Trójai protokoll / Kilépési stratégia

 Az Öldöklő-naplók harmadik és negyedik része magyar megjelenés szerint egy kötetbe került. Ez egy teljesen logikus lépés volt a Fumax kiadó részéről.

A borító ezúttal is mutatós és a második történethez kapcsolódik. Terjedelme pedig így együtt is csak 336 oldal.

Fülszöveg:

"Mindenki kedvenc embergyűlölő BiztEgysége nem pihen a babérjain. Szinte üldözik a veszélyes helyzetek, pedig ő csak annyira vágyik, hogy hagyják békén, hadd legyen minél messzebb az emberektől és maradjon minél több szabadideje. Azok a sorozatok nem nézik meg magukat, ugyebár…
A Trójai protokollban a SzürKrisz cég elleni per elakadt. A hatóságok csak a sötétben tapogatódznak a túlságosan is hatalmasra nőtt vállalat ügyében, így Öldöklő eldönti: segít a hiányzó bizonyíték megszerzésében még akkor is, ha ezért egy univerzum háta mögötti terraformáló állomásra kell utaznia.
A ciklus negyedik történetében, a Kilépési stratégiában Öldöklő megpróbálja rendezni bonyolult kapcsolatát dr. Menszával, ám a független rendszerhez tartozó Megóvás vezetője úgy tűnik, nem elérhető, sőt, valószínűleg egyáltalán nincs biztonságban… BiztEgységünknek vissza kell merészkednie a Céges Perem veszélyes világába, hogy megmentse az egyetlen embert, akit talán a barátjának nevezhet."

 Ez a sorozat még mindig szuper és még mindig nagyon szórakoztató. Mielőtt azonban rátérnék külön-külön a két történetre, néhány általános észrevételt muszáj megjegyeznem.

Egyrészt tényleg nagyon okos döntés volt egy kötetbe fűzni ezt a két történetet. A Trójai protokoll ott veszi fel a történet fonalát, ahol az előző rész letette. A vége pedig épp annyira marad függőben, hogy az olvasó azon nyomban akarja a folytatást. Szerencsére itt nem kell várni, elég lapozni egyet, és már folytathatjuk is a Kilépési stratégiával. Számomra ez tehát egy kifejezetten kellemes élmény volt, és van egy olyan érzésem, hogy az olvasók 98%-a egyet is ért velem.

A történet egyébként meghagyja az epizodikus cselekményvezetést, hiszen minden részben külön-külön feladat van, amit meg kell oldani. Ezek a külön feladatok azonban lazán kapcsolódnak, és nem csupán a főhős személye köti őket össze, hanem a vállalati harcok is. Van tehát egy laza cselekményszál, ami összefűzi az egyes részeket, és folyamatosan fenntartja az olvasó figyelmét a folytatás iránt.

Érezhetően egyre tágabb a világ, amelyben az írónő mozog. Míg az első részben egy szűk térben és időben haladt a történet, a folytatásokban egyre távolabb került különféle bolygókon át, és időben is egyre többet ölelt fel egy-egy kaland. (Oké, az idő nagy részét a főhős utazással és sorozatnézéssel töltötte.) Ennek következtében pedig egyre több lett a sci-fi elem. Bizony, ez a kötet már keményen sci-fi történetnek tekinthető. Rengeteg technikai és politikai információt tartalmaz, ami bár szükséges a világkép tágításához, nem annyira szórakoztató, mint amikor csak a kedvenc sorozatára vágyó főhős szűk buborékában jártunk. Ráadásul eddig magasról tett a hírekre, emberek dolgaira, most viszont kénytelen velük foglalkozni, így a fókusz kicsit eltolódott technikai irányba. Félreértés ne essék, még mindig szórakoztató, csak most már nem egy szórakoztató történet sci-fi elemekkel, hanem egy sci-fi nagyon szórakoztató elemekkel.

Ennyit az általános igazságokról, most térjünk rá a két történetre:

Trójai protokoll

Ez a történet Öldöklő magánakcióját meséli el. Azt, hogyan jut el egy bolygóra embernek álcázva magát. Ott hogyan göngyölíti fel a csúnya nagyvállalatok piszkos ügyeit, és persze ment meg közben néhány embert. Szóval csak a szokásos szokásosan szórakoztató köntösben.

Nagyon tetszett, hogy egyre ügyesebben olvadt be az emberek közé, egyre jobban viselte a jelenlétüket és egyre több kérdésen töprengett. Mint például a robot kedvencek sorsa. Apropó kedvenc, ebben a részben is talált egy új barátot. Természetesen ez megint egy egyoldalú kapcsolat volt, és meglehetősen hamar véget is ért.

A történet még mindig karakterközpontú, és a szerző még mindig jól használja a főhőst. Továbbra is szerethető, továbbra is érdekes, és minden emberinek tűnő dolga mellett még mindig megtartotta mechanikus gondolatait. Ez talán a történet lezárásában érezhető a legjobban.

"A visszaúton a hajó műhelyében szétszedtem és átépítettem a fegyvert, hogy kisebb, és így könnyebben elrejthető legyen. Ezzel most már nem csak elszabadult BiztEgységgé, hanem páncélos biztonsági személyzet kiiktatására szolgáló fegyverrel felszerelkezett elszabadult BiztEgységgé avanzsáltam. Azt hiszem, ezzel pontosan eleget tettem az emberek elvárásainak."

Kilépési stratégia

Ez a sorozat eddigi legakciódúsabb része. Ez már nem öncélú kalandozgatás, hanem egy igazi küldetés. Ráadásul olyan küldetés, amit ez a kedves BiztEgység a szívén visel. Szóval elég hamar beindul az akció, és ez a pörgés szinte végig kitart.

Talán nem árulok el nagy titkot, ha megjegyzem, hogy felbukkannak benne az első részből megismert karakterek. Ezzel egyrészt a köteteken átívelő cselekmény visszakanyarodik a kiindulási ponthoz, másrészt újra felveti a főhős érzelmi kérdéseit. Ezzel pedig rájöttem valamire, nem akarom, hogy jól kijöjjön az emberekkel. Szórakoztató a feszengése és sokkal, de sokkal jobban illik hozzá, amikor más robotokkal beszélget, mint amikor emberekkel. Ebben a részben helyenként nekem már kicsit túlságosan emberi volt, pedig a szerző érezhetően próbált figyelni erre. Ettől függetlenül tetszett a lezárás, és továbbra is ő a kedvenc gyilokdroidom.

Összességében tehát ez egy nagyon szépen kivitelezett kötet. Hozta a sorozat megszokott elvárásait. Úgy befaltam, mint a robotpinty és közben remekül szórakoztam. Viszont, ha kedvenc kalandot kell választani, az egyértelműen a második rész, mert KÖX.

Ha valaki kedvelte az előzményeket, mindenképpen olvassa el ezt is. Aki pedig még nem ismeri ezt a sorozatot, az mire vár, intergalaktikus meghívóra?

