Büszkeség és balítélet meg a zombik

Ez a könyv egy paródia, úgy is kell olvasni.

Azért vettem meg, mert úgy gondoltam, a visszafogott Austen-féle románc és a zombiapokalipszis annyira abszurd kombináció, hogy már ettől nevetni támad kedve az embernek. (Na, meg tetszett a borító...)

Szóval nem voltak nagy elvárásaim. Úgy gondoltam, ha a zombik kicsit feldobják a klasszikust - Jane Austen nem az én világom, amit már az Értelem és érzelem bebizonyított - akkor nem fogom megbánni. Nos, nem is bántam meg, bár nem mondanám, hogy olyan könyv, amit mindenkinek olvasni kellene. Főleg mert furán néznek az emberre, ha nyilvános helyen nyitja ki. (Munkában kollégám hátrahőkölt, mikor meglátta a borítót...)

308 oldalával nem vaskos olvasmány és akad néhány illusztráció a szövegben, hogy mindenki könnyen el tudja képzelni ezt az abszurd helyzetet.

Fülszöveg:

"A feledhetetlen románc – most durván erőszakos zombidúlással.
Titokzatos vírus harapódzik el Angliában: a halottak életre kelnek és tisztes polgárok életét fenyegetik.
A Bennet-lányok igazi kardforgatók, mesterei a keleti harcművészeteknek, és Mr. Darcy sem csak egy jó parti, hanem rengeteg élőhalott eltakarítása fűződik a nevéhez. A kimondhatatlanok pedig megkérdőjelezhető viselkedési kódexet követve grasszálnak az angol vidéken.
Jól nevelt és kifogástalan modorú hamvas úrinők és fess úriemberek két bál és házassági ajánlat között gyilkolják a zombikat – Jane Austen modorában."

Még egyszer hangsúlyozom, ez egy paródia, nem szabad komolyan venni.

Seth Grahame-Smith fogta az eredeti művet, stílusával és történetvezetésével együtt, hozzáadott néhány agyzabáló zombit, felfegyverezte a szereplőket, kiegészítette egy kis keleti harcművészettel és megfűszerezte fekete humorral, így készült el ez az "agyfaló" koktél.

Mikor elkezdtem olvasni, rendkívül abszurdnak tűnt, hogy a semmiből csoszogó hullák másztak elő, míg a jó modorú hölgyek és urak két csésze tea közt lekaszabolták őket, utána pedig folytatták a pletykálkodást. Aztán túlléptem az első sokkhatáson és elkezdtem lazán venni a könyvet, mert ő is lazán veszi magát.

"Immár kevesen tartották ésszerűnek új, díszes öltözéket készíttetni halottaiknak, mikor úgyis csak összesároznák a sírból kifelé mászva."

Ez a zombidúlás elképesztően laza és fekete humorú. Szerencsétlen hullasereg hörögve csoszog jobbra-balra az angol tájon és olyan helyzeteket és szófordulatokat teremt, hogy minden szakadó végtag és fröccsenő agyvelő ellenére vicces. Annyira abszurd és őrült, hogy már vicces. A zombis jeleneteken így remekül szórakoztam, ám amikor épp kemény volt a föld és nem tudtak a holtak garázdálkodni, nos, unatkozni kezdtem.

"A két férfi közül feltétlenül ő a kellemesebb; szemmel láthatólag csodálja Elizabetht, társadalmi helyzete is igen tekintélyes. De előnyeit ellensúlyozza, hogy Darcynak nagyobb feje volt, úgyhogy tovább lehetett volna lakomázni az agyvelejéből."

Mivel az eredeti stílus alapjai megmaradtak, így a karakterek is, én pedig nem szívlelem Jane Austen hőseit, nem rajongtam a zombimentes részekért. Pedig Elizabeth határozottan vérszomjas volt és néhány szereplő is jóval kacérabban viselkedett, mint az eredeti műben, nem sikerült igazán megkedvelnem őket. Ez egyszerűen nem az én világom még zombikkal sem.

Pedig az író mindent megpróbált, hogy feldobja a szöveget, bevetett nindzsákat, pajzán utalásokat, sőt még egy kis szarkazmust is Mr. Bennet részéről. Valahogy mégsem érte el azt a hatást, amit szeretett volna. Néhány mondat megnevettetett, de összességében nem dobott fel igazán.

"Öt gyereket felnevelni egy házban nindzsák nélkül! Ez hallatlan!"

Összességében tehát nem nagy szám ez a könyv, azonban nem hinném, hogy olyan égetnivalóan rossz volna, mint ahogy kering róla. (Molyon mindössze 55%-ra értékelték.) Ez csupán egy paródia, szórakoztatni akar és ha az olvasó lazán veszi, kap néhány vicces pillanatot. Persze senki sem fog elájulni tőle, maximum Austen rajongói, hiába csillog szépen a mordály Darcy vállán.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik értékelik a sötét humort és paródiára vágynak. Zombirajongók valószínűleg szórakoztatónak találják majd, ám az eredeti mű kedvelői jobb ha elkerülik, mielőtt papért kiáltanának "Szentségtörés!" felkiáltással.

Zárszónak a könyv legjobb jelenete:

"– A golyói, Mr. Darcy! – adta át őket, a férfi pedig átfogta a lány kezét. 

– Legyenek az önéi, Miss Bennet – felelte."

Értelem és érzelem

Mivel általában kortárs szórakoztató regényeket szoktam venni, ha könyvtárban járok, igyekszem nem csupán ezekre koncentrálni. Sőt, van bennem egy kis művelődési vágy, ha úgy tetszik. Az elolvasandó könyvek listájához így került az illene megismerkedni vele kategória. Ebben főleg világhírű, nagy népszerűségnek örvendő könyvek szerepelnek.

