Megnyílik az ég

A kiegészítő sorozatokkal szemben többnyire szkeptikus vagyok. Hiába van meg bennük a potenciál, hogy visszarepítsenek egy megszeretett világba, ott a lehetőség a bukásra is. Az eredeti történet már kicsúcsosodott, nem lehet tovább fokozni, legfeljebb árnyalni. Ez az árnyalás pedig néha kissé izzadtságszagú, főleg ha az előzmények magasra állították azt a bizonyos lécet.

Jelen kötettel szemben is ilyen fenntartásaim voltak, végül mégis győzött a kíváncsiság. Ez a kíváncsiság azonban nem engedett el kötögető szörnyet mint Dani kíváncsisága, csak felszabadított bennem még több rajongást az apokaliptikus Dublin iránt.

Mielőtt azonban nekiállok fellelkesülni, hogy "Haver, ez mennyire király volt!" szükség van néhány kiegészítő információra.

Tehát volt egyszer egy Tündérkrónikák sorozat, amely öt kötetből állt. (Összefoglalás ITT olvasható.) Mindegyik részben akadt kaland, humor, remek karakterek és sok-sok titok, míg a végére olyan szépen összekuszálódtak a szálak, hogy a Vörös Banya kötőtűi sem bogozhatták volna ki őket egykönnyen. A sorozat mégis lezárult, elvarrta a szálakat, a főhős megkapta a végszavát és így tovább. Csakhogy a világ nem menekült meg, a csúnya rosszfiú rázza láncait, interdimenzionális tündérkátyúk sodródnak erre meg arra és hála a tündérek sötétebb oldalának, az emberiség egyre fogy. A világ tehát új hősért kiált, aki nem más, mint Dani Mega O'Malley, egy tizennégy éves energiabomba.

Karen Marie Moning tehát kihasználta a világban rejlő potenciált és írt még néhány könyvet Fever World címszó alatt ebben az izgalmas világban új szereplőkre helyezve a hangsúlyt. Zseniális húzás!

A borító meseszép és tökéletesen passzol a történethez. 464 oldal, ám akit elkap a láz, hamar végiglapozza.

Fülszöveg:

"Egy évvel a FLU, vagyis A Falak Leomlása után a tündérek szabadon vadásznak, az egész világ háborús övezet, és nem telik el nap békességben. Dani O'Malley ezekben a vészterhes időkben immár egyedül járja Dublin káosszal teli, sötét utcáit, és egyedül saját szabályát követi: Tedd, amit tenned kell a túlélésért!
Különleges képességek és a Fény Kardjának birtokában, Dani több mint felkészült a feladatra. Sőt, egyike azon ritka embereknek, akik meg tudják védeni magukat az Unseeliekkel szemben.
Mindez mégis kevésnek látszik, hiszen egykori barátja, MacKayla Lane holtan akarja látni, az Unseelie hercegek vérdíjat tűztek ki a fejére, és az emberek vezetője, Jayne felügyelő a fegyverére pályázik. Ráadásul Dublinban az emberek rejtélyes módon halálra fagynak, egy fagypont alatti jégtablót hagyva maguk után.
Amikor Dublin legcsábítóbb klubját is dér borítja el, Dani a klub kegyetlen és halhatatlan tulajdonosának, Ryodannak kiszolgáltatva találja magát, akinek szüksége van a lány eszére, és rendkívüli képességeire, hogy mielőbb kitalálják mi fagyasztja meg az embereket és tündéreket… Ráadásul Ryodan megtesz bármit, hogy Dani biztosan együttműködjön.
Pisztolygolyókat, agyarakat és öklöket kerülgetve, Daninek áruló alkukat és kétségbeesett szövetségeket kell kötnie ahhoz, hogy megmentse szeretett Dublinját, mielőtt a környéken minden és mindenki megfagyna."

Ez a fülszöveg bőven sokat árul el a cselekményről, így nem kívánok többet szólni róla, véleményemben inkább a kivitelezésre helyezem a hangsúlyt.

Habár Dani nem most szólal meg először, hiszen a Tündérkrónikák utolsó két részében párszor felváltotta Mac nézőpontját, itt bontakozik ki igazán. Gyorsan megszerettem a karakterét, mert szuper képességek ide vagy oda, érezhetően tizennégy éves. Megvan benne a kamaszok bátorsága, makacssága és kíváncsisága. Mindez pedig rengeteg bajba sodorja, amitől a cselekmény végig nagy fordulatszámon pörög. Nincs üresjárat, Dani egyik veszélyes kalandja váltja a másikat és nem sokat töpreng az érzelmein.

"Szerintem a halogatás a hármas számú tétel a hülyeségek listáján. Így is pontosan ugyanott köt ki az ember, ahol nem akar, pontosan ugyanazt teszi, amit nem akar, csak annyi a különbség, hogy közben elfecsérli azt a sok időt, ami alatt valami élvezeteset tehetett volna. És ami még rosszabb: valószínűleg egész idő alatt stresszeli magát és szar a hangulata. Ha tudjuk, hogy valami elkerülhetetlen, gyürkőzzünk neki, és legyünk túl rajta. Lépjünk tovább. Az élet rövid."

Moning belejött az akciójelenetek írásába. Már nem próbálja megkerülni őket és ez kifejezetten jót tett a könyvnek. Tündéres fantáziája pedig kiapadhatatlannak bizonyul. Mikor az ember azt hinné, látott már minden veszélyes Unseelie-t, hoz néhány újat, amelyektől még a hercegek is idegesek lesznek. A kaland tehát borítékolva van.

Mikor pedig "szuperhősök" verekednek szörnyekkel és ezek a hősök nem épp kedves hősök, garantált a szórakozás. Míg Mac körül a tesztoszteronfelhő az erotika irányába fordította a dolgokat, addig Dani estében a nagy és veszélyes férfiak, még ha közülük az egyik egy halált hozó szextündér is, a verbális erőfitogtatásig jutnak. A szöveg ezért úgy pörög, mint jéggé fagyott húscafatok a levegőben és az olvasó jókat kuncog az abszurd helyzetekben marakodó meglehetősen vegyes szupercsapaton.

Apropó szextündérek, hiába tizennégy éves a főhős, ez a könyv bizony korhatáros. A tündérhercegek nem mindig fogják vissza magukat, Barrons haverjai sem az önmegtartóztatásról híresek és a cselekmény jelentős része egy night klubban játszódik. Ha pedig ez nem lenne elég, a szereplők többségének cseppet mocskos a szája. Semmi durvulás, csak káromkodnak, ha idegesek és tekintve a gyilkos hajlamok nagy arányú jelenlétét és Dani kamaszos viselkedését, gyakran idegesek.

Ha már szóba került Barrons meg a haverjai, Ryodan is hozza az elvárt formát. Igaz, Barrons után az ember már nem lepődik meg, ha a fizika vagy akár tündérfizika törvényei nem fognak rajta. Talán pont ezért, az előzménykönyvek ismertében, nem hozott olyan nagy és megdöbbentő csavarokat ez a történet. A jeges rejtélyt például előbb megfejtettem, mint a szereplők.

Azért még így is akad bőven kérdőjel, Táncos maga a kérdőjel. A kalandok tehát, bár a kötet fagyosan elsődleges konfliktushelyzetét megoldották, folytatódnak tovább. Moning ráadásul most sem szégyellt függővéget kanyarítani az utolsó oldalakra.

Összességében tehát, Haver, nagyon tetszett. Izgalmas volt, rendkívül szórakoztató és kedvem támadt újra kézbe venni a Tündérkrónikákat.

Bátran ajánlom mindenkinek, aki az előző könyveket olvasta és szerette. Azoknak pedig, akik még nem találkoztak halálos tündérekkel, csak ennyi mondanák: Haver, mire vártok még? Tündérkrónikákkal érdemes kezdeni.

