újjá építették, így az eredeti formájának nem maradt nyoma.
A templomban egy ideig egy kommunista vezér lakott (volt érzéke a lakhelyválasztáshoz...), így az épületek egy része modern bútorokkal van felszerelve és kiállításként funkcionál az itt lakó párttag emlékére.
Elég vegyes érzéseket keltett bennem a gyönyörű buddhista templom a rengeteg imatáblával és az '50-es évek bőrfotelei a falakon belül. No, de ez jól mutatja Kína kettősségét.
Összességében ezek a barlangok lenyűgözőek, a folyópart pedig nagyon szép és tele van kabócával, ami igazi nyári hangulatot adott a sétánknak. Meglepően hangosak ezek az egyébként nem kis jószágok. 
Ha valaki Luoyangban jár ne hagyja ki. Buddha kedvelőknek pedig egyenesen kötelező!

templom és az imatáblák
séta a barlangok között

az óriás Buddha és szoborcsoportja
- mert nem tudom megunni

2019. augusztus 14., szerda

Könyves kívánságlista XXII.

"Ne a borítója alapján ítéld meg a könyvet,
vagy lerágom róla!"
Nagyon régen írtam utoljára a kívánságlistámról, konkrétan 2016-ban.
Azóta persze került rá új könyv és került is le róla. Utóbbi vagy azért történt, mert végül megszereztem és elolvastam, vagy mert rájöttem, hogy mégsem érdekel annyira.
Igyekszem megfontolt lenni a listát illetően, ezért csak azokat a könyveket teszem fel rá, amelyeknek a beszerzésével kacérkodom. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy meg fogom őket venni, de általában, mikor könyvvásárlásos kedvemben vagyok, innen szoktam mazsolázni. Könyvtárban hirtelen felindulásból választok olvasnivalót, ám a könyvrendeléseimet mindig jól átgondolom.
Jelenleg a következő 10 könyvre irányul a figyelmem:


Genki Kawamura - Ha a macskák eltűnnének a világból
Ez a könyv októberben fog megjelenni a 21. Század gondozásában, tehát még nagyon friss kötet. Tudom, tudom, csúnya dolog borító alapján ítélni, mégis ez az egyszerű, ám nagyszerű borító volt az, ami felhívta rá a figyelmemet. Na meg a cím, na meg, hogy macskabolond vagyok. Azért a történet is elég érdekesnek tűnik és régen olvastam japán szerzőtől, így még kíváncsibb lettem rá.

Joanne Harris - Az epertolvaj
Ez a könyv is nagyon friss, szeptemberben fog megjelenni a Libri Kiadónál. Az írónő Csokoládé sorozatának új része. Az előző három kötetet olvastam és szerettem, így nem kérdés, hogy az új rész is kell nekem. Nagyon kedvelem Joanne Harris stílusát, főleg amikor édességekről ír. Ami a könyv borítóját illeti, sokan panaszkodtak, hogy nem tetszik nekik, mert eltér az előző részek borítóinak stílusától. Nos, ez engem pont hidegen hagy. Kiadóváltásnál megesik az ilyesmi és akad másik sorozat is a polcomon, amelynek egyes részei eltérő külsőt kaptak és ettől még nem dől össze a világ.

Deborah Harkness - A boszorkányok elveszett könyve
Erre a könyvre (vagy inkább sorozatra, mert ez a Mindenszentek trilógia első része) egyik olvasóm hívta fel a figyelmemet. Érdekesnek tűnt, de nem akartam egy újabb többkötetes történetbe belevágni, így jegeltem kicsit a beszerzésének gondolatát. Aztán megnéztem a könyv alapján készült filmsorozatot és kedvet kaptam hozzá. Csakhogy Molyon elég vegyes értékeléseket kapott, így egyelőre nem tudom, mihez kezdjek vele. Azért maradt a kívánságlistámon.

Sofia Lundberg - Az elveszett nevek füzete
Már nem emlékszem, hol láttam ezt a könyvet, de a fülszöveget átfutva rögtön landolt a kívánságlistámon. Szeretem a visszaemlékezős regényeket és ez egy kifejezetten érdekes megközelítésnek tűnt. Az pedig, hogy svéd szerző alkotása, még vonzóbbá teszi számomra. Még nem szántam rá magam a beszerzésére, de kacérkodom vele.

Markus Zusak - Clay hídja
Olvastam már a szerzőtől nagyon jó (A könyvtolvaj) és egyszerűen csak jó (Az üzenet) könyvet is. Érdekel, hogy mit tud még, ezért is került fel ez a könyve a listámra. Mivel ez lényegében egy családtörténet, eltér az eddig tőle olvasottaktól, de egyébként is szeretem az ilyen jellegű történeteket, így tennék vele egy próbát.

V. E. Schwab - Viszály
Olvastam már az írónőtől, sőt, most is épp tőle olvasok, az Egy sötétebb mágia folytatását. Érdekes, hogy mindegyik sorozata más magyar kiadónál jelent meg. A Viszályt a Fumax Kiadó vette szárnyai alá, így ez egy kicsit nyersebbnek ígérkezik, mint a többi alkotása. Olvastam róla jó és kevésbé jó kritikákat is, ezért egyre inkább afelé hajlok, hogy majd megnézem a könyvtárban.

Jojo Moyes - Párizs szólóban
Több könyvet olvastam már a szerzőtől. Volt, ami nagyon tetszett (Akit elhagytál), volt ami oké volt (Páros, páratlan) és volt, ami csalódást okozott (Tengernyi szerelem). Az írónő könnyed stílusát azonban szeretem, ezért nyomon követem tőle a friss megjelenéseket. Ez a könyv lényegében egy novellás kötet, mert több rövid romantikus történetet mesél el. Nem vagyok egy nagy novella olvasó, de néha jólesik ilyet is olvasni és az a fránya borító már megint nagyon csábító.

Kate Morton - Titkok őrzője
Egy másik írónő, akinek a munkáit nagyon szeretem. Eddig két kötetet olvastam tőle (Az elfeledett kert és Távoli órák) és mindkettő nagyon tetszett. Gyanítom, hogy ez a könyv is van annyira jó, mint az előzőek. Csak annyi tart vissza a vásárlástól, hogy az előző könyveit a könyvtárból vettem ki, így remélhetem, hogy ez a kötet is bent lesz valamikor.

Jaume Cabré - A Pamano zúgása
A szerzőtől van már egy könyv a polcomon (Én vétkem), amit nagyon szeretek és több ismerősömnek ajánlottam már. Mikor megjelent ez az új könyve, elég erős késztetést éreztem rá, hogy megvegyem, aztán valahogy sikerült elnyomnom magamban a könyvhörcsög üzemmódot. Közben megszereztem e-könyv formában, de én régi vágású olvasó vagyok, szükségem van a papír súlyára, tapintására és illatára, így még nem álltam neki az olvasásának és el sem mozdítottam a kívánságlistámról.

Olivier Bourdeaut - Merre jársz, Bojangles?
Molyon elég jó értékelést kapott ez a könyv és az egyik figyeltem is nagyon dicsérte. Valahogy mégsem szántam rá magam a vásárlásra, most meg, hogy a Magvető Kiadó új köntösben ismét piacra dobja, még jobban megingott a vásárlás iránti lelkesedésem. Az új borító ugyanis valami borzalmas, főleg az előző kiadás borítójához képest. Tudom, tudom, ez nagyon felszínes, de vásárlásnál valamennyire mégis csak számít, elvégre a polcomon fogom nézegetni hosszú időn át.

