Ships' Cats in War and Peace

Ezt a könyvet San Diego egyik barátjától kaptam kölcsön. Portsmouthban vette a Historic Dockyard múzeumban.

A kötet 208 oldalas és rengeteg hajós macska történetét meséli el. A borítón Able-Seaman Simon látható, aki 1949-ben szolgált a brit haditengerészetnél és háborús hősként ki is tüntették.

Fülszöveg:

"Val Lewis who worked with her husband Lynn to set up Nauticalia 35 years ago, has produced a new, extended edition of her best-selling book Ships' Cats in War and Peace. These stories of cats from history and legend have been in great demand but earlier editions sold out. Naval men worldwide have provided more tales and pictures of the exploits of their shipboard cats while modern long-distance sailing girl adventurers and canal cruising enthusiasts have told how vital they found a cat's company (and mousing ability) aboard. There are dozens, from Noah's cat who (maybe) swam from the Ark, to a patch-eyed, three-legged moggy called Nelson. Who said cats only have nine lives! The book's haunting cover picture shows Able-Seaman Simon who, although wounded in the Yangtse Incident while serving in the Royal Navy aboard HMS Amethyst in 1949, comforted injured sailors, and was awarded the PDSA's Dickin Medal for bravery."

Hiába rövid viszonylag ez a könyv, egyáltalán nem haladtam vele gyorsan. Egyrészt azért, mert kölcsönkönyveket nem szoktam napközben magammal cipelni, nehogy megsérüljenek, így csak otthon, este vettem a kezembe. Másrészt angolul lassabban olvasok és harmadrészt, néha kicsit besokalltam a könyvtől.

No, nem kell félreérteni, nem a macskákból lett elegem (Imádom a cicákat.), hanem a hajós macskák sanyarú sorsából. Hadihajón szolgálni ugyanis cseppet sem veszélytelen, sőt, békés vizeken is előfordulhatnak balesetek. Épp ezért, mindig le kellett tennem kicsit a könyvet, hogy egy-egy macskát ért baleset után megnyugodjak kicsit.

A könyv egy általános bevezetéssel indul arról, hogyan is kerültek az első macskák a hajókra és ennek milyen hagyománya volt és van. Nagyon érdekesnek találtam, hogy a teljesen fekete cicák azért olyan ritkák, mert a babonás emberek irtották őket. A tengerészek ráadásul a legbabonásabb népek, így volt még néhány furcsa gondolatuk a cicákkal kapcsolatban. Például, ha egy macskát balszerencsésnek tituláltak, előszeretettel dobták a tengerbe. Szerencsére a kapitányok nem annyira babonásak, így többnyire ők mentették meg szegény jószágokat a hullámsírtól.

A szerző elnagyolt tematika szerint rendezte sorba a történeteket. Először a háborús macskákat vette szemügyre a világháborúkban és a hidegháborúban. Aztán jöttek a sarkvidéki felfedezők kísérői, majd a civil hajósok, akik kedvtelésből utazgattak és a végére maradt a többi érdekesnek talált történet. A könyv így szabadon ugrál időben és térben és csak egy közös van minden történetben, a főhős macska.

A történetek egyébként különböző hosszúságúak, mivel hadiállapot esetén a csaták is leírásra kerültek, míg a civil hajósok általában kiadták naplójukat vagy könyvet is írtak, így a szerző sokat idézett tőlük. Kép nem mindig kísérte a történetet, de azért így is akadnak bőven rajzok, festmények és fényképek a különleges sorsú cicákról.

A sztorikat általánosságban érdekesnek találtam, de volt néhány kedvencem, mint az elsüllyeszthetetlen cica, aki alatt, ha jól emlékszem, négy hadihajó is elsüllyedt, ám ő mindegyiket túlélte. Viszont volt néhány cica, akit egyszerűen csak sajnáltam, mint az a macska, akinek az északi sarakon vakációzó gazdája lefagyasztotta a fülét. Szóval nem minden történetnek volt boldog vége.

Összességében mégis mindegyik érdekes volt. Tetszett, hogy a macskák a tengeren is macskák és hogy mindenhol vannak olyan emberek, akik szeretik őket.

Macskakedvelőknek nyugodt szívvel tudom ajánlani ezt a könyvet, főleg ha a hajózás története is érdekli őket.

Mozgóképek LXXXII.

Év végére sem sikerült utolérnem magam. No, de van még pár napon ebből az évből, úgyhogy gyorsan frissítem is ezt a rovatot.

Múlt hónapban 8 filmet láttam, közülük hármat moziban.

Holtodiglan

"Nick (Ben Affleck) és Amy (Rosamund Pike) ötödik házassági évfordulójukra készülnek. Viszont az ünnepi nap reggelén, Amy nyomtalanul eltűnik. Nick a rendőrséghez fordul, akik azonnal el is kezdik a nyomozást az ügyben. Ami során egyre több nyom utal arra, hogy a látszólag boldog pár élete számos sötét titkot rejt. A nyomozás előrehaladtával szinte mindenki arra gyanakszik, hogy Nick nem is olyan ártatlan, mint amilyennek beállítja magát. Számos hazugságon érik és a helyzethez képest, eléggé furcsán viselkedik. Amivel még inkább magára tereli a rendőrség és a média figyelmét."

Tudom, tudom, filmek terén is le vagyok kicsit maradva, mert ez nem egy új film és elég jó visszhangja volt, így filmkedvelő körökben szinte már mindenki látta. Én mégis csak most szántam rá az időt és bár konkrétan senki sem lőtte le nekem a poént,  előre sejtettem a csavart.

Ez egy remek film. Izgalmas, fordulatos és garantáltan nem hagyja hidegen az embert. Mikor vége lett, elég dühös és frusztrált voltam és ez egy jó pont, mert még sokáig gondoltam rá. Igazán remek ötlet egy jó kivitelezésben. Tudom ajánlani mindenkinek, aki szereti a thriller műfaját. Tényleg érdemes megnézni, így nagyon örülök, hogy végre időt szakítottam rá.

Az aszfalt királyai

"Az Oscar-díjas Matt Damon és Christian Bale a főszereplői az igaz történet alapján készült filmnek, melyben a látnoki erővel bíró autótervező, Carroll Shelby (Damon) és a vakmerő, brit születésű autóversenyző, Ken Miles (Bale) együtt küzdenek meg a vállalati beavatkozással, a fizika törvényeivel és saját démonjaikkal, hogy megépíthessenek egy forradalmi versenyautót a Ford Motor Companynek, amivel legyőzhetik Enzo Ferrari autóit az 1966-os Le Mans-i 24 órás versenyen."

Elvittem rá San Diegót moziba, mert néha megérdemli, hogy olyan filmet nézzünk, ami elsősorban az ő ízlésének felel meg.

Nos, ez valóban egy fiús film, hiszen van benne sport, kocsik, szerelés és a versenyzős jelenetek már-már akciófilmre hajaznak. Azonban a készítők úgy rakták össze, hogy ne csak száguldás legyen benne, hanem mondanivaló is. Érdekes volt bepillantást nyerni egy nagy autógyártó vállalat életébe, annak bürokratikus borzalmaiba és versengésébe a konkurenciával. Ugyanolyan érdekes volt az egész napos verseny (eddig nem is tudtam, hogy van ilyen) és a két főhős karaktere. A színészekre egyáltalán nem lehet panasz, ahogy a film tempójára sem. Végig leköti az embert, még akkor is, ha nem különösebben rajong az autókért. Viszont itt-ott nagyon érződött rajta a hollywoodi cukormáz. Indokolatlan drámázás és olyan nyomatékváltó kezelés, hogy a valódi autórajongóknak tikkelni kezd tőle a szeme. Szóval nem hibátlan ez a film, mégis rendbe van, mert szórakoztató és izgalmas.

Tudom ajánlani mindenkinek, aki egy jó sportfilmre vágyik, akár szeret négy keréken száguldozni, akár nem.

Shazam!

"Mindannyiunkban ott bujkál a szuperhős – de van, akiből elő is jön. Billy Batson 14 éves, egy árvaházból kerül nevelőszüleihez, és nem a legnépszerűbb srác az iskolában…de Shazam, az ősöreg, különleges erejű varázsló mégis kiválasztja. Amikor a srác hangosan kimondja: a varázsló nevét, átalakul. Igazi szuperhős válik belőle, annak minden kellékével: testhezálló, köpönyeggel kiegészített ruha, különleges eszközök, rendkívüli erő és meghökkentő képességek. Billy fokozatosan fedezi fel, mi mindent tud, és közben elkövet néhány nagy baklövést… de aztán rá kell jönnie valamire. Az új helyzet hatalmas buli, de van benne valami nehéz: hogy nincs szuperhős főgonosz nélkül.És a vadonatúj, gyerekből lett hősnek nemsokára már a világ megmentésén kell ügyködnie – közeledik a világvége, és neki egy óriási csatában kell bizonyítania, hogy nem véletlenül került a szűk, piros kezeslábasba…"

Sokáig nem különösebben érdekelt ez a film, mert nem vagyok a DC filmek rajongója, de olyan sok jót hallottam róla, hogy mégis adtam neki egy esélyt. Jól tettem, mert kellemes meglepetést okozott.

Ez a film egyáltalán nem akar többnek látszani, mint egy szórakoztató kalandfilm elsősorban a fiatalabb generációnak címezve és ez így van jól. A történet elcsépelt, a karakterek ismerősek, mégis van benne annyi báj az igazi gyerekek módjára viselkedő szereplők miatt, hogy lekösse az embert. A poénok könnyedek és megfelelő mértékben vannak adagolva. A film vége ugyan átcsap szokványos szuperhős csihi-puhiba és nem minden helyzet teljesen logikus, de ez bocsánatos, mert így is fogyasztható családi filmnek.

