Győztesek

 A Björnstad sorozat első része nagyon tetszett, és a második kötet is jó élményt nyújtott, bár akadtak hibái, így kíváncsian vártam a harmadik és egyben befejező részt.

Három kötet kellett, mire rájöttem, hogy mégsem tetszenek ezek a borítók. Van bennük valami mesterkélt, mint amikor valaki túl sok digitális javítást pakol rá egy képre.

624 lapjával messze ez a leghosszabb része a sorozatnak.

Fülszöveg:

"Két és fél év telt el a zord erdők közepén megbúvó Björnstadban az óta az esemény óta, amit mindenki igyekszik elfelejteni. Csakhogy a bánat és az erőszak beleivódik az emberekbe. Szeretjük a boldogan végződő meséket, de a lelkünk mélyén tudjuk, hogy nem mindegyik lehet az.
Ezúttal egy hatalmas viharral kezdődik minden. Valaki, aki már régóta távol volt, hazatér. Valakit eltemetnek. Valaki szerelmes lesz. Valaki az NHL-ről álmodik, valaki pedig bosszúról. Valaki igyekszik rendbe hozni a házasságát, valaki pedig megpróbálja megmenteni a gyermekeit. Valaki gyűlöl, valaki küzd, valaki fegyvert fog. És nem minden szerettünk éri meg az öregkort. Mit jelent a család? Mit jelent egy hokiklub? Mit jelent egy város? És mit vagyunk készek feláldozni azért, hogy mindezt megóvjuk?"

Kicsit ködösnek tűnhet a fülszöveg, de Backman már csak ilyen. Szeret utalgatni, célozgatni, és ahogy az előző rész értékelésében írtam, szereti betölteni a vészmadár szerepét. Ez vagy tetszik az olvasónak, vagy nem. Vagy felkelti a kíváncsiságot, vagy épp lelohasztja, illetve vagy kiegészíti a cselekményt, vagy mint jelen esetben, ez maga a cselekmény.

A kötet jól indul, az olvasó elégedett, hogy ismét ebben a hoki-őrült picike városban lehet. A szereplők ismerősek, a helyszín otthonos, a hangulat pedig kellemes minden szerzőre jellemző célozgatás ellenére is. Aztán az olvasó csak vár, hogy a jóslat beteljesedjen, és csak vár, még mindig vár, hogy amint beteljesült, kapjon egy újat és kezdhesse elölről. Határozottan vegyes érzéseim vannak ezzel a könyvvel.

Egyrészt kedvelem ezt a világot, ezeket a szereplőket, és ha épp nem károg, akkor a szerző stílusát is kedvelem. Jól olvasni, érdekes, kikapcsol. Igen, itt jön a de...

De ennek a résznek nincs cselekménye. Pontosabban, a kötet elején meghal valaki, eltemetik, és a kötet utolsó ötven oldalán valaki bosszút áll, pont mint a fülszövegben. Vége. Mi történik a haláleset előtt, a haláleset és a temetés között, a temetés után? Hát, emberek beszélgetnek, a szerző meg károg, mint egy sértett öregasszony, akit varjúvá változtatott egy szeszélyes mágus. A kötet 624 lapjából 124 oldal maga a cselekmény (vagyis amikor történik is valami) a többi 500 pedig borús jóslatok áradata. Az a bizonyos ló nagyon elszaladt a szerzővel.

Mielőtt én is ködös utalgatásokba kezdenék, nézzünk néhány konkrétumot, de vigyázat, ez spoiler!

Teljesen felesleges volt Mayát és Benjit hazahozni, mert egyikükkel sem tudott érdemben kezdeni valamit a szerző. Maya sodródott, és már bocsánat, de senkit sem érdekelt. Az ő történetét már elmesélte, lezárta, feloldotta, mégis újra és újra ezen kellett rágódni, mintha nem tudnánk elszakadni a sorozat kiinduló pontjától. (Pedig csak a szerző nem tud elszakadni a szereplőitől, ezért írt egy ennyire semmit mondó történetet két kifejezetten jó könyv után...) Benji pedig azért volt jelen, hogy a három kötetnyi károgás, mi szerint meg fog halni, igazzá válhasson. Nem fejlődött a karaktere, sőt, kifejezetten gyenge lett az előzményekhez képest. Olyan volt, mint egy kirakatbábu az olvasóknak. Szerették, hát legyen benne, legyenek tőle boldogok. Ja, hogy mozognia is kellene, ugyan, minek azt, főleg, hogy mindjárt, de tényleg mindjárt, most már aztán mindjárt meg fog halni. (Nem, nem kommentálom a választott halálnemet, mert lényegtelen.)

