A birodalom vére

A vér és lőpor istenei trilógia befejező kötete sem okozott csalódást. Nagyon szeretem ezt a világot, és egyszerre örülök, hogy befejeztem már két trilógiát, és vagyok szomorú, amiért nincs több. Még több lőpormágust akarok! De bármit is ír a jövőben Brian McClellan, én vevő vagyok rá.

A borító szép mint mindig és a terjedelem is tetszetős 640 lapjával.

Fülszöveg:

"Ha ​elveszítik a háborút, az egész világ elbukik.
Közeleg a végső ütközet, ahol mindenki számít – legyen az illető kém, zsoldoskapitány vagy híres-hírhedt lőpormágus tábornok.
A danízok rátették kezüket a szárazparti istenkőre, így Michel Bravisnak nincs más lehetősége, mint visszatérni Zöldtűzmélybe, hogy bármi áron megakadályozza a használatát. Nem riad vissza semmilyen eszköztől, legyen az belső ellentétek szítása az ellenség soraiban, vagy a palo népesség feltüzelése.
Ben Styke daníz inváziójának lendülete derékba törik, amikor egy szörnyű vihar szétveri a flottáját. Alig húsz Őrült Lándzsással száll partra, így kénytelen az ereje helyett az eszére hagyatkozni és mielőbb új szövetségeseket találni a belháború küszöbén álló, idegen földön.
A mágiájától megfosztott, fizikailag és lelkileg is megtört Lady Vlora Flint Szárazpart felé masírozik adrói serege élén, hogy bosszút álljon azokon, akik összeesküdtek ellene. Nem elég, hogy a szövetséges politikusok belülről gátolják erőfeszítéseit, még a hatalmas túlerővel és a danízok legnagyszerűbb tábornokával is szembe kell néznie…"

A trilógia második köteténél (A birodalom haragja) már bőven kifejtettem, miért jó ez a sorozat, mi benne az igazán zseniális, és hogy mire számíthat tőle az olvasó. Nem szeretném ismételni magam, így ezúttal inkább arra fókuszálok, mitől jó egy folytatás, és hogyan lehet a legjobban lezárni egy történetet.

Először is tartani kell a megszokott formát és színvonalat. Jelen esetben maradt a két kötet óta megszokott hármas nézőpont. A cselekmény így továbbra is három különböző szálon, helyszínen, problémakörön mozgott. Adva volt az adrói hadsereg klasszikusan katonai nézőpontja, egy kisebb már-már partizán megszálló csapat kalandja az ismeretlenben, illetve a jól megszokott kémes, nyomozós politikai szál. De nem elég megtartani a szálakat, azokat szépen és egyensúlyban mozgatni is kell. Ebben pedig a szerző kiváló munkát végzett. Mindhárom főhős ugyanolyan mértékű kalanddal, izgalommal és veszéllyel nézett szembe.

Ha már főhősök, egy jó sorozatnál elvárható a fejlődésük, ez pedig itt mindhárom karakterre igaz. A korábbi események hatására mindegyikük tartott egy kis önvizsgálatot, és csiszolódott egy jobb szintre. Ráadásul ez a változás logikus, következetes és egyértelmű volt, így az olvasó nem érezte szájba rágósnak a tanulságaikat, mert természetesnek hatottak. Tetszett.

Ami még fontos egy jó folytatásnál, az a tempó. Főleg akcióban dús cselekmények esetében hajlamosak néha az egyes részek ellaposodni, illetve néhol előfordul a túlnyújtottság érzése. Nos, ezek a hibák szerencsére nem róhatók fel ennek a trilógiának. Az akció kiegyensúlyozott, a csaták, küzdelmek és problémák logikusan felépített sorrendben követik egymást, így az olvasó ugyanolyan tempójú cselekményt kap, mint az előző két kötet esetében.

A következetesség is kulcsfontosságú és nem csupán a szereplők, hanem a világ elemeinek esetében is. Ez szintén egy olyan dolog, amitől jó lesz a folytatás, mert ha az író ragaszkodik a saját szabályaihoz, azokat nem szegi meg önkényesen a cselekmény fokozásának ürügyén, nem csupán a történet fogja meghálálni, hanem az olvasók is. Ebben az aprólékosan kidolgozott világban pedig minden a helyén volt az utolsó lőporszemcséig.