2019. augusztus 11., vasárnap

Luoyang

Luoyang (vagy másik átírással Lojang) volt kínai utunk harmadik megállója.
Xi'anhoz hasonlóan ez a város is Kína négy ősi fővárosainak egyike. Illetve ezt a várost sem csupán önmagáért látogattuk meg, hanem a közeli nevezetesség miatt, de arról majd egy másik bejegyzésben.
városkép
A város története az időszámításunk előtti 2. évezredre nyúlik vissza. Nevét a Luo folyóról kapta és 10 császári dinasztiát szolgált ki fővárosként. A kommunista korszakban alakult át nehézipari nagyvárossá.
Ez volt a legkisebb város, ahol megfordultunk, mivel lakossága "csak" 6 és félmillió.
Csupán két éjszakát töltöttünk itt és ahogy korábban írtam, a közeli nevezetesség volt látogatásunk valódi célja, ezért magára Luoyangra egy esténk és egy délutánunk maradt. Azért így is kihoztuk a látogatásból a maximumot.
Két dolog vonzott minket itt, az éjszakai piac, ami nagyon híres, és a pagoda, amit este láttunk gyönyörűen kivilágítva a szállodába menet.

Éjszakai piac
a piac
Az éjszakai piac az óvárosi részen található. Ez lényegében egy hosszú utca tele mindenféle ételeket áruló bódékkal. 
Nevét onnan kapta, hogy itt este indul be az élet és kifejezetten hangulatos a piros lampionokkal kivilágítva.
Ahogy a mellékelt képen is látszik, hatalmas itt a tömeg. Mindenki bámészkodik és mászkál össze-vissza egyik standtól a másikig.
A piacot régi és kifejezetten kisvárosi utcákon közelítettük meg. Ez volt talán a legközelebb az autentikusnak és vidékinek mondható Kínához. A látvány cseppet kaotikus volt és jóindulatból sem nevezném tisztának, mégis élveztem itt sétálni. Tele volt élettel a nagyvárosok sterilebb hangulatához képest. Az élethez persze hozzátartoztak a robogók, úgyhogy itt is nagyon kellett figyelni.
készül a vacsora
Vacsorahelyet keresve jöttünk erre, így csapatunk elég éhes volt, de amint a piac sűrűjébe értünk, elment európai étvágyunk. Sem az illatok, sem a higiéniai körülmények, sem az itt árult portéka nem tűnt valami bizalomgerjesztőnek. Fogok írni egy külön bejegyzést a kínai ételekről, ezért a kínálatot most nem részletezem, legyen elég annyi, hogy Magyarországon ilyet sehol sem látni.
A piacon ezért csak átsétáltunk nagyokat pislogva és időnként meg-megállva kíváncsiságunk miatt, időnként pedig felgyorsítva, mert a büdös tofu tényleg irdatlanul büdös. Aztán kerestünk egy kevésbé zsúfolt utcát és egy szimpatikus éttermet, ahol megvacsoráztunk.
Bár nem vettünk az éjszakai piacon semmit, örülök, hogy ellátogattunk ide. Ez volt az az arca Kínának, amire utazásunk előtt számítottam. Igazán különleges élmény volt.

utcakép

Nemzeti örökség park
Kína büszke ősi múltjára, amit jól mutatnak a rekonstrukciók, mint ez a park.
Ez a terület az egykori császárvárost mutatja be, mert a Szuj-dinasztia (Luoyangot tették meg fővárosnak 605-614 között) és a Tang-dinasztia (nekik 904 és 907 között volt fővárosuk) korában emelt épületek romjain áll. Napjainkban persze egyáltalán nem romos, mert az épületeket újra felhúzták a régiek helyén.
a park két épülete
A parkban két ilyen rekonstruált épület helyezkedik el.
Az egyik a képen jobb oldali pagoda jellegű épület, ami a Mennyei Palota nevet viseli. Ez az épület volt, ahol a császárok (Tang Kao-cung és felesége Vu császárnő) uralkodtak.
A palotához egy lépcsőn kell felmenni a park bejáratától. A park egyébként belépődíjas, mint minden nevezetesség Kínában és nem az olcsóbb kategóriából, de megéri jegyet váltani.
Mikor mi felértünk a palotához, egy zenés táncbemutató közepébe csöppentünk. Napjában többször tartanak ilyen bemutatót a látogatók szórakoztatására. Sajnos már csak a műsor végét csíptük el, de így is remek hangulatot adott a helynek, amelynek egyként nem is lenne szüksége reklámra, mert önmagában is csodaszép.
táncbemutató a trónteremben
A trónteremben minden arany és vörös (uralkodói színek) és rendkívül díszes, ráadásul méretében is hatalmat sugárzó.
Mikor épp nincs táncbemutató, az ember körbejárhat és egy nagyobb összegért leülhet a császári trónra egy fénykép erejéig. Ha igényt tart rá, akkor extraként még fel is öltöztetik császárnak vagy császárnőnek.
Mi csak tettünk egy kört megcsodálva a termet és lementünk a trónterem alá, ahol egy városi múzeum foglal helyet.
Itt több termen át követhető nyomon a város története. Akad itt minden az épületektől a fegyverekig. Szerencsére az információk angolul is ki vannak írva, így a külföldi látogató is könnyedén kiigazodhat.
a város makettje
A legjobban nekem a város császárkori makettje tetszett. Jól mutatta, mennyit nőtt a város azóta és hogy hol húzódott a városfal és merre voltak hasonlóan szép épületek.
Egy másik teremben egy másikfajta makett szerepelt a város egy részéről és itt picike emberek és lovak is voltak, hogy még jobban bemutassák, milyen lehetett egykoron. A miniatűr város mögött folyamatosan változott a digitális háttér fény- és hanghatásokkal imitálva a környezetet az évszakok változása során. Persze volt még néhány hasonló megoldás, ám nekem ez a kettő tetszett a legjobban.
A palotát természetesen itt is egy ajándékbolton át lehetett elhagyni. Az épület túlsó oldalán jutottunk ki a parkba és innen sétáltunk tovább a második épülethez.
palota kilátással
Ez az épület jóval magasabb, mint a másik és a Felvilágosodás palotája nevet viseli.
A bejáratához szintén fel kell menni egy lépcsőn és belül ugyanaz a császári pompa fogadja a látogatót, mint a másik palota esetében. Itt azonban nincsenek olyan nagy terek, ám helyette vannak emeletek.
Meg lehet mászni ezt a nyolc emeletet lépcsőn, vagy fel is lehet menni a tetejére lifttel. San Diegoval úgy éreztük, fittek vagyunk és kíváncsiak, így a lépcsőt választottuk, míg csapatunk többi tagja a liftet. Ránézésre ugyanis csak 4 emeltnek tűnt az egész, de valójában a duplája volt.
Az egyes szinteken ki lehetett menni egy teraszra gyönyörködni a kilátásban, vagy megcsodálni néhány tárgyat vitrinben vagy megnézni egy berendezett termet. A közös bennük a gyönyörűen kivitelezett fal, mennyezet és korlát volt. A palota legérdekesebb része azonban a tetején volt, mert innen nyújtott gyönyörű panorámakilátást a városra. Szóval kifejezetten érdemes volt megmászni.
Egyébként ezt a parkot csupán csapatunk fele nézte meg, mivel egy kirándulással töltött (erről majd egy másik bejegyzésben) nap végén jöttünk el ide. Ide tehát csak azok jutottak el, akiket hidegen hagyott a hőség, az eddig megtett kilométerek és a másnapi vonatút Pekingbe. Én egyáltalán nem bántam meg, hogy eljöttem ide. Egyrészt így láttam valamennyit a városból, másrészt cseppet sem unatkoztam, mert kalandos volt az utunk, harmadrészt pedig ez egy olyan hely volt, ami egyszerre szép és a múzeumi résznek köszönhetően informatív.
Ha tehát valaki Luoyangban jár, mindenképpen nézze meg ezt a helyet, mert ilyen szép dolgokban lesz része:
lépcső