Kiegészítés:

Ezzel a könyvvel az eddigi magyar megjelenések végére értem. Martha Wells azonban szerencsére nem engedte még el ezt a remek karaktert, és írt még néhány rövidebb-hosszabb történetet róla. Egyrészt írt egy kis szösszenetet, hogy mi történt közvetlenül a Kilepési stratégia vége után, másrészt írt egy újabb kalandot Network Effect címmel, illetve írt ennek egy előzmény kiegészítést is Fugitive Telemetry címmel. Remélem, ezek is megjelennek majd magyarul, akár egy kötetben összevonva.

A sorozatnak azonban még mindig nincs vége, mert van egy hetedik rész is, System Collapse címmel amit őszre ígért a szerző. Szóval van még potenciál bőven ebben a sorozatban.

Bronzváros

Még egy fantasy sorozat, ami régóta érdekelt, csak a terjedelme miatt tartottam tőle. Ezt az évet azonban az "ugorjunk fejest minél több hosszú fantasy történetbe" jelmondat jegyzi számomra, ezért döntöttem úgy, belevágok ebbe is.

A borító mutatós, 528 oldalával valóban terjedelmes olvasmány, és egy trilógia nyitó kötete.

Fülszöveg:

"Nahri ​sosem hitt a mágiában, de megvan a tehetsége hozzá: a 18. századi Kairó utcáin nem találni nála kiválóbb szélhámosnőt. Ám mindenkinél jobban tudja, hogy amivel a kenyerét keresi – tenyérjóslás, zár-szertartások, gyógyítás –, az egytől egyig szemfényvesztés, bűvészmutatvány, tanulható képesség. Eszköz arra a csodás célra, hogy kizsebelhesse az oszmán nemeseket.
De amikor Nahri véletlenül megidézi maga mellé Dárát, a hozzá hasonlóan dörzsölt és sötéten rejtélyes dzsinn harcost, akkor kénytelen elismerni, hogy a varázsvilág – melyről szentül hitte, hogy csupán a gyerekmesékben létezik – valódi. Mert Dára megoszt vele egy lélegzetelállító történetet: a tűz lényeitől hemzsegő forró, szélfútta sivatagon és a rejtélyes máridok nyughelyének otthont adó folyókon, az egykor szemkápráztató emberi világvárosok romjain és a hegyeken túl – ahol még az égben köröző ragadozó madarak sem azok, aminek látszanak – terül el Dévábád, a legendás bronzváros, melyhez Nahrit eltéphetetlen kötelék fűzi.
Dévábád bűbájokkal átitatott díszes bronzfalai és a hat dzsinntörzs kapui mögött régi ellentétek húzódnak. Amikor Nahri úgy dönt, hogy belép ebbe a világba, az érkezése egy évszázadok óta fortyogó háború kirobbanásával fenyeget. Nahri hamarosan kénytelen megtanulni, hogy az igazi hatalom kegyetlen és könyörtelen. Még a mágia sem védheti meg a nemesi intrikák veszélyes hálójától, és a legagyafúrtabb cselszövések is végzetes következményekkel járhatnak."

Ennél a történetnél a háttér volt számomra igazán vonzó. Kezd kicsit unalmassá válni a középkori háttérrel rendelkező fantasy történetek tömege. Oké, helyenként előfordulnak későbbi századokat idéző történetek is, ám ez a ritkább eset. Illetve bármennyire is oda és vissza vagyok a sárkányokért és egyéb európai mitikus lényekért, jólesik néha valami újról is olvasni. Ez a kötet pedig épp ezt adta nekem.

A történet a Közel-Keleten játszódik, így az ottani mondavilágból merít. Elsősorban a dzsinnek és a hozzájuk köthető mágia  áll a középpontban, ez van a leginkább kifejtje, megalapozva, de felbukkannak egyéb keleti elemek. Eddig még nem olvastam ilyen hátterű történetet, úgyhogy kifejezetten üdítőnek találtam. A szöveg egyébként jól adagolja a kulturális elemeket, idegen kifejezéseket és a mágiát is. Könnyedén fel lehet tehát venni a ritmust, ám aki segítségre szorulna, annak ott a kötet végén található szószedet. Abban minden össze van foglalva a mitikus lényektől a ruhadarabokon át a különféle titulusokig.

A világfelépítésre tehát nem eshet panasz, a szerző széles körben mozog, kellemes tempóban adja az információkat és kifejezetten összeszedett. Kell is ez az összeszedettség a századokon át ívelő rokoni kapcsolatok miatt. A könyv ugyanis harmadában egy családtörténet. Pontosabban családok története, mert az említett szálak miatt időről-időre összefutnak a karakterek és leszármazottak. Bizony, a ki kinek az ellensége vagy épp rokona egy kifejezetten szerves és érdekes része ennek a történetnek.

A cselekmény két szálon, két szereplő nézőpontjából íródott. Egyrészt Nahri, a mindennel épp csak ismerkedő lány szemszögéből, másrészt Ali, a politikai intrikák közepében egyensúlyozó herceg szemszögéből. Ez a két szál remek módon kiegészítette egymást. Az olvasó egyszerre kapott kívülről és belülről is magyarázatot a világról, a szereplőkről és az elsődleges konfliktusról. Illetve a két nézőpont egyensúlya is megfelelő volt. Egyik sem nyomta el a másikat, se izgalom, se kíváncsiság tekintetében. Persze ettől még az olvasó foglalhat állás egyik vagy épp másik szereplő szimpátiája szerint, de mindenképpen jól kiegészítették egymást.

A karakterek felépítettsége a háttérvilág kidolgozottságának szintjén áll. Összetett és érdekes figurák, akik ha nem is tűnnek kifejezetten szimpatikusnak vagy érdekesnek, akkor is tartogatnak némi meglepetést. Tetszett, hogy a szerző pártatlan maradt. Nem állította be egyik oldalt se jónak, se rossznak, csak mindegyikről elmondta, amit kell, az olvasó meg döntse el maga, kinek szurkol. Ez a döntés pedig egyáltalán nem könnyű, mert hiába mágikus lények, itt bizony mindenki emberi. Esendőek, hibáznak, a jó cél, vagy jónak vélt cél érdekében követnek el rossz dolgokat, ítélkezni felettük ezért nem egy egyszerű faladat. De szerencsére nem is kell, mert mindig jön egy új elem a kirakóshoz, hogy árnyalja a képet, és a szerző érezhetően tartogat még bőven meglepetéseket.

A szerelmi szál is egy összetett csomó ebben a történetben. Hiába volt már a kötet elején borítékolható, ki ki után mutat majd érdeklődést, és hiába irtózom a szerelmi sokszögektől, kellemesen kusza lett az összhatás. Van itt minden a tiltott-tól a viszonzatlanon át az elfojtott érzelmekig. Ez pedig jóval érdekesebbé tette ezt a vonalat.

Volt még egy elem a kötetben, ami kifejezetten tetszett, a múlt és emlékezet kezelése. Tetszett, hogy a szerző okosan kezelte a mi lenne, ha a múltbéli legenda éltre kelne és elmondaná a saját nézőpontját kérdéskört. Ez igazi mélységet adott a történet hátterének és a szereplőinek is.

Összességében tehát egy kifejezetten kellemes meglepetés volt ez a könyv. Nagyon tetszett a felépítettsége, üdítő volt benne a sok új elem, a cselekmény végig izgalmas maradt és a szereplők is érdekesek. Szuper olvasási élményt nyújtott, amit jól mutat, hogy terjedelme ellenére nem egészen egy hét alatt befaltam ezt a könyvet.