Ez a könyv tehát egy remek folytatás, mert hozza a megszokott színvonalat, épp olyan tempót diktál, mint az előzők, és épp annyira izgalmas is. A karakterek fejlődése fokozatos, és a szálak kiegyensúlyozottan haladnak egymás mellett. Persze az olvasónak önkéntelenül lesz kedvence közöttük (nekem ezúttal Vlora szála csúszott a legjobban), ám ugyanolyan lelkesedéssel olvassa a többit is. Folytatásnak tehát szuper, na, de miyen befejezésnek?

Jól lezárni egy sorozatot sokkal nehezebb, mint folytatni. Ebben az esetben ugyanis minden szálat el kell varrni, mindennek a helyén kell lenni, és nem elég megtartani a tempót, a befejezésre bizony fokozni is kell. Brian McClellan már írt egy trilógiát, így volt benne rutinja, és szépen meg is oldotta. A három szálat szépen fűzte össze a fináléra. Az utolsó csaták izgalmasak voltak, ám nem izgalmasabbak, mint a korábbiak. Korrekt volt a vége, elégdett is vagyok vele, de nekem a korábbi trilógia lezárása ütősebbnek tűnt. Ennek két oka van. Egyrészt akadt néhány kényelmes megoldás, vagyis néhány szereplő megérkezett a lezáráshoz, de nem láttuk, hogyan jöttek, így kicsit "meglepetés, én is itt vagyok" érzésem volt velük kapcsolatban. Nem zavart, mert kedvelem őket, és a korábbi részek alapján simán kinézem belőlük, hogy átverekszik magukat mindenen, hogy a végső nagy tortából szeletet követelhessenek, de ettől még kényelmes megoldásnak tűnt. Másrészt az utolsó nagy csata mágikus módon zajlott, ami lássuk be, mindig sántít kicsit. Túl sokat hagy az olvasó képzeletére, és nem is olyan látványos, mint amikor két ezred egymásnak ront. Szóval izgalmas volt a vége, de nem ájultam el tőle.

A levezető, epilógus jellegű fejezetek is rendben voltak. Mivel a főhősök megoldották a "problémát" nem éreztem szükségtelennek a boldogságukat. Megérdemelték, na.

Összességében tehát ez a trilógia szuper, ez a kötet pedig egy méltó folytatás és lezárás. Nagyon tetszett, élveztem minden sorát, és elégedett vagyok az események végkimenetelével. Ennél több pedig nem is kell egy trilógia végére.

Bátran ajánlom mindenkinek, aki az előző két kötetet már olvasta. Illetve nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez a világ zseniális, így aki még nem kóstolt bele, de kedveli a húborús könyveket, a csavaros cselekményt, és a fantasztikus elemekkel is ki van békülve, azonnal pótolja, mert Brian McClellan munkája megérdemli a figyelmet.

A birodalom haragja

Oda és vissza vagyok Brian McClellan lőpormágusos világáért. Ez a második trilógiája (A vér és lőpor istenei) ebben az izgalmas világban, és egyszerűen sosem okoz csalódást.

Ez a második kötet legalább olyan jó, mint az első rész (A birodalom bűnei), ha nem jobb. A borító ezúttal is mutatós, hangulatos és a terjedelmére sem eshet panasz 640 oldalával. Tehát minden adva van, hogy fenntartsa a megszokott színvonalat, és ezt könnyedén meg is tudja tenni.

Fülszöveg:

"Fatrasztában káosz uralkodik. A főváros elesett, a lőpormágus Vlora Flint katonái a határvidék felé masíroznak – félmillió menekült követi őket a biztonság reményében. Csakhogy a háború elől lehetetlen elmenekülni, és az összecsapás vészesen közeleg, akár felkészültek, akár nem.

Michel Bravis egyre több menekülőnek segít felszívódni és elhagyni a fővárost, ám rá kell döbbennie, hogy lassacskán minden oldalról ellenségek veszik körül. Talán pont azoktól az elnyomóktól kell segítséget kérnie, akiknek a hatalma ellen küzd, ezzel azonban nem csak a saját életét tenné kockára.