Szóval én is meglepődtem, de tetszett. Nem lett a kedvencem, de így is bátran tudom ajánlani mindenkinek, kisebbeknek és nagyobbaknak egyaránt, ha könnyed kikapcsolódásra vágynak és nem zavarja őket, ha ezt egy szűk piros kezeslábasba bújt embertől kapják.

Múlt karácsony

"Kate csengettyűs cipőben csetlik-botlik London-szerte és a saját rossz döntései között. Ő ugyanis egy egész évben nyitva tartó karácsonyi boltban dolgozik manóként – ez a munka szintén nem volt a legjobb döntés. Tom túl szép, hogy igaz legyen, amikor besétál az életébe, és elkezd átlátni a falakon, amelyeket Kate maga köré épített. Miközben London átalakul az év legcsodálatosabb időszakában, ennek a két fiatalnak csak nem akar összejönni semmi. Ám néha hagyni kell, hogy a hó ahogy esik, úgy puffanjon, néha a szívedre kell hallgatnod... és kell, hogy legyen hited."

Nel barátomat kísértem el a film premier előtti vetítésére. Nem voltak nagy elvárásaink, kissé giccses karácsonyi filmre számítottunk és végül nem is kaptunk mást. Igaz, kiderült, hogy meglepő módon, én jobban viselem a karácsonyi giccseket...

Emilia Clarke-hoz nagyon illik az ügyetlen és butus főhősnő szerepe és ezt ebben a filmben is bebizonyította. A történet persze nem kifejezetten új és nagyon is kiszámítható, én legalábbis elég hamar rájöttem a csavarra, de ettől függetlenül szórakoztató. Volt néhány olyan vicces jelenet, hogy hangosan felkacagtam és még most is kuncogni kezdek, ha eszembe jut a karácsonyi gibbon. A film ugyanis remekül kihasználta a karácsonyi giccsekből adódó humort és bár a végére hányingerkeltően romantikus és persze giccses lett, egy karácsonyi manónak az ilyesmit meg tudja bocsátani az ember.

Tudom ajánlani a karácsonyi filmek szerelmeseinek, mert műfajában megállja a helyét. Ha viszont valaki falra mászik a giccsektől, inkább keressen egy másik filmet.

Annihilation

"Az izgalmas történet egy biológusnőről szól, aki csatlakozik egy csak nőkből álló expedícióhoz az X Térségbe ez egy titokzatos vadon Florida déli végén, melyet lezárt a kormány. Ott kiderül, hogy nem minden az, aminek látszik a bizarr tájban, amely mindent elnyel és átalakít, ami az útjába kerül..."

Habár nem vagyok sci-fi rajongó, ez a film hamar felkeltette az érdeklődésemet. Egy ideig úgy volt, hogy a mozikban is bemutatják, de végül csak a Netflix műsorára került fel. Be is raktam a megnézendők közé és vártam a megfelelő hangulatot hozzá.

A film alapötlete nagyon jó, amihez jobban passzol az eredeti cím, mint a magyar változat (magyarul Expedíció néven fut). Tetszett, hogy a készítők mertek elrugaszkodni a megszokott sémáktól és egy kifejezetten kreatív új világot alkottak. A látványra így senki sem panaszkodhat és a barangolás ezen a szürreális helyen kifejezetten izgalmasra sikerült. Kár, hogy a készítők ezt egy tipikus csapattal oldották meg és a drámaiság kedvéért beleszuszakoltak egy vontatott és unalmas párkapcsolati problémát, amelynek ráadásul semmi értelme, haszna és kifutása nem volt. A film így meglehetősen darabos, mert a kalandozás izgalmát meg-megtörik a főhősnő elmélkedései és visszaemlékezései házasélete boldog és boldogtalan pillanataira.

Összességében tehát ez egy remek alapötlet egy nem épp tökéletes kivitelezésben, ám a látvány kárpótlásnak rendben volt. Kizárólag azoknak ajánlom, akik kedvelik ezt a műfajt és nem zavarja őket, ha egy film kissé vontatott.

Tudsz titkot tartani?

"Emma ​épp elég katasztrófafilmet látott már ahhoz, hogy amikor a repülőgépe viharba kerül, azonnal tudja, le fognak zuhanni. A halál közelsége különös reakciót vált ki belőle: minden, addig féltve őrzött titkát rázúdítja a mellette ülő, jóképű, ám vadidegen férfira. Mikor Emma rájön, hogy földi pályafutása még nem ért véget, csak egy dolgot akar. Minél előbb hazamenni, és soha többé nem találkozni a kedves idegennel. Ám az élet mást tartogat számukra. Kiderül, hogy a férfi Emma legfőbb főnöke, aki most már minden pikáns titkot tud a lányról."

Kaptam két jegyet a film premier előtti vetítésére és F. barátom volt a szerencsés, akit elrángattam rá.

Ez egy bugyuta romantikus film, annak minden bájával és elefánt nagyságú hibáival. Nem reméltünk sokat, nem is kaptunk sokat, de ettől függetlenül nagyon jót nevettünk elsősorban a moziban körülöttünk ülők reakcióin. Ezért érdemes moziba járni és kilépni néha a komfort zónánkból, mert magunktól bizony nem ültünk volna be erre a filmre. A cselekmény rendkívül egyszerű, sőt tipikus és minden csavartól mentes. Konfliktushelyzet nem is igazán van benne (nem, a főhős úriember nagy titka egyáltalán nem elég, hogy valódi konfliktust teremtsen), inkább csak apró-cseprő helyzetkomikumok, amelyek néhol viccesek, néhol agyzsibbasztóak. Ehhez hozzájön a főhős tipikus jellemfejlődésnek szánt átalakulása, néhány egypoénos mellékszereplő, mint a mindig alul öltözött ázsiai lakótárs és egy kifejezetten cuki csúnya kutya. A kutya volt számomra a sztár, az összes többi szereplőnél jobban lekötötte a figyelmemet.

Ez tehát egy harmadrangú bugyuta romantikus film, ami néhol kedvesen vicces, néhol fárasztóan erőltetett, mint a szexuális tartalmú poénjai. Kizárólag hölgyeknek tudom ajánlani, mert erre férfiembert elvinni felér egy kínzással, (Meg is egyeztünk F. barátommal, hogy ha a fiúk rosszak lesznek, büntetésképpen elvisszük őket erre a filmre egy dupla randira.) és a hölgyek közül is kizárólag azoknak, akik bugyuta romantikus filmre vágynak.

Mi

"Egy család nyaralni indul a tengerparti házukba, hogy néhány napot pihenéssel és kikapcsolódással töltsenek barátaik körében, azonban békésnek ígérkező kirándulás valóságos rémálommá válik, amikor saját démoni hasonmásaik az életükre törnek."

Jordan Peele előző filmje, a Tűnj el! tetszett. Nem maradéktalanul ugyan, de összességében tetszett, így nagyon kíváncsi voltam a rendező új alkotására.

Sajnos azt kell mondanom, ez a film pocsék és egyáltalán nem az én világom. Pont az van benne orrvérzésig, ami a rendező előző filmjében zavart, következetlen agymenés gyilkolásba csomagolva. Az ember a film elején még kíváncsi, még vannak reményei, hogy ez a fura helyzet értelmet nyer valahogy, hogy lesz kifutása, lesz mondani valója, de túl a film felén rá kell jönnie, hogy tévedett. Ez a film agymenés és lehet ugyan művészfilmes sznobsággal jelképeket és utalásokat keresni benne és belemagyarázni pár dolgot, de teljesen felesleges. A készítő nem akart magas röptű gondolatokat elrejteni benne és szimbólumokkal kifejteni egy fontos mondanivalót, hanem csak egymásra dobált mindent, ami szerinte megdöbbentő, hogy sokkalja kicsit a nézőit és hagyja, hogy a művészieskedő réteg keresgéljen benne. Nos, köszönöm, de én nem esem bele ebbe a csapdába. A történet logikátlan és tele van hézagokkal és ostobaságokkal, amelyeket a nyúl szimbolikája cseppet sem tud ellensúlyozni. Számomra egy ilyen katyvasz meghátrálást jelent. A készítő nem volt elég bátor, elég alapos, elég átgondolt, hogy egy igazán jó filmet összerakjon, inkább egymásra dobálta mindazt, ami szerinte ütős és hagyta, hogy a fennhéjázó kritikusok kikaparják neki a gesztenyét, mert mindig van olyan, aki azt állítja, ő elég intelligens és művelt ahhoz, hogy egy ilyen káoszban meglássa a rendet. Hát, szerintem csak sznob.

Egyáltalán nem tetszett ez a film, pedig lehetett volna akár egy jó horror paródia is. Senkinek sem ajánlom.

Tolkien

"A film J.R.R. Tolkien tinédzser éveibe kalauzol. A később világhírűvé váló szerző életre szóló barátságot köt az iskola néhány hozzá hasonló, számkivetett diákjával. Kölcsönösen bátorítják és ösztönzik egymást, az évek során kapcsolatuk egyre szorosabbá válik, de aztán az I. világháború kitörése próbára teszi baráti szövetségüket. Tolkient korai élettapasztalatai inspirálták arra, hogy megírja Középfölde egész világot meghódító történetét."

Ez a film számomra az év egyik mélypontja. Nagyon lelkes voltam, mikor először hallottam erről a filmről, mert Tolkien élete valóban elég érdekes egy ilyen alkotáshoz, így most még nagyobb a csalódásom.