Matteo szála épp olyan, mint maga a könyv, 90% károgás és csupán 10% tény. Pedig lehetett volna érdekes, ha elmélyülünk a történetében, és nem úgy kezeli a szerző, mint ahogy a város lakói, mellékes kis semmiségként.

A korrupciós botrány is hasonló cipőben járt. Túl hosszú volt a felvezetése, hogy aztán röviden lezárják, mert bármennyire is ez volt a kötet érdemi része (nem volt ismétlés, és úgy tűnt, vezet valamiféle karakterfejlődés felé) a végére ez is elsikkadt a károgás közepén.

Spoilerek vége!

Összességében ez nem egy jó lezáró kötet, sőt annak kifejezetten suta. Az olvasó megkapja tőle az otthonosság érzését, de semmi többet. Nincs izgalmas cselekmény, alig van olyan karakter, aki változna és olyan, de olyan, de tényleg olyan sok benne a borús károgás, hogy az olvasónak minden kedve elmegy tőle. Nem bánom, hogy elolvastam, de csalódott vagyok, mert ennél jóval többet vártam volna.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik az első két részt nagyon szerették, mert őket legalább 300 oldalon vinni fogja a kellemes nosztalgia, a másik felét meg csak kihúzzák valahogy. Viszont, azok az olvasók, akik már az előző kötetekben sem kedvelték a szerző borúlátó célozgatásait, itt valószínűleg a falat fogják kaparni tőle. Kár érte.

A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

A Björnstad sorozat első kötetének elolvasása után elhatároztam, hogy fogok még mást is olvasni a szerzőtől. Fredrik Backman ugyanis meglehetősen termékeny író és kifejezetten népszerű. Erről a könyvéről is sok jót hallottam.

Nagyon rövid könyvecske, mindössze 88 oldal, ráadásul nagyobb méretűek benne a betűk és a sortávolságok, illetve egy-egy oldal picike illusztrációt is tartalmaz.

A borító kifejező, passzol a történethez és kemény kötést is kapott.

Fülszöveg:

"Noah életében különleges szerepet tölt be nagyapja, akivel nagyon hasonlítanak egymásra, és akivel minden beszélgetés egy új kalanddal ér fel. Nagyapó már rettentően öreg. Olyan öreg, hogy a dolgok kezdenek elmosódni a fejében. Szeretett számjegyei, remek ötletei, egy sátor a szigeten, a képek a fiáról, az unokájáról, nagyanyó emléke. Mindezek gyönyörűséges, szívszorító képekben kavarognak agyának egyre fáradó tekervényeiben. Olyan, mint egy kihunyóban lévő csillag. Vagy egy különleges táj, amely lassan eltűnik a vastag hótakaró alatt.

Ez a kötet az emlékekről és az elengedésről szól. Azért született, hogy az írója megértsen bizonyos dolgokat. És mi, az olvasói is megérthetünk általa valamit. Valami fontosat a búcsúzásról. Mert ez a könyv búcsú és találkozás egyszerre."

A kötet előszavában a szerző megjegyzi, hogy ezt a történetet saját magának írta. A gondolatait szerette volna összegezni erről a nehéz témáról, és olyan formába önteni, hogy a gyerekei is megértésék. Aztán egy történet lett belőle, amit végül a nagyközönség számára is elérhetővé tett.

Az ötlet és a mögötte lévő gondolat szép és dicséretes. Az idős kori demencia illetve az Alzheimer-kór kifejezetten nehéz helyzetbe hoz egy családot, amit még felnőttként sem könnyű megérteni, elfogadni. Ráadásul viszonylag kevés szó esik erről a témáról, pedig sajnos nagyon sok embert érint. A könyv tehát egy kifejezetten hasznos alkotás.

Szóval teljesen megértem, miért fontos ez a kötet, és azt is, miért szeretik olyan sokan, de nekem sajnos kevés volt. Talán a magas elvárásaim miatt - amelyeket a nagyon sok pozitív értékelés táplált-, talán mert inkább a fiatalabb korosztálynak íródott, vagy talán mert a könyv fókuszát én a családi kapcsolatok alapján éreztem, és nem ez volt az, amit vártam ettől a kötettől. A lényeg, hogy egyáltalán nem ájultam el tőle. 