Ezalatt Ben Styke ezredesre a legyőzhetetlennek hitt sárkányemberek egy különítménye vadászik, míg Őrült lándzsásai minden harcképes embert maguk köré gyűjtenek, hogy a daníz hódítókkal és a fatrasztai hadsereggel versenyt futva elsőként bukkanhassanak az egyik mérhetetlen hatalmú istenkő nyomára.

Azonban korántsem biztos, hogy valóban az kerül a kezükbe, amit keresnek…"

Lelkes örömódák helyett, mert ez a világ zseniális, a szerző pedig egy zseni, megpróbálom objektívan sorra venni, mi minden van ebben a könyvben, amiért érdemes elolvasni.

A háttérvilág aprólékosan van kidolgozva és olyan gazdag, hogy még hosszú-hosszú köteteken át lehetne olvasni. A szerző figyelt a leírásokra, hogy mindent könnyedén el lehessen képzelni, a politikai háttérre, ami nem épp csavarmentes, a társadalmi viszonyokra, a közeli és távoli múlt hatásaira, és a nyelvi finomságokra. Utóbbi a lehető legkényelmesebb módon van tálalva, és teljes mértékben következetes.

A karakterek legalább olyan kidolgozottak, mint a világ amelyben élnek. A szerző szereti több szálon futtatni az eseményeket, és ezeket mindig egy-egy karakter nézőpontjához köti. Jelen esetben egy lőprmágus hadvezér, egy meglehetősen veszélyes ezredes és egy folyton bajban lévő kém vezeti a cselkményt. Mindegyikük izgalmas figura tökéletesen érthető motivációkkal, emberi tulajdonságokkal és szerethető személyiséggel. A szerző ugyanis képes jó színben feltüntetni szereplőit még úgy is, hogy épp vért és belsőségeket hagynak maguk után átvágva egy ellenséges osztagon. Ezek a karakterek nem szentek, hogyan is lehetnének mikor lényegében katonák, ám mégis érezhető, hogy ők a jófiúk, míg azok, akikkel harcolnak, egyértelműen a rosszfiúk szerepét töltik be.

Ha már harc, a történet legnagyobb erőssége a folyton pörgő cselekmény, ami egyetlen pillanatra sem áll meg. Ráadsul a cselekmény nagy részét katonai hadműveletek alkotják. Itt ugyanis többnyire nem egy-egy ember megy neki az ellenségnek, hanem egy egész ezred. McClellan pedig zsaniálisan ragadta meg egy háború eseményeinek leírását. A csapatok mozgása követhető, a csaták kimenetele reális, és az egész olyan részletes, hogy az olvasó fejében úgy pörögnek le a hadműveletek, mintha egy realista háborús filmet nézne. Minden a helyén van, minden hihető, minden tökéletes.

Ezt a valósághoz közeli nézőpontot pedig sikerült megtartania a fantasztikus elemeknél is. Ebben a világban akadnak mágusok bőven, akiknek hatalma óriási, ám ettől függetlenül nem sebezhetetlenek. Mint azt az előző trilógiájában is bizonyította, még az isteneknek is van ellenszere, így attól, ha valaki lőpormágus, még nem lesz szuperhős. Ez pedig így van jól, így hihető és így izgalmas.

Mindez pedig fellelhető a szerző összes könyvében, és tényleg folyamatosan tartja ugyanazt a remek színvonalat. No, de rátérve erre a konkrét részre, szeretném még tovább dicsérni a történetet.

Nagyon tetszett, hogy remek egyensúlyban volt a három cselekményszál és a három főhős. Ugyanolyan érdekesek voltak, ugyanolyan izgalmas kalandokba keveredtek és ugyanolyan mértékben egészítették ki a teljes képet. Ettől függetlenül persze volt kedvenc szálam, Michel, mivel nagyon tetszett a daníz társadalmi viszonyok ábrázolása.

Az is tetszett, hogy tartva az első részben megszokottakat, viszonylag kevés teret adott Tániel és Ka-Poel számára. Ezzel pedig az előző trilógia két kulcsfigurája nem vette át az irányítást, hanem megmaradt továbbra is mellékszereplőnek. Persze piszkosul fontos és erős mellékszereplőnek.