trónterem

még több lépcső

ezért érdemes lépcsőzni

panoráma a palota tetejéről

2019. augusztus 10., szombat

Közlekedési útmutató Kínához

Úgy érzem, ez a téma megér egy külön bejegyzést. A Kínában töltött két hét alatt annyi kalandunk volt az utcán és a tömegközlekedésen, hogy akad bőven mit mesélni.
Szóval ez most amolyan útmutató lesz kis anekdotákkal arról, hogyan lehet és érdemes közlekedni Kínában és mi az, amire nagyon kell figyelni.

1 szabály: Mindig légy résen!
úthálózat egymás alatt és fölött
Kínában is van KRESZ és persze vannak táblák és lámpák is, európai szemmel a közlekedésük mégis kaotikus és időnként életveszélyes. Épp ezért Kínának csupán két nagyvárosában vezethet külföldi állampolgár és kizárólag akkor, ha erre külön engedélyt kapott a reptéren és nem hagyja el a város területét. Szerintem ez egy okos gondolat és ha valaki eltölt egy napot bármelyik nagyvárosban, rájön, hogy nem, nem akar itt vezetni. Bőven elég neki túlélnie gyalogosként.
Hatalmas városokban fordultunk meg, mint Sanghaj, ahol többsávos úthálózat keresztezi egymást és rengeteg az alul- és felüljáró. Helyszűkére tehát senki sem panaszkodhat, mégsem igazán akarnak elférni itt az emberek. Egyrészt az autók nem tartják a sávokat (Xi'anban legalábbis senki sem tartotta), bármerről előzhetnek és manővereznek a többi jármű között. Irányjelzést nem használnak, ellenben előszeretettel dudálnak, mert ezzel jelzik, hogy jönnek, a többiek meg oldják meg, hogy eltűnjenek az útból.
az első kínai taxis, akivel találkoztunk
Ahogy gyalogosan, úgy járműben ülve sem érzékelik a személyes tér fogalmát, így olyan közel húzódnak a másik járműhöz, amennyire lehet. Ezért volt többször a taxi hátsó ülésén olyan érzésem, hogy Na, most tuti nekünk jönnek!, mert a busz is képes volt merőlegesen ránk kanyarodni és épp csak pár centiméter híja volt, hogy nem súrolt minket.
Autóban ülni mégis biztonságosabb, vagy legalábbis a taxisofőrök be vannak biztosítva, az utas meg reménykedhet, hogy az illető, aki épp dudálva besorol egy hatsávos út tömegébe, tudja mit csinál.
Már az első taxiutunk is izgalmas volt:
Kis csapatunk csak hat taxiba fért be a sok csomag miatt, így San Diegoval édes kettesben taxiztunk. A harmadik vagy a negyedik kocsit fogtuk ki és ahogy kihajtottunk a többiek után és elértünk egy lámpát, meglepődve tapasztaltuk, hogy ellentétben a többiekkel, akik haladtak tovább egyenesen, mi lekanyarodtunk balra. Ez azért volt izgalmas, mert a taxis csak kínaiul beszélt; csak reméltük, hogy jól értette a címet; még nem volt kínai telefonszámunk, se internetünk, így a telefonos segítségkérés kiesett és szembesülve Sanghaj méreteivel elég hamar elvesztettük a fonalat, hogy hol a fenében járunk. Nevetve meg is jegyeztem San Diegonak, hogy megszívtuk, ha kifogtunk egy sorozatgyilkost. Bár a vezetőülést körbevevő pajzs láttán valószínűbbnek tűnt, hogy ő jobban fél tőlünk, mint mi tőle. Aztán megérkeztünk a hotelhez és kiderült, hogy sofőrünk tudott egy gyorsabb utat, mert mi értünk oda elsőnek.
Az első pozitív tapasztalat után már kevésbé voltunk előítéletesek. Pedig második taxisunk az út kétharmadát végigtelefonálta, persze kézben tartva a telefont. Aztán, mikor egy kis időre letette és nem hívták többet, kiderült róla, hogy ő a helyi Schumacher, mert úgy kilőtt a taxival mint egy rakéta.
kis család robogón
Nekünk személy szerint nem volt problémánk a taxisokkal, a luoyangi sofőrünk ráadásul olyan nyugodtan és dudálás mentesen vezetett, hogy azt hittük rá, külföldi, de azért mindig kalandos volt autóba ülni.
Kínában azonban az elsődleges közlekedési eszköz a robogó, rájuk kell a legjobban figyelni. Egyrészt a szmog miatt, már csak elektromos robogók mászkálnak a városokban, így csendesen ütik el az embert, másrészt rájuk semmilyen szabály nem vonatkozik.
Több helyen van külön sáv a robogók számára, ám ezeket a sávokat mindkét irányba használják és nem igazán érdekli őket, ha gyalogosok kerülnek közéjük. Az sem hatja meg őket, ha autók és buszok között kell cikázniuk és a lámpák sem különösen késztetik fékezésre őket. Hatsávos kereszteződésben többször láttam a pirosnál keresztben átvágó robogóst... Ráadásul ezeken a járműveken nincs létszámkorlát. Lehet rajtuk egyszerre egy komplett család vagy utazhatnak csecsemővel. Nem vicc, egy nő a pár hetes csecsemőjét vitte a karjában a férje mögött ülve. Bukósisakot pedig csak a futárok használnak, valószínűleg azért, mert ők már estek el robogóval és rájöttek, hogy nem jó lefejelni az aszfaltot.
Ha tehát valaki gyalogosként közlekedik Kína utcáin, legyen résen! Figyeljen a robogókra és a kanyarodó autókra, mert volt már olyan helyzet, hogy majdnem elütöttek minket.