Bátran ajánlom minden fantasyt kedvelő olvasónak, és különösen azoknak, akik valami újra vágynak. Nyári hőségben sivatagról szívesen olvasók előnyben.

Kiegészítés:

Mivel trilógiáról van szó, van még két kötete. Szerencsére mindegyik elérhető magyarul, így hamarosan kézbe fogom venni a második részt (Rézkirályság), és ha az is tartja a színvonalat, remélhetőleg még idén sort kerítek a befejezésre (Aranybirodalom) is.

40 nyári nap

Leiner Laura könyvei számomra a könnyed és kellemes olvasási élmény kategóriába tartoznak. Akkor szoktam kézbe venni őket, ha úgy érzem, sok volt a nehéz témájú kötet vagy épp túl sok olvasási csalódás ért, illetve ha épp egy gyorsan befalható könyvre vágyom. Eddigi tapasztalataim alapján ugyanis a könyvei mindig hozták a megszokottan könnyed hangulatot, mindig gyorsan pörögtek a lapok, és mindig kellemesen elszórakoztattak. Igen, itt jön a képbe egy hatalmas DE. De ez a könyv megtörte a sémát.

A borító rendben van, nem kiemelkedő, de mutatós darab. A 608 oldalnyi terjedelmemről azonban ez már nem mondható el. Konkrétan ez az írónő legvastagabb munkája, de csak azért, hogy még nagyobb legyen a csalódás.

Fülszöveg:

"A tizenkilenc éves Zoé nyári munkát vállal egy állatparkban, ahol a flamingókerttel szemközti pultnál árusít pereceket a látogatóknak. A monoton napok fénypontját eleinte csak a reggeli HÉV-ezés jelenti számára, ahol megtetszenek egymásnak egy vele egy időben utazó, de eltérő megállónál leszálló sráccal. Az idő előrehaladtával azonban Zoé a reggeli utazáson túl egyre több örömét leli az állatparki munkájában is. Zárkózottsága ellenére szép lassan összebarátkozik az állatparki dolgozókkal, különösen Szakóval, aki egyediségével és különleges gondolkodásmódjával tökéletesen kiegészíti az érettségi után megrekedt lányt, és segít tisztán látni önmagát.
A felnőtté válás előtt álló két fiatal útjainak kereszteződéséből egy nem mindennapi kapcsolat alakul ki, ami nem csupán végigkíséri, de nagyban meg is határozza Zoé állatparkban töltött negyven nyári napját."

  Mielőtt kifejtem, miért hatalmas csalódás ez a könyv, nézzük meg, milyen szokványos elemeket használt. Kamasz főhőslány pipa. Furcsa becenevű főhőssrác pipa. Kiszámítható románc pipa. Egy konkrét, jól behatárolt időszakban játszódó "cselekmény" pipa. Generációs különbségek hangsúlyozása, pipa. Önismétlés újra és újra, persze, hogy pipa.

Most nézzük meg, milyen visszatérő elemek hiányoznak a történetből. Csupán poénokat szolgáltató karakter nincs. Epekedés a főhőssrácért nincs. Humor, nincs. Cselekmény sosem volt. Tanító szándék hiánycikk.

Ezek a felsorolt elemek - akár megtalálhatók ebben a könyvben, akár nem - általánosan jellemzőek az írónő munkáira. Lehet őket szeretni, vagy kevésbé szeretni, de eddig mindig ott voltak, és ezzel is teljesítettek rengeteg elvárást, mikor az olvasó kézbe vette őket. Mert az olvasó igen is számít a megszokottság érzésére. Persze ezen lehet változtatni, lehet új utakat felfedezni, finomítani, javítani, azonban itt sajnos nem ez történt. Kikerültek a megszokott elemek, de nem került a helyükre semmi más. Ez a könyv ugyanis 600 oldalnyi felesleges szavak egymás utáni végtelen sora. Nem, nem estem túlzásokba, mert ez bizony nem szól semmiről. Na, nem amolyan "könnyed kis történet vagyok, nem akarom megmenteni a világot, csak szórakoztatni kicsit" fajtából, hanem a semmi, de tényleg semmi nem történik, de azért ismételjük meg újra és újra pokolbéli bugyrából.

Ez a könyv maga az unalom. Olyan volt végigrágni magam rajta, mintha újra általános iskolás lennék a nyári szünet közepén, amikor semmit sem lehet csinálni, mert nincs kivel, nincs mit és amúgy is olyan meleg van, hogy csak fekszel a padlón, és számolod a másodperceket. Nem épp kellemes. Ráadásul a szerző tisztában volt vele, hogy ez a könyv nem szól semmiről, mégis megpróbálta meggyőzni az olvasót ennek ellentétéről, hátha 550 oldal után eljutott már az apátia azon szintjére, hogy ez sikerülhet. A kötet utolsó 50 oldala ugyanis nem más, mint magyarázkodás, hogy igen, nem történt semmi, de ez így hiteles, ez így jó, és amúgy személyiségfejlődés meg útkeresés bla-bla-bla. Hát, nem. Ebben egy morzsányi személyiségfejlődés nincs, mert Zoének se a kötet elején, se a kötet végén konkrétan nincs személyisége. Akár robot is lehetne, annyira nem érdekli semmi, annyira közönyös minden iránt és annyira monoton módon csinálja ugyanazt 40 napon és 600 oldalon át. Konkrétan minden reggel ugyanazt az avokádós pirítóst eszi. Ja, 40 papig... Az útkeresés pedig ennél is nevetségesebb. Zoé ugyanis nem keres semmit, csak sodródik az árral, és egy idő után megállapítja, hogy amerre épp elsodorta az ár (ami a szülői nyomásból és a teljes érdektelenség hullámaiból tevődött össze), az neki épp megfelel.

Persze, nem lenne ez a kötet az írónő munkája, ha nem lennének benne hosszú monológok a világ dolgairól. Csakhogy ezek a monológok egyrészt épp olyan unalmasak, mint minden más ebben a könyvben, másrészt még a tanmese jelleg sem sikerült. A popkulturális utalások is vérszegények. Újra és újra előkerül a TikTok, a többi platform meg már a boomereknek való és pont. A streaming szolgáltatós hasonlatok pedig egyszer működtek, hatodszorra már kevésbé. 

Mondtam már, hogy nincs humor ebben a kötetben? Konkrétan egyetlen mosolyt sem tudott kicsalni tőlem, a párbeszédek pedig épp úgy nem szóltak semmiről, mint a nemlétező cselekmény. Mert az nem cselekmény, hogy a főhős megeszi a pirítósát, felszáll a HÉV-re, elad pár percet, beszélget a semmiről, aztán hazamegy. Nem történik semmi, de tényleg semmi. Az egyetlen és minimális változást a napokban az időjárás adja. Bizony, időjárás, micsoda izgalmak...