Az istenkövek sem maradtak kiaknázatlanok. Tetszett, hogy nem csak megfoghatatlanul lebegtek a motiváció ködében, hanem konkrét szerepük lett, és egyre nyilvánvalóbb, mire jók, és hogyan akarják használni őket. Illetve az is tetszett, hogy a sok hadakozás közepén a szerző nem feledkezett meg a palók helyzetéről, ami igazán dicséretes.

Összességében tehát ez egy remek könyv, ugyanolyan remek, mint a trilógia első része. Nagyon jó volt olvasni és tetszetős a történet alakulása is.

Aki már olvasott Brian McClellan tollából, ne habozzon belevágni, mert tényleg folyamatosan tartja ugyanazt a kiváló színvonalat. Aki pedig még nem ismeri a szerzőt, de szeretne egy jó háborús töreténetbe belemerülni, és nem zavarja, ha egy kis mágia is vegyül a háborúba, ismerkedjen meg vele minél előbb. Kezdetnek azért a másik trilógiáját (Lőpormágus-trilógia) javaslom, mert mindig megjelenési sorrendben a legjobb haladni.

Kiegészítés:

Mivel trilógiáról van szó, már csak egy kötet (Blood of Empire) van hátra, ám ennek magyar megjelenésére még egy kicsit várni kell. Talán jövő évben megejelnik. Én  nagyon várom.

A birodalom bűnei

Brian McClellan új trilógiába kezdett a lőpormágusok izgalmas világában. 

Habár a spin-off sorozatokkal óvatos vagyok, mert nem mindig teljesítik a hozzájuk fűzött elvárásokat, ezúttal nem haboztam lecsapni A vér és lőpor istenei első kötetére. A szerző előző munkái (Lőpormágus-trilógia) meggyőztek tehetségéről és ennek a háttérvilágnak a kidolgozottsága van annyira részletes, hogy elbírjon még jó néhány kötetet.

A borító mutatós és 600 lapjához jogos volt a kemény kötés.

Fülszöveg:

"Fatraszta nem túl nyugodt hely: bűnözők, szerencsevadászok, vakmerő telepesek és az ősidők relikviái után kutató mágusok végső állomása a vadon kapujában. Csak a kancellár asszony vasakarata és a titkos rendőrség acélos ökle tartja egyben az országot – egyelőre. Az elnyomott nép és a nagy hatalmú birodalmak szorítása egyre erősödik.

A fővárost, Szárazpartot fenyegető felkelés ellen ármánnyal és fegyverrel egyszerre lehet csak küzdeni. A feladat súlya három megbízott vállát nyomja: a simlis ügynök, Michel Bravis, egy jogtalanul elítélt, verhetetlen háborús veterán, Őrült Ben Styke és a lőpormágus zsoldostábornok Vlora Flint képezi az utolsó védvonalat a káosszal szemben.

Amikor egy ásatás során ősi, felfoghatatlan hatalmú monolitra bukkannak, a szárazparti vezetésnek rá kell döbbennie, hogy a lázongás volt a legkisebb problémája…"

Nagyon tetszett, hogy a szerző jó néhány évvel későbbre és egy másik országba helyezte ezt az új történetet, hogy mind időben, mind térben különválhasson az előzményektől. Persze így is voltak átfedések a visszatérő szereplők miatt, akiknek többsége a korábbi mellékszereplő státuszból főszereplővé lépett elő. No, de ennyit a párhuzamokról, lássuk milyen ez az új trilógia.
Még mindig nagyon szeretem McClellan stílusát és még mindig szeretem ezt a mágiával átszőtt lőporfüstös világot. Egyszerűen jó volt ismét belemerülni.
A történet ezúttal is több nézőponton fut, konkrétan három szálon. Mindegyik karakter szála elég izgalmas hozzá, hogy fenntartsa az olvasó figyelmét, főleg amikor elkezdenek egymásba fonódni. Ráadásul tökéletes egyensúlyt tartanak az akció, a politikai intrikák hálója és a titkok felderítése között. A cselekmény ezért sosem laposodik el, mindig történik valami, ami tovább lendíti az események fogaskerekét.
Ami még árnyaltabbá és izgalmasabbá teszi ezt a világot és egyben a történetet, az a palók helyzete. Tetszett, hogy a szerző a klasszikusnak mondható felálláshoz nyúlt, amit sajnos mindenki nagyon is jól ismer. Az őshonos lakosság - akiket ránézésre is könnyű megkülönböztetni a külső megszállókkal, vagy inkább gyarmatosítókkal szemben - helyzete teljesen átérezhető és megérthető. Még úgy is könnyen szimpatikussá vált az ügyük, hogy egy zsoldos, egy elnyomó és egy szökevény szemén át látjuk őket. Remélem, hogy ezzel a vonallal az író a jövőben is fog még valamit kezdeni és a nagy csaták hátterében itt is kibontakozik valami.
Apropó csaták, ez a könyv sem maradhatott el egy véres és hosszú hadi esemény nélkül. Remek volt, mint mindig.
A könyv csavarjait illetően pedig kifejezetten elégedett voltam. Szép kis fordulatok és szép kilátások a következő kötetre még több kincskereséssel, harccal és mágiával.
Összességében tehát ez megint egy izgalmas és remek kötet volt. Határozottan szeretem a szerző munkáit és határozottan szeretem ezt a világot. Nagyon tudom ajánlani mindenkinek, aki a Lőpormágus-trilógiát már olvasta, mert ez is garantáltan tetszeni fog neki.