Kedvenc idézet a könyvből:

"Zene nélkül mind szociopaták vagy halottak lennénk."

Kiegészítés:

Sajnos nem tudom azt mondani, rohanok a könyvesboltba megvenni a folytatást, mert a magyar megjelenése bizonytalan. Pedig már nem csupán a második (Burned) hanem a harmadik (Feverborn) könyv is megjelent angol nyelven. Cor Leonis Kiadó azonban eltűnt egy picit és mikor visszatértek, valamiért jegelték ezt a sorozatot. Nem igazán értem, hiszen Moning könyveinek szilárd olvasóbázisa van, amit az írónő másik kiegészítő sorozatának útjára indításával meg is próbálnak kiaknázni.

Bizony a Fever World második kötete helyett a Felföldi krónikákba kezdtek bele. Utóbbi is kapcsolódik a Tündérkrónikákhoz, mert előzmény sorozat, de egy picit más a műfaj. A borító és a fülszöveg alapján nekem legalábbis A Felföld ködén túl mezei erotikus könyvnek tűnik csipet tündérporral meghintve. Ráadásul ez a sorozat nyolc kötetre rúg, így főleg nem értem, miért kellett ebbe is belekezdeni, a már megkezdett folytatása helyett...

Azért reménykedem benne, hogy ahogy a Tündérkrónikák összes része viszontagságokon át de eljutott a magyar olvasókhoz, úgy a Fever World sem hagyja magát és megjelenik magyarul a folytatás.

Új nap virrad

Egy kis áttekintés a Tündérkrónikák korábbi részeiről, mielőtt rátérek az ötödik és egyben befejező kötetre:

Tündérkrónikáim

Karen Marie Moning tündéres fantasy sorozata meglehetősen nagy népszerűségnek örvend. Az új részek megjelenését mindig lelkesen várták a rajongók, ami tekintve a történet izgalmait és a kínzásnak is minősíthető függővégeket, cseppet sem meglepő. A magyar olvasok pedig talán még nagyobb örömmel fogadták az új könyveket. 

Kelly Kiadó kezdte el a sorozatot és adta ki az első három könyvet (Keserű ébredés, Álom és valóság, A hajnalra várva), majd a Cor Leonis Kiadó vett át és folytatta az utolsó két kötet, a negyedik Rossz hold kelt fel és az ötödik, bejegyzésnek is címet adó, Új nap virrad piacra dobását.

Tündérek a polcomon

A borítók mindegyik rész esetében szépek és a szövegek gondozására sem lehet panasz. Egyedül a gerincük miatt morgolódhat a könyvgyűjtő. A harmadik rész ugyanis új gerincet kapott megtörve így a sorozat egységét. Ezt a rajongók nagy része sérelmezte is, talán ezért nyúlt vissza a Cor Leonis az eredeti sémához. A negyedik rész így ismét passzolt az alapötlethez, ám az ötödik könyv megint más gerincet kapott. A polcon kissé furcsán mutatnak egymás mellett.

A sorozat erőssége a kidolgozott tündérvilág, a sok-sok rejtély és izgalom, valamint a jól megalkotott karakterek.

Bár az első részben voltak fenntartásaim a főhőssel szemben és az akciót is laposnak találtam, ez a későbbi részekben csak javult. Szép ívet járnak be a részek egyre fokozva a kíváncsiságot és a feszültséget. A karakterek pedig fejlődnek, főleg Mac, aki a rózsaszín kislányból, erős és magabiztos nő lett. 

Ennek fényében nem csoda a népszerűség, hanem reális következmény. Nekem nagyon tetszett és örülök, hogy a polcomon tudhatom őket.

Fantasykedvelőknek meleg szívvel ajánlom, illetve mindazoknak, akik vagány női főhősről szeretnének olvasni. Tényleg sokakat rabul ejt az a könyvsorozat, amire jó példa, hogy még anyukám is olvassa.

Kissé félve adtam a kezébe az első részt, mikor olvasnivalót kért tőlem, ám rövidesen kiderült, őt is elbűvölték a tündérek. 

Szóval csak bátran kezdjen bele bárki, ha felkeltettem kíváncsiságát. És egy jó tanács: ha az első könyv nem győz meg teljesen, akkor is adj esélyt a másodiknak, mert a folytatás egyre jobb és jobb lesz.

Tehát ötödik könyv, befejező rész.

A borító, mint már említettem, ezúttal is mutatós lett. Vastagságra közel duplája az előző részeknek 600 oldalával, no de amilyen sűrű a cselekmény, ez teljességgel érthető.

Egy kis statisztika Molyról: ez a könyv a negyedik legjobb fantasy és a tizedik legjobb kortárs könyv a ranglistán.

Fülszöveg:

"Mac sokszor érezte már, hogy mindent elveszített, de ahogy ott áll a sziklaszirten, lábai előtt egy halott férfival, akit ő segített megölni, már tudja minden átélt borzalom csak rózsaszín közjáték volt. A nővére miatti bosszú már túl kevés, a szülei utáni aggódás eltörpül, a világ megmentése csupán másodlagos. A bűntudat, amit az emberélet kioltása okozott, és a remény, hogy van kiút az ismeretlen, tündérátokkal sújtott világból, szinte jelentéktelenné válik az egyre több kérdés, és a sürgető vágy mellett, hogy visszaszerezze azt, amit saját önön hibájából elvesztett. Az Új nap virrad nem csak az alternatív tündérbirodalmakat, de Olvasók világát is kiforgatja a négy sarkából, mielőtt választ adna bármelyik kérdésre is! Titkok és izgalmak rejtőznek minden oldalon, ahogy egyre inkább haladunk a történet vége felé. Az Új nap virrad is elemi erővel ejti rabul az embert a legelejétől, és nem is ereszti egészen a legvégéig, ahol a legnagyobb rejtély megoldása vár. Mit akar a Sinsar Dubh? Igaz-e a prófécia, és Mac tényleg pusztulást hoz-e a világra? Még mindig az Alina halála miatti bosszú a legfontosabb? Mi történet valójában V’Lane-nel? Egyáltalán ki a halott férfi Mac lábainál? Na és kicsoda valójában Mac? De ami a legfontosabb, maradt-e még annyi fény a világban, hogy minden jóra forduljon?"

Mindig próbálom nem elszólni magam az értékelések írásakor, néha azonban elkerülhetetlenek a kisebb spoilerek. Szóval innentől spoiler veszély, úgy  tessék olvasni!

A felfelé ívelő tendencia tovább folytatódik. A könyv ott veszi fel a cselekmény folyamát, ahol a negyedik kötet véget ért. Nem túl meglepő, hogy kit is szúrt le Mac a lándzsájával, amit hatalmas kiborulás követ. Mac elveszti a fejét érthető okokból, mégis kedvem lett volna ráordítani, hogy térjen végre észhez.

Aztán persze megtörtént az, amit előre vártam és már csak az volt a kérdés, hogyan mászik ki Mac ezután az önként vállalt kátyúból.

Az eleje tehát jól követhető, aztán jön a "könyv" és minden fenekestől felfordul. Mind a 600 oldal egy-egy újabb múltbéli homályos emlék, egy újabb kérdés és egy újabb elmélet különböző arányú egyvelege. A történet szálai úgy összekuszálódnak, hogy ha valaki megpróbálja kibogozni, beleragad.

Én legalábbis így jártam, mikor volt egy elméletem, jött Mac és hangoztatta a saját elméletét egyre meggyőzőbben és elbizonytalanított. Aztán persze végül kiderült, hogy az eredeti gyanúm közelebb állt  az igazsághoz. 