Ez egy borzalmas film. Olyan mennyiségű giccset és butaságot halmoztak bele, hogy nem csodálkoznék, ha a készítőket meglincselnék a keményvonalas Tolkien rajongók. A film ugyanis karaktergyilkos és ez nem a színész hibája, hiszen ő nem tehet róla, hogy egy nyelvész zseni helyett egy romantikus jólfésült ficsúrt kellett alakítania, ki a barátaival szájhősködik egész nap. Az sem az ő hibája, hogy úgy mutatnak rá a zsenialitására, hogy előbb komplett idiótának állítják be. Ráadásul egy kitartó és hűséges első szerelemből is amerikai giccset faragtak szükségtelen bonyodalommal és nyáltengeres búcsúval. Ezzel pedig nem csupán Tolkien karaktere vált unszimpatikussá, hanem a főhősnő figurája is. Förtelmesnek találtam őket. No, de a készítők nem álltak meg itt. Beleszuszakoltak minden jelenetbe, egy-egy utalást a Gyűrűk Uráról, mintha ettől az író rajongói garantáltan megkedvelhetnék ezt az ostoba filmet. Erőltetett volt és cseppet sem hiteles. Mondjuk a hitelesség hiánya nem csoda, mivel Tolkien családja teljes mértékben elhatárolódik az életrajzi alkotásoktól, így ebben sem vettek részt semmilyen formában.

Mérhetetlenül nagy csalódás volt ez a film. Senki se nézze meg, főleg akkor ne, ha szimpatikusnak találja J.R.R. Tolkient és tiszteli a munkáit. Nem érdemelte meg ezt a bugyuta merényletet.

Értékelés:

Holtodiglan                              ->   9

Az aszfalt királyai                    ->   8

Shazam!                                   ->   7

Múlt karácsony                        ->   6

Annihilation                             ->   5

Tudsz titkot tartani?                 ->   4

Mi                                            ->   3

Tolkien                                     ->   1

Furcsa kínai nasik, avagy mit lehet még enni Kínában

Korábban már írtam az igazi kínai gasztronómiáról, de szeretnék még egy bejegyzést szánni a távol keleti ételekre, hogy az érdekes apróságokra is kitérhessek.

Éljenek a nemzetközi gyorsétteremláncok!

kínai Happy Meal

Kína már nem annyira zárt világ, amit mi sem mutat jobban, mint hogy a nagyobb városokban fellelhetőek a nagy nemzetközi gyorsétteremláncok.
Kínában is van Starbucks (nagy örömére minden tejérzékeny kávéimádónak, mivel egyedül itt nem néznek rád furcsán ha kókusz vagy szójatejet kérsz), Subway, Pizza Hut, KFC és McDonalds. Ráadásul ezeknek az étteremláncoknak minden országban ugyanazokat a szabályokat kell betartaniuk és ugyanazt kell árusítaniuk. Oké, kicsit a helyiek ízléséhez szabnak ezt-azt, de a lényeg, hogy a kínai Mekiben is van sült krumpli ketchuppal. Hurrá, megmenekültem!
Valóban életmentőnek éreztem, mikor egy hosszú nap után benyomhattam egy nagy adag sült krumplit és pont olyan íze volt, mint vártam. Épp ezért elég sokszor választottam a helyi fogások helyett a megbízható és otthonos gyors kaját. Persze itt is volt vicces esetünk.
Két módon tud az ember a kínai Mekiben rendelni, a pultnál az étlapon a képekre mutogatva (nem igazán beszélnek angolul) vagy egy érintőképernyőn, ahol van angol leírás, de csak elektronikusan lehet fizetni. Utóbbi ezért csak Ribizly barátom közreműködésével volt lehetséges, mivel nálunk csak készpénz volt. Tehát, ha egyedül akartunk rendelni, maradt a mutogatás a pénztárnál. Sanghajban a pultos lány valamennyire értett angolul, így mikor közöltük vele, hogy kérünk egy sajtburgert, egy kólát és egy sült krumplit, rögtön bólogatni is kezdett. Majd pár perc múlva megkaptuk a rendelést, egy Happy Meal menüt... Oké, valóban ez van egy gyerek menüben, de hogy miért gondolta, hogy a kaják mellé akarunk egy macit is, az rejtély.

kínai pizza

A másik életmentő hely számomra a Pizza Hut volt. Xi'anban történt, hogy egy egész napos kimerítő program után nem volt kedvem a tojásos rizshez. San Diegóval ezért elindultunk várost nézni és megfelelő éttermet vadászni nekem. Két helyen is próbálkoztunk, de nem igazán értettek minket (pedig még egy telefonos fordítóprogramot is bevetettünk) és már kezdtem nagyon morcos és éhes lenni, mikor megpillantottam a Pizza Hut ismerős logóját. Ráadásul belépve az ajtón, mikor félve megkérdeztem a pincérlányt, hogy esetleg beszél-e egy kicsit angolul, olyan természetességgel válaszolt igennel, hogy kedvem támadt a nyakába ugrani örömömben.
Elég drága volt ez a vacsora, de megérte. Az a furcsán négyszögletes margaréta pizza, amit rendeltem, egyszerűen mennyei volt. Persze más volt kicsit az íze, mint a hazainak, de lényegében olasz kaja volt és az olasz kaja az, amit szinte bármikor szívesen megeszek.

Furcsa kínai nasik
Nyaraláskor szinte mindig megkóstolom a helyi édességeket és egyéb nassolni valókat. Kínában is tettem velük több próbát, főleg mivel a hosszú vonatutakon jól jött a majszolni való.

sós karamellás Pepsi

Ott is lehet kapni olyan márkájú édességet, mint itthon, ám meglehetősen drágák, vagy az ember választhatja azok kínai változatát. A klasszikus kínai nasikat viszont csak kalandvágyóknak ajánlom, mert a mindenféle szárított húsoktól a csirkelábon át a bizarr cukorkáig mindent lehet kapni, csak az európai gyomor nem biztos, hogy be tudja fogadni.
Ribizly az egyik boltban vett egy nagy csomag kínai édességet. Cukorka volt elvileg aszalt gyümölcsből, de az íze engem durván mentolos fogkrémre emlékeztetett egy semmihez sem fogható mellékízzel. Azt mondta, egy ideig nem bírta, de pár év alatt megszerette. Hát, nekem egy kóstoló bőven elég volt belőle...
Szóval a helyi dolgokkal csak óvatosan és óvatosan a nemzetközi termékek kínai vásárlókra tervezett változataival. Jó példa erre a kóla. Lehet itt kapni sós karamellás Pepsit. Egyik útitársunk vett és azt mondta nem rossz, így az egyik vonatútra mi is vettünk. Borzalmas. Olyan furcsa íze van, hogy San Diegónak is egy teljes napjába telt, mire elfogyasztotta, pedig ő aztán nem finnyás (Lásd: megette a csikóhalat is.) 

Coca-Cola hozzáadott rostokkal
és Pocky

A másik furcsa "ízesítés" a Coca-Colától jött. A mellékelt képen is látható fehér palackos üveg hozzáadott rostokat tartalmaz. Ízén nem annyira veszi észre az ember, inkább az állagán. Ebben a kólában ugyanis úszkálnak dolgok. Gondolom rostok, mint a rostos narancslében. No, de hogy honnan jönnek ezek a rostok, miért úsznak a számba, ha belekortyolok az üvegbe és ez miért jó nekem, az rejtély. Nekem ez sem ízlett, San Diegót azonban nem zavarta a zavaros kóla.
A chips gyártók sem tétlenkedtek, mikor betörtek a kínai piacra. Hozták a limitált, csak helyi kiadású dolgaikat, mint a Lay's chips a szilvás, rózsás és sós lime ízesítését. Ezek közül az utóbbi kifejezetten jó volt, a rózsásat csak Ribizly mesélte fanyalogva, a szilvás pedig elment. Persze van kínai koppintása a Lay's chipsnek, de azoknak furcsa vegyszeres mellékíze van. Nagyon éhes turista persze elmajszolja, de nem annyira lelkesen. Főleg ha tisztában van vele, hogy Kínában nem ugyanazok a szigorú szabályok vonatkoznak az élelmiszerek előállítására, mint itthon, mert ennek fényében a vegyszerszerű mellékíz meglehetősen riasztóvá válik.
Egyébként a kínaiak a már említett állati eredetű finomságaik mellett előszeretettel ropogtatnak algalapokat (a vonaton mellettünk ülő lány két csomag algát is elmajszolt) és japán édességeket.

sós lime ízesítésű chips

Az egyik legnépszerűbb édesség ugyanis a Pocky. Ez egy japán finomság, lényegében csokiba mártott ropi. No, de persze ebből is van többféle ízű, mint a fenti képen az epres vagy a zöld teás és persze van kínai változata is. Ettem ilyet is és olyat is és mindenhogyan finom volt, így ezt tudom ajánlani.
Tekintve, hogy nyáron jártunk Kínában és az ottani klíma párás meleg, sűrűn volt szükségünk frissítőre. Én a felfrissülést jégkrémben kerestem, míg csapatunk férfi tagjai elsősorban sörben.
A kínai fagylaltot sajnos nem tudom ajánlani. A vízi városban, Zhujiajiaoban kaptunk fagylalt kóstolót, de annyira rossz volt, hogy nem tudtuk mind megenni. Nem is nagyon láttam fagylaltárusokat, viszont szerencsére minden boltban lehet jégkrémet kapni. A lényeg pedig, hogy náluk is van Magnum! Szóval én többnyire Magnumot kerestem és csak egyszer kísérleteztem helyi jégkrémmel. Visszafogottságom oka két dologra vezethető, egyrészt nagyon szeretem a Magnumot és általában találtam, másrészt a borsó ízesítésű jégkrém cseppet sem vonzott.