Kiegészítés:
Mivel trilógiáról van szó, van még további két kötet (Wrath of Empire és Blood of Empire), amelyek közül a második már megjelent angolul, míg a harmadik rész most fog debütálni decemberben. Ráadásként az író kiegészítette ezt a történetet egy előzmény novellával is The Mad Lancers címmel, vagyis Ben Styke főszereplésével. Magyar megjelenésről nincsenek információim, de mivel a Fumax Kiadó gyorsan és hatékonyan dolgozik, egyáltalán nem aggódom.

Őszi köztársaság

Úgy szeretem a Lőpormágus-trilógia borítóit! Remekül passzolnak a történethez, ezért kifejezetten sajnálom, hogy végére értem a könyveknek és nem tapizhatok még több ilyen gyönyörűséget.

568 oldal ide vagy oda, szívesen cipelgettem mindenfelé, hogy más is megcsodálhassa a borítót.

Fülszöveg:

"Tamás tábornagy sikeresen visszaérkezik szeretett hazájába, ám a főváros, Adró, történetében először idegen megszállók kezére került. Egyetlen fia eltűnt, szövetségeseit képtelen megkülönböztetni az ellenségeitől, az erősítés pedig csak hetek múlva érkezhet.

A továbbra is a Kez támadásait nyögő, vezető nélkül maradt adrói hadsereg végül önmaga ellen fordul. Adamat felügyelő ebbe a konfliktusba keveredik elrabolt fia keresése közben.

Kétlövetű Tániel, akit saját katonái üldöznek, igyekszik megóvni az egyetlen reményt arra, hogy Adró pusztulás nélkül vészelje át a háborút…"

A végjáték ott veszi kezdetét, ahol az előző kötet (Karmazsin hadjárat)  befejeződött. A harcok tehát tovább folynak, sőt újabb és újabb okok merülnek fel egy-egy újabb csatához, mert az ármányok és cselek sem értek még véget.

Ez a könyv pont olyan, mint az előző. Az olvasó csak sodródik az árral, egyik veszélyes küldetésből a másikba, néhány szereplőért izgulva és a végére úgy jár, mint Tamás. Már azt sem tudja, melyik csata mikor volt, mert egybefolynak az emlékeiben. Ez egyrészt remek, mert az olvasó egy pillanatra sem unatkozik, másrészt viszont kicsit elhamarkodott dolog gyorsan befalni ezt a könyvet. Volt, hogy egy ültő helyemben olvastam el 150-200 oldalt, ami azért egy hangyányit leterhelte az agyamat.

A cselekmény tehát pörög, ahogy háborúban illik és továbbra is ugrál egyik szereplőről a másikra. Ebben a részben Tamás nézőpontjai, illetve Nila és Bo párosa tetszett a legjobban. Ennek persze az is oka volt, hogy a kedvenc szereplőm, Olem is ezen fejezetekben tűnt fel.

Adamat újabb nyomozása újfent a papírforma szerint alakult, vagyis az elején nem különösebben érdekelt, majd egyre jobban felkeltette a figyelmemet, hogy a végére úgy érezzem, igen, ez egy remek és hasznos része volt a történetnek.