Az Értelem és érzelem szintén ezek közé került. Úgy gondolom, egy igazi könyvmoly nem hagyhatja ki a nagy klasszikusokat, mint amilyen Jane Austen. Már régóta szerettem volna olvasni tőle, csak kellett egy kis idő, mire eldöntöttem, melyik legyen a kiválasztott. Végül a bejegyzésnek is címet adó nyerte el a megtiszteltetést.

Fülszöveg:

"A 18.-19. század fordulóján a pénz s az önérdek uralkodik Angliában. A két Dashwood nővérnek, akiknek se vagyona, se rangja, keményen meg kell küzdenie az előítéletekkel és a gazdagság előjogával, hogy elnyerjék a férfit, akire szívük igaz szerelmével vágyódnak. A mások iránt megértő, végtelenül tisztességes Elinor fegyvertelen az olyan szerencsevadászokkal szemben, mint vetélytársnője, Lucy Steele, s Marianne, aki megingathatatlanul hiszi, hogy érzelmei hűek a valósághoz, egy gátlástalan férfi hálójába keveredik. Jane Austen hősnőinek története szerelemről, csalódásról, becsületről, álnokságról, s természetesen reményről és boldogságról mesél, s közben lenyűgöző és gyakran kaján képet fest a világról, amelyben a hölgyek legfőbb foglalatossága a férjvadászat."

Nagyon szeretem a kosztümös könyveket és filmeket is. Szinte az összes Jane Austen regény filmfeldolgozását láttam. Sőt, a Büszkeség és balítéletet két változatban is. Épp ezért maga a cselekmény nem volt új számomra. Igaz, régen láttam a filmet és nem emlékeztem minden apró morzsára, csak a fő sztori maradt meg. De nem is a cselekmény megismerése miatt vettem kézbe a könyvet, hanem, hogy megtapasztaljam az írónő stílusát.

A korszak megismeréséhez tökéletes. Minden sorát áthatja a 18. század végének hangulata. Ez nem az általam megszokott visszareflektálós kosztümös könyv. Itt nem csupán a helyszín régi, hanem a szereplők is gondolkodásukkal, életmódjukkal együtt. Austen saját korából merít, saját tapasztalatait és kortársainak elvárásait írja meg. Épp ezért sokkal hitelesebb és mélyrehatóbb az a világ, amit lefest. Ha pedig azt nézzük, napjainkban is milyen népszerű, csak csodálhatjuk a munkáját. Kétségkívül nagyszerűt alkotott, minden elismerésem.

Mégis azt kell mondanom, ez volt az első és egyben utolsó könyv, amit olvastam tőle. Én ehhez már túlságosan modern gondolkozású vagyok. Ilyen elképzelésekkel pedig nem tudtam maradéktalanul élvezni a történetet. Még csak nem is az írói stílussal voltak gondjaim, bár valóban terjengősebb a mai könyveknél. A megfogalmazás azonban szép, kecses, változatos. Illet a könyvhöz.

Az egyetlen problémám a szereplők jelleme volt. Egyiket sem tudtam megkedvelni, sőt, egyenesen irritáltak. Néhány fejezet után felsóhajtottam: "Ennyi borzalmas nőszemélyt egy rakáson még nem láttam." Folyamatosan pletykáltak, áskálódtak vagy szenvedtek. Lényegében egyik sem tett semmit a boldogsága érdekében, csak sodródott az árral. Tudom, ebben a korban a nő a törékenység ideálja volt, de akkor is sok ez a mérhetetlen nyávogás. A beszélgetések 80%-a abból állt, hogy kiveséztek egyetlen egy aprócska mondatot. A hosszú, több oldalra nyúló monológok pedig, amiket én két bő mondatban össze tudtam volna foglalni, bosszantóan untattak. 

Kiábrándultam ebből a világból. A semmittevés, a folytonos pletykálkodás és a pénz örökös hajhászása taszítóan hat rám. Megfulladtam volna, ha valóban ebbe a korszakba születtem volna. 

Jane Austen könyveiről mindenkinek a romantika jut eszébe. Hát, én nem sok romantikával találkoztam a könyvben. Persze megvoltak a szerelmespárok, igaz visszafogottan, ahogy azt a korszak elvárta, mégsem éreztem romantikusnak. Ehhez elvártam volna legalább egy szerelmi vallomást, amit azonban nem kaptam meg. A könyv legvégén volt egy kiváló esély a romantikus érzelmek valódi kifejezésének (A sírást a szobában, látványos szenvedést és elájulást nem tartom romantikusnak.), mikor a két főszereplő sok viszontagság után újra találkozott. Ezt azonban az írónő lecsapta. Egyszerűen átugrotta a nagy vallomást és a találkozás után néhány órával már a vacsoránál jegyesekként láthattam őket. Ez pedig még az idegesítő, hárpia Lucy Steele-nél is jobban bosszantott. 

Összességében a következő véleményre jutottam. Érdemes olvasni Jane Austen könyvet, mivel valóban illik megismerni ezt a kort egy hiteles nézőpontból. Inkább családtörténetnek mondanám, mint romantikus könyvnek, így aki kimondottan szerelemre vágyik, másfelé keresse. Akit azonban szórakoztatnak az intrikák és nem bánja, ha kissé túldramatizálnak mindent a szereplők, az bátran vágjon neki. 

Nem bántam meg, hogy elolvastam, de ezzel befejezettnek nyilvánítom Austen olvasási pályafutásomat.