zöldborsó ízű jégkrém

Egyik útitársunk megkóstolta, bár Ribizly óva intette tőle, mert valóban zöldborsó íze van. Hogy végül megette-e teljesen azt nem tudom, de valahogy nem hozott lázba. Ezért csak egyszer fanyalodtam kínai jégkrémre a Tiltott városban. Elképesztően meleg volt és sehol nem árultak Magnumot, így végső elkeseredésemben vettem egy helyi jégkrémet, ami formára és ízre is ananászos volt. Nagyon kellemes meglepetést okozott, de sajnos később máshol már nem láttam ezt a fajtát, pedig tényleg finomnak találtam.
A többiek, főleg a fiúk, persze sörrel hűtötték magukat. Amit erről érdemes tudni az az, hogy kínaiul a sör "pityó" (talán jól írtam le fonetikusan) és nincs belőle túl nagy készletük. A leggyakoribb márka a Tsingtao, általában ha sört kérsz, ezt kapod. Mivel én nem iszom alkoholt, személyes tapasztalatom nincs vele, de a többiek örömmel itták, így valószínűleg megüti az itthoni sörmércét.
A pekingi szállásunk utcájának elején volt egy kisbolt. Volt sörük, de első és második este csapatunk megvette a hűtőben lévő összes sört, így többé már nem volt sörük... Legalábbis, amíg a városban tartózkodtunk, nem tudtak újabb söradaggal szolgálni, így kereshettünk egy másik boltot.

Tsingtao sör, ananászos pite
és Albert az aligátor

A kínaiak egyébként limitáltan alkoholizálnak, főleg hozzánk, magyarokhoz képest. Ettől függetlenül nekik is van erős házi szeszük, amit az egyik pekingi étteremben a mellettünk lévő asztalnál ülők örömmel megkóstoltattak velünk. A fiúk szerint volt ereje.
Engem azonban jobban érdekelt valami igazán kínai, a tea.
Nagyon szeretem a teákat, így hoztam is haza két jóféle teát, egy jázminos zöld teát és ottani nagy felfedezettemet a krizantém teát.
Utóbbival egy sanghaji étteremben találkoztam először, mikor az étel mellé teát kértem. A pincér pedig kihozta a lenti képen látható csodát. Ribizly barátom korábban már hozott nekem hőre kinyíló teavirágot (korábban írtam róla ITT), így annyira nem lepődtem meg, mégis nagyon különlegesnek találtam. Egyébként a kínaiak termosszal szaladgálnak, aminek az alján teanövények úsznak és napjában többször csak felöntik forró vízzel, így mindig van náluk tea.

krizantém tea

Végezetül még egy érdekes gyümölcsről szeretnék írni. Gyümölcsből egyébként nincs hiány Kínában, sőt elég sok, nálunk ritka és egzotikusnak számító gyümölcsöt lehet az ottani boltokban és piacokon kapni. Van azonban egy, ami konkrétan ki van tiltva a szállodákból és a tömegközlekedési eszközökről, ez a durián. Egy tüskés gyümölcs, ami bár nem rossz ízű, nagyon büdös. Oké, nem annyira büdös, mint a büdös tofu (annál förtelmesebb szagot még nem éreztem), de eléggé kellemetlen az orrnak. A kínaiak viszont szeretik és előszeretettel teszik rá a pizzára. Ez azért érdekes, mert egyszer véletlenül majdnem duriános pizzát rendeltünk, mert kép alapján ananászosnak tűnt. Még szerencse, hogy Ribizly átolvasta a leírást és rájött, hogy az a képen bizony nem ananász.
Ha tehát valaki Kínában jár, legyen óvatos a nassolni valókkal, beleértve a gyümölcsöket is.

durián

A halaknak nincs lábuk

Egy újabb "halas könyv" Jón Kalman Stefánsson tollából.

Miután elolvastam a szerzőtől a Menny és pokol trilógiát, nem volt kérdéses, hogy olvasni fogok még tőle, úgyhogy amint alkalom adódott rá, le is csaptam erre a könyvre.

A borító szép, tetszik a színvilága és persze, hogy egy hal van rajta. 368 oldalával kellemes vastagságú könyv viszonylag rövidebb fejezetekkel, ám nem lehet egy alkalommal befalni. Ízlelgetni kell, óvatosan felfejteni, mint egy sült keszeget, hogy észrevegyük a legapróbb részeket, a legkisebb szálkákat is.

Ezt a kötetet Patat Bence fordította és ugyanolyan kiváló munkát végzett, mint Egyed Veronika a trilógiával. A kötet eleji kiejtési útmutató és a lábjegyzetek pedig igazán jól jöttek.

Fülszöveg:

"A regény egyetlen nap története, de ebben a hosszú, fárasztó napban több mint száz év emléke gomolyog. Mikor is kezdődött minden? Amikor a költő-könyvkiadó Ari felbukkan, hogy néhány év dániai távollét után egy hirtelen jött családi ügy miatt visszatérjen abba a jobb napokat látott, apró izlandi városba, ahol felnőtt? Vagy gyermekkorában, a hetvenes években, amikor a sör be volt tiltva, a lemezjátszó hangszóróiból a Pink Floyd dübörgött, a legfőbb munkaadó az amerikai hadsereg volt, és a halgyár igazgatója botrányos halált halt? Vagy még régebben? A nagyapja korában?Honnan és hogyan jutottunk el eddig a napig? Hogyan lett pontosan az, ami éppen van? Miképpen formálódik az ember? A szerző ebben a filozofikus, vitriolos humorú mélabúval átszőtt, önéletrajzi elemeket sem nélkülöző művében próbál meg választ találni a kérdésekre."

Két fontos tudnivaló a szerzőről: nem ír klasszikus értelemen vett cselekményt és nem használ párbeszédeket. Amint minden olvasó ezt megemésztette, mehetünk tovább és meglátjuk, milyen remek is ez a különleges izlandi regény.

Ez a kötet lényegében pillanatképekből áll. Pillanatokból a jelenből, a közeli és a távoli múltból. Ezek a pillanatok néha jelentéktelennek tűnnek, néha úgy tűnik, hogy sehogy sem kapcsolódnak egymáshoz, ám ez így van rendjén. A szerző ugyanis azt boncolgatja gyönyörű, hosszú sorokban, hogy mi minden vezetett idáig, a máig. Honnan indul valaki és hogyan jut el ahhoz, aki most. Mindezt pedig a felmenők történeteiben, a gyerekkori eseményekben, a serdülőkori buktatókban és a felnőttkori botlásokban látja. Az ugyanis, hogy mit tekintünk fontosnak, mi hat ránk igazán és mi az, ami megragad az emlékezetünkben és van olyan fontos, hogy megosszuk másokkal, esetleges. Ez az esetlegesség pedig nem feltétlenül egyenes, nem feltétlenül egyértelmű, de nem is kell, mert bármelyik pillanat lehet különleges, lehet fontos, lehet arra érdemes, hogy emlékezzünk rá. A könyv ezért csapong egyik évtizedről a másikra, egyik pillanatról a következőre és egyik remek gondolatról a másik szép mondatra.

"Nem azért születtünk erre a sebzett, erőszakos és gyönyörű világra, hogy megpróbáljuk jobbá tenni, amennyire csak bírjuk?"

Az olvasó tehát jobban jár, ha belejön a csapongásba, felveszi a fonalat és egyszerűen élvezi az adott pillanatról leírtakat, mivel ha valaki szorosan összefüggő, kerek történetre vágyik, aminek van eleje és vége, az bizony csalódni fog. Szóval bele kell jönni, el kell engedni az elvárásokat és hagyni kell, hogy a remek gondolatok beszippantsanak.

A könyv ugyanis tele van remek gondolatokkal. Érdekes bemutatást ad Izlandról, a művészetről, a zenéről, férfiakról és nőkről. A sorok egyszerre gyönyörűek és mégis profánok. A szerző olyan szépen tud írni, olyan hétköznapi és cseppet sem szép dolgokról, hogy az olvasó elpirul, amiért még ez is tetszik neki. 

Például épp metrón ültem, mikor a főszereplőt (talán nevezhetem annak, hiszen róla szól a legtöbb fejezet) a reptéren épp testüregi motozásnak vetették alá. A szerző remek stílusában még ez a kínos pillanat is gördülékenynek és különlegesnek hatott, amíg észre nem vettem, hogy a mellettem ülő idősebb hölgy időnként a könyvembe pislog. Hogy mit gondolhatott arról, amit látott, azt nem tudom, de valószínűleg legközelebb óvatosabban olvasgat bele mások könyveibe...

A leírások tehát pontosak, most is antropológiai alapossággal elemzik az embereket és azok gondolatait és cseppet sem finomkodnak a valósággal. Az élet néha nehéz, a szürke hétköznapok néha keservesek, az ember néha belefásul, de mindez olyan szépen van elénk tárva, hogy bár olvasás közben elszomorodhatunk, valahol meg is könnyebbülhetünk, hogy igen, néha más is érez így.

"Az élet felfoghatatlan, igazságtalan, mégis folytatjuk, nem menekülhetünk előle, nem ismerünk mást, ez az egyetlen, amiről tudjuk, hogy bizonyosan a miénk: drága kincs, értéktelen kacat."

Nekem tehát nagyon tetszett ez a könyv minden pillanatképével, gyönyörű és profán mondatával, a remek üzeneteivel, így ezúttal sem csalódtam a szerzőben.