Tánielben azonban csalódtam. Amekkora potenciál volt az istenek és mágusok egyre fantasztikusabb csatájában és amennyi lehetőség rejlett a tipikus hős magánéletében, olyan lapos lett. Nem hozott csavarokat, nem hozott meglepetést, pusztán Tamás karakterének hátterévé vált. Tániel tehát végül mégis csak az apja árnyékában maradt.

Azonban függetlenül attól, hogy egyik vagy másik nézőpont mennyire tetszett, az összhatás remek volt. A politikai helyzet és a hadjáratok realisztikusak voltak, akadt bőven fordulat, amin lehetett izgulni és a fináléra minden összeállt. 

A három végtelen csatának tűnő könyv után cseppet aggódtam, hogy nyitott marad a vége, de szerencsére nem így történt. A háttérben megbújó szálak napvilágra kerültek, az országok így vagy úgy, de megegyeztek és a köztársaság megtartotta győzelmét. A főhősök sorsa pedig pont úgy alakult, ahogy kellett. Persze ez nem jelenti azt, hogy minden szép és jó és extrán boldog lett, de ehhez a puskaporos világhoz mérten olvasói lelkeket megnyugtatóan alakult a lezárás.

Összességében tehát jó könyv és egy remek sorozat. Bátran ajánlom mindenkinek, aki egy különleges világban játszódó hadjáratra vágyik, akit nem zavar a puskapor csípős szaga és egy kis vér az utcaköveken. Katonai dolgokat kedvelők számára pedig erősen javallott.

Zárszónak egy kedvcsináló idézet:

"– Nem bízik önben, uram – kommentálta a helyzetet Olem.
– Különösebben nem tudom hibáztatni. Elvégre egyszer megpróbáltam megölni.
Olem leeresztette a látcsövét, és kivette a szájából a cigarettáját.
– Ő legalább egy tucatszor megpróbálta megölni magát.
– Igaz – válaszolta elmélázva Tamás. – De én a saját kezemmel szorongattam a torkát. Azért az egy kicsit más.
– Aha. Elmeséli majd egyszer ezt a történetet?
– Talán egyszer, részegen.
– Ön nem iszik, uram.
– Pontosan."

Karmazsin hadjárat

A Lőpormágus-trilógia második kötete.

Az első rész, Vérrel írt ígéretek rettentően tetszett, így nem kis elvárásaim voltak a folytatást illetően.

Ránézésre ismét mutatós könyv 584 lapjával és egy ismételten csodaszép borítóval. Tudom, furcsa ízlésem van, hogy még mindig bejönnek a morcos katonák hullákkal a háttérben...

Fülszöveg:

"Tamás Kez elleni hadicsele katasztrófába torkollik, és töredék hadseregével ellátmány és erősítés nélkül az ellenséges vonalak mögött ragad. Hatalmas túlerőtől űzve, erőltetett menetben kell északra vezetnie az embereit, hogy átjusson a hegyeken, és megvédje hazáját.
Eközben Adróban Adamat felügyelő nyomoz elrabolt felesége után, a szálak pedig a kegyetlen Lord Vetashoz vezetnek. Azonban a Vetas rejtélyes urával kapcsolatos kérdések még sötétebb titkok felé mutatnak.
Míg Tamás tábornokai egymás közt marakodnak, a dandárok minden nap kénytelenek meghátrálni a Kez támadások elől. Mivel Tamást és lőportármágusait mindenki halottnak hiszi, Kétlövetű Tániel válik az utolsó védelmi vonallá az előrenyomuló ellenséggel szemben, akiket a pletykák szerint egy újjászületett isten is támogat."

A cselekmény kicsivel az első könyv lezárása után veszi fel a fonalat. A polgárháború csupán a kezdet volt, a hatalmat meg is kell tartani. Ennek bemutatása rendkívül tetszetős és hiteles.

Ezúttal is három szemszögből adódik össze a könyv, bár néhol befut egy negyedik szál is, amely csak a könyv vége felé nyer igazi értelmet. Tamás és Tániel nézőpontja ugyanis pont eléggé leköti az olvasót, hogy elvonja a reflektorfényt holmi Kiváltságosról.