Kedves, aranyos, Backman stílusa kellemes, a karakterek szerethetőek és az illusztrációk is cukik, bár ezek is a kisebbeknek készültek. Számomra azonban kevés volt. Egy pillanatnyi állapotot mutatott meg ebből a szomorú folyamatból, majd hozzácsapta a végét egy kifejezetten kurta lezárással. Nem akarom bántani a történetet, mert ahogy korábban is írtam, dicsérestes, hogy valaki foglalkozik vele, de ennél mélyebb és részletesebb foglalkozás kellene. Legalábbis a felnőtt olvasók számára.

Nem bántam meg, hogy elolvastam és továbbra is szeretnék még olvasni a szerzőtől, de ez most nálam nem talált be igazán. 

Ettől függetlenül bátran ajánlom azoknak, akik picikét belepillantanának ebbe a témába, ám nem szeretnének a dolgok mélyére érni, mert erre bizony ideális alkotás. Fiatalabb korosztály előnyben. Aki viszont a téma mélységei iránt érdeklődik, annak inkább ajánlanék egy filmet (The Father), mert az remekül érzékelteti a helyzet reményvesztettségét. 

Egy kedves idézet a könyvből:

"Azért valami jó is van abban, hogy beteg az agyad, nagyapó, mert megtartasz majd minden titkot. Ez pedig jó tulajdonság egy nagyapánál."

Egymás ellen

Nagyon kíváncsi voltam a Björnstad sorozat második részére. Egyrészt, mert a Mi vagyunk a medvék nagyon tetszett, másrészt mert az a könyv több kérdést nyitva hagyott, ami érdekelt.  Úgyhogy nem mondhatom, hogy alacsonyak voltak az elvárásaim...

A borító tetszetős, passzol a történethez és 416 lapjával épp csak egy kicsivel hosszabb, mint az első kötet. Ehhez a vastagsághoz egyébként kifejezetten illett a kemény kötés.

Fülszöveg:

"Van ​egy város az erdő sűrűjében, távol mindentől. Szívós és szorgalmas emberek lakják, akik tudják, hogy az élet se nem könnyű, se nem fair. De bármilyen nehéz idők is járnak, van egy dolog, ami lelket önt beléjük, és elfeledtet minden mást: a hoki.

Az előző szezonban történt tragikus események utáni hónapokban járunk. A két barátnő, Maya és Ana egy eldugott szigeten tölti a nyarat, megpróbálják kizárni a külvilágot, de semmi nem úgy alakul, ahogy remélik. Björnstad és a szomszédos Hed közötti rivalizálás a pénzért, a hatalomért és a túlélésért folytatott őrült küzdelemmé fajul, ami a két hokicsapat egymás elleni meccsén tetőzik. Egy fiatal játékos legféltettebb titkáról lehull a lepel, és a város ismét választásra kényszerül. Azt mondják majd, hogy ebben az évben Björnstadba látogatott az erőszak, bár ez hazugság. Az erőszak már rég itt volt."

A történet lényegében ott folytatódik, ahol az első kötet véget ért. A cselekmény tehát szorosan kapcsolódik az előzményekhez. Az átgyűrűzött problémák és a korábbi traumák jelen vannak, és új konfliktusok is adódnak a szereplők között.

Ebben a könyvben több a politika, mint a hoki. Na, nem mintha eddig nem lett volna ilyen tényező a történetben, de most egy új szereplő miatt sokkal nagyobb hangsúlyt kapott. Új szereplőből pedig akad nem is egy, akik kicsit színezik a kisvárosi képet.

A sport azért továbbra is körbelengi a szereplők életét, csakúgy mint a szerelmi szálak. Gyakorlatilag ez a két tényező szítja az ellentéteket (na meg a politikus áskálódása, de őt inkább hagyjuk). A könyv így megint egyszerre sportkönyv és tiniregény, miközben nem épp kamaszoknak szóló problémákat is bemutat.

A kötet legfőbb konfliktusa kikövetkeztethető a fülszövegből (meg persze, aki olvasta az előző részt, már akkor sejthette), az írói megoldások azonban hagytak némi újdonságot. Nekem nagyon tetszett, ahogy a szerző ezt a kérdéskört kezelte. Egyrészt nem választott sablonos helyzeteket, másrészt a szereplők viselkedése megint nagyon hitelesre sikerült.

A könyv talán legnagyobb erőssége a karakterek felépítésében rejlik. A város lakói egyszerre szerethető és utálható figurák, mert mind nagyon emberiek minden pozitív és negatív tulajdonságukkal együtt.