2. szabály: Tudd, hová akarsz menni!
metróvonalak
Kínában a legegyszerűbb és a leggyorsabb közlekedési forma a metró. Rengeteget utaztunk metróval és bár Budapesten is napi szinten közlekedem vele, itt Ribizly nélkül nem igazodtam volna ki.
A hatalmas méretű városokat teljesen átszövik a metróvonalak, szóval jó, ha az ember előre felkészül, hová is szeretne kilyukadni. Jegyet automatákból lehet venni, ahol pontosan meg kell adni hová mész, akkor is, ha az két átszállással jár, mert az utat fizeted és nem a metróhasználatot. Az automata csak 1 jüanos érmét (Értehertelen okból 1 jüanból van érméjük és papír változatuk is...) vagy 5 vagy 10 jüan címletű papírpénzt fogad el. Nagyobbat nem, kisebbet nem, papír 1 jüant sem, tehát mindig legyen nálad megfelelő apró!
A jegy egy kis kártya, amit miután átjutottál a biztonsági ellenőrzésen (erről bővebben majd egy másik bejegyzésben), le kell olvasni egy automata kapunál. Aztán már utazhatsz is keresztül-kasul annyi átszállással, amennyivel szeretnél. Mikor pedig megérkezel, a kijáratnál a kártyát be kell dugni az automata kapuba, mert azt újrahasznosítják. Ribizly ezért a kijáratoknál mindig felhívta kis csapatunk figyelmét, hogy "Etetés van!" adjuk oda a gépnek a kártyát.
kínai metró
Persze időnként előfordul, hogy a kártya nem működik (a folytonos újrahasznosítás során elhasználódik) vagy a kapu rossz, de az ilyen szituációkat a metró személyzete mindig kezeli. Azért nem árt, ha van valaki az emberrel, aki szót is ért velük.
Egyébként a kínai metró tiszta, gyors és biztonságos. A peronokon üvegfallal van elválasztva a sín, nehogy valaki beessen. Minden megállóban van nyilvános vécé, a metrón enni és inni nem szabad és bár tényleg sokan vannak, Budapesten is akad ennyi ember csúcsidőben, így nem volt vészes. Az egyedüli furcsaság a mobiljukba temetkező emberhad volt, mert tényleg minden kínai a telefonját bújta, legyen idős vagy fiatal. Cseppet kocka a lakosság...
A metróhasználatot tehát javaslom, de érdemes előre felkészülni belőle.

3. szabály: Utazz vonattal!
kínai vonat
Kínában a leggyakoribb közlekedési eszköz a robogó, a legpraktikusabb a metró, ám szerintem a legjobb a vonat.
Oké, alapból szeretek vonatozni (Buszozni ellenben utálok, kínai buszon meg főleg, mert koszos és büdös és épp olyan őrülten megy mint egy taxi.), de a kínai vonatok elképesztően menők! San Diego, aki nem rajong a vonatokért, a Budapest - Bécs távolságot végignyafogja, elég ideges volt, mikor megtudta, hogy cirka 6-7 órát fogunk vonatozni. Jobban félt ettől, mint a repülőúttól, de utunk végére ő is egyetértett velem, hogy a vonat a legkényelmesebb tömegközlekedési eszköz.
A kínai vasútállomás olyan, mint egy reptér és nagyjából úgy is kell felszállni rá, mint egy repülőre.
Külföldi csak útlevéllel válthat rá jegyet és az állomásra megérkezve (ami egyébként gyakran van helyi reptér szomszédságában) át kell menni egy biztonsági ellenőrzésen, majd megkeresni a megfelelő peron megfelelő kapuját. Ez fel van tüntetve a jegyen. A vonatok ugyanis olyan hosszúak, hogy nem mindegy melyik végénél mész le a peronra. Apropó peron, oda bizony csak kapunyitáskor engednek le balesetvédelmi okokból.
kínai vasútállomás
Szóval tényleg olyan, mint egy reptér, időben kell érkezni és várni és várni a kapunyitásra.
Szerencsére vannak székek és boltok és éttermek, ahol el lehet ütni az időt.
Az állomás egyébként a sínek fölött van, így kapunyitáskor le kell húzni a vonatjegyet az automata kapunál (ezt kifelé menet is meg kell tenni), majd le kell menni egy lépcsőn a peronhoz, ahová már beállt a vonat. A felszállás így elég gyorsan és gördülékenyen zajlik, leszámítva a sorban állást.
"sorban" állás
Egy tény: A kínaiak nem tudnak sorba állni. Komolyan nem tudnak. Cirka 10 perccel kapunyitás előtt elkezd kialakulni egy sorszerűség az automata kapuk előtt. Csakhogy, amint elkezdik beengedni az embereket és a tömeg haladna, jobbról és balról is jönnek a kínaiak csapatosan bőrönddel együtt és úgy ellöknek a kapu előtt és befurakodnak eléd mint a pinty. Az egyik ilyen "sorban" a következő beszélgetés zajlott le:
Ribizly: Ne hagyjátok magatokat! Furakodjatok ti is!
San Diego: Inkább mutassunk nekik jó példát nevelő célzattal.
Ribizly: Négy éve próbálom őket megnevelni. Feladtam. Furakodj, ha jót akarsz magadnak!
No, de ha valaki átjutott a tömegen és felszállt a vonatra, megnyugodhat.
a vonaton
A vonat tiszta, tágas, kényelmes és olyan csendesen siklik, mint az álom. Imádtam! Komolyan, a világ végére is szívesen elmennék, ha ilyen körülmények között kellene utaznom.
Az ülések között van bőven hely az ember lábának. Van lábtartó és az ülés hátradönthető, ha valaki aludni szeretne. Igazán kényelmes és nagyok az ablakok. A takarítónéni minden megálló után felmos és gyakran körbejár összeszedni a szemetet, amit az előtted lévő ülés háttámláján található papírzacskóba gyűjthetsz. Van étkezőkocsi, de csinos hölgyek, mint repülőn a légiutas-kísérők gyakran körbejárnak egy kis kocsival ételt és italt kínálva. Az előtted lévő ülésről lehajthatsz egy tálcát, mint a repülőn és nyugodtan megebédelhetsz. A kocsikhoz tartozik forróvíz automata, így az úton készíthetsz magadnak teát vagy levest.
sebességmérő a vonaton
Ó, és majdnem elfelejtettem a legfontosabbat, a vonat 305 km/h sebességgel megy.
A Sanghaj - Xi'an távolságot, ami úgy 1400 km, mindössze 7 óra alatt tettük meg. Bizony, a kínai vonat irtózatosan menő!
A vonat sebességét és hogy éppen hol jár, na meg persze a pontos időt mindig kiírják a kocsik végén. Ez azért jó, mert elég király figyelni, hogyan pörögnek a számok, amikor elhagyjuk a megállót. Ahhoz képest egyébként, hogy milyen sebességgel halad a vonat, alig érezni valamit a mozgásából és a fékezéséből, ahogy lassít a megállók előtt, és nagyon csendes. Szívem szerint vonattal jöttem volna haza...
parti avokádó
Oké, azért 7 óra utazás elég hosszú tud lenni, na de repül az idő, ha az ember lánya jól szórakozik.
A kocsi egyik oldalán hármas, míg a másik felén kettes ülések vannak. Én a hármas oldalon ültem San Diegoval és Ribizlyvel. Na, és mi voltunk a bulicsapat. Vagyis mi lányok azok voltunk, San Diego meg próbált elviselni minket.
Hülyéskedtünk, nevettünk, kártyáztunk, videókat és képeket nézegettünk és persze beszélgettünk. Olyan érzés volt, mintha megint gimisek lennénk egy kiránduláson. Valószínűleg a közelünkben ülők agyára mehetett a két lökött külföldi csaj, de talán megbocsátják, hogy nem bánom, mert remekül szórakoztunk. Ribizly nővérének plüss avokádója bizonyára egyetért velem.
Szóval ha Kínában jársz és utazni akarsz, menj vonattal! Nagyon buli!