Apropó főhősök, továbbra is kedvelhető figurák és kifejezetten tetszett, hogy Tamás múltjába is nyerhettem bepillantást. Az ő nézőpontja végig pörgött, együtt menetelt a hadsereggel egyik kalandból a másikba. Olem pedig ismét hozta a formáját, hogy a humor se maradhasson el.

Tániel nézőpontja már egy fokkal lassúbb lett, ahogy ő is belassult kicsit a tudatmódosító szerektől és a kaotikus magánéletétől. Továbbra is kedvelem, de néhol picikét soknak tűnt, hiszen ő a könyv hagyományos értelemben vett hős típusa. Ráadásul Ka-Poel szála sem bontakozott tovább, pedig ha van olyan szereplő, akiről minden plusz információ számít, akkor az ő.

A harmadik nézőpont, Adamat újabb nyomozása ellenben pozitív csalódás volt. Az első könyvben őt tekintettem a legkevésbé érdekesnek, most viszont kifejezetten szívesen olvastam róla. Egyre szimpatikusabb karakter és egyre jobban értem, miért fontos figura.

A megbújó negyedik szál, ahogy már említettem, csupán a végén bontakozott ki igazán és ez kifejezetten üdítően hat a könyv összességére. McClellan szépen szövi össze a szálakat és nagyon jól tette, hogy nem játszotta ki mindet egyszerre. Remekül fel tudja csigázni az olvasót a következő fejezetre és a következő könyvre is.

Már otthonosan mozogtam a lőpormágusok világában, mégis örültem minden kiegészítő információnak. Tetszett, hogy végre a Kiváltságosokról is olvashattam picikét részletesebben és az is tetszett, hogy a mágia és az istenek jelenléte nem vitte el a könyvet egy fantasztikusabb irányba. Számomra pont az az egyedi és üdítő ebben a könyvben, hogy mértékkel használja a hihetetlen elemeket.

Összességében tehát nem csalódtam. Ez egy továbbra is izgalmas történet továbbra is érdekes szereplőkkel egy rendkívül szépen felépített, egyedi világban. Nagyon tetszett, így csak ajánlani tudom mindenkinek, aki az első részt már olvasta.

Kedvcsináló:

"– Tábornagy, annyira örülök, hogy itt van. Rendkívül fontos dolgot kell megbeszélnünk. 

Rendkívül fontosat? Tamás még sosem látta Mihalit ilyen feldúltnak. Közelebb hajolt hozzá. Mégis mi aggaszthat egy istent?
– Mi a baj?
– Képtelen vagyok eldönteni, hogy mit főzzek ebédre."

Kiegészítés:

 A trilógia befejező kötete Őszi köztársaság címmel már elérhető. Már megkaparintottam és a polcomon figyel, így hamarosan belekezdek, hogy megtudjam, hogyan alakul az ország és persze kedvenc szereplőim sorsa.

Vérrel írt ígéretek

Ez a borító meseszép. Oké, lehet, hogy nem mindenki talál vonzónak egy morcos katonát egy vérrel borított lépcsőn, de én beleestem. Megláttam és tudtam, ez egy kedvemre való könyv lesz, nem is csalódtam.

550 lapjával meglehetősen vaskos olvasmány, így az a néhány elgépelés, amelyeket észrevettem, teljesen beleférnek. Fumax ismét szép munkát végzett és remélem, hogy a trilógia folytatásánál is tartják ezt a színvonalat.

Igen, ez bizony a Lőpormágus-trilógia első kötete.

Fülszöveg:

"A királyok kora lejárt – és én fojtottam vérbe.

Tamás tábornagy királyellenes puccsa korrupt arisztokratákat küldött a guillotine alá, és éhezőket juttatott kenyérhez. Egyúttal azonban háborút provokált a Kilenc Nemzetekkel, és belső támadásokat a királyhű fanatikusok részéről. Közben Tamás állítólagos szövetségesei, az Egyház, a munkások szakszervezete és a zsoldoscsapatok között kapzsi hatalmi harcok törnek ki.
Kifogyva a lehetőségekből, Tamás saját félelmetes lőpormágusi képességei mellett csak kevés bizalmasára támaszkodhat. Közülük leginkább saját elhidegült fiára, a megkeseredett Tánielre, aki briliáns lövész és lőpormágus, és Adamatra, egy nyugdíjazott rendőrfelügyelőre, akinek hűségét zsarolással teszik próbára.
A külső és belső ellenség szorításában vergődve, felerősödnek a rémült suttogások pusztításról és halálról, és a földre visszatérő egykori istenekről. Persze, ezek csupán babonás vén parasztok legendái – modern, tanult emberek már nem hisznek az ilyesmiben. Pedig talán jobban tennék…"

Ez nem egy szokványos fantasy, így aki kalandos, kardozós öldöklésre vágyik, keresse máshol. Ez a világ ugyanis teljesen egyedi és bár nem mentes a vértől, nem a sokkolás a célja és a fantasztikus elemek is finoman adagolva vannak jelen.