"A jó és rossz emberekben az a bonyolult, hogy a legtöbben egyszerre vagyunk mindkettő."

Olvasás közben az otthonosság érzése - mert bármelyik karakter lehetne szomszédom, ismerősöm is - vegyült bennem az emberi viselkedés negatívumaiból adódó feszültséggel. Ettől egyszerre volt szórakoztató és picurkát dühítő ez a könyv.

Mivel a már említett főkonfliktus nem volt olyan átfogó jellegű, mint az előző kötet nemi erőszaka, a szerző rápakolt még néhány drámai fordulatot. Ez egyszerre tette izgalmasabbá a cselekményt és vitte váratlan, rövid kitérőkre. Mindezt persze a hokiszezon köré szervezve.

Egyetlen problémám volt ezzel, a kötet végi nagy "akció" jelenet, amely lezárta a kitérőket és rövidre zárta a könyv végét is. Ez a probléma pedig az írói stílusban keresendő. Kedvelem Backman stílusát, nagyon gördülékenyen ír, amit kellemes olvasni. Azonban két dolog zavart benne.

Egyrészt a rövid fejezetegységek és a folyton váltakozó nézőpontok olvasmányossá teszik a cselekményt, ám van egy kis hátrányuk. Mikor egy nagy jelenetbe fut ki a sztori, sok-sok szereplővel, akik különböző helyszínekről érkeznek, és állandóan ugrálni kell egyikről a másikra közben, oda a gördülékenység. Úgy éreztem, akadozik a jelenet a folytonos ugrálások miatt, és mivel mindig csak egy picike szeletét láttuk az eseménynek, nehéz volt összerakni a teljes képet. 

(Spoileresen: Engem nagyon zavart, hogy az autóval és a gyalog érkező szereplők is mind ugyanakkor értek az útnak ugyanarra az egyetlen pontjára. Leo konkrétan lefutott egy autósüldözést. Felejtse el a hokit, ez tájfutói világrekord! Ráadásul Ana esetében ez az épp rosszkor vagyok rossz helyen dolog nekem már sok volt.)

Másrészt az író stílusában van valami, ami eddig nem zavart (meg is lepődtem rajta, mert egyébként zavarni szokott), az állandó előre utalgatás. Backman folyton célozgat, hogy mi lesz a jövőben, ami egyrészt fenntartja az olvasói kíváncsiságot, másrészt pedig kifejezetten idegesítő, mert többnyire rossz dolgokra célozgat, így olyan, mint egy vészmadár. Arról meg már inkább ne is beszéljünk, milyen sokszor félrevezető mindez, lásd az előző kötet lezárása. (Oké, az egy okos húzás volt, de na, most néhol kifejezetten idegesített.)

Összességében ez a könyv hozta számomra az elvárt élményt. Érdekes volt, izgalmas és épp annyira más, hogy fennmaradjon a kíváncsiság. Tetszettek az új szálak, tetszettek az új szereplők és jó volt újra olvasni a régiekről. Ez egyszerűen egy jó sorozat, kedvelem.

Azoknak ajánlom, akik az első kötetet olvasták és szerették, mert nem hiszem, hogy csalódnának a folytatásban. Benji rajongói előnyben.

Kiegészítés:

Habár az író a főbb karakterek szálait ebben a részben elég jól lezárta, a történetnek van még folytatása. A harmadik rész az Animus kiadó ígéretei szerint még idén (őszre vagy télre tippelnék) meg fog jelenni magyarul. Kíváncsian várom.

Mi vagyunk a medvék

Tavaly nem voltak túl jó tapasztalataim a kifejezetten népszerű könyvekkel (lásd éves könyvösszegzésemet), és ez a kötet is a népszerűek táborát gyarapítja, így kissé félve álltam neki.

A borító és a cím kifejező, ráadásul svéd szerző munkája, amitől egy kicsit még érdekesebbé válik. 384 lapjával terjedelmesebb olvasmány, de gyorsan lehet haladni vele.

Fülszöveg:

"Van ​egy város valahol az erdő közepén, ahol a tél hosszú, az emberek pedig kemények, mint a jég. Nincs se turizmus, se ipar, se munka, de a remény még pislákol. Van ugyanis valami, ami mindenkit érdekel. Amihez kivétel nélkül mindenki ért. Ez pedig a hoki. Aki azt hiszi, hogy az csak egy játék, nagyon téved. A hoki itt maga a remény.
Ebben a szezonban mindenki a Björnstad Hockey junior csapatába veti minden bizodalmát. Egy maroknyi tizenévesbe, akikre hatalmas felelősség nehezedik, mert esélyesek arra, hogy visszahozzák a játék és a város dicsőségét.
Fiúk és lányok, apák és anyák története ez a könyv. Egy csapat története, amely mindennél fontosabb. A férfiasságé és a csoportszellemé. A tehetségé. Családoké. És egy bűntetté, amely olyan hullámokat gerjeszt, akár a vízbe dobott kő."