4. szabály: Nincs lehetetlen!
Közlekedés közben megtanultuk, hogy Kínában nincs lehetetlen. Ehhez ismét van egy rövid történetem.
Xi'anból utaztunk tovább Luoyangba. (Erről a városról majd a következő bejegyzésben mesélek.) Az utat, ami nagyjából 500 km, ismét vonattal tettük meg, így utolsó esténken Ribizly előrelátóan szólt a hotel recepcióján távozásunk módjáról. A beszélgetés a következőképpen nézhetett ki:
Ribizly: Holnap reggelre szeretnék hat taxit kérni.
Recepciós: Hatot?
Ribizly: Igen, hatot. 13-an vagyunk 24 bőrönddel.
Recepciós: Nem szeretnél inkább egy buszt?
Befértünk!
Igen, lett egy buszunk.
Reggelre meg is érkezett a nagyjából 14-15 fő szállítására alkalmas kisbusz. Olcsóbb is volt, mint a taxi. Csakhogy a 24 bőrönd elhelyezése nem volt épp egyszerű.
A vezető melletti és mögötti ülést telepakoltuk bőröndökkel, majd beszálltunk és sofőrünk az üléseink közé begurította a maradék bőröndöket. Szerintem ez a busz még sosem volt így tele. Nem volt épp szabályos, de ez se a sofőrt, se az úton közlekedő többi embert nem zavarta. Valószínűleg csak elkönyvelték, hogy a buta európaik minek utaznak ilyen sok cuccal.
Ugyanezt a bőrönd origamit egyébként eljátszottuk taxikkal is, mert következő állomásunkon a taxik alap felszereltségéhez tartozott egy nagy gázpalack a csomagtartóban és egy fém vödör, amit inkább nem akarok tudni, mire használtak. Autómosásra egyébként biztosan nem, mert a busz után a taxi volt a legkoszosabb közlekedési eszköz.
Ha tehát a kínai azt mondja neked, befér a cucc, akkor higgy neki, mert bőrönd szempontjából náluk tényleg nincs lehetetlen.

Zárszónak egy gyors járműösszefoglaló:
Robogó és elektromos bicikli - Életveszély! Mindig figyeld őket!
Busz - Csoportos utazáshoz ajánlott, nagyon olcsó, de nem kényelmes.
Metró - Ideális, nem drága és kényelmes.
Taxi - Praktikus, közepes árkategória távol a luxustól.
Vonat - Drága, de tökéletes választás. Megéri!

2019. augusztus 9., péntek

A tükrök városa

Justin Cronin trilógiájának befejező kötetére rengeteget vártam. Az első részt (A szabadulás) még 2013-ban olvastam és bár egy évre rá megjelent a második kötet (A tizenkettek), azóta csak vártam és vártam, hogy ennek a gigászi terjedelmű epikus történetnek a végkifejletét olvashassam. Az író tehát kicsit megcsúszott vele, de kit érdekel, mert a jó könyvekre mindig érdemes várni. Ez pedig egy piszok jó könyv!
A borító továbbra is gyönyörű, a cím kifejező, a kemény kötés pedig szükségszerű, mert 720 oldalt kell összetartania. Olyan jó szépen megírt, alapos történeteket hosszú fejezeteken át olvasni. 
Fülszöveg:
"Az ​általunk ismert világ letűnt. Vajon milyen új világ váltja fel a régit?
A Tizenkettek elpusztultak, és a mindenre rátelepülő sötétség százesztendős borzongató uralma véget ért. A túlélők előmerészkednek a falak mögül, és nekiveselkednek a társadalom újjáépítésének. Merész álmuk egy reményteli jövő.
Ám a távolban, egy halott, sivár metropoliszban ott várakozik a Nulladik, a Tizenkettek atyja. Régóta kísérti az emberi életét szétromboló gyötrelem, és az átalakulásából fakadó gyűlölet lángja vadul lobog benne. Dühét csak az csillapíthatja, ha eléri célját, és végez Amyvel, az emberiség utolsó reményével, a sehonnan jött lánnyal, aki felcseperedve harcba szállt ellene.
Vére szavára hallgatva Tőrös Alicia, a félelmetes harcos elindul a Nulladik végső menedékébe. Ám ott nem az vár rá, amire számított, hanem egy utazás a múltba. Valamint egy olyan ellenfél, aki egyszerre halálosabb és emberibb, mint azt valaha képzelte volna.
Még egyszer összecsap a fény és a sötétség, s végképp eldől Amynek és barátainak a sorsa."
Azt hiszem, jót tett nekem ez a hosszú várakozás. Kicsit leülepedtek tőle az előző részek emlékei és csak az maradt meg, mennyire tetszett ez az apokaliptikus világ és mennyire faltam a sorokat. Mikor belekezdtem ebbe a könyvbe, szinte üres volt az agyam, de ahogy belemerültem, egyre több és több részlet jutott eszembe az előzményekből, így könnyedén kiigazodtam a folytatásban. Azért, ha valakinek nem olyan jó a memóriája, ajánlott számára az előző köteteket újraolvasni.
Ez a rész viszonylag keveset ugrál az időben, ráadásul ezek az ugrások most lineárisan követik egymást és a jövőbe vezetnek. Ami a múltat illeti, csak egy-egy szereplő visszaemlékezései kacsintgatnak felé, így itt az egykori civilizációnak már végleg leáldozott.
Az író már megint remekül átgondolt és kidolgozott minden részeltet. Megmutatta, hogyan él túl az emberiség, hogyan szökken szárba ismét az élet és hogy az emberek bizony körülményektől függetlenül emberek. Vannak közöttük jobbak és kevésbé jók is, mert mindegyikük esendő. Ráadásul minderre hagyott bőven időt, aminek múlását tökéletesen érzékeltette még úgy is, hogy Amyn nehezen fognak az évek.
A szereplőket illetően a történet megmaradt a jól bevált csapatnál és csak egy-egy új figura jelentkezett melléjük. Ettől pedig nagyon egyben volt a kötet és igazi lezárás íze lett. Különösen tetszett, hogy a Nulladik történetét hagyta kibontakozni, rászánta az időt és ezzel megmutatta, hogy milyen egyszerű dolgok láncolata vezethet egy egész világ pusztulásához. Az is tetszett, hogy végre kiderült, mi történt a bolygó többi részével.
Továbbra is tetszettek a naplórészletek, cikkek és konferenciaszövegek, amelyek kicsit megtörték a cselekményt és remekül kiegészítették az eseményeket. Az utolsó fejezet pedig csillagos ötös, remek lezárást adott.
A kötet egyébként végig pörgős és izgalmas maradt, nem voltak unalmas részei és ha az olvasót egyszer beszippantotta, nehezen engedte el. A hangulata pedig pont olyan borongós volt, mint az előző részeké és épp úgy benne volt a remény sugallata is, mint korábban. Talán csak annyiban különbözött az eddig megszokottaktól, hogy érzelmesebbnek bizonyult. Picivel nagyon hangsúly került a szereplők kapcsolataira, legyen szó szerelemről, barátságról vagy családi összetartozásról, ám ez nem rontott rajta semmit.
Összességében ez a kötet egy méltó lezárása egy nagyszerű trilógiának. Justin Cronin valami zseniálisat alkotott a poszt-apokaliptikus műfajban. Egyedi, friss és remekül átgondolt ez a világ és olyan valóságos, hogy az ember elkezdi remélni, hogy nincsenek őrült tudósok, akik vírusokkal kívánják megoldani a halandóság kérdését. Nekem nagyon tetszett ez a történet és nagyon tetszett a lezárás. 
Szívesen ajánlom ezt a trilógiát mindenkinek, akik kíváncsi rá, hogyan lehet vége rendkívül gyorsan egy világnak és mi történik a pusztulás után. Aki pedig az előző két kötetet már olvasta, ne habozzon kézbe venni a lezárást, mert tényleg tökéletes végszót ad ennek a lenyűgöző történetnek.