Engem ez a könyv most nagyon elkapott. Talán mert már elég régen olvastam komolyabbat a műfajban, és mert szeretem a lassan, megfontoltan kibontakozó cselekményt. Ebből következik, hogy bizonyos fokú lelkesedés, puskák, katonaság, háború és ármányok iránti vonzalom kell, hogy az olvasó jól szórakozzon rajta. Ez a könyv ugyanis egy részletes háborús, pontosabban polgárháborús jelentés annak minden véres, politikai oldalával. A főhősök katonák, az akció csaták sorozata és minden a hatalmi játszmáról szól.

A könyv lényegében három szálon fut kis mellékcérnákkal kiegészítve.

A főszál Tamás tábornagy cselekedeteire fókuszál, és bár egy mogorva katonáról van szó (ő virít a borítón) ebben a vonalban van a legtöbb szórakoztató jelenet. Ez persze Olem számlájára írható, aki az egyik kedvenc karakterem, de megismerve Tamás is szerethető figura. Itt bontakozik ki az a bizonyos polgárháború és futnak össze a hatalmi törekvések.

A másik szál Tániel, aki gyorsan szimpatikussá válik az olvasók szemében, mégis ha nem lenne útitársa, unalmas volna. Ezek a részek jobban elmerülnek a varázslatban, kicsit kalandosabbak, hiszen küldetésekről szólnak és a könyv csúcspontját adják.

A harmadik szál Adamat nyomozása. Ez talán a legvontatottabb szál, bár az író igyekezett zsarolással egy kissé izgalmasabbá tenni. Egy ideig én sem különösebben rajongtam a nyomozás iránt, aztán rájöttem, hogy nélküle nem tudna kibontakozni ez a világ. Egyszerűen szükség van rá, hogy összeálljon minden és helyükre kerüljenek a mellékszereplők.

Az összhatás pedig zseniális. Az olvasó észre sem veszi és beszippantja ez a lőporos világ. Brian McClellan bőven el van látva kreativitással, rendesen utánanézett a hadviselésnek és még egy kis mitológia felállítására sem sajnálta idejét. Ettől pedig nagyon komplex hatást kelt a könyv és precízek a harcjelenetek. Nekem mégis a lőpormágusok tetszettek a legjobban. Nem, nem elfogultságból a főhősök irányába, hanem mert hozzájuk hasonlót még sehol sem láttam. Lényegében drogfüggő szuper katonák laza stílusban.

Összességében tehát egy jó háborús könyv remekül összerakott, varázslattal fűszerezett világban, ahol a hatalom és a hit is mozgatóerő, és tele van kedvelhető szereplőkkel. Nagyon tetszett.

Bátran ajánlom azoknak, akik szeretik a háborús könyveket, szívesen olvasnak intrikákról és vonzódnak a puskák iránt. Azonban, aki nem szívleli a megfontoltan kibontakozó cselekményt és nem hozza lázba a háború, illetve sok fantasztikus lényre vágyik, csalódhat.

Zárszónak kedvenc jelenetem a könyvből:

"– Doktor, mit írna fel Charlemundnak?
Petrik lenézett az eszméletlen fő-diocelre.
– Arzént?
– Na, de komolyan. Valamit, ami jókora fejfájással és alapos emlékezetkieséssel jár.
– Ciánt.
– Doktor!"

Kiegészítés:

Ahogy említettem, trilógiáról van szó, vagyis van még két további kötete: The Crimson Campaigne és The Autumn Republic. Magyar megjelenésükről nincsenek híreim, viszont nagyon remélem, hogy hamarosan megjelenik a folytatás, mert nagyon szívesen olvastam volna tovább.