Ez a könyv kifejezetten népszerű, és nem hiszem, hogy azért, mert olyan sok hokirajongó élne hazánkban, bár sportkönyvnek sem rossz. Népszerűségének oka azon egyszerűségéből fakad, hogy bárhol játszódhatna, bármilyen sporttal, mert a kisvárosi emberek egyszerűen ilyenek szerte a nagyvilágban. Ez a ismerős hétköznapiság pedig épp elég, hogy lekösse az olvasót. Igen, ez azt jelenti, hogy engem is lekötött, bár nem csak a hoki, hanem úgy általánosságban a sport sem vonz. 

Fredrik Backman nagyon jól ír, kellemes és gördülékeny a stílusa, mértékletesen adagolja az információkat, és a szöveg tagolása is az olvasási élménynek kedvez. Egyszerűen könnyű olvasni, mert az egyes fejezetek rövid, jól elkülönített részekre vannak osztva, és a szerző helyenkénti kiszólásai folyamatos kíváncsiságban tartják az olvasót. Pedig nagyon sok szereplőt mozgat, és párhuzamosan több konfliktusforrást is kibont közöttük. A szálak azonban szépen összeérnek, a szereplők jól megkülönböztethetőek, és egyedül talán az idő az, ami nehezen meghatározható a párhuzamosan zajló események miatt.

A könyv cselekménye tehát gördülékeny, a történet helyenként humoros, vagy kedves, míg más részeken kemény drámába hajlik. A karakterek kifejezetten emberiek, emberi problémákkal, emberi hibákkal és az emberekre jellemző szűklátókörűséggel. Ettől egyszerre szerethetőek és megérthetőek, és irritálóan dühítőek. Ez a könyv ugyanis egy kisváros dinamikájáról szól, összetartásról, széthúzásról és a nézőpontok megosztottságáról. Nekem nagyon tetszett, hogy bár a főhősök tinédzserek, mivel az ő problémáik adják a cselekmény gerincét, ugyanolyan hangsúlyosak a szülők és a többi felnőtt ebben a könyvben. A történet így kifejezetten átfogó képet ad.

Ahogy korábban már említettem, elmehetne sportkönyvek is. Meglehetősen gyakori, hogy egy író díszletként használ egy sportágat, amit aztán nem fejt ki, és ezzel hiányérzetet kelt az olvasókban. Nos, itt nem ez a helyzet, mert a szerző mindennek utánajárt, mindent leírt és ettől nem csupán részletesebbé és hitelesebbé vált a történet, hanem képes volt egy laikus sportkerülő olvasóval is megértetni, miért rajonganak olyan sokan a sportokért. Ez pedig dicséretes.

A sport által gerjesztett érzelmek és persze annak anyagi oldalai is részletes bemutatásra kerülnek a könyvben, ahogy az elsődleges konfliktus kifejtését sem spórolta meg a szerző. Tetszett, hogy hosszú sorokat szánt a "tett" lelki feldolgozására, több oldalról is bemutatta, milyen sok emberre hat egy ilyen cselekedet. Hiteles volt és nem utolsó sorban átérezhető, még akkor is, ha közben rettentően dühítő is.

Számomra tehát pozitív meglepetés volt ez a könyv. Jó volt olvasni, nagyon örülök, hogy kézbe vettem, és kíváncsian várom, mi lesz a folytatásban. Ez ugyanis egy sorozat első része, és a második kötet, Egymás ellen már elérhető magyarul.

Bátran ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki kisvárosi emberekről szeretne olvasni, akár kedveli a sportokat, akár nem. Ha pedig valaki szereti a sportot, és olyan történetre vágyik, ahol hangsúlyos szerepet kap, mindenképpen kezdjen bele.

Idézet a könyvből:

"Tehát az első, hogy mindig kiválasztjuk, melyik oldalon állunk, mert azt könnyebb, mint állandóan eltérő gondolatokat latolgatni. A következő lépés, hogy olyan tényeket keresünk, amelyek igazolják azt, amiben hiszünk. A harmadik pedig, hogy vakká válunk az ellenség emberi mivoltára."