Gondolhatnánk, ha már cselekmény nincs, mondanivaló nincs és a főhőslány is egy cserebogár összetettségi szintjén áll, csak van benne egy érdemleges szerelmi szál, hiszen mégis csak egy babarózsaszín borítójú ifjúsági kötetről van szó. Hát, rosszul gondoljuk. A szerelmi szál nem szerelmi szál, hanem egy boríték, amit az olvasó az első oldalon kinyit, elkönyveli, hogy összejönnek és a végén bólint, hogy ahogy megjósolta összejöttek. Csakhogy a két esemény között nem történt semmi. Nem volt bimbózó románc, nem volt utalgatás, nem volt egyetlen lépés a másik felé, csak csevegtek a semmiről és a végén nagy drámaian összejöttek. Az utolsó pár oldal ugyanis egy vicc. Úgy siratják az unalmas nyári munkát és az együtt unatkozással töltött időt, mintha ez lett volna életük fénypontja. Tényleg teljesen hiteles reakció... Ráadásul, azok alapján, ahogy Zoé a dolgokat kezeli, nem jósolok nagy jövőt ennek a kapcsolatnak, mert jön egy másik hullám, és úgy elsodorja, mint a pinty. Ezt pedig épp olyan nyugodtan és érdektelenül fogja fogadni, mint minden mást az életben.

Összességében ez a könyv nem szól semmiről és egyáltalán nem szórakoztató. Lényegében teljesen felesleges, kár rápazarolni az időt. Leiner Laura is jobban tette volna, ha megvárja, míg lesz egy ötlete egy igazi történetről, és akkor ír, nem pedig ötlet nélkül csak azért, mert évente ki kell adni egy könyvet és punktum.

Senkinek sem ajánlom. Se nyári szünetben unatkozóknak, se a szerző korábbi köteteit kedvelőknek, se senki másnak. Senkinek sincs szüksége egy ilyen nagy terjedelmű csalódásra.

Könyves félévzárás 2023

Két éve már írtam egy ilyen könyves félévzárásról szóló bejegyzést. Akkor sem pánikoltam és most sem fogok, hiába szerepel a kihívás eredeti címében. Csak összegzek kicsit, átgondolom, hogyan értékelném az eddigi olvasmányaimat, és bővítem az amúgy nem épp népes bejegyzéseim számát. Aztán majd év végén a nagy éves könyves összegzésnél látni fogom, hogyan formálódott a véleményem.

Idén eddig 22 könyvet olvastam el, illetve két kötetnél az olvasás épp folyamatban van. (Az egyiket egyébként már nagyon szeretném befejezni, de nehezen csúszik.) Ez nem sok, de teljesen elégedett vagyok vele. Így adta a szabadidő, a kedvem és az olvasási élmények háromszöge. Egyáltalán nem szoktam darabszámokon stresszelni, csak a minőségen. Inkább legyen kevés elolvasott könyvem, ami jó élményt nyújtott, mint sok, ami egyáltalán nem tetszett.

Na, de lássuk a szempontokat és értékeljünk néhány könyvet!

A legjobb idei olvasmányod

Ez a cím egyelőre betöltetlen. Félreértés ne essék, olvastam már idén jó könyveket, ám nem volt köztük olyan kiemelkedő alkotás, amit úgy érezném nehezen tudna legyőzni egy későbbi olvasmány. Szóval szerintem az idei legjobb olvasmányom még vár rám az év második felében.

A legjobb folytatás, amit idén olvastál

Könnyű kérdés, mert a válasz egyértelműen a Mesterséges sors. Nem csalódtam a kedvenc gyilokdroidomban, a második kötet is hozta a színvonalat.

Friss megjelenés, amit nem olvastál még, de szeretnél

Általában kis fáziskésésben vagyok a friss megjelenésekhez képest. Többnyire egy-két évvel lemaradva kerülnek kezembe könyvek, mert nem igazán nézem a dátumokat. Ha megtetszik valami, elolvasom, és hogy ez friss vagy régi, cseppet sem érdekel. Azonban a válasz kedvéért végignéztem a molyos kívánságlistámat, és találtam egy kötetet, ami idei megjelenésű és kifejezetten érdekel: Nyolc hegy. Jó lenne hamarosan sort keríteni rá.

Legjobban várt friss megjelenés az év második felére

Erre kivételesen van konkrét válaszom. A Könyvhéten tudtam meg, hogy az egyik kedvenc szerzőmnek új kötetei jönnek. Az egyiknek pedig már van borítója (ami egyébként gyönyörű), és konkrét megjelenési dátuma is. Szóval, amit nagyon várok, azonnal le fogok csapni rá, az a Hiányod maga a sötétség.

Legnagyobb csalódás

Sajnos ehhez a ponthoz több könyvet is tudok mondani, mert nem minden folytatás volt olyan jó élmény, mint a korábban említett Martha Wells kötet. Lássuk őket helyezések szerint:

Bronzérmes csalódás a legutóbb befejezett olvasmányom, a Történetek a kávézóból. Sokkal többet vártam ettől a könyvtől, ám inkább unatkoztam rajta, és nagyon haragszom a szövegben hemzsegő hibákra.

Ezüstérmes csalódás a Győztesek. Backman elfáradt a harmadik kötetre, érezhetően ki is fogyott az ötletekből, így egy méltatlanul gyenge harmadik kötettel zárta az egyébként jó sorozatát.

És az aranyérmes csalódás a Minden Dolgok Neve.  Kíváncsi leszek, hogy év végén megmarad-e a csalódás kategóriában, vagy megkapja az év legrosszabb könyve címet is. Esélyes rá, az egyszer már biztos.

Legnagyobb meglepetés

Sajnos eddig pozitív értelemben még nem lepett meg könyv. Amire számítottam, hogy jó lesz, az vagy épp annyira volt jó, mint sejtettem, vagy épp csalódást okozott, lásd az előző pontot. Na, de kedvelem a kellemes meglepetéseket, így remélem, az év második felében kezembe akad legalább egy olyan kötet, ami váratlanul lesz kiemelkedően jó olvasmány.

Kedvenc új szerző

Kedvencek közé bejutni nem könnyű nálam, csak néhány szerzőre szoktam így hivatkozni. Ehhez a ponthoz ezért egy olyan szerzőt választottam, akitől szívesen olvasnék még, ez pedig nem más, mint Richard Powers, mert az Égig érő történet meggyőzött róla, hogy érdemes figyelnem rá. Épp van is egy másik magyarul megjelent könyve, amit olvashatnék.

Új fikciós szerelmek

Habár olvastam már idén romantikus kötetet, egyik párosa nem volt olyan, ami kifejezetten tetszett vagy megfogott volna. Ehhez a ponthoz ezért nem tudok mit mondani, és nem is látom valószínűnek, hogy az év második felére változni fog.

Legújabb kedvenc karakter

Ismétlem magam, de nem érdekel, mert a legjobb karakter, akiről idén olvastam az KÖX. Bizony egy hatalmas kutató űrhajó, mert zseniális, és csak remélni tudom, hogy valamikor felbukkan még a sorozatban. (Lelőhelye: Mesterséges sors)

Egy könyv, amin sírtál

Nem vagyok sírós alkat, úgyhogy ide azt a könyvet mondanám, ami érzelmileg a legjobban megviselt, ez pedig a Rovarszemű ember. Vérzik a szívem az óceánokért és minden bennük élő állatért.