Meleg szívvel ajánlom mindazoknak, akik egy különleges könyvre vágynak egy különleges felépítésben szépen megfogalmazott izlandi, ám örök érvényű gondolatokkal és nem zavarja őket, ha nincs cselekmény. Talán a szerző trilógiája egy fokkal könnyedebb olvasmány, így bátortalanabb vállalkozóknak előbb azt javasolnám. Ha viszont valakit egyszer már rabul ejtett Jón Kalman Stefánsson stílusa, nem fog csalódni ebben a könyvében sem.

Még néhány idézet a könyvből:

"Jusson majd eszedbe, amit mondok: az embernek két dologra van szüksége ahhoz, hogy szilárdan álljon, kiegyenesedve járjon, és hogy megőrizze a szeme csillogását, a szíve fürgeségét és a vére zenéjét: egyenes gerincre és könnyekre."

"A zene képes fényt hozni a sötétségbe, képes kiszakítani az embert a szomorúságból, a szorongásból, a negatív gondolatokból, hogy átlendítse az életvidámságba, a létezés, az itt és most örömébe; nélküle az emberi szív élettelen bolygó lenne."

"Tönkretesszük a földet az életmódunkkal, ezzel a ténnyel mindennap szembesülünk, mégis alig teszünk ellene, mintha semmibe vennénk azokat, akik utánunk jönnek."

Beretva és tőr

Ez a könyv egy kiegészítő novella az Ambrózy báró esetei sorozathoz. Időrendben a második kötet (A Rudnay-gyilkosságok) után foglal helyet, bár igazából előtte is el lehet olvasni.

A borító szépen passzol a sorozatba, a könyv terjedelme viszont jelentősen elüt az előző részektől. Ez a novella mindössze 88 oldal, vagyis egy szuszra át lehet lapozni.

Fülszöveg:

"1900 ​verőfényes őszén Budapest székesfővárosa a mesés Perzsia uralkodóját látja vendégül. Muzaffer ed-din Qajar egész udvartartásával utazgat Európában, két marokkal szórva a pénzt és a kitüntetéseket. A magyar fővárosban négy kellemes napot szándékozik tölteni, amiről a sajtó részletesen be is számol, ám még a szemfüles firkászok sem találnak magyarázatot néhány érthetetlen történésre.

Vajon a perzsa uralkodó Budapestre érkezvén miért azt tartja a legsürgetőbbnek, hogy fehérneműt vásároljon? Mi oka lemondani első napján szinte minden programját, és elzárkózni attól, hogy az ország legfőbb méltóságaival találkozzék? Rudnay Béla rendőrfőkapitány vajon miért zárja le légmentesen a Hungária nagyszállót, ahol a sah és kísérete lakik, és mi lehet a magyarázata annak, hogy a személyzet kísértetjárásról pusmog?

Mikor Vámbéry Ármin, a híres Kelet-kutató és Ambrózy Richárd báró is a szállodába siet, már mindenki sejtheti, hogy a háttérben sötét erők munkálkodnak – pedig Hangay Mili kisasszony még csak eztán érkezik!"

Ez a kiegészítő könyvecske egyetlen gyors lefolyású nyomozás történetét meséli el. Egy olyan nyomozásét, amelyre a második kötetben röviden utalást tettek a főhősök. Ellentétben tehát a sorozat gerincét alkotó nyomozásokkal, ez az ügy meglehetősen egyszerű és kifejezetten gyorsan meg is oldódik.
Míg a sorozat fő sodrába tartozó részeket nem tudnám más történetekhez hasonlítani, mert megvan bennük az egyedi hangulat, addig ez a kiegészítő könyv olyan volt, mintha Agatha Christie mesélné el. Engem legalábbis erősen emlékeztetett rá az egy helyszínen lebonyolított, mindentudó nyomozóval koordinált, gyanúsan csavarosnak látszó, ám valójában roppant egyszerű gyilkossági ügy és ennek komótosan, minden résztvevőt felsorakoztató ismertetése.

Persze a főszereplők továbbra is a megszokott módon viselkedtek, de a többi szereplő, különösen a perzsa uralkodó és udvartartása, olyan bohókásan szórakoztatónak bizonyult, hogy ez a kis történet érezhetősen könnyedebb hangvételű lett. Ez persze egyáltalán nem baj.
Van még egy dolog, amiben ez a novella eltér a regénysorozat köteteitől, nincs lábjegyzetelve. A szerző erre külön fel is hívja a figyelmet, ám rutinos olvasó egyből ki is szúrja a kiegészítő információkat tartalmazó lábjegyzetek hiányát. Na, és most jött el a pont, hogy beismerjem, hiányoztak. Számomra már annyira hozzátartoznak a Böszörményi-könyvélményhez, hogy kifejezetten hiányoltam őket. Pedig nem minden lábjegyzetet érzek mindig indokoltnak, de bizonyos helyeken olvasás közben megjegyeztem magamnak, hogy na, itt kellene lennie egynek. Sajnos nem volt ott, így kénytelen voltam magam lábjegyzetelni az olvasást.
Összességében tehát ez egy szórakoztató kiegészítő történet. Nem igazán tesz hozzá az Ambrózy báró esetei sorozathoz, de aki kedveli ezt a regényvilágot és a szereplőit, az úgyis elolvassa. Nekem tetszett és szerintem a sorozat rajongói nem fognak benne csalódni, legfeljebb, ha olyan komoly lábjegyzet szeretetben szenvednek, mint a szerző, mert akkor bizony lesz bennük némi hiányérzet.

Mozgóképek LXXXI.

Még mindig nem sikerült utolérnem magam a bejegyzéseket illetően. Még mindig van hátra három bejegyzés a kínai utazásról és amíg azokat közzé nem teszem, nem írhatok a nyári és őszi másik két utamról. Közben pedig gyűlnek és gyűlnek az egyéb ötleteim (például egy új sorozatajánló) és az olvasásra váró könyvek is a polcomon. A könyvek pedig nálam mindig elsőbbséget élveznek, szóval mostanában többet olvasok, mint írok. Ezért is hozom csak most az októberi filmes élményeimet.

Múlt hónapban öt filmet néztem meg, ezek közül négyet moziban. Ez nem is rossz arány az említett elhavazódásom függvényében.

Akik maradtak

"Egy kamaszlány és egy középkorú férfi egymásra találásának megható hangvételű története a második világháború után. Mindketten sokat veszítettek, és mindketten szeretnének új életet kezdeni, miközben körülöttük már a Rákosi-rendszer diktatúrája alakul. Vajon túl lehet-e élni a múlt és a jövő tragédiáit, ha összekapaszkodnak azok, akik még megmaradtak?"

Nel barátommal mentem el rá moziba.

A film egy regény alapján készült, amit bár még nem olvastam, tudom, hogy jelentős változtatásokkal lett adaptálva. Illetve háttérinfóként azt is érdemes megjegyezni, hogy kifejezetten kis költségvetéssel készült, mert eredetileg tévéfilmnek szánták és nem mozifilmnek. Aztán mégis vászonra került és ezt az alkotást neveztük idén az Oscar-díjra.

Nem hosszú film és nincs nagy cselekménye. Sőt, kifejezetten visszafogott alkotás, mert erőteljesen a két főhősre fókuszál és nagyon sok dologra a nézőnek magától kell rájönnie. Ez azonban egyáltalán nem probléma, mert igazi magyar film. A hazai nézők garantáltan érteni fognak mindent a legapróbb utalásokig. A színészek munkájára nem eshet panasz és eléggé egyben van ez a film. Nekem valami mégis hiányzott, hogy igazán megkedveljem. Olyan kis semmilyennek éreztem, délutáni búslakodásnak mindenféle nagyobb konfliktushelyzet nélkül. Pedig akadt volna benne bőven potenciál egy nagyobb ívű cselekményre, de nem éltek vele. Inkább maradtak a szépen kivitelezett, de visszafogott történetvezetésnél.

Összességében tehát nem rossz film, de nem kiemelkedő alkotás. Azoknak ajánlom, akik egy szomorkás magyar filmre vágynak.

A lelőhely

"Cee, a tizenéves lány és édesapja, Damon a meggazdagodás reményében egy távoli holdra érkeznek, ahol a megbízásuk szerint a hold mérgező erdeinek mélyén rejlő furcsa ásványkincseket kell megtalálniuk és kitermelniük. Hamar kiderül azonban, hogy nincsenek egyedül ebben a bizarr vadonban, és a munkának induló kincsvadászat rövidesen a túlélésért folytatott harccá válik. Miután a lány rádöbben, hogy az erdőség kegyetlen lakosain és konkurens szerencsevadászokon túl saját apja mohóságtól elvakult döntéseivel is meg kell küzdenie, kénytelen a saját lábára állni, hogy kiutat találjon."

Nel nyert két jegyet erre a filmre és bár nem rajongok a sci-fi alkotásokért, elmentem vele.

Hát, ez a film sem fogja megmenteni a világot. A történet nem nagy szám, sőt már-már minden mozzanata ismerős valahonnan máshonnan. A készítők a kreativitást elég szűkmarkúan kezelték. Néhol elég ügyesek voltak, hogy a hétköznapiságot különlegessé tegyék, néhol viszont annyira erőlködve próbáltak valami újat kitalálni, hogy az inkább kiábrándító lett, mint lenyűgöző. Épp ezért nekem ebben a filmben egyetlen dolog volt, ami tetszett, a bolygó. Tetszett az erdő, tetszettek a színek és a levegőben lebegő porszemek és tetszett, hogy minden ismerős, mégis teljesen más hatást keltett. Ezen kívül azonban nehezen kötött le ez a film.