Ebben a részben ugyanis semmi és senki sem az, aminek látszik.

No, de ennyit a cselekményről, bogozza ki mindenki maga. Írok inkább a részletekről és a benyomásimról.

A könyv öt egységből áll és minden egység elején két idézet szerepel, amiből az egyik általában dalszövegrészlet. Ezek a dalok pedig jól passzolnak.

Mac szemszöge adja az alapot, ám az előző kötet példáján, itt is fel-fel bukkan Dani nézőpontja is, valamint minden Barrons rajongó örömére a mogorva könyvesboltos is kapott egy rövid nézőpontot. A fejezeteket pedig tovább színesítik Dani Hírmondójának lapjai.

Mac továbbra is vagány és erős nő a kezdeti megingás ellenére is, így végig megőrizte szimpátiámat. Dani kicsit többet is szerepelhetett volna és a végén még elkélt volna egy Mac-Dani beszélgetés, de ez csak az én véleményem.

Barrons továbbra is sötét, szexi és rejtélyes, ám szerencsére ebben a részben fény derül minden motivációjára és persze arra is, kicsoda, micsoda, még ha nincs is felcímkézve. Az egója természetesen továbbra is egy felhőkarcoló méreteivel vetekszik. 

A párbeszédek ebben a részben is pörögnek, van min kuncogni, ahogy a szereplők egymás torkának esnek, vagy épp bosszantják a másikat.

V'Lane, bár nem a szívem csücske, el kell ismernem nagyszerű karakter. Sikerült meglepnie, amiért piros pontot érdemel. A másik szereplő, aki pozitív benyomást keltett, az Christian, bár őt eddig is kedveltem. (Igaz, az őt ért fordulat nem lett teljesen kiaknázva.)

Rowena egy gonosz banya, nem is ragozom tovább, a sidhe-látók fejlődnek, de még mindig birkák kissé Dani szavaival élve. Darroc pedig, nos ő úgy el volt telve magától, hogy csak vigyorogtam rajta és vártam a vesztét. (ÁTS, te meg lebuktál, bár egy időre Mac megtévesztett, de akkor is átláttam rajtad.) 

Ebben a kötetben is rengeteg a rejtély és a kérdés, ám a befejező részek jó szokásához híven, a végén mindenre fény derül. Közben viszont az olvasó úgy elveszik a szálakban, hogy azt se tudja Mac fiú-e vagy lány. Moning tehát nagyszerűen vezeti a szálakat, és ahogy visszautal egy-egy korábbi mozzanatra, csak még hihetőbbé teszi a fejleményeket. Nagyon sokat fejlődött az elő könyv óta.

Összességében tehát nagyon tetszett. Egy kiváló sorozat nagyszerű befejezése, ahol minden darab a kirakós helyére kerül és az olvasót hosszú kötetek óta kísértő kérdőjelek is feloldódnak.

Aki olvasta az előző négy kötetet, nem fog csalódni, aki pedig még nem, az bátran vágjon bele. (Egy tipp: az olvasó jobban jár, ha mikor elkezdi a sorozatot, már mindegyik rész a keze ügyében pihen az idegtépő függővégek miatt.)

Mindig maradj a fényben!

(főleg, ha nincs nálad MacHalo)

Rossz hold kelt fel

Karen Marie Moning Tündérkrónikák sorozatának 4. kötete. Előző részekről írtam külön bejegyzéseket és bár az első részt (Keserű ébredés) nem igazán dicsértem, azzal tessék kezdeni az olvasást. A sorozat ugyanis határozottan javuló tendenciát mutat, kötetről kötetre egyre jobban tetszik.

Az előző három könyv a Kelly Kiadó gondozásában jelent meg, ez viszont már a Cor Leonis műhelyéből került az olvasók elé. A váltás oka az első kiadó anyagi nehézségei, a lelkes rajongótábor, aki nem hagyta elveszni a sorozatot és a második kiadó kiváló érzéke a sikerre. Talán mondhatom, hogy ez a könyv (illetve az ötödik kötet) hozta meg a szélesebb ismeretséget a Cor Leonisnak.

A borító ezúttal is igényesre sikerült és piros pont, amiért az eredeti gerincet megtartották. (Csak szegény A hajnalra várva lóg ki a sorból, no meg világít a polcomon különcségével.) Még egy piros pont az új kiadónak, amiért a lapok kötése kicsit lazább, így feszegetés nélkül is könnyedén kinyitható és lapozható a könyv. 

Vastagsága tartja a már megszokottakat, összesen 400 oldal, ám ebből csak 374 maga a szöveg, a többi fügelék: glosszárium, köszönetnyilvánítás és néhány recept Mac tündérspecialitásaiból. Ha sok szabadidőm és sütési kedvem lesz, kipróbálom őket. Bár azt még nem tudom, hogyan kapok majd el egy Rinófiút és szeletelem fel, hiszen az unseelie hús adja csak meg az eredeti zamatát. Fincsi!

Minden könyves bejegyzésemet igyekszem spoiler-mentesre írni, ám most ez nem megoldható, muszáj az előző kötetre vonatkozó csattanó lelövésével kezdenem, szóval aki még nem olvasta az előzményeket, az ITT hagyja abba az olvasást.

Fülszöveg:

"Elvesztette a nővérét, távol került a családjától, az otthonától, a régi, gondtalan életétől. Egy új, veszélyes helyen, két világ között üldözi testvére gyilkosát, ám őt még többen akarják kiiktatni.

MacKayla Lane azt hitte, készen áll, hogy szembenézzen a pokollal is, ám rá kell döbbennie, hogy sokkal rosszabb is van, mint a halál.
A Rossz hold kelt fel ott folytatódik, ahol a Hajnalra várva vége szakadt.
Amikor a világok közötti kapu kinyílt, a Dublinra szabaduló szörnyű hercegek Prí-yát csináltak Macből, aki így immár a szabad akaratától is megfosztatott.
Meztelenül fekszik egy templom kőpadlóján, kiszolgáltatva a lelket is porrá zúzó szexuális éhségtől, s immár nem az a kérdés, hogy a sidhe-látó véghez tudja-e vinni tervét – hogy megszerezi a Sinsar Dubh-t és megöli testvére gyilkosát –, hanem, hogy van-e még egyáltalán esély arra, hogy valaha újra önmaga legyen.
Van-e még remény ott, ahol minden elveszettnek látszik? Van-e kiút abból a borzalomból, amitől Mac egész végig tartott, s ami nővére életét is követelte?
Vajon a titokzatos Barrons és a MacKeltarok, vagy V'lane, az érzéki Seelie herceg segíthet-e még ezek után, vagy ők is elbuktak azon az éjszakán, amikor az Árnyak elözönlötték a világunkat?
Arra az éjszakára, melyre rossz hold kelt fel, virradhat-e még reményt és enyhülést hozó hajnal?
Mindig maradj a fényben! "

A történet ott folytatódik, ahol az előző kötet véget ért hatalmas függővégével. Ahogy azt már akkor is írtam bejegyzésemben, falat kapartam annyira vágytam a  folytatásra,  hiszen Mac unseelie hercegek karmai közé került. Épp ezért nagy lelkesedéssel vártam ezt a könyvet, bár egy cseppet tartottam is tőle.

Féltem, mert Mac Pri-ya léte sok-sok ágyjelenetet ígért, amik elronthatták volna a sorozat pörgős, nyomozós, rejtélyfeltárós hangulatát. Szerencsére ezek a félelmeim alaptalannak bizonyultak és csak annyi erotika van a könyvben (abból is csak az elején), amennyi a helyzethez mérten szükséges. Ezért pedig nagy piros pontot érdemel az írónő.