Egy könyv, ami boldoggá tett

Stílusosan az Egy év a világ legboldogabb országában. Ez a könyv könnyed, vidám, rendkívül szórakoztató, és mivel a boldogságról szól, boldoggá teszi az olvasóit is. Nekem legalábbis az egyik legkellemesebb olvasási élményt nyújtotta.

Kedvenc könyvadaptáció, amit idén láttál

Idén még nem láttam olyan filmet, ami általam már olvasott könyv alapján készült volna. Igaz, kicsit le vagyok maradva filmek terén (nem, nem csak a teljesen elcsúszott filmes rovatomra gondolok), így a leendő premierekről sincs túl sok információm. Ami viszont biztos, hogy jön a Dűne második része, arra pedig nagyon kíváncsi vagyok.

Kedvenc bejegyzés, amit idén írtál

Örülök, hogy összeszedtem magam, és írtam egy beszámolót a Könyvhétről. Szeretem, ha ezeknek az élményeknek egy kis nyoma marad.

Legszebb könyv, amit idén vásároltál

Nem sok könyvet vásároltam idén, és a többsége útikönyv. Egy azonban kifejezetten jó választásnak bizonyult, A hazugság tézisei. Jó élmény volt olvasni, a borító pedig csodálatos, ahogy a mellékelt képen is látszik.

Melyik könyveket szeretnéd elolvasni még az év végéig

Egyrészt a legutóbbi könyvtárazásom során beszerzett két kötetet, Az utolsó könyvtár és a Bronzváros, biztosan el fogom olvasni. Éljen a kölcsönzési határidő nyomása! Másrészt van egy idén vásárolt könyvem, amit szeretnék már sorra keríteni: A remény könyve. Harmadrészt pedig az Öldöklő-naplók következő része is nagyon érdekel. A listát azonban a végtelenségig tudnám folytatni, de inkább nem teszem, úgyis majd az idő és a hangulatom fog dönteni róla, mi kerül még idén a kezembe.

Mozgóképek CXXI.

 Elmaradt bejegyzések pótlásának ezen felvonásában az áprilisban megnézett filmekről fogok írni. Ez csupán három hónapnyi lemaradást jelent, vagyis haladok.

Április a mélységek és magasságok hónapja volt. Összesen 6 filmet láttam, ezek közül kettőt moziban. Méghozzá a legjobbakat sikerült megnéznem széles vásznon, míg otthon, a kanapén kifogtam valószínűleg az év legrosszabb filmélményét. Na, de haladjunk időrendben.

 

A fiúknak - Örökkön örökké

"Az egész egy régi szerelmes levéllel kezdődött – aztán egy új románc lett belőle. Vajon mit tartogat a jövő Lara Jean és Peter számára?"

Ez már a sorozat harmadik része. Az első filmet kedveltem, mert könnyed volt és szórakoztató. A második rész azonban már nem igazán tetszett az erőltetettnek ható problémák miatt. Valamennyi kíváncsiság mégis maradt bennem, mert adtam egy esélyt a lezárásnak.

A film felütése és a középpontba állított konfliktus teljesen rendben van. Útkeresés, továbbtanulás, távolságok, minden olyan probléma felmerül itt, ami kifejezetten nagy kihívás elé állít egy gimis románcot. (Sőt, nem egynek véget is vet.) Szóval az ötlet jó, a téma érdekes, mégsem éreztem azt a könnyedséget, mint az első rész esetében. Félreértés ne essék, nem volt olyan rossz, mint a második, de valahogy igazán jó sem. Ez egy közepes alkotás, se nem jó, se nem rossz.

Azoknak ajánlom, akik az előző két részt szerették, mert valószínűleg ez is megfelel majd az elvárásaiknak. Akit viszont csak a felvázolt témák érdekelnek, nos, nézze meg nyugodtan, de nagy reményeket azért ne fűzzön hozzá. Aki pedig esetleg úgy járt, mint én, és csalódott a második filmben, bátran adhat egy esélyt a lezáró résznek, mert annál bizony sokkal jobb.

Dungeons & Dragons: Betyárbecsület

"Egy sármos tolvaj és különc kalandorokból álló bandája nagyszabású akciót terveznek egy elveszett ereklye megszerzéséért, de a dolgok veszélyesen kisiklanak, amikor a rossz emberekkel húznak ujjat…"

Szeretem a kalandfilmeket, ez pedig az. Természetesen ez az egyik film, amit áprilisban moziban néztem meg, egy látványos kalandfilm ugyanis igényli a széles vásznat. A film alapjául szolgáló játékról csupán hallottam, de ez nem rontott az élményen.

Nem kell szerepjátékos tapasztalat, hogy valaki élvezze ezt a filmet. elég, ha kedveli a kalandfilmeket, olvasott, látott vagy hallott bármilyen klasszikusan középkori fantasy történetet, és könnyed kikapcsolódásra vágyik. Mert ez a film bizony maga a könnyed, szórakoztató kikapcsolódás. A történet teljesen mellékes, a hangsúly itt a kalandokon van, amelyek jönnek szépen sorban, egyik a másik után. Van itt minden az utazástól, a szerezzük meg a sárkány kincsét klasszikusán át, az akciófilmekbe illő betörésig. A karakterek szórakoztatóak, a film egyetlen pillanatra sem veszi komolyan magát (lásd a pufók sárkányt) és a látvány is rendben van. Remekül szórakoztam ezen a filmen.

Bátran ajánlom mindenkinek, akit bármilyen okból picurkát is érdekelhet ez a film, mert tényleg vicces, tényleg kalandos és tényleg remek kikapcsolódást nyújt. Aki pedig ismeri a játékot, na, ő találhat benne még több szórakozást, mert tele van különféle utalásokkal.

Minden, mindenhol, mindenkor

"Egy idősödő kínai bevándorló őrült kalandba keveredik, ahol egyedül ő mentheti meg a világot azáltal, hogy más univerzumokat fedez fel, amelyek összekapcsolódnak azokkal az életekkel, amelyeket ő élhetett volna."

Ez a film engem cseppet sem érdekelt. Az előzetes alapján teljes káosznak tűnt, így nem különösebben foglalkoztam vele, míg nem tarolt hatalmasat az Oscar gálán. Akkor kénytelen lettem figyelni rá, mert mindenki, mindenhol és mindig erről beszélt. Gondoltam, adok neki egy esélyt. (Legközelebb valaki koppintson az orromra, mielőtt megint bedőlök a sznobok tömegének.)

Ez a film borzalmas. Nem, nem öt perc után állapítottam meg. A legtöbben ugyanis, ha negatív véleményt hallanak róla, rávágják, igen, az első 20 perc tényleg fura, de utána jobb lesz. Nagy büdös francot lesz jobb, sőt, egyre rosszabb lesz! Az első 20 perc még rendben volt, érthetetlen és kaotikus, de még nézhető. Aztán úgy elgurult a készítők gyógyszere, hogy 132 percig nyújtották ezt a katyvaszt. 132 perc! Rettentően hosszú, rettentően fárasztó és minden vizuális fröcsögés ellenére rettentően unalmas. Ráadásul ez a film megtestesíti azt, amit nem vagyok hajlandó nézni, az indokolatlanul gusztustalan dolgokat. Mert az egymás hosszú virsliujjaiból folyó mustárt nyalogató emberek látványa gusztustalan és pont. Nagyjából a 90. percnél sokalltam be és közöltem San Diegoval, hogy én ezt nem vagyok hajlandó tovább nézni. Viszont mégis csak nyert 10 szobrocskát, nézzük meg mi a vége felkiáltással eltekertünk az utolsó 10 percre, és azt még végigszenvedtem. Ja, a kimaradt 90 perc egyáltalán nem hiányzott, hogy "értsem" a végét, és ja, teljesen felesleges volt ez a plusz tíz perc, amit rászántam az életemből.