Kizárólag sci-fi rajongóknak tudom ajánlani. Ők talán a sokadik alkalommal is érdekesnek találják a "vissza kell jutni az űrbe, különben itt ragadsz és meghalsz" kissé elcsépelt történetét.

Mű szerző nélkül

"A német művész, Kurt Barnert két egymást követő diktatúra elnyomásában kezdi meg alkotói útját. A fasiszta Németországban születik, majd az NDK-ban válik fiatal felnőtté. Néhány évvel később megszökik Nyugat-Németországba, de sötét múltját nem képes a háta mögött hagyni. A művészi útkeresés, a meghasonlás, a siker visszásságait bemutató és a 20. századi történelem monumentális tablóját képező film az egyik legnevesebb kortárs festő, Gerhard Richter életén alapul."

Erre a filmre én nyertem két jegyet és persze Nel barátomat vittem rá magammal.

Ez egy remek film. Két és fél órás alkotás, de a néző észre sem veszi, úgy beszippantja a történet. Lényegében egy családi drámát mesél el és néhol kifejezetten megterhelő képsorok vannak, amelyek még egy edzett néző lelkébe is bele tudnak gázolni. A film üzenete mégis pozitív köszönhetően a finom humorának, a művészet iránti szeretetének és a szimpatikus főhősnek. A párbeszédek, az események, tele vannak remek gondolatokkal és a tanulság cseppet sem szájbarágós. Ráadásul ami filmes giccsnek tűnhet és a nőző esetleg legyintene rá, hogy "Á, ilyen nincs!", pont az, ami a valóságban is megtörtént. A film ugyanis egy valós festő életén alapszik és a legjelentősebb fordulatok a megtörtént eseményekből lettek merítve. Ebben a filmben egyszerűen minden a helyén van, mint egy művészeti alkotásban. Mindennek van oka, célja és üzenete, csak be kell fogadni.

Nekem nagyon tetszett és csak ajánlani tudom mindenkinek, aki egy remekül összerakott családi történetre vágyik és kedveli a művészetet. Aki pedig nem érti az avantgárdot, mindenképpen nézze meg, mert a film ezt is könnyen megérthetővé teszi.

Joker

"Nem volt még őrültebb, veszélyesebb és viccesebb antihős a képregényvilágban. De hogyan lett Jokerből Joker, a komor Batman örök ellensége és ellentéte? Ez a történet megmutatja, miképpen válhat egy ártatlan lúzerből világok felforgatója, hadseregek legyőzője és szuperhősök méltó ellenfele.
Nem kell hozzá sok – elég a gyilkos humor."

Ezt a filmet San Diegoval néztem meg moziban. Na, és milyen jól tettük, hogy elmentünk rá, mert illik hozzá a széles vászon.

Zseniális alkotás mindenféle tekintetben. Ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy az egyébként nem különösebben filmrajongó F. barátom, aki az összes szuperhős és képregény filmtől kiszalad a világból, lelkesen mesélte nekem, hogy mennyire jó ez a film. Nem kell tehát tudni hozzá, ki az a Joker, csak meg kell nézni és ámulni. Ámulni az összetettségén, a zsigerbe hatoló mondanivalóján, a néhol komikus mégis szívszorító jeleneteken és persze ámulni Joaquin Phoenix játékán. Ha ezért az alakításért nem zsebel be minden díjat, zabos leszek az egész filmszakmára. Elképesztően remek ez a film. Minden képkocka, minden hang minden mozdulat a helyén van és mind-mind árnyalja egy kicsit a főhősről alkotott képet. 

Nekem nagyon tetszett és szerintem Amerikában azért próbálták rásütni az erőszakra buzdító bélyeget (ami egyébként baromság), mert túl jó tükröt tart a mai társadalomnak. Mindenki nézze meg ezt a filmet, de tényleg!

John Wick 3. felvonás

"John Wick (Keanu Reeves), a rémkirály, a rettegett bérgyilkos még sosem volt ennyire szorult helyzetben. A világ összes gyilkosa őt akarja, méghozzá holtan. A befolyásos nemzetközi bérgyilkos szervezet, a Felső Kör ki akarja iktatni, mivel megszegte a legfőbb szabályt: a bűnözőknek menedéket nyújtó Continentál szálloda területén gyilkolt. És ha mindez nem lenne elég, a sebesült Wickre 14 millió dolláros vérdíjat is kitűztek.A magányos harcos a hotel igazgatójától egy órányi előnyt kap. Ám, ha a száműzött státusza életbe lép, egyetlen ember sem lesz a városban, akitől segítségre számíthat. Wick békét akar. A legenda utolsó esélye, egykori bajtársa, a dögös bérgyilkos, Sofia (Halle Berry). A nő támogatásával a profi gyilkos egy mindent elsöprő véres háborúra készül…"

Az első filmmel elvoltam. Nem hagyott mély nyomot, de szórakoztatónak találtam.  A második kevésbé tetszett, de Keanu Reeves miatt még mindig úgy gondoltam, hogy egy akciófilmnek a sok közül elmegy. A harmadik filmet azonban cseppet sem tudtam értékelni.

Akciófilm vagy sem, akkor is kell egy filmnek cselekmény, csakhogy ennek a filmnek nincs. Nincs sztori, amire felfűzhetnék az egymásba átcsapó harcjeleneteket. Nincs logika, nincsenek karakterek. Fél kezemen meg tudom számolni, hányszor szólalt meg a főhős a film alatt és mindig egy vagy legfeljebb két szót vakkantott. A többiek viszont előszeretettel fecsegtek mindenféle érdektelen dologról. A harcjelenetek egy része ugyan még mindig kreatív volt, de a végére úgy éreztem, a Dragon Ball egyik élőszereplős változatát nézem, csak ebben kevesebbet kiabálnak. Fárasztó volt és bugyuta. 

Kár volt rápazarolnom az időmet, szóval ha valakit nem nyűgözött le a második film, meg se nézze, mert ez annak bőven alatta van. Ó, igen, és persze hogy lesz még folytatás. A negyedik film számomra az a kategória , amit tuti nem nézek meg.

Értékelés:

Mű szerző nélkül                      ->  10

Joker                                         ->  10

Akik maradtak                          ->  7

A lelőhely                                 ->  5

John Wick 3. felvonás              ->  3

A birodalom bűnei

Brian McClellan új trilógiába kezdett a lőpormágusok izgalmas világában. 

Habár a spin-off sorozatokkal óvatos vagyok, mert nem mindig teljesítik a hozzájuk fűzött elvárásokat, ezúttal nem haboztam lecsapni A vér és lőpor istenei első kötetére. A szerző előző munkái (Lőpormágus-trilógia) meggyőztek tehetségéről és ennek a háttérvilágnak a kidolgozottsága van annyira részletes, hogy elbírjon még jó néhány kötetet.

A borító mutatós és 600 lapjához jogos volt a kemény kötés.

Fülszöveg:

"Fatraszta nem túl nyugodt hely: bűnözők, szerencsevadászok, vakmerő telepesek és az ősidők relikviái után kutató mágusok végső állomása a vadon kapujában. Csak a kancellár asszony vasakarata és a titkos rendőrség acélos ökle tartja egyben az országot – egyelőre. Az elnyomott nép és a nagy hatalmú birodalmak szorítása egyre erősödik.

A fővárost, Szárazpartot fenyegető felkelés ellen ármánnyal és fegyverrel egyszerre lehet csak küzdeni. A feladat súlya három megbízott vállát nyomja: a simlis ügynök, Michel Bravis, egy jogtalanul elítélt, verhetetlen háborús veterán, Őrült Ben Styke és a lőpormágus zsoldostábornok Vlora Flint képezi az utolsó védvonalat a káosszal szemben.

Amikor egy ásatás során ősi, felfoghatatlan hatalmú monolitra bukkannak, a szárazparti vezetésnek rá kell döbbennie, hogy a lázongás volt a legkisebb problémája…"

Nagyon tetszett, hogy a szerző jó néhány évvel későbbre és egy másik országba helyezte ezt az új történetet, hogy mind időben, mind térben különválhasson az előzményektől. Persze így is voltak átfedések a visszatérő szereplők miatt, akiknek többsége a korábbi mellékszereplő státuszból főszereplővé lépett elő. No, de ennyit a párhuzamokról, lássuk milyen ez az új trilógia.
Még mindig nagyon szeretem McClellan stílusát és még mindig szeretem ezt a mágiával átszőtt lőporfüstös világot. Egyszerűen jó volt ismét belemerülni.
A történet ezúttal is több nézőponton fut, konkrétan három szálon. Mindegyik karakter szála elég izgalmas hozzá, hogy fenntartsa az olvasó figyelmét, főleg amikor elkezdenek egymásba fonódni. Ráadásul tökéletes egyensúlyt tartanak az akció, a politikai intrikák hálója és a titkok felderítése között. A cselekmény ezért sosem laposodik el, mindig történik valami, ami tovább lendíti az események fogaskerekét.
Ami még árnyaltabbá és izgalmasabbá teszi ezt a világot és egyben a történetet, az a palók helyzete. Tetszett, hogy a szerző a klasszikusnak mondható felálláshoz nyúlt, amit sajnos mindenki nagyon is jól ismer. Az őshonos lakosság - akiket ránézésre is könnyű megkülönböztetni a külső megszállókkal, vagy inkább gyarmatosítókkal szemben - helyzete teljesen átérezhető és megérthető. Még úgy is könnyen szimpatikussá vált az ügyük, hogy egy zsoldos, egy elnyomó és egy szökevény szemén át látjuk őket. Remélem, hogy ezzel a vonallal az író a jövőben is fog még valamit kezdeni és a nagy csaták hátterében itt is kibontakozik valami.
Apropó csaták, ez a könyv sem maradhatott el egy véres és hosszú hadi esemény nélkül. Remek volt, mint mindig.
A könyv csavarjait illetően pedig kifejezetten elégedett voltam. Szép kis fordulatok és szép kilátások a következő kötetre még több kincskereséssel, harccal és mágiával.
Összességében tehát ez megint egy izgalmas és remek kötet volt. Határozottan szeretem a szerző munkáit és határozottan szeretem ezt a világot. Nagyon tudom ajánlani mindenkinek, aki a Lőpormágus-trilógiát már olvasta, mert ez is garantáltan tetszeni fog neki.