Kedvenc idézet a könyvből:
"A gyerekek, gondolta, tőlük kapjuk az életünket; nélkülük semmik vagyunk, csak megjelenünk és eltűnünk, mint a szálló por."

2019. augusztus 8., csütörtök

Mozgóképek LXXVIII.

Tartom a szintet, mivel júniushoz hasonlóan júliusban is öt filmet néztem meg. A dolog érdekessége viszont az, hogy mindegyiket moziban. Azt hiszem a július lett a mozis hónapom.

Pókember: Idegenben
" Pókember nem pihenhet. Az már kiderült, hogy az ifjú pók (Tom Holland) egyedül is képes megmenteni a világot, és csoportban is megállja a helyét, de közben ő úgy érzi, hogy neki is jár mindaz, ami bármelyik középiskolásnak: és a haverjaival európai utazásra indul.
De éppen, amikor végre élvezhetné mindazt, amit a baráti lazulás kínálhat, újabb kihívás elé kell néznie. A rejtélyes Mysterio (Jake Gyllenhaal) miatt új kalandba indul, és könnyen lehet, hogy Pókember, aki nagy nehezen próbálja a hátizsákos utazást a hősi küzdelemmel összehangolni, kénytelen régi Bosszúálló társaitól segítséget kérni."
Óvodás korom óta rajongója vagyok Pókembernek. Az újragondolt  film, pedig elképesztően jól sikerült, így nagyon vártam a folytatást. Szerencsére nem kellett csalódnom.
Ez a film épp annyira friss, szórakoztató és pörgős, mint az előző. A karakterek még mindig kivétel nélkül szerethetőek, a tinédzser vonal még mindig kedvesen mosolyogtató és a kaland még mindig kaland és nem bugyuta akciójelenetek egymásra hányva. Nagyon tetszett a sztori, hiába tudta minden rutinos néző, ki lesz a hunyó ebben a balhéban. Egyszerűen jól volt összerakatva, a film tempója végig feszes maradt és nagyon szépen felvette a Végjáték után a fonalat. Pókember világát nem dúlhatja fel holmi csettintgetés, mert a rajongók ostrom alá vennék a Marvel stúdiót.
Nekem tehát nagyon tetszett és ajánlom mindenkinek, aki szereti a szuperhősfilmeket.

Ha a Beale utca mesélni tudna
"A hetvenes években Tish (KiKi Layne) 19 éves, és szerelmes a nála három évvel idősebb Fonnyba (Stephen James). A férfi azonban börtönbe kerül nemi erőszak koholt vádjával."
Nel barátommal nyertünk jegyet a film premier előtti vetítésére. Gondoltuk, ez egy romantikus dráma, csajos estének ideális lesz. Tévedtünk.
Ez a film rémségesen vontatott, rémségesen unalmas és rémségesen érdektelen. Olyan, mintha egy kisdiák felmondaná a leckét, arról, hogy a '70-es évek Amerikájában volt rasszizmus, de nem venné a fáradtságot, hogy ezt rendesen kifejtse. Értem én, hogy a karaktereken és nem a negatív megkülönböztetésen volt a hangsúly, de a karakterek is épp olyan súlytalanok voltak, mint a történet. Attól, hogy a kamera felmászik a színészek orrába, a néző nem fogja jobban átérezni a helyzetüket. Pedig épp az átérzés hiányzott itt. Egyszerűen nem tudtam beleélni magam ebbe a klisés, szándékosan semmitmondó, de a drámai hatást erőltetetten sulykoló történetbe. Cselekmény gyakorlatilag nem volt (Nem, az nem cselekmény, hogy egy nő épp terhes.), konfliktus nem volt (Tudom, épp a hamis konfliktus a lényeg, de akkor legalább ez lett volna rendesen kifejtve...) és megoldás sem volt a végén, mert az utolsó képkocka után a szereplők ugyanúgy szenvedtek és szenvedtek, mert feketék.
Annyira érdektelen volt ez a film, hogy sajnálom a rá elvesztegetett perceket. Ha valaki rasszizmusról akar filmet nézni, keressen egy másikat, mert ennél ebben a témában bizony sokkal jobb alkotások születtek.

Anna a bérgyilkosnő
"Egy nő, akiben számtalan nő lakozik, de sosem lehet tudni, pontosan hány darabból áll… pont, mint egy orosz matrjoska baba.
A könyörtelen bombázó, Anna Poliatova nem csak hihetetlenül szexi, szuperintelligens, de kíméletlen harcos is. A legprofibb kormányzati bérgyilkosnő tökéletes álcáival az ujja köré csavarja az elit bűnözőket, gengsztereket, politikusokat, hogy aztán szemrebbenés nélkül végezzen velük. A kérdés csak az, mi motiválhat egy ilyen titokzatos nőt, aki halálosan veszélyes játszmát űz mindenkivel…"
Nyertem jegyet a film premier előtti vetítésére és szokás szerint Nel kísért el rá. Nem voltak nagy elvárásaim, de ez a film alulmúlta minden gondolatomat.
Ilyen gagyin összerakott, ennyire unalmas és ennyire ostoba filmet régen láttam. Hiába volt szépen megkoreografálva, ahogy a lengén öltözött modellnő halomra gyilkolja a fegyveres férfiakat, fájt nézni ezt a filmet. A története elcsépelt és cseppet sem csavaros, hiába ugrál az időben úgy mint egy betépett szöcske. A filmkészítők meg sem próbáltak minimális hitelességet vinni a dologba, mert hasraütésszerűen a '80-as évek végére és a '90-es évek elejére datálták a történetet, csakhogy 2000-es évek technikáját párosították hozzá. Ráadásul klasszikusnak számító orosz kémfőhős áll a dolog középpontjában a KGB-vel a nyakán, mégis mindenkinek a hölgy szerelmi élete a legnagyobb problémája és nem a Szovjetunió szétesése... Vicc ez a film. Oké, hogy agyatlan akció, de miért kellett aláaknázni ilyen egyértelmű szarvashibákkal?
Szánalmasnak találtam az egészet, fárasztott és idegesített az ostobasága. Senkinek sem ajánlom, még azon férfiaknak sem, akik tűsarkúban lövöldöző modelleket akarnak nézegetni minden más elvárás nélkül, mert ebből a műfajból is találni ennél jobbat.