Ez a film borzalmas, mert tele van indokolatlan dolgokkal a gusztustalan fajtából (csak azok értékelhetik ezt a humornak csúfolt műfajt, akik nevetnek a fingós vicceken, de ők is be fognak sokallni száz ilyen után a film első fél órájában). Borzalmas, mert a sznobizmus egy újabb példája. Nyert néhány díjat, azt mondták a kritikusok, hogy jó, értelmetlen katyvasz az egész, na akkor azt fogom hazudni, hogy tetszett, hogy én értettem, mert attól leszek menő. Az ilyen hozzáállás pedig legalább annyira kiborít, mint a fent említett virsliujjak. Aki pedig azzal jön nekem, hogy de ez egy dráma, egy anya-lánya kapcsolat bemutatása, és mögé kellene látnom a használt rágók rágcsálásának, annak üzenem, egészségére. A filmnek nagyjából az egynyolcad része szól erről, amit töredezetten mutat be és nincs igazi kifejtése. Ha valaki szülő-gyerek kapcsolatról szeretne filmet nézni, talál rengeteg jót, kiválót és középszerűt a filmpiacon, és garantálom, hogy mindegyik jobb lesz, mint ez a szutyok.

Megnéztem, de soha többet nem akarok bedőlni a sznobizmusnak. Ne nézd meg, felesleges, nem éri meg a rápazarolt időt, és tényleg egy undorító katyvasz ez a film!

Suzume

"Egy 17 éves, Suzume nevű lány történetét meséli el a film, aki Kyushuban él, és egy fiatal férfi segítségével felfedez egy ajtót. Az ajtó kinyitásakor több ajtó jelenik meg Japánban, ami katasztrófákat és balszerencsét hoz. Suzumének be kell zárnia az elhagyott épületekben talált ajtókat Japánban, mielőtt az ország katasztrófába zuhanna."

Ha animét adnak a moziban, már rohanok is megnézni. Így történt ezzel a filmmel is, a premiere hetén néztem meg.

A plakát nem hazudik, ennek a filmnek gyönyörű színei vannak. A látvány tehát rendben van, és van valami megmagyarázhatatlanul vonzó a semmiben álló ajtókban. Pedig egyik nem olyan régi olvasmányomnál (Tízezer ajtó) rájöttem, hogy nem igazán kedvelem a más világokba nyíló ajtókról szóló történeteket. Hát, pontosítanom kell, nem kedvelem az ilyen könyveket, de filmen nyugodtan jöhet. Oké, ez nem egy szokványos történet, mert itt nem átmenni akarnak a szereplők ezeken az ajtókon, hanem épp bezárni őket. Ennek oka pedig, hát, szuper. Az ok kivitelezése meg, kawaii! A szerelmi szál ugyan suta, de a kaland izgalmas, a cicák cukik és a mondanivaló is átjön. A látványról pedig már áradoztam.

Szóval ez egy szuper anime. Helyenként még el lehet csípni moziban, amit szerintem kifejezetten érdemes. Bátran ajánlom mindenkinek, aki vonzódik a japán rajzolt filmművészet iránt. Cicakedvelők előnyben.

XX. századi lány

"1999-ben egy aranyszívű tinédzser megígéri a szerelme után epekedő legjobb barátnőjének, hogy rajta tartja a szemét az egyik legnépszerűbb osztálytársukon."

Múltkor San Diego bekapcsolva a Netflixet megkérdezte: "Miért van itt ennyi ázsiai cucc?" Én pedig csak ártatlanul néztem rá, majd közöltem, természetesen miattam. Indokolatlan mennyiségű japán filmet halmoztam fel a listánkra és ezek mellett kezdenek bekúszni a koreai alkotások. (Oké, ajánlott már az algoritmus kínait is, de attól igyekszem elhatárolódni.)

Ez egy koreai film, amiről két dolgot kell tudni. Egyrészt, míg a japán alkotásokat kizárólag eredeti nyelven vagyok hajlandó megnézni, a koreai társaikat csak magyar szinkronnal. Szóval ez egy szinkronos alkotás, és mivel ázsiai tinifilm, hiába cuki, valaki tuti meg fog benne halni. Na, most, hogy ezt tisztáztuk, nézzük meg részletesebben.

Két dolog vonzott benne, először is akartam valami könnyed és aranyos történetet (és az sem zavart, ha meghal benne valaki), másrészt pedig nosztalgikusnak tűnt. Ja, öreg vagyok, nálam már működik a nosztalgia, főleg ha a videókazetta és társai kerülnek a képbe. Ez a film pedig mindkét pontot teljesítette. Egyszerre volt kedves a borítékolt félreértésen alapuló tinirománccal és nosztalgikus, hiszen a főhős lány apja videotékát üzemeltetett. A dráma a végére pedig, hát, ázsiai film, nem várhat mást az ember.

Az elvárásaimat tehát teljesítette ez a film. Aranyos, ázsiai módon könnyed, és kellemesen nosztalgikus. Bátran ajánlom azoknak, akik hasonló dolgokra vágynak. Viszont, ha valakinek elvárás, hogy egy romantikus film boldog befejezést kapjon, az válogasson inkább az amerikai kínálatból, mert az ázsiai palettán ez bizony nem elvárás, sőt.

Útikönyv a szerelemhez

"Egy amerikai utazásszervezőt a munkája Vietnámba szólítja, ahol egy szabad szellemű idegenvezető rádöbbenti, hogy milyen gyönyörű kalandokkal teli életet is élhetne."

Ezt a filmet anyukámmal néztem meg, aki kedveli a klasszikusan romantikus filmeket, én pedig kedvelem, ha egy filmben van utazás. Szóval jó választásnak ítéltük meg.

A történet teljes mértékben kiszámítható, az üzenet pedig, hogy éld meg az utazást, és ne legyél buta turista, már cseppet elcsépelt. A tájak viszont szépek, a hangulat kellemes, és a humor forrása többnyire kis apró botlásokból fakad. Ez tipikusan az a film, ami nem hagy maradandó élményt, de amíg nézed, kellemes. Illetve szerencsére nem akar több lenni, mint ami, egy könnyed romantikus történet. Délutáni kikapcsolódásnak megfelelt, szóval ajánlom azoknak, akik kedvelik a romantikus filmeket, és nem zavarja őket, ha az első öt perc után lehet tudni, mi várható a további egy órában. Ha viszont valaki komolyabb mondanivalót is szeretne, keresse máshol. 