Ebben a részben a szálak tovább kuszálódnak és bár az utolsó előtti kötetről van szó, még mindig csak gyűlnek és gyűlnek a rejtélyek. Sok kérdés még mindig függőben van és még szaporodik is. Remélem, az ötödik könyv minden szálat elvarr, mert ha nem, kisül az agyam a sok elmélettől és kérdéstől.

Dublint és a világot elözönlötték a tündérek, ami sok-sok fantasy elemet igényelt. Egyre többféle tündér leírására került sor és a bepillantások a dimenziókba is erős fantasy elemek az ITK-kal az élen. (ITK = ineterdimenzionális tündérkátyú Van humora a csajnak, mi?) Szóval ez a könyv már nem teljesen urbanfatasy jellegű, ami persze cseppet sem baj.

A karakterek még mindig nagyon jól vannak felépítve.

Mac már egyértelműen szerethető főhős a szememben. Olyan sokat fejlődött és olyan szépen felnőtt a feladatokhoz, hogy nem lehet nem szimpatizálni vele. A humora és beszólásai pedig üdítők. Ráadásul, ahogy levedlette a Barbie-stílust és talpig fekete bőrbe öltözött, felfegyverkezett, vagány nő lett belőle, elmehetett volna a Mary-Sue irányba is, mégsem tette. Vagány lett és erős, de nem legyőzhetetlen és sebezhetetlen. Még mindig követ el hibákat, még mindig elpáholhatják egyesek, vagyis szuper képességek ide vagy oda, emberi maradt, ami nekem nagyon teszik.

Dani bekúszott a szívembe. A rövid nézőpontváltás alatt (míg Mac nincs önmagánál Dani kalauzolja az olvasókat) sikerült maradéktalanul megkedvelnem. Hiába 13 éves és viselkedik néha tipikus kamaszként (Pékdául mikor azon töri a buksiját, melyik tesztoszteronbombának adja majd a szüzességét.), ő is egy igazán belevaló, vagány csaj. Igazán kedvelem.

V'lane az előző részben kezdett szimpatikus lenni (Azért én örökre Team Barrons maradok!) és ebben a részben sem esett a szememben. Vicces volt látni, ahogy igyekszik emberként viselkedni. Ezeken a részeken nevettem a legtöbbet, csak most kicsit kevés volt belőlük.

Barrons, nos, ő Barrons még mindig, nincs ezen mit szépíteni. Még mindig nem tudni micsoda (annyi elméletem van már róla, hogy megfájdul a fejem...) és még mindig vérbeli arrogáns férfi. Abszolút a kedvencem, minden pszichopata vonása ellenére is. Tetszett, hogy egyre jobban megnyílt, egyre több apróság  derült ki a múltjából. Persze ezek az információmorzsák olyan mikroszkopikusak, hogy a rejtélyessége cseppet sem csappant. Ezért is lehet őt szeretni sok minden más mellett.

"Ha jól ismerem Jericho Barronst, abban a hiszemben járkál, hogy övé a legnagyobb, legcsodálatosabb, legtökéletesebb, legfontosabb farok a világon. "

Rowena még mindig egy bosszantó szipirtyó, a Mac ellen folytatott politikai csatározásai viszont kifejezetten szórakoztattak.

Akad még a könyvben több szereplő, aki említést érdemelne, de őket most inkább kihagyom és írok kicsit a benyomásaimról.

A tündérek történelme egyre jobban kibontakozik a cselekménnyel együtt. A sok-sok utalásnak pedig megérzéseim szerint lesz még szerepe. Utalásból padig van bőven, hogy majd a megvilágosodás pillanatában az olvasó a homlokára csaphasson.

A könyv akció jeleneteit már nem próbálta elsumákolni az írónő és a "könyv" még mindig garázdálkodik.

A végkifejlet pedig, nos gondoltam, hogy a terv balul fog elsülni. Az előző részek tapasztalataiból éreztem, jobb ha nem számítok semmire, úgyis valami hajmeresztően más lesz és így is történt. Az utolsó néhány oldal színtiszta kaland, míg a legutolsó egy olyan függővég, hogy kedvem lett volna megcsapkodni az írónőt egy hatalmas párnával. Azt hittem, A hajnalra várva vége a kínzás, de tévedtem, ez volt a kínzás. Hogy lehet így befejezni egy könyvet, hát nincs neki szíve?

Bosszantó, de zseniális húzás volt. Főleg mikor késő éjjel az olvasó kezében elfogynak a lapok és csak hessegeti a sok kérdőjelet, ami a feje körül kering és morog, amiért nincs meg a folytatás. Én legalábbis így voltam vele. Ide nekem az ötödik részt, de tüstént!

Szóval a sorozat még mindig izgalmas, nem csoda hogy Molyon 5. legjobb fantasy és 13. legjobb kortárs könyvként szerepel. Nekem nagyon tetszett.

Bátran ajánlom mindenkinek, aki belekezdett a sorozatba, nem fogja megbánni. És ismételten egy jó tanács: ha nekikezdesz, legyen nálad az ötödik rész (Új nap virrad) is, így megúszod az idegösszeroppanást. 

Sajnos nekem még nincs meg az Új nap virrad, de dolgozom a probléma orvoslásán. Rettentő kíváncsi vagyok a sorozat befejezésére.

Addig is egy kis muzsika. Neil Dover külön a könyvsorozathoz készített egy albumot, ami szerintem nagyon ütős lett. Hangulatilag és szövegileg is tökéletesen passzol hozzá. 

Ez a szám csak ízelítő, de a teljes Bloodrush album megtalálható. Ajánlom még mindenki figyelmébe a Taking Back The Night-ot, ami a sidhe-látók himnusza.

Végezetül a kedvenc idézetem a könyvből:

"Ne engedd, hogy eluralkodjon rajtad a harag, Mac. Olyan, mint a benzin. Lehet üzemanyag is, de fel is égethetsz vele mindent, ami fontos neked, és végül majd ott állsz egy felperzselt csatamezőn, mindenki halott, még te is, csak a tested nem teszi meg azt a szívességet, hogy nem lélegzik többet."

A hajnalra várva

Gyors összefoglalással és egy csipetnyi statisztikával kell kezdenem, hogy teljesen érthető legyen, miről írok és mire fel a nagy lelkesedés.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy könyvmoly szellem (azaz én), akit kíváncsivá tett egy könyvsorozat körüli felhajtás, ezért elhatározta, utánajár a dolognak. Így botlott bele Karen Marie Moning Tündérkrónikáiba. Néhány Seelie vagy Unseelie pedig elbűvölte, mivel kétség kívül átmosták az agyát, úgy belezuhant MacKayla Lane világába. Vége. Vagyis dehogyis, még csak most kezdődik!

A sorozat első két részéről már írtam korábban. A Keserű ébredés nem igazán nyert meg magának. Valamit hiányoltam belőle. Ez a valami azonban benne volt a második részben (Álom és valóság) és maradéktalanul a folytatás pártjára állított. Egyre jobban értem már a nagy rajongótábor okát. 

Molyon elég előkelő helyen szerepelnek a krónikák. (Leszámítva az első részt, mert az még gyengécske.) 

Az Álom és valóság molyocskák értékelése szerint jelenleg a 39. legjobb fantasy könyv, illetve a 64. legjobb kortárs könyv. Szép teljesítmény, a bejegyzésnek címet adó harmadik rész azonban jóval fölülmúlja. A hajnalra várva ugyanis már a 11. legjobb fantasy és a 22. legjobb kortárs könyv lett. A diadalmenet pedig itt még nem ér véget.

Nem kétséges tehát, hogy mindenképp a végére érek ennek a sorozatnak. A következő lépést, vagyis a harmadik rész beszerzését, már meg is tettem. Karácsonyra leptem meg magam vele és cseppet sem bántam meg. 