Az oroszlánkirály
"Az afrikai szavannára repít el, ahol jövendőbeli király születik. Simba mindennél többre tartja apját, Mufasa királyt, és komolyan veszi, hogy egyszer majd az uralkodás feladata reá száll. Ám nem mindenki örvend az új oroszlánkölyöknek. Zordon, Mufasa fivére elveszítette helyét a trón várományosaként, így tervet sző. A Büszke Birtokért folytatott harcot árulás és tragédia szegélyezi, Simba pedig kénytelen száműzetésbe vonulni. Két újonnan lelt barát segítségével kell majd eligazodnia a felnőtté válás útján, s végül visszafoglalnia, ami törvényesen megilleti."
Az oroszlánkirály volt gyerekkorom kedvenc meséje. Milliószor láttam és még mindig bármikor szívesen megnézem. Épp ezért kicsit aggódtam az új feldolgozás miatt és a sok-sok negatív kritika, ami érte a filmet, majdnem el is vette a kedvemet. Aztán mégis addig nyafogtam San Diegonak, míg eljött velem a moziba. Nagyon nem bántam meg.
Komolyan nem értem a kritikusokat. Hatalmas rajongó vagyok és mégis tetszett az új változat. Ráadásul épp azok a dolgok tetszettek benne, amelyeket olyan sokan kifogásoltak. Örültem, hogy nem változtattak a történeten, sőt, úgy gondolom, ha megtették volna (amit sok-sok elégedetlen néző elvárt volna), lázadás tört volna ki. Igen, ez a film szinte snittről snittre ugyanaz, mint a rajzfilm és ez szerintem egyáltalán nem hiba. A minimális változtatások érthetőek voltak, nekem Zordon szála jobban is tetszett, mert itt nyíltam megmagyarázta, miért gonosz és nem éreztem hosszúnak az ezzel kicsit elnyújtott játékidőt. Sőt, néhol inkább kurtának tűnt, mert az extra jelenetek ideje elvett néhány eredeti jelenetből pár percet. Itt a felnőtt Simba éjszakai beszélgetésére gondolok az apjával. Erre a rajzfilmben sokkal több időt hagytak, ami itt hiányzott. A másik kritika, ami gyakran érte a filmet, az az animáció volt. Na, ez az, amit végképp nem értek. Ennyire gyönyörűen és élethűn megalkotott állatokat nem látni más filmekben. Engem rabul ejtett a látvány és cseppet sem zavart, hogy a valódinak tűnő oroszlánok időnként beszéltek vagy épp dalra fakadtak, mert ez egy mese. Ami pedig a lelketlenséget illeti (ezt a kritikát minden magyar kritikus átvette), nekem nem tűnt fel. Nem éreztem lelketlennek, mert az én lelkem tele volt gyerekkori érzelmekkel, csodálattal az animáció iránt és már az eredeti zenétől megvolt a megfelelő hangulatom. Persze lehet mondani, hogy elfogult vagyok, ami igaz is, de San Diegónak, aki kb. gyerekkorában látta csak a rajzfilmet és maximum csak kétszer, ugyanúgy tetszett ez a film, mint nekem. Mindketten jól szórakoztunk rajta.
Szóval cseppet sem értek egyet a kritikusokkal, mert ez az adaptáció igen is jól sikerült, az animáció pedig bámulatos, díjat érdemelnének. Javaslom, hogy mindenki tegyen vele egy próbát.

Fehér éjszakák
"Dani és Christian évek óta együtt vannak, ám a fiú úgy érzi, ideje lenne lezárni a kapcsolatukat. Egy váratlan tragédia következtében végül úgy dönt, nem ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy szakítson barátnőjével, inkább meghívja őt is arra a nyári fesztiválra, ahova barátaival készülnek. A nyári napforduló alkalmából rendezett mulatság különös közössége tárt karokkal fogadja a fiatalokat, akik számára hamar világossá válik, hogy a bizarr rituálékból ők sem maradhatnak ki"
Nel barátommal nagyon kíváncsiak voltunk erre a filmre, mert a rendező előző alkotása (Örökség) gyakorlatilag beleégett az agyunkba. Ennél a filmnél is hasonló élményre számítottunk és meg is kaptuk.
A film nyitánya rendkívül erős, szinte rögtön gyomron vágja a nézőt és beszippantja ebbe a különös világba. Erős a hangulata a képsoroknak a zenének és a látványnak is, nagyon könnyedén magával sodorja a nézőt. Pedig az alaptörténet, mi szerint buta fiatalok szektások áldozataivá válnak, nem épp egy meglepő vagy újdonságnak számító felállás. A film mégis annyira más, mint bármelyik horrorfilm, amit eddig láttam, hogy teljesen ledöbbentett. Olyan természetességgel mutatta be az erőszakos jeleneteket, annyira nyíltan szenvedtek a szereplők és olyan furcsán zavarba ejtő képsorok váltották egymást, hogy nem volt olyan néző, aki ne került volna a film hatása alá. Aztán, hogy ez a hatás döbbent pislogásban vagy hangos nevetésben valósult meg, az már egyén kérdése. Egyébként nem volt jó nézni ezt a filmet, kellemetlen és kényelmetlen érzéseket keltett, de pont ettől volt feszült, horror atmoszférája. A látvány pedig lehengerlő a háttérben zajló apróbb dolgokkal, a motívumokkal és a napfénnyel, a film végi lélegző virágok pedig feltették rá azt a bizonyos koronát.
Ahogy visszagondolok rá, azt kell mondanom, tetszett. Tetszett, mert nagyon új és egyedi volt és mert még most is tisztán emlékszem jelenetekre és azok hangulatára. Igazi horrorfilmélményt nyújtott. Nem merem ajánlani bárkinek, csak azoknak, akik a borzongás és szorongás egy teljesen új megközelítésére vágynak és bírják a 18-as karika minden velejáróját. Fiatalabb korosztály egyébként jobb ha elkerüli.

Értékelés:
Pókember: Idegenben                        ->   10
Az oroszlánkirály                              ->    9
Fehér éjszakák                                   ->   8
Ha a Beale utca mesélni tudna          ->   3
Anna a bérgyilkosnő                         ->   2

2019. augusztus 3., szombat

Huashan hegy

Xi'an városába nem csak azért látogattunk el, mert onnan elérhető az agyaghadsereg, hanem azért is, mert a közelében található Kína öt szent hegyének egyike. Egy napot így túrázásra szántunk, ami elképesztően jó ötletnek bizonyult. Ez a nap és ez a helyszín benne van a Top 3 kínai élményemben.