Kiegészítés:
Mivel trilógiáról van szó, van még további két kötet (Wrath of Empire és Blood of Empire), amelyek közül a második már megjelent angolul, míg a harmadik rész most fog debütálni decemberben. Ráadásként az író kiegészítette ezt a történetet egy előzmény novellával is The Mad Lancers címmel, vagyis Ben Styke főszereplésével. Magyar megjelenésről nincsenek információim, de mivel a Fumax Kiadó gyorsan és hatékonyan dolgozik, egyáltalán nem aggódom.

Nyári Palota Kínában

Utolsó Pekingben és egyúttal Kínában töltött napunkra hagytuk a Nyári Palotát. Ezt pedig nagyon jól tettük, mert szemben a Tiltott Város csalódást keltő tömegnyomarával ez egy kifejezetten kellemes meglepetés volt. Tökéletes volt tehát záróprogramnak.

Nyári Palota

Kunming-tó

Ahogy a nevében is szerepel, ez volt a császár nyári rezidenciája a Csing-dinasztiától. A palota egy mesterséges tó, a 2,2 négyzetkilométeres Kunming-tó partján fekszik. 1998-ban felvették a Világörökség listájára, mint a kínai kertépítészet mesterművét.
Nos, valóban gyönyörű ez a hely és kellően tágas, hogy az ide ellátogató turisták kényelmesen elférhessenek benne.
A parkban kis csapatunk szétvált és mindenki arra indult, amerre épp megtetszett neki valami. Engem két dolog vonzott nagyon, a magaslaton lévő építmények és a vízpart. San Diegóval így először lesétáltunk a bazársorra a Suzhou Streetre.

Suzhou Street

A víz itt a boltok küszöbénél csörgedez és a látogató keskeny kis úton tud körbesétálni.
Ez a terület már a császári időkben is piac volt, konkrétan a császár saját kis butiksora. Őfelsége ugyanis szeretett volna egyszerű emberként sétálgatni és vásárolgatni, már amennyire ezt egy uralkodó megteheti. Úgyhogy megépítette ezt a látványos kis bevásárló utcát, hogy ha a nyári rezidenciájában tartózkodva vásárolgatni támad kedve, lesétálhasson ide.

kilátás a boltokra

Ez a vízparti utcácska természetesen ma is boltokból áll. Van itt minden a klasszikus kínai termékektől (selyem, csecsebecsék) a szokásos bazári holmikig. Vásároltam itt néhány holmit ajándékba, hogy érezzem, milyen volt a császárnak, de mégsem a tárgyak miatt volt emlékezetes ez a hely, hanem a rendkívüli hangulatossága okán. Mindig nagyon megfogott, mikor tradicionális kínai stílusú helyeken jártam és ez pont ilyen.
A vízben persze úszkáltak halak, több hídon át lehetett kelni és lehetett csónakot is bérelni. Utóbbit nem próbáltuk ki, mivel vonzott a többi látnivaló.

vásárlás a császár nyomában

Bármennyire is szeretem a tradicionális kínai építészetet és tetszenek a buddhista templomok, egy idő után egybemosódtak. Csak magamra vethetek, amiért korábban nem ástam bele magam jobban a buddhizmus világába, ahogy ezt más a Lungmen-barlangok esetében megvallottam. Bár, valószínűleg egy buddhista turistának végigjárni zsinórban húsz római katolikus katedrálist pont ilyen lenne.

Kihívás: Hány Buddhát látsz az épületen?

A lényeg, hogy mikor felmásztunk a következő buddhista templomhoz, már meg sem lepődtem. Pedig elképesztően szép volt a ráfaragott sok kicsi Buddha. Szóval inkább a kilátásban gyönyörködtem és már mentünk is tovább a következő épülethez és csak két dolog miatt álltam meg: gyönyörködni az épületek tetejében és a lenyűgöző kilátásban.
A Nyári Palota minden része meseszép. Rengeteg, de tényleg rengeteg fényképet készítettem, de a képek nem adják vissza azt az élményt, amikor az ember a hegy tetején áll ilyen szép épületek között és a távolban Peking terpeszkedő nagyvárosát csodálja.
Egyébként a tóparton egy Hosszú Folyosó névre keresztelt, fedett fából készült és szépen faragott és festett út halad végig, így ezen is végig lehet sétálni, de mi inkább az összevissza mászkálást választottuk. így volt izgalmasabb.

még a tető is gyönyörű

Zhuanlunzang

Tower of Buddhist Incense

Ez a hely tehát elsősorban a hangulata miatt tetszett, másodsorban a gyönyörű épületei miatt és mert zöld környezetben, egy hatalmas parkban foglalt helyet és harmadszor mert felszívta a rengeteg turistát. Volt, hogy teljesen elhagyatott ösvényeken jártunk, kényelmes tempóban mászhattuk meg a magas lépcsősorokat, mert senki sem tülekedett mögöttünk vagy előttünk és a kisebb kiállításokat (ahol elsősorban porcelán holmik voltak kiállítva) is nyugisan nézhettük meg.
A Nyári Palota tehát remek hely, nagyon tudom ajánlani és zárszónak hozzá az egyik itteni kedvenc épületemet hoztam.
A császár szórakoztatására volt itt színház is, ami épp oly impozáns épület, mint a többi és körben külön páholyok vannak, ahol a főurak iszogattak, beszélgettek, játszottak az előadások alkalmával. Jó volt elképzelni milyen lehetett ez a többszintes színház fénykorában tele nézőkkel.

a színház

páholyok

A Rudnay-gyilkosságok

Az Ambrózy báró estei sorozat második kötete is gyönyörű borítót kapott. Körülbelül két hónapot kellett várnom rá, míg megszereztem a könyvtárból - pedig két példány is volt belőle nekik - de megérte a türelmet.

Ez a kötet jóval vaskosabb 558 lapjával, mint az előző és gyilkosság szempontjából izgalmasabb is. Nekem legalábbis jobban csúsztak ezek a rejtélyes ügyek.

A fejezetek eleji fejléces képek sem maradtak el, ahogy a lábjegyzetek sem, de erről majd később.

Fülszöveg:

"1900 ​ősze.
Budapest székesfőváros a perzsa sah látogatására készül. A titokzatos keleti uralkodó teljes udvarházával egyetemben járja be Európát, mindenhol rendkívüli érdeklődést, sőt rajongást váltva ki.

Rudnay Béla rendőrfőkapitányt azonban egészen más nyomasztja: számos olyan gyilkossági ügy aktája hever az asztalán, amit a legkiválóbb detektívjei sem voltak képesek felderíteni. Vajon a ferencvárosi szatócs miért ölte meg a Bécsből öngyilkossági szándékkal Budapestre érkező festőt – a frissen alkalmazott cselédlány miért mérgezte meg úrnője édesanyját, akit addig sohasem látott – a hamburgi kémiatanár miért utazott Triesztbe, hogy ott a vonaton lelőjön egy általa sohasem látott, tízéves kisfiút? A minden lében kanál Hangay Mili kisasszony és az ő morc bárója nyomozásba kezd, nem tudván, hogy életük máris veszélyben forog."