Értékelés:

Dungeons & Dragons: Betyárbecsület        ->  10

Suzume                                                        ->   9

XX. századi lány                                          ->   8

A fiúknak - Örökkön örökké                       ->   7

Útikönyv a szerelemhez                              ->   6 

Minden, mindenhol, mindenkor                 ->    1

Történetek a kávézóból

Vannak olyan folytatások, amelyeket egyszerűen feleslegesnek érzek. Mikor egy kerek, egész történetet csak azért folytatnak még egy kötetben, mert az első könyv tetszett az olvasóknak, és a szerző meg akarja ismételni ezt a sikert. Ilyenkor egyszerűen úgy érzem, felesleges kézbe vennem, mert vagy nem mond semmi újat - mivel az első kötet kissé átdolgozott másolata - vagy egyszerűen nem üti meg a mércét, mert oda az eredetiség, és már lényegében nincs is miről írni. Így voltam ezzel a kötettel is. 

Az előzmény nagyon tetszett, ám nem igazán voltam kíváncsi a folytatásra a fent említett okok miatt. Aztán a nyelviskolában azt mondta a többi könyvmoly, hogy megéri adni egy esélyt a második résznek, ezzel pedig meggyőztek.

A borító lényegében ugyanolyan, mint az első könyvnek, csak épp lila. Hát, igen, megjelenés szempontjából is jobb volt az első kötet...

Fülszöveg:

"A nemzetközi bestseller Mielőtt a kávé kihűl folytatásában négy újabb időutazásra kerül sor a kicsiny japán kávézóban.
Tokió egyik mellékutcájában több mint egy évszázada kínálja gondosan elkészített kávéit a Funiculi Funicula. Városi legendák szerint mást is tud ez a hely: vendégei szigorú szabályoknak engedelmeskedve visszamehetnek az időben. A régi és új karakterek sorában ismét négyen vállalkoznak erre a feladatra. Kockázatos kalandjuk során barátaikkal, családtagjaikkal és szerelmeikkel találkoznak. Noha a múlt a szabályok szerint nem változtathatja meg a jelent, mégis olyan impulzust ad az időutazóknak, ami megkönnyíti életük folytatását.
A szívmelengető érzelmekkel és sok-sok bánattal teli regény arra buzdítja az olvasót, hogy maga is feltegye a kérdést: „Mihez kezdenék, ha visszamehetnék az időben?”"

 Nem mindig örülök, ha igazam van, és ez bizony most egy ilyen eset. Én tényleg próbáltam szeretni ezt a könyvet. Igyekeztem levetkőzni minden előítéletemet, és szántam időt az olvasásra (direkt nem kezdtem el párhuzamosan egy másik könyvet), mégis beigazolódott a sejtésem.

Ez egy meglehetősen gyenge folytatás. Mindent ugyanúgy csinált a szerző, mint az első kötetnél. Négy fejezetben négy történetet mesélt el, az időutazás feltételei nem változtak (bár adott hozzá néhány kiegészítő információt), a helyszín és a szereplők nagy része szintén változatlan (csak előre ugrottunk kicsit az időben), mégsem sikerült elérnie ugyanazt a hatást. Az olvasó ugyanis már tudja, mire számíthat, és épp azt is kapja, egy picivel sem többet.

Mielőtt külön-külön írnék pár sort erről a négy történetről, van valami, amit muszáj megjegyeznem. Az első kötet szövege sem volt mentes a hibáktól (de ott legalább vitt magával a történet, így szívesebben hunytam szemet felette), azonban ennél a kötetnél nincs olyan fejezet, amiben ne lenne elgépelés. A legtöbb hiba a szereplők neveinek felcserélése, ami egy olyan történetben, ahol minimális a leírás és többnyire párbeszédek vannak, kifejezetten zavaró. Ehhez jönnek a feleslegesnek vagy kissé értelmetlennek tűnő mondatok. A magyar fordítás nem az eredeti japán szövegből történt, hanem az angol fordításból. Tehát fordítás fordítása, ami mindig több lehetőséget ad a hibára, ez pedig szerintem itt érezhető volt.

A könyv nyelvezete egyébként is viszonylag szokatlan, hiszen színdarabból készült. Tele van párbeszédekkel, amelyek egyrészt a távol-keleti beszédstílus, másrészt a már említett dupla fordítás miatt helyenként nagyon suták. A szereplők gyakran rágódnak ugyanazon a gondolaton többször, illetve el is beszélnek egymás mellett. Nem épp a leggördülékenyebb szöveg.

 

A jóbarátok

Talán az első történetnek volt a legkiforrottabb háttere. Érthető volt az időutazás oka, és a múltban töltött idő sem lett elpocsékolva. Viszont nehezen volt követhető, hogy a főhős lánya hány éves is. Egy ideig úgy hivatkozott rá, mint kamaszra, aztán a végére kiderült, hogy már felnőtt nő. 

Anya és fia

Hiába volt hosszan felvezetve ez a történet, egyáltalán nem volt részletes a kivitelezése. Pedig nem épp könnyű témákat feszegetett, mint az egzisztenciális válság és az öngyilkosság. Bennem mégis hiányérzetet hagyott, amin a később elejtett mondat, hogy a sorsa jobbra fordult, sem változtatott.

A szerelmesek

Ez a történet annyira elcsúszott a máshogy kommunikál egy férfi és máshogy egy nő vonalra, hogy már-már ez volt itt a lényeg, nem is maga az időutazás. Értem én, mit akart kifejezni a szerző, csak nem igazán volt átérezhető. Kicsit egyébként végig úgy éreztem, hogy míg az első kötet érzelmekben gazdag volt, ez inkább steril maradt.

A házaspár

Itt is elég kiforrott volt a háttértörténet. Az utazás oka is érthető, és ez végül is megadta a kellemes lezárást. Illetve tekinthető keretnek is, mivel számomra az első és ez az utolsó történet volt a legérdekesebb.

A történeket átvezető részek ezúttal is a kávézó tulajdonosairól szóltak. Jó volt megismerni a kísértet hátterét, illetve néhány extra infót kapni az időutazás feltételeiről. Csakhogy Miki, a kislány rettentően idegesítő, Kadzu pedig maga a két lábon járó melankólia, amit, bár megvan rá az oka, nem a legkellemesebb olvasni. Pedig egy kifejezetten érdekes karakter, akiről csupán aprócska morzsák vannak elhintve itt-ott.

Összességében tehát számomra csalódás volt ez a könyv. Már nem volt újdonság a koncepció, és az elmesélt történetek sem fogtak meg igazán. A szövegben maradni pedig a hibák miatt helyenként kihívásnak bizonyult.

Ha valaki kételkedik benne, hogy el szeretné-e olvasni ezt a részt is, inkább ne tegye. Nem éreztem úgy, hogy kimaradtam volna bármiből, ha az előzetes megérzéseimre hallgatok. Ha viszont valakinek nagyon tetszett az első könyv, és nincsenek hozzám hasonló aggályai nyugodtan adjon neki esélyt. Végtére is nem egy hosszú kötet.

Kiegészítés:

A szerző nem állt meg ennél a második kötetnél, hanem írt még kettőt. Ezzel a sorozat összesen négy kötetre rúg. A további részek magyar megjelenéséről nincsenek információim. Én ennél a résznél megállok, nem szeretném elolvasni a további köteteket.