Huashan
A Huashan hegyet eredetileg szerzetesek látogatták, ez volt az egyik fő zarándoklatuk. Kivételesen nem a buddhista, hanem a taoista valláshoz köthető, de mára már inkább nevezetes turistacélpont. Persze még mindig akadnak olyanok, akik vallási okból keresik fel és a hegy tetején több templom és szentély is található.
Megközelítése nem a legegyszerűbb, mivel a hegy legmagasabb pontja 2160 méter magasan helyezkedik el, így eléggé sokat kell menni fölfelé.
Utunkat a közelben lévő kisebb város vasútállomásáról kezdtük. (Ide elég hamar, cirka 30 perc alatt eljutottunk Xi'anból.) Aztán felszálltunk egy ingyenes buszjáratra, ami kivitt minket a város szélére egy hatalmas körforgalomhoz látszólag a semmibe. Sikerült esős napot választanunk a túrára, (valószínűleg ez Ribizly barátom balszerencséjének volt köszönhető, mert amikor ő hegyet mászik, mindig esik az eső...) ezért egészen a körforgalomig még csak a távolban sem láttunk hegyet. Eltakarták az esőfelhők és ezt a jó szokásukat egészen utunk végéig meg is tartották.
úton a busszal
A körforgalomtól egy kis séta után eljutottunk a jegypénztárig, ahol, miután ujjlenyomatot vettek tőlünk és fényképet készítettek rólunk, felszállhattunk egy újabb buszra, ami elvitt minket a hegy lábához.
Ha valaki Kínában jár, készüljön fel az ujjlenyomat és fénykép készítésére, mivel enélkül az ember még az országba sem mehet be. Úgyhogy nem akadtunk fenn rajta különösebben, viszont később, mikor kiderült az itteni adatgyűjtés oka, mégsem nem tűnt annyira semmiségnek.
Állítólag ez Kína egyik legveszélyesebb túraútvonala és világviszonylatban is előkelő helyet szerzett magának, mert évente nagyjából 100 ember hal meg itt. 
Tavaly ráadásul volt egy öngyilkosuk, aki lezuhant a "plank walk" részről, ahol 33 centiméter széles falappókon lehet sétálni a függőleges sziklafal mentén. Természetesen hevederbe kötve haladnak itt végig a bátor jelentkezők, ám a delikvens az út felénél egyszerűen kicsatolta magát és leugrott. Eltartott egy ideig, míg megtalálták a holttestét és mivel sem a test nem volt könnyen azonosítható, sem a hátrahagyott táskában nem találtak papírokat, hónapokig tartott, míg kiderítették a személyazonosságát. Na, hát az ilyen esetek elkerülése végett vesznek ujjlenyomatot a túrázókról. Hát, nem bájos az előrelátásuk?
Visszatérve a mi, szerencsére balesetmentes túránkhoz, a busz csak a hegy lábáig viszi az embert, így ott át kell sétálni egy plázán. Igen, képesek voltak a szent hegyre is felhúzni egy plázát, ahol minden kapható a cipőtől a kesztyűn át az ételekig, csak a mosdója förtelmes, de erről majd egy másik bejegyzésben.
Kövess, fel a lépcsőn!
A plázától fel kell sétálni néhány lépcsősoron (Itt indult a végtelen lépcső-móka!) a libegőig. 
A libegő zárt és maximum 6 ember fér egy kocsiba. Elég hosszú a menetideje, mivel előbb átmegy egy kisebb hegyen és csak utána kapaszkodik fel a fő hegyre.
Sajnos a libegőből semmit sem láttunk, mert tejfehér ködön át vezetett az út a kedves esőfelhőknek köszönhetően. 
Mikor megérkeztünk egy taoista templomhoz, ami túránk kiindulópontja volt, fogalmam sem volt, milyen magasan lehetünk.
Gyors egyeztetés és útvonaltervezés után elindultunk, hogy sorra végigjárjuk a csúcsokat. Ha jól emlékszem, négy csúcsa van a négy éjtáj felé és mindegyik csúcs lényegében egy kilátó. Az út a csúcsokhoz lépcsőkön vezet és ezek a lépcsők cseppet sem szabályosak, hol a sziklából vannak kifaragva, hol szinte függőlegesek és hol csak az egyik oldalon van korlátjuk. Szóval valóban nem veszélytelen itt bóklászni, mert az ember könnyen megcsúszhat, főleg olyan esős időben, amiben mi mentünk.
Taoista templom
Az első kilátópontot hamar elértük végigsétálva egy hosszú lépcsőn, ami gyakorlatilag kinyúlt a hegycsúcsra. Egyik oldalról egy meredek lejtő szegélyezte az utat, ahol lecsusszanva valószínűleg a libegő tetejére érkezne az ember néhány törött csonttal, míg a másik oldalon a nagy fehérség kísért. Ez a fehérség pedig megtévesztő volt, mert tudtam, hogy magasan vagyunk, cirka 1500-2000 méter között valahol, de nem láttam semmit csak a fehér ködöt, így meg sem fordult a fejemben olyan, mint a tériszony. Pedig kellett volna, mert a fehérség, konkrétan a tátongó mélységet leplezte.
út az első csúcsra
Ezen a szakaszon szembesültem a következő nehezítő tényezővel, a rengeteg turistával. Olyan forgalom volt ezen a lépcsősoron, hogy még jobban meg kellett gondolnom, hová lépek. Senki sem tartotta be a jobb kéz szabályt, így jöttek szembe mindkét oldalon. Ráadásul a kínai tolakodó népség, így a külföldi jobban jár, ha kitér az útjából, mert simán nekimennek.
A kilátók egyirányú utak végén helyezkednek el, így ezt a szakaszt oda és vissza is meg kellett tennünk, ha tovább akartunk haladni a következő csúcsig.
Volt egy olyan kisebb kilátó a két csúcs közötti szakaszon, aminek az aljánál megálltam és megkérdeztem csapatunk azon tagjait, akik felmentek rá, hogy milyen a kilátás. Nevetve jött a válasz: Fehér. A felhők gyakorlatilag mindent eltakartak, így nem volt kedvem megverekedni egy csapat kínaival, hogy megcsodálhassam a nagy fehérséget. Szóval egy kisebb kilátót kihagytam és csak a csúcsokra fókuszáltam.
út a második csúcsra
Mikor elértük a következő csúcs alját, erősebb lett a szél, így volt pár perc, amíg megcsodálhattuk a tájat. Elképesztően gyönyörű volt.
Aztán felkapaszkodtunk a csúcsra vivő lépcsősoron és egy zarándokhely közepében találtuk magunkat. Itt picike szállások voltak a zarándokok számára kialakítva. Látszott, hogy többen használták is ezt a helyet, de mi csak körbejártuk az épületet és megcsodáltuk a kilátást.
A kilátást, ami ismét fehér lett.
Konkrétan néztük a nagy fehér semmit, így mikor elkértem San Diegotól a telefonját, hogy készítsek néhány képet, kissé ostobának nézett, amiért a semmit akarom fényképezni.
Csakhogy megint felerősödött a szél és ahogy elfújta a felhő egy részét és kitisztult a látótér, ámulatba ejtett a hely. Elképesztően gyönyörű ez a hegy és ezt sajnos a képek nem adják vissza teljes pompájában és most nem csak a fehér felhőkre gondolok, hanem a mélységekre és magasságokra. Egyszerűen hihetetlen élmény izzadva megmászni egy meredek létcsősort és a tetején lenézni a környező hegyekre.
San Diegóval nézzük a semmit
Teljes mértékben meg tudom érteni, miért jön ide ennyi ember, bár nem mondom, hogy nem örültem volna ritkább népsűrűségnek.
Az utunk a további csúcsok felé hasonlóképpen zajlott. Lépcső fel és fel és fel, rövid szakaszon lépcső le és még több lépcső és még mindig lépcső és lépcső és lépcső. Életemben nem lépcsőztem még ennyit, de megérte.
Mikor kicsit felszakadozott a felhőzet, megálltam körülnézni vagy csak tapogattam magam mellett a sziklát és bámultam a templomokat itt-ott és a növényzetet, nagyon békésnek éreztem magam. Ott voltam a tetején ennek a gyönyörű hegynek és semmi másra nem gondoltam, csak a mászásra a lépcsőn fel és fel.
amikor felszakadozik a felhőzet
Közben persze rengetegen voltak körülöttünk és minden kiszélesedő szakaszon árusok csábítgattak minket. Ribizly barátomat megpróbálta felszedni egy kínai srác, így eljátszottuk, hogy ő az én barátnőm. Az egyik boltból klasszikus kínai templomi zene szólt, ami végigzengett a hegyen és még különlegesebbé tette a túránkat. Fényképezkedtünk plüss aligátorral, megsimogattam az egyik templom macskáját és végig hol felhúztam a kapucnimat az eső miatt, hol levettem, mert melegem volt. Szóval jól éreztük magunkat és lépcsőztünk egész nap.
Visszafelé megtettük ugyanazt a libegő-busz-busz-vonat utat vissza Xi'anba és másnap csapatunk nagy része izomlázzal a vádlijában ébredt.
Ez volt az egyik kedvenc napom Kínában és az egyik kedvenc helyszínem, így zárszónak mellékelek sok szép képet erről a lenyűgöző hegyről.
 
kilátás

a tömeg

felhőkbe burkolózó hegyek

Olyan gyönyörű!
imaszalagok

az ott a lépcső

Bújj-bújj hegyecske!