Akinek esetleg felkeltettem az érdeklődését a sorozat iránt, az az első kötettel kezdje az olvasást. Most pedig belemerülök a harmadik rész világába, szó szerint Deep...

Ez a rész még mindig a Kelly Kiadó munkája és meg kell hagyni, igazán jól dolgoztak. 

A borító ismételten gyönyörű, bár kicsit sajnálom, hogy a gerincét nem igazították az első két részhez.

Picivel több, mint 300 oldal, így ideális vastagságú és most sem hiányoznak belőle a kiegészítések. Ezúttal is van hátul glosszárium és kiejtési útmutató, valamint néhány sor az olvasóhoz. Utóbbi stílusosan lehetett volna egy "Muhahaha!" is az írónő részéről. Szinte hallottam ördögi kacaját, mikor becsuktam a könyvet. Most pedig remélem csuklik vagy tüsszög, mert ilyen kegyetlenség után igazán megérdemelné. Egyszerre gyűlölöm és szeretem a függővégeket...

Fülszöveg:

„És mutatok neked valamit, ami egészen más,
Mint árnyad, amely reggel lép mögötted,
Vagy árnyad, amely este kél előtted:
Egy marék porban az iszonyatot megmutatom neked.” 

MacKayla Lane már nem az a naiv, idealista, divatbolond lány, aki Írország földjére tette gondosan pedikűrözött lábát. A Dublinban töltött néhány hónap megváltoztatta, de még mindig hajtja a bosszúvágy. Tudja, hogy a nővére gyilkosa közel van, de a gonosz még közelebb.
Macnek van egy nagy előnye. Tudja, hogyan találhatja meg a Sinsar Dubh-t, amelyért
tündérek és emberek egyaránt készek gyilkolni, de ez az ősi, mágikus könyv annyira gonosz, hogy mindenkit megront, aki csak hozzáér.
Az árulás légkörében már nem tudni, ki az ellenség és ki a barát. Veszélyes háromszög alakul ki Mac, egy kielégíthetetlen étvágyú, halált hozó szextündér és a titokzatos Jericho Barrons között.
Barrons megtanítja használni újonnan felfedezett adottságát: látja a tündéreket, sőt akár megölni is képes a máskülönben halhatatlan lényeket, megérzi a varázserejű tündérrelikviák közelségét, köztük az egymillió éves Sötét Könyvét, a Sinsar Dubh-ét, amelynek tulajdonosa kezében tartja a világ sorsát. Dublinban eluralkodik a káosz , az idő egyre fogy. Közeledik az év világos és sötét felét elválasztó nap, amikor a legkönnyebben lehet közlekedni a világok között. Halloween őrületes éjszakáján Dublinban elszabadul a pokol, Mac pedig ezúttal teljesen magára marad a sötét erőkkel szemben…

Az a baj a könyvsorozatokkal, hogy nem mindegyik író tudja tartani a színvonalat és nem mindegyik tudja fokozni. Vagy ha mégis, egy idő után elveszíti ezt a képességét, ami természetes dolog, hiszen semmit sem lehet a végtelenségig növelni, lásd a bibliai Bábel tornya. Nos, Moning azon kevesek közé tartozik, aki kötetről kötetre egyre jobb és jobb lesz. Ahogy írtam a bevezetőben, az első rész nem tetszett, a második annál inkább és ez a harmadik is megüti ezt a szintet. Csak így tovább!

A stílus a második rész tendenciáját követi, vagyis könnyed, borongós és humoros. Az akció jelentek sincsenek megkerülve, akad benne néhány éles helyzet.

A könyv legnagyobb pozitívuma mégis szerintem inkább a szereplőkben rejlik, no meg a sok háttérben húzódó titokban.

Mac megnyert magának. Amennyire idegesített az első kötetben, annyira szeretem most. Olyan jó látni a fejlődését, ahogy levetkőzi magáról a rózsaszín burkot, a sarkára áll és nem hátrál meg. Tetszettek a kis magánakciói, még a felügyelő ellen elkövetett merénylet is egy nem túl kedves, de okos húzás volt. No, de mit tehet az ember lánya, mikor számító, vérszomjas és szexi férfiak veszik körül?

Apropó férfiak, Barrons is végérvényesen bekúszott a szívembe. Nagyon szeretem a gúnyos megjegyzéseit, a sok verbális párbajt, sőt még azt is, mikor elveszíti a hidegvérét. Olyankor mindig árgus tekintettel figyelem, hátha rájövök, mi is valójában. Elméleteim persze vannak bőven, csak elég rozoga lábakon állnak. 

"Barrons erőteljes, elgondolkodtatóan jóképű, eszementen gazdag, rémisztően intelligens férfi. Kitűnő ízlése van, nem is említve kemény testét, amely állandóan valamiféle vonzerőt sugároz. A lényeg, hogy az a fajta ember, akiből hősök lesznek. És elmebeteg gyilkosok."

Ami a másik úriembert, V'lane-t illeti, őt is megkedveltem kicsit. Egyre többet árul el magáról és a tündérek világáról. Már cseppet sem bántam, mikor feltűnt, főleg ha Barrons is a közelben volt. A tesztoszterontól fülledt jelenteken mindig jól szórakoztam. 

"Miért, ó, miért a legveszélyesebb, legtiltottabb férfiakhoz vonzódunk leginkább?"

Ennyiben azonban még nem merült ki a jóképű férfiak repertoárja, hiszen ott van Christian és a gyanús álmodozó tekintetű srác is. Női olvasók gondolhatnák, milyen jó dolga van a főhősnőnek, ám mikor mindegyik durr bele stílusban érdeklődik, legutóbb kivel volt intim viszonya, már nem is olyan jó ennyi egocentrikus férfi között.  

Mielőtt azonban úgy tűnne, hogy tipikus "női főhős sok szép férfi között őrlődik" típusú könyv lenne, meg kell jegyeznem, hogy a női karakterek is jól eltaláltak. Dani nagyon szerethető a kissé mocskos szája ellenére. Illetve ott van a tény, hogy ennyi nemek közti feszültség, meg szextündér herceg, az erotika mégis a megfelelő mértékben van jelen, vagyis csak fűszerezi a cselekményt.

A cselekmény pedig egyre jobban kibontakozik, néhány dologra fény derül, más dolgok még mindig a homályba vesznek, míg újabb megoldásra váró kérdések bukkannak fel.

Tetszett, hogy az ellenség megfontoltan és jól felépítette következő lépését, hogy a veszély egyre csak fokozódott, hogy a tündértörténelemről is akadt néhány morzsa. Egyre jobban összeáll a világ, amiért nagy piros pont jár.

Szeretem, hogy a könyvnek van néhány burkolt üzenete. Határozottan jó, építő jellegű gondolatok bújnak meg a sorokban. Ezt sugallja Mac fejlődése is, hogy nem szabad feladni, szembe kell szállni a nehézségekkel és kitartani a végsőkig, sőt ha szükséges, még azon túl is.

"A depresszió nem vezet sehova, csak kiszorítja a szuszt az emberből."

A fő konfliktushelyzet persze még korán sem oldódott meg és még mindig nem derült fény Alina halálának pontos körülményeire. Pedig már furdal a kíváncsiság és a sok kérdés csak úgy zsong a fejemben.  Ezen pedig nem segített a könyv hatalmas függővége. Már megszoktam a függővégeket, ám ilyen kínzással nem találkozni minden nap. Ha azt mondom, pont a legjobb résznél hagyta abba, meg sem közelítem a valóságot. Kell nekem a folytatás, méghozzá sürgősen!