Rovarszemű ember

Ennél a könyvnél a szerző származása tűnt a legvonzóbbnak, mivel tajvani író tollából még nem olvastam. Aztán jött csak a borító, ami kissé kusza hatást kelt, bár kétségtelenül passzol a történethez. (A macskának ugyan foltosnak kellene lennie, de gyakorlott fekete cica imádóként elnézem neki.) A címmel viszont nem igazán tudtam mit kezdeni. Nem volt kifejezetten hívogató, és mikor a történetben értelmet nyert, hát, akkor sem lett róla jobb a véleményem.

Alig 400 oldal, és helyenként kifejezetten gyorsan lehet vele haladni, mégis jobb, ha az ember időt szán rá. Fülszöveg:

"Vajo-vajo szigetét minden másodszülött fiúnak el kell hagynia aznap, amikor betölti tizenötödik életévét – így áldozzák fel a tengeristennek. Atile'i a legerősebb úszóként és a legjobb csónakosként elhatározza, hogy dacol a sorssal, és ő lesz az első, aki életben marad.
Alice, akinek férje és fia is örökre eltűnt a hegyekben, tengerparti házában csendben készül az öngyilkosságra. Tervét azonban keresztülhúzza a Tajvan partjainak ütköző hatalmas szemétsziget, amelyen Atile'i menedéket talált.
A katasztrófa után Alice a fiúval elindul a hegyekbe néhai férje nyomában, abban reménykedve, hogy megfejti családja eltűnésének rejtélyét. Útjukon feltámadnak az emlékek, különös kapcsolat alakul ki köztük, és feltárul egy sötét titok, amely arra készteti Alice-t, hogy megkérdőjelezzen mindent, amit addig tudott."

Nehezen lehetne kategorizálni ezt a könyvet. Részben családtörténet, részben szerelmi történet, részben társadalomkritika és 90%-ban természetvédelem. Ugyanis a könyv több szálon futott. Volt maga a cselekmény, amikor a szereplők életét és múltját követhettük nyomon, és voltak a leírások, amelyekből kiderült, milyen mértékű pusztítást végzett eddig az emberiség, és még csak most kezd belelendülni. A kettőt pedig egy enyhén misztikus szál, maga a rovarszemű ember köti össze. Igazi vegyes felvágott tehát, egészében értékelni ezért nem könnyű. Inkább részekre osztom, hátha a végére levonok egy kis konklúziót.

Atile'i szála a leginkább költői vonal ebben a könyvben. Mindenféle tekintetben romantikus, és a szerző itt fogalmazta meg a legszebb sorokat. Tetszett ennek a világtól elzárt szigetnek a kultúrája, és a misztikus vonal itt kezdett belefonódni a történetbe. Raszula története viszont kurtán furcsa volt nekem. Kicsit hosszabb kifejtést érdemelt volna, ha már a szerző felvezette.

Alice szála adta a könyv gerincét. Róla mesélt a legtöbbet a szerző, és ő volt az, aki összefogta a mellékszereplőket, és behozta a tényleges misztikumot a történetbe. A gyászfeldolgozáson van a hangsúly ezekben a részekben, mégsem éreztem úgy, hogy ez vitte volna a történetet. Hiába töltött a szerző sok időt Alice gondolataival, emlékeivel, nem éreztem úgy, hogy a gyász lenne a leghangsúlyosabb elem ebben a könyvben. A cukiságot viszont egyértelműen ő adta a macska miatt.

"Ha van egy macskád, minden megváltozik, pont úgy, mint amikor gyereked születik."

Alice szálát a mellékszereplők kisebb és rövidebb szálai egészítették ki. Ők nem feltétlenül a cselekményhez tettek hozzá, hanem inkább a könyv üzenetéhez. Dahu és Hafaj jelentette a kulturális adalékot ebben a kötetben. Bevallom, nem sokat tudtam Tajvan lakossági összetételéről, múltjáról és kultúrájáról, így számomra kifejezetten új és érdekes volt bepillantást nyerni az őslakos törzsek helyzetébe. Itt pedig minden volt a modernizáció romboló hatásitól a környezetszennyezésen át a társadalmi problémákig. Egyszerre volt nagyszerű látni, hogy vannak még olyan helyek a világon, ahol tisztelik a hegyet, szeretik a fákat és rangszakodnak a megszokotthoz, és szomorú, hogy ezek a helyek, hiába küzdenek értük, el fognak tűnni.

"Tudta, hogy az erdő félelmet, áhítatot, óvatosságot ébreszt az emberben. Aki látta azokat a fákat, nem keresi a halált."

A másik mellékszereplő páros, a mérnök és a tengerbiológus, bár nem szerepelt sokat, a legkeményebb hatást tette az olvasóra. Számomra legalábbis mindenképpen. Ez a könyv mesél a gyászról, mesél az emberről és mesél a természetről, ám leginkább arról szól, milyen károkat okoztunk az otthonunknak. Itt jön a képbe a kötet igazi célja, az emberi pusztítás bemutatása. Van itt minden a szemétszigettől (ami sajnos egyáltalán nem fikció, hanem szomorú tény), a táj öncélú átformálásán át az állatok kínzásáig. Az ember olvassa és szörnyülködik, mert hiába egy fikció misztikus rovarszemű emberrel, mindaz a borzalom, amelyet emberi tevékenységként leír, maga a kegyetlen valóság. Ezt pedig egyrészt felkavaró olvasni (érzékeny lelkűek a bálnavadászatnál kezdjenek el lapozni, és meg se álljanak a fejezet végéig), másrészt pedig szükségszerű, mert bármennyire is szomorú, bármennyire fáj, nem dughatjuk homokba a fejünket.

"Az utóbbi napokban egyre csak az jár a fejemben, hogy talán nem is az egyes fajok fennmaradása a probléma. Hanem az, hogy az embernek miért kell mindig a saját szükségleteinél többet elvennie?"

 Nehéz tehát véleményt alkotni erről a könyvről. A személyes történetek, hol lekötöttek, hol nem annyira. A misztikus elemeket, hol szépnek találtam (lásd bálnák), hol túlságosan elvontnak (lásd rovarszemű ember). Közben viszont olyan szinten mutatta be az emberiség  bolygó elleni bűntetteit, hogy nem lehet rá egyetlen rossz szavam sem. Szóval tetszett is, meg nem is. Nem állíthatom, hogy minden fejezetet élveztem, egyáltalán nem lett jobb kedvem tőle (sőt, befejezve kifejezetten rosszul éreztem magam), ám cseppet sem bánom, hogy elolvastam. Fontos témákról, problémákról ír a szerző és a stílusa is kellemes, ám nem tudom mindenkinek ajánlani.

Azok vegyék kézbe ezt a könyvet, akik lelkileg erősek, hogy megbirkózzanak a szemétsziget valóságával, és nem zavarja őket, a kissé töredezett elbeszélés és a misztikus elemek felbukkanása. Aki viszont könnyed olvasmányra vágyik, csak a gyászfeldolgozás érdekelné és nem kedveli, ha egy történet lezárása nem ad feloldozást, inkább ne is próbálkozzon ezzel a kötettel.