Az újabb nyomozás ott veszi kezdetét, ahol az első kötet, a Leányrablás Budapesten véget ért. Ráadásul nyitánynak máris egy fordulattal indított a szerző, hogy a könyv narrációja ismét két különböző helyszínen és szálon fusson, hogy aztán persze a végére egymásba fonódhassanak. A két cselekményszál közötti egyensúly ezúttal is rendben volt és különösen tetszett, hogy velük lett kiegyensúlyozva a romantikus lányregény és a vérpermetes bűnös város kettőssége is. Ez a rész tehát több szempontból sokkal inkább egyben volt, mint az előző.
A nyomozás zseniálisan volt összerakva. Olyan kreatív és csavaros, ám mégis elképzelhető kapcsolatot teremtett az író a korabeli gyilkossági esetek között, hogy öröm volt olvasni. Ez pedig megalapozta a krimis hangulatot, amit Mili kisasszony toalettjeinek leírásai sem tudtak megtörni.
Továbbra is tetszett a korabeli Budapest leírása és különösen érdekesnek találtam a Tabánban zajló eseményeket. Jó volt a helyi bűnügyekbe a résztvevők szemén át bepillantást nyerni, mivel így sokkal közelebb kerültek az olvasókhoz, mint mikor csak rendőségi jelentések vagy újságcikkek formájában kerültek a lapokra. Ezzel a könyv egy része ismét sötétebb hangulatot kapott, mégsem éreztem úgy, hogy túl erős kontrasztban lett volna a kevésbé sötét részekkel. Ez az erőszakosabb vonal pusztán jót tett a cselekménynek, izgalmasabbá alakította.
A szereplőket illetően is kiegyensúlyozottabb volt ez a kötet. Mili helyenként továbbra is bosszantóan viselkedett, ám volt néhány olyan megmozdulása, amikor végre rászolgált mindarra a dicséretre, amit a környezetében kapott. Például a betörővel szemben tényleg talpraesetten viselkedett. Persze ettől még ő adja a könyv lányosan romantikus vetületét, de ennyi cukormáz kell is a századfordulóhoz.
Richárd továbbra is megnyerő és tetszett, hogy végre nem a többi szereplő véleményéből adódott a titokzatossága, hanem végre ő maga alakította így. Mondjuk úgy, ő is felnőtt a hírnevéhez. A kötet végi viselkedése pedig különösen felcsigázza a kíváncsi olvasókat. Engem legalábbis megnyert a folytatáshoz.
Ami az aktuális rossz fiúkat illeti, ők is teljesen rendben voltak, tökéletesen érthető motivációkkal és jóféle kísérletekkel, hogy megússzák a gaztetteket. Tehát a könyv akcióban dúsabb jeleneteire sem eshet panasz.
Viszont volt két dolog, amit nem igazán tudtam hová tenni. Az egyik Mili feminista élharcosi megnyilvánulásai voltak. Kicsit talán erősnek éreztem, hogy egy vidéki lány, legyen bármennyire is intelligens és szabad szellemű, ilyen gyorsan szakítson a kor minden társadalmi szokásával. Félreértés ne essék, tetszik, hogy az író beleszőtte a női egyenjogúsági törekvéseket és adott hozzá egy szabad szellemű írónő karaktert, csak Mili esetében kissé gyorsnak éreztem a radikalizálódást.
A másik számomra kissé érthetetlen dolog a lábjegyzetekben volt. Tudom, tudom lerágott csont és a szerző a könyv végén megpróbálta elejét venni az ilyen típusú kritikáknak, de akkor is összefoglalom a problémámat. Egyrészt értem az író lábjegyzet fétisét, mert osztozom vele rajta és többségében nagyon tetszett minden kiegészítő információ, de a hatvanadik harmadrangú mellékszerelő lábjegyzetelését akkor is feleslegesnek tartom. Itt pedig kizárólag azokra a személyekre gondolok, akikről csupán annyi információ adódott hozzá lábjegyzet formájában, hogy élt, esetleg itt lakott és pont. Ez ugyanis nem közérdekű információ és bőven el lehetett volna intézni egy előszóval vagy esetleg utószóval, hogy a könyvben szereplő minden név valóban akkor élt személyektől lett kölcsönvéve, ám minden más a fantázia műve. Ez pedig azért lett volna szerencsésebb, mert volt olyan oldal, ahol a regény szövege a lap felét vagy annál is kisebb hányadát foglalta el, míg az ilyen lényegében semmitmondó lábjegyzetek a maradék hely összességét. Szóval én az ilyen típusú lábjegyzeteket teljesen feleslegesnek éreztem. A többi viszont remek volt.
Összességében tehát ez egy remek folytatás volt és önmagában is megállná a helyét a jóféle nyomozással. Nekem nagyon tetszett, jobban is mint az első rész, így tudom ajánlani mindenkinek, aki a leányrabláson már túl van, mert ha az tetszett, garantáltan nem fog csalódni a folytatásban. Ha pedig valaki még nem olvasott volna Ambrózy báróról és a minden lében két kanál Hangay kisasszonyból, akkor ideje változtatnia rajta. Ez egy olyan hazai történet, ami megérdemli a figyelmet.

Kiegészítés:
Ahogy az első kötet értékelésénél említettem, van még további két kötet (Ármány és kézfogó, Nász és téboly), ami időközben még egy résszel (Szer'us világ) bővült. A sorozat tehát jelenleg öt kötetnél jár és úgy néz ki, még mindig nincs lezárva. Ez azért is nagyon érdekes, mert ennek a második kötetnek a végén az író úgy búcsúzott, hogy már egy csak könyv van hátra. Kíváncsi vagyok, mitől gondolta meg magát, így igyekszem minél előbb tovább olvasni a báró úr nyomozásait.

A Fényigéző

A második kötet szórakoztatóságán felbuzdulva nem haboztam lecsapni A mágia árnyalatai trilógia befejező részére. Kár, hogy a lezárás érdektelenebbnek bizonyult, mint a történet nyitó kötete.

A borítóra viszont egyáltalán nem lehet panasz, tökéletesen illik a korábbi részekhez fekete-fehér-vörös színkombinációjával és London térképe ismét hangsúlyosabbá vált rajta.

576 oldalával épp olyan hosszú, mint az előző kötet, ezért is kár, hogy tartalom szempontjából ez a vastagság elég nagy túlzásnak érződik.

Fülszöveg:

"Végigsöpör a sötétség a mágiában gazdag Londonon. A mágia törékeny egyensúlya felborult, uralkodók buknak el, mialatt a gonosz feltartózhatatlanul gyilkol a birodalomban. Kell, az egyik utolsó antari mágus és Szelina Bard, az ügyes tolvajlány felveszi a harcot az ősi ellenséggel, aki magának követelik a hatalmat a főváros fölött. A pusztító mágia ellen csel, hősiesség, kitartás és bajtársiasság a fegyverük."

A történet ott veszi fel a fonalat, ahol a második rész véget ért, vagyis a mágikus viadal után. Ez egy elég izgalmas felütés és elég gyorsan meg is sokszorozódnak a problémák Holland jóvoltából, de aztán valahogy a könyv ellaposodik. A történet fő konfliktusa nyilvánvaló és egyértelmű, az írónő mégis addig húzta és tűzdelte tele mellékszálakkal, hogy az egész egy rettentően elnyújtott és érdektelenné váló problémává alakult.

Egyszerűen túlságosan sok a kitöltő elem: visszaemlékezések, más országokkal kapcsolatos politikai kérdések, furcsa narrációváltások, amelyek kiszólnak a történetből, Szürke London, sőt még Fehér London is egy érdektelen mellékszereplővel, illetve rengeteg felesleges verbális évődés a főhősök között. Helyenként konkrétan untam ezt a könyvet.

Az írónő tehát túlnyújtotta, mint háziasszony a rétestésztát és sajnos még mindig nem döntötte el, hogy milyen legyen az ízvilága. A kötet felütése sötét, már-már apokaliptikus és hullanak az emberek tömegével. Ehhez hozzájön Lina a kiállhatatlan (Rájöttem, hogy sajnos egyáltalán nem kedvelem.), aki mindig bajba kerül, mindig lekaszabol egy tucat embert lelkiismeret-furdalás nélkül, ám mégis ő a női főhős. Az ő karaktere tehát tovább növelné a könyv sötét tónusait, ha nem lenne tinilány és ez nem lenne valójában egy tinikönyv. Attól ugyanis, hogy patakokban folyik a vér, mert az antarik valahogy sosem fogynak ki belőle, nem lesz ez egy véresen komoly kötet, sőt. Lina gyerekes hisztijei és szónoklatai Holland ellen nevetségesek voltak. A hölgy ugyanis épp olyan hidegvérű gyilkos, ha nem rosszabb, mint a fehér londoni srác, csak épp eljátssza a mártírt, mert egy számára kedves ember eltávozott az élők sorából. Ismétlem, a fél lakosság elpusztult díszletként, de mégis ezen haláleset körül forog a világegyetem, vagy legalábbis Lina világa és ezzel a könyvvé is.

A tinikönyv effektust pedig mi sem mutatja jobban, mint hogy itt a világ - vagyis inkább világok - vége, spontán lángra kapnak emberek az utcán, mégis mindenki a szerelmi életével van elfoglalva. Olyannyira, hogy az időhúzásnak is minősülő kis kirándulás nászúttá válik egy indokolatlan ágyjelenettel és "mágikus orgazmussal." Igen, ez a szókapcsolat szerepel ebben a könyvben. Nem, én sem értem, miért volt erre szükség...

Ráadásul, ha már szerelmi szál, az írónőnek nem volt elég Kell és Lina bimbózó románca (pedig nagyon tetszett, hogy a történet elején mellékes szálként volt csak jelen), hanem bele kellett szuszakolnia egy szerelmi drámába a másik herceget is. Ráadásul, hogy csavaron egyet rajta, egy meleg szerelmi drámába gyömöszölte szegényt, akinek amúgy is épp elég érdekes és problémás lett volna a puszta léte is a korábbi varázslatoknak köszönhetően. Nem mintha gondom lett volna a herceggel és hősszerelmes kalózával, de az írónő ezzel sem igazán kezdett semmit az időhúzáson kívül. Elhintette, hogy ebben a világban sem mindenki fogadja el az azonos neműek kapcsolatát, aztán a végén mégis minden egyszerű és boldog véget ért.

Apropó vég, a befejezés a hosszú felvetetés után kurtán furcsán és cseppet sem sötéten hatott. Néhány szereplő ugyan meghalt, de senki hangsúlyos és így a felvezetett világpusztulás és sötétség teljes mértékben hiteltelenné vált. A boldog befejezés még egy strigulával gyarapította a kötet tinikönyv oldalát.

Összességében én egy sokkal feszesebb és összeszedettebb befejezést vártam, ám sajnos ezt nem kaptam meg. A történetet és nagyjából a világok közötti mászkálást is lezárta az írónő, mégis maradtak nyitott kérdések és egyáltalán nem úgy néz ki, hogy Vörös London még száz évig fényesen és dicsőn fog uralkodni.

Azért nem bánom, hogy elolvastam, mert így megtudhattam, hogy mi lett a szereplők sorsa, de el nem vagyok tőle ragadtatva. Kizárólag azoknak ajánlom, akiknek az első két könyv maradéktalanul tetszett, mert nekik valószínűleg ez is fog. Viszont, ha valaki az előzményekben talált kivetnivalót, az óvatosan kezdjen bele ebbe a részbe, mert valószínűleg itt is találni fog.