Összefoglalva tehát nagyon tetszett ez a rész, cseppet sem okozott csalódást és csak ajánlani tudom azoknak, akik már olvasták az előző két kötetet. Csak egy jó tanács: Legyen betárazva a polcon a negyedik rész, Rossz hold kelt fel, ha nem akarod a falat kaparni a várakozás miatt!

Amúgy a sorozatot urbanfantasy kedvelőknek ajánlom, akik szeretik a vagány főhősnőket. Hiába írtam sokat férfiakról, nem romantikus történet, inkább egy ütős, nyomozós sztori sok veszélyes misztikummal.

Ebben a könyvben megemlítettek néhány dalt és bandát, amikből kedvemre csemegéztem. Ezek közé tartozik a Nine Inch Nails is, akiktől két számot is hoztam, mert tetszik és mert passzol a könyvhöz. 

Amint lehet, beszerzem a sorozat utolsó két kötetét is. Most azonban bőven elég olvasásra váró könyv csücsül a polcomon és még mindig nincs rájuk elég szabadidőm, úgyhogy egyelőre várnom kell, míg rossz hold kel fel...

Álom és valóság

Ezt a bejegyzést egy kis önfényezéssel kell kezdenem.

Hogy én milyen ügyes és okos vagyok, amiért nem adtam fel ezt a sorozatot! Az első rész, Keserű ébredés nem igazán nyűgözött le, sőt. Ezért sokáig fontolgattam, érdemes-e folytatni, tekintve nem épp rövid terjedelmét ennek a sorozatnak, illetve a tényt, hogy olyan sok jó könyv szaladgál a világban és oly kevés az idő.

Aztán valahogy mégis piszkálta kicsit a fantáziámat, főleg a sok rajongó miatt. Felmerült bennem a kérdés, mégis mit esznek ezen ennyien, mikor nem kimondottan tömegcikk kategória. Valami magyarázatnak lennie kellett, amit saját bőrömön akartam megtapasztalni. Így végül hosszas töprengés után megkaparintottam ezt a könyvet és egy kicsit érleltem a polcomon. 

Még nem oszlottak el vele kapcsolatban teljesen a félelmeim, így szombaton csak azért kezdtem bele, mert elutaztam és pont ez a könyvméret fért el a táskában. Csak kb. ötven oldal kellett és megállapítottam, sokkal jobb, mint az első rész. Mielőtt azonban belemegyek a részletekbe, néhány szó a külsőségekről.

Kelly Kiadó munkája, a borító gyönyörű, passzol az első részhez, vastagsága ideális 300 lapjával, vagyis nem eshet rá esztétikai panasz. A belső pedig tükrözi a külsőt és ismét adtak hozzá egy kis kiejtési segédletet, ami kifejezetten hasznos, illetve Mac naplójának szócikkeit, ami szintén tetszetős.

Fülszöveg:

"Még csak néhány hét telt el azóta, hogy a sorozatunk első kötetéből megismert MacKayla Lane repülőgépe földet ért Dublinban, és az ír fővárosban máris fenekestül felfordult a világ. Mac erre alighanem csak annyit mondana: na és, az övé is felfordult, abban a pillanatban, amikor értesítették róla, hogy Írországban tanuló nővérének brutálisan megcsonkított holttestét megtalálták egy szeméttel borított sikátorban, Dublin északi részén. Macet attól fogva a bosszú élteti. Pártfogója, a titokzatos Jericho Barrons segíti őt abban, hogy az ősi tündérvilágba vezető misztikus nyomokat követve, eljusson Alina gyilkosáig. A nyomozás során megismeri a város ódon falai között nyüzsgő ijesztő árnyfigurákat, szörnyeket, gengsztereket és gonosz tündéreket, megtanul káromkodni, lopni, hazudni és ölni.
Egyetlen rövid hónap alatt sikerül a város minden mágikus erővel bíró lényének a tyúkszemére lépnie. Egyre több veszély leselkedik rá, de szerencséjére Barrons mindig kéznél van, hogy kimentse ellenségei karmaiból.
Csak egy kivétel van: V’lane, a halált hozó szextündér, aki olyan intenzív szexuális vágyat kelt Macben, hogy a puszta látására a lány vetkőzni kezd.
És V’lane többnyire váratlanul tűnik fel Mac közelében. Ahogy most is.
A lány elgyengült térddel rogyott le a homokba. El akarta fordítani a tekintetét, de a szeme nem engedelmeskedett. Karnyújtásnyi távolságra voltak tőle a tündérherceg tökéletes testrészei, amelyeket magában akart érezni, hogy csillapítsák szörnyű, embertelen vágyát. Ökölbe szorította a kezét, hogy könnyebb legyen ellenállnia. A tündérherceg ezen csak nevetett, mire ő lehunyta a szemét, és lefeküdt a puha, simogató fehér homokba. Nem kellett mást tennie, mint az előtte álló Maestróra bíznia a testét, aki úgy játszik rajta, ahogy senki más; simogatása elképzelhetetlen crescendo; olyan húrokat penget, amelyeket korábban még senki, és többé nem is fog.
Egy meztelen tündérherceg láttán minden más férfi örökre háttérbe szorul.
Vajon hol lehet most Barrons? Képes-e mégis legyőzni a veszedelmes szextündér vonzerejét és mesterkedését, s megmenteni a lányt a halálos ölelésből?"

Nos, igen, a fülszöveg megint elég gyenge lett. Túl hosszú, túl spoileres (de mégsem az, különben cenzúráztam volna), túl erotikus és túl hatásvadász, szerintem. Ez azonban senkit se tévesszen meg,  tessék rólam példát venni, elvonatkoztatni a reklámtól és saját megérzésre hallgatni.

Először engem is megijesztett ez a V'lane jön, lát és gerincre vág szitu, ami elég erős spoilernek tűnt. Aztán, ahogy olvastam, eloszlottak ezek a rémképek, mivel a szexi tündér csupán kétszer akciózik a 300 oldal során és abból is csak egyszer használja erotikus erejét. Szóval az olvasó nem tudhatja a fülszöveg alapján, mire számíthat, ami jó. Ezért megbocsátom a fenti sorokat.

Ez a rész sokkal jobban tetszett, mint az első, így illene a javuló pontokkal kezdenem.

Első pont, az írónő stílusa:

Moning nem írt rosszul eddig sem, most viszont kiforrt kicsit. Megtanulta, hogy nem attól lesz sejtelmes a cselekmény, ha kihagyunk jelentős eseményeket, hanem ha jól tálaljuk őket. Nekem sokkal könnyedebbnek és gördülékenyebbnek is tűnt, mintha belejött volna a világba és a szereplőkbe. A szövegért (itt most a beszólásokra és poénokra gondolok) pedig kap egy piros pontot. 

Második pont, MacKayla Lane:

Az első részben irritált és néha legszívesebben lecsaptam volna. Annyira bosszantóan buta liba volt, hogy az már fájt, így nem is tudtam megkedvelni. Ebben a részben azonban ő is változott, felnőtt kicsit, érettebben gondolkodik és kevésbé kényes. Még van mit fejlődnie, hogy igazán vagány nő váljon belőle, de határozottan ígéretes lett.

Harmadik pont, a hangulat:

Az első részt nehezen tudtam besorolni, mivel érezhetően komolyabb hangvételűnek és ütősebbnek lett szánva, ez azonban nem jött át igazán. Itt végre éle volt a sötétségnek, a veszély valódi veszély volt, amin lehet izgulni és a humor is passzolt hozzá stilisztikailag. Mondtam már, hogy imádom a keserű, sötét és szarkasztikus humort?

Negyedik pont, az erotika:

Oké, ez speciel az elsőben sem zavart, mert értelmesen illett a cselekménybe. Az mellékes, hogy totál nem érdekelt, mert az SZT-k és a rossz fiúk jobban lekötöttek. Ebben a kötetben azonban már fenntartások nélkül is tudtam értékelni. Csak egy csipetnyi került bele, pont annyi, amennyi kell, ha a főszereplőnőt ennyi dögös férfi veszi körül. (A könyv végi csókcsata kifejezetten ütősre sikerült és határozottan tetszett. Na, ebből lehetne még később is!) 

Az a baj, hogy a szerzők hajlamosak túlzásba esni, már ami az ágyjeleneteket illeti. Azt hiszik, erre van igényük az olvasóknak és gondolom, úgy tartják, minél több, annál jobb. Hát ez nagy tévedés, mivel a túl sok erotika, vagy romantikázás a pörgősnek szánt könyvekben nem állja meg a helyét, a cselekmény rovásárra megy. Illetve van egy pont, ahol unalmassá válik. (Így jártam az Angyalcsókkal, amit épp most olvasok, kezd kihunyni benne a szikra, mivel minden ötödik oldalon megpróbál egymásnak esni a két főszereplő.)

No, de ez a veszély egyenlőre nem fenyegeti Ms. Lane-t és remélhetőleg ezt a jó szokását a sorozat végéig megtartja.

Tündérgyűjteményem

A felsorolt kritikus pontokon túl meg kell jegyeznem, hogy a cselekmény jóval izgalmasabb lett, normálisan leírt akciójelenetekkel és a rejtélyek is csak fokozódtak. Folyamatosan gyártottam az elméleteket, valami bejött, valami nem. 

A legnagyobb rejtély azonban még mindig Jericho Barrons. Kétségkívül van stílusa és tökéletesen megértem, miért van ekkora rajongótábora, őt egyszerűen nem lehet nem kedvelni. Hiába egy arrogáns, számító és néha durva alak, nem lehet haragudni rá, mert az ember tudja, ő jó fiú és pont. A könyv adott némi információmorzsát róla, ám ez édes kevés. Persze róla is gyártottam vadabbnál vadabb elméleteket, de még mindig nincs határozott elképzelésem, mégis ki vagy inkább mi a fene ez a pasi.

Ahogy már írtam, a párbeszédek és beszólások igazán üdítően vagányak lettek. Mac megjegyzései egyenes arányosságban nőnek személyiségének fejlődésével. Mikor pedig Barrons és Ms. Lane verbálisan összecsap, garantált a vigyorgás.

A tündérek leírása még mindig tetszetős és külön öröm, hogy egyre többféle szaladgál belőlük a városban. (Oké, ez annak nem öröm, aki a desszertjükként végzi majd...)

Összegezve tehát kifejezetten tetszett, kellemesen csalódtam benne és nem bántam meg, hogy adtam a sorozatnak még egy esélyt.

Akiknek tetszett az első kötet, kötelező darab, ám azoknak is figyelmébe ajánlom, akiknek azzal fenntartásai voltak, . Tényleg sokkal jobb ez a rész és határozottan fejlődőképes egy sorozat.

Amúgy fantasykedvelők, tündérmániások és vagány nőkről szívesen olvasóknak meleg szívvel ajánlom. Bármennyire is keserű kimondani, akkor is a Keserű ébredéssel tessék belekezdeni az érthetőség miatt.

Kedvenc idézetem a könyvből:

"A remény kulcsfontosságú tényező. Nélküle semmik vagyunk. A remény formálja az akaratot, az akarat pedig a világot."

Kiegészítés:

Nos, azt már eddig is írtam, hogy több kötetre rúg a Tündérkrónikák, most azonban pontos adatokkal is szolgálok.

A sorozat öt könyvet tartalmaz, mindegyik elérhető magyar fordításban is. Az első három részt (harmadik a Hajnalra várva) a Kelly Kiadó vitte nyomdába, míg a maradék kettőt (Rossz hold kelt fel, Új nap virrad) pedig a Cor Leonis Kiadó vette át. A csere oka, a Kelly anyagi nehézségei és a vérmes rajongótábor volt, akik nem voltak hajlandók beletörődni kedvencük gyászos jövőjébe. 

A lényeg azonban az, hogy hazánkban is elérhető már a tejes sorozat, így előbb, vagy utóbb én is begyűjtöm a maradék három könyvet. Most már aztán érdekel a folytatás.

Meg kell még jegyeznem, hogy Karen Marie Moning nem állt le az írással az ötödik könyv után, hanem tündérvilága bővítésébe kezdett. 

Először is van egy Fever Moon címet viselő könyvecske, ami kapcsolódik a sorozathoz, azon belül is az utolsó részhez.

Aztán ott az új sorozat, a Fever World, ami a Tündérkrónikák után játszódik és Dani áll a főszerepben. Ez három kötetes lesz, amiből eddig csak az első rész, Iced készült el. 

Szóval a rajongóknak van még mit várniuk, ám én egyelőre megelégszem az alap öt kötettel.

Csipetnyi hiúság:

Muszáj megmutatnom, milyen lett a karácsonyi körömdizájnom. ^^

Tudom, tudom még messze van az ünnep, de akkor is ki akartam már próbálni, milyen , ha az emberlányának körmeiről Rudolf rénszarvasok néznek vissza. Nos, ahogy a mellékelt kép is mutatja, rettentő aranyos.

Nagyon-nagyon teszik, csak nem tűnik túl tartósnak a barna lakk és kár, hogy csupán sötét rózsaszín állt rendelkezésemre az orrához. Egy élénk piros jobban kiadta volna a rénszarvasnózit, de így is elégedett vagyok.

És igen, még mindig a saját körmöm, 100% Szellem-részecske, 100% szaru.

Keserű ébredés

Szeretem a fantasyt, imádom a sárkányokat, kedvelem a tündéreket és más misztikus és mitologikus lényeket. Főleg ezért keltette fel ez a könyv a kíváncsiságomat. Na, meg az is hozzájátszott, hogy Moly.hu-n folyamatosan dicsérő véleményekbe botlottam róla. Ráadásul olyanok magasztalták, akiknek az ízlése többé-kevésbé egyezik az enyémmel. Lehet megkövezni, de néha behódolok a tömeg nyomásának. Természetesen utánajárva, megfontolva és nagyon sokat meditálva rajta. Hát így találtam rá Karen Marie Moning könyvére.

Lassan kilométer hosszú listám lesz azokról a könyvekről, amik érdekelnek, elolvasnám, esetleg a polcomon tudnám őket. Ez a kötet is köztük szerepelt, míg egy akció keretében be nem szereztem kedvezményes áron. Ő lett a húsvéti ajándékom.

Nem kezdtem el azonnal olvasni, mivel előbb meg akartam várni, míg a Vaskirály élményei kissé elhalványulnak. Egyik tündérvilágból a másikba, lehet hogy összezavart volna. Szeretem külön-külön kiélvezni a világokat, még akkor is, ha a téma hasonló.

Maga a kötet mutatós darab. A borító nagyon szép és a vastagsága is az ideális középkategóriás a maga háromszáz oldalával. Csupán egy problémám volt fizikai megnyilvánulásával, méghozzá a szoros kötés. Elég nehéz kihajtani a lapokat, én meg nem szeretem erővel szétfeszíteni a könyveimet, így óvatosan lapozom. Ennél a könyvnél nem lehet óvatoskodni, de egy szakszerű könyvmoly megoldja így is gerinctörés nélkül.

Mielőtt rátérek magára a műre, íme a fülszöveg:

MacKayla Lane Georgiában élő kisvárosi lány. A vihogós csitri egyszeriben komor felnőtté válik, amikor értesül Írországban tanuló nővére, Alina meggyilkolásáról. Mobiltelefonjáról meghallgatja testvére utolsó, kétségbeesett és rejtélyes üzenetét. Dublinba utazik, hogy a számára felfoghatatlan, misztikus nyomokat követve eljusson Alina gyilkosáig, és bosszút álljon rajta.
A válaszok keresése közben azonban nemcsak nővére titokzatos életének, szerelmének és halálának részletei tárulnak fel előtte lépésről lépésre, hanem az ír város ódon falak mögötti, láthatatlan árnyékvilága is. Az ijesztő események sodrában rá kell döbbennie, hogy a múlt egymással is könyörtelen harcban álló furcsa figuráinak mesterkedéseit csakis akkor képes túlélni, ha megtanulja használni újonnan felfedezett adottságát, amelynek révén betekintést nyerhet a tündérek veszedelmekkel teli világába. A veszélyek leküzdésében segítőtársa is akad a kiismerhetetlen könyvesbolt-tulajdonos, Jericho Barrons személyében.
A nagy tudású férfi történetei révén érti meg, hogy ha nem sikerül megakadályozni a tündérek és az emberek világát elválasztó falak teljes leomlását, akkor az emberiség jövője reménytelen. Mac fokozatosan tudatára ébred, hogy miféle küldetésre figyelmeztette őt Alina abban a bizonyos utolsó üzenetben. Neki kell megtalálnia az ősi Sinsar Dubh-t, a Sötét Könyvet, mert aki először szerzi meg a Tuatha Dé Danaan félelmetes erejű relikviáját, az mindkét világ ura lehet.
Mac úgy tervezi, hogy a nyomozás után nyomban visszatér az ő kellemesen provinciális, jelentéktelen kis szülővárosába, és igyekszik elfeledkezni mindenről, ami Dublinban történt vele. Hogy végül mégis a maradás és a további kutatás mellett dönt, abban Jericho Barronsé a főszerep. Kettejük közös próbálkozásának sikeréért azonban már a hamarosan megjelenő folytatás olvasása közben izgulhatunk.

Bár az utolsó bekezdés nem nyerte el tetszésemet, kissé folytatás-vadásznak éreztem, egész jól átfogja a cselekményt.

Mikor elkezdtem olvasni, úgy éreztem, jó lesz ez. Nyomozás, titkok, veszély és tündérek, minden ami kell. Aztán, ahogy haladt a történet lelkesedésem csappant.

Mac számomra egy irritáló nőszemély. Nem tudom, pontosan mi zavar benne, de egyszerűen képtelen voltam megkedvelni. Annyira amerikai, annyira rózsaszín és annyira öntelt és butus, hogy felhúzott. Képtelen voltam azonosulni vele, hiába vannak néha kifejezetten szórakoztató megnyilvánulásai, taszított. De nem adtam fel, hiszen egy ellenszenves főszereplőből is lehet jót alkotni, ezt hívják karakterfejlődésnek. Mac fejlődik is, kicsit benő a feje lágya, kevésbé lesz rózsaszín, de a könyv végére így sem kedveltem meg. Talán majd a folytatásban...

A tündérek nem a gyerekmesékből ismert apró, szárnyas, színes lények, hanem a negatív, veszélyes, vagy kifejezetten csúf, vagy gyilkos szépségű típusba tartoznak. Ezzel nem is volt problémám. Hozzászoktam a hasonló lényekhez és a leírásuk megfelelő táptalajt biztosított képzeletemnek.

Ha már karakterek, meg kell említenem Barronst. Jól kitalált figura, tetszik a sejtelmessége, a stílusa és igazából engem ő ragadott magával a történet során. Jobban érdekelt kicsoda, micsoda és mit titkol, mint hogy ki Alina gyilkosa, vagy mit kezd magával a főhősnő. Benne láttam a fantáziát és tudom, hogy még nagyon sok lehetőség rejlik benne.

A cselekmény amúgy elég laposnak hatott. Oké, vannak benne izgalmak, küzdelmek meg rejtélyek, de valahogy egyszer sem éreztem úgy, hogy ne bírnám letenni.

Mikor előzetesen utánanéztem a könyvről keringő véleményeknek, botlottam olyanba, hogy Moning milyen szépen és kitűnően ír. Hát nálam a szépen az nem ez a kategória és az írástechnikája is pusztán a jó típusba tartozik. Stilisztikailag nem rossz, de nem is kimagasló, nincsenek benne sem jellegzetes szófordulatok, sem szépen összerakott képek, csak az, amit egy könyvnél alapból elvár az ember (Bár sajnos vannak papírpazarlásnak minősülő fércmunkák is a könyvpiacon.), meg egy leheletnyi humor. A történetvezetéssel viszont akadtak gondjaim. A szálak jól vannak összerakva, tehát jól ír, de nem kiválóan. Engem baromira bosszantott, hogy mikor történne valami érdekes, izgalmas, azt nem leírja, hanem ugrik egyet és a főszereplő gondolatiból és az eseményről szőtt értékeléséből rakja össze. Mondok egy példát, hogy érthető legyen:

Mac találkozik egy tündérrel, aki megtámadja az utcán. Ott áll szemtől szemben vele. Megijed, jön a feszültség, majd bumm, vége a résznek. Következő sorban már Barrons boltjának biztonságában csücsül és meséli, hogy megtámadták.

Hol van itt az akció? Hol az izgalom? Nem lehet aggódni egy szereplőért, ha nem látjuk, milyen veszélyekbe keveredik. Ez pedig nem az egyetlen ilyen eset volt, így Moning nem nyerte el teljes mértékben a tetszésemet.

Cselekményről többet nem írok, inkább még egy kicsit a hangulatról meg az erotikáról.

Ez nem a legkönnyedebb fantasy akart lenni, de nem is az ütős kategória. Valahol a kettő között. Gyilkosság, erőszak van benne, de nem olyan véresen arcba vágósan, és a korábban említett akcióleírások hiányának fényében, nem kimondottan hatásos ez a sötétnek szánt aura. Szóval nem kell tőle félni, egyáltalán nem "kemény" könyv.

A másik felnőtt tartalom pedig érdekesen lett belecsempészve. Egy korábban olvasott véleményre alapozva itt is ütősebbre számítottam. Az illető ugyanis szívfájdalmának tekintette a szextündér kis akcióját. Én meg a későbbi Anita Blake kötetek után még el se pirultam tőle, pedig tömött vonaton olvastam. Igazából nem is tudtam, mit kezdeni ezekkel a részekkel. Illeni illettek a cselekménybe, de a főhősnő rögtönzött sztriptíze nélkül is elment volna a dolog. Ettől sem kell megijedni, erotika van benne és nem pornó. (Szerencsére!)

A kötet befejezése tetszett. Elhúzta a mézesmadzagot, hogy ha akar, azért tud írni akcióról is és meglebegtetett néhány későbbi lehetőséget.

Amúgy ez is egy sorozat, Tündérkrónikák  első kötete. (Már olyan magas az ingerküszöböm, hogy nem hat meg... Belefáradtam a mérgelődésbe.) Magyarul további két kötet megjelent (Álom és valóság, A hajnalra várva) és a negyedik rész is kész van, csak a Kelly Kiadó anyagi gondokra hivatkozva egyelőre felfüggesztette. Ezt inkább nem minősítem, hátha elszalad velem a ló. A teljes sorozat információim szerint öt könyvből áll.

Összegezve, nem rossz könyv, de nem is kimagaslóan jó. Azoknak ajánlom, akik kedvelik a tündéres témát és belevágnának egy kissé bizonytalan jövőjű (már ami a magyar kiadást illeti) sorozatba.

Azt még nem tudom, beszerzem-e a folytatást. Erre még alszom néhányat, mert mint már említettem, hosszú az olvasandó könyvek listája.

A mellékelt képen saját példányom látható húsvét körítésben.