Örökölt sors

Először is szeretném közölni, hogy a manapság kifejezetten divatos önsegítő könyvektől és a híres "majd én megmondom a tutit" szerzőktől már gondolati síkon is borsódzik a hátam. A személyiségemtől és az életfelfogásomtól ugyanis ezek a művek olyan távol állnak, mint a Balaton a Hold krátereitől. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne fogadnám el a pszichológia tudományát.

Ezen bevezető után talán kicsit furcsának tűnhet, hogy mégis egy ilyen jellegű kötet került a kezembe, pedig az okok meglehetősen egyszerűek. Egyrészt rengetegszer jött szembe velem ez a könyv különböző helyeken, másrészt a gyönyörű borító miatt azonnal el is kezdte piszkálni a fantáziámat. Úgyhogy az egyik ilyen alkalommal úgy döntöttem, adok neki egy esélyt legalább ezért a csodálatos borítóért.

Nem vastag könyv, mindössze 272 oldal. Fülszöveg:

"Amikor ​elkezdjük kutatni elakadásaink, szorongásaink, elhibázott párkapcsolataink, ismétlődő kudarcaink okát, gyakran kiderül, hogy saját életünk történései nem adnak megfelelő magyarázatot. Ilyenkor érdemes a tágabb perspektívát is megvizsgálni, és szüleink, nagyszüleink vagy akár a még korábbi generációk életeseményeit is feltárni.A legtöbb esetben döbbenten tapasztaljuk majd – amit a modern kutatások eredményei is igazolnak –, hogy felmenőink traumái, feldolgozatlan félelmei, kapcsolati törései még a halálukkal sem enyésznek el, hanem bennünk élnek tovább. Az egykori háborús üldöztetés a mi életünkben depresszió formájában jelentkezik, a kitelepítés traumája állandó bizalmatlanságban, az árván maradt dédmama kötődési vesztesége párkapcsolati kudarcokban, az öngyilkos nagypapa eltitkolt története pánikzavarban – hogy csak néhány lehetséges példát említsek.
Számomra ma már egyértelmű, hogy egyetlen ember sorsa sem érthető meg transzgenerációs szemlélet nélkül. Ha szeretnénk megszabadulni kínzó tüneteinktől, vagy megváltoztatni zavaró viselkedési és érzelmi mintáinkat, fel kell tárnunk családunk múltját.
Ez gyakran nem egyszerű feladat, mert sok titkot, kimondatlan feszültséget hurcolunk magunkkal, és adunk tovább generációról generációra. A tabutémák pedig megakadályozzák, hogy egészségesen és őszintén kapcsolódjunk egymáshoz és önmagunkhoz.
Ebben a könyvben szeretném végigvezetni az olvasót egy transzgenerációs önismereti úton, hogy saját életében tetten érhesse és helyrehozhassa a múltból megörökölt negatív érzelmi viszonyulásokat és viselkedési mintákat."

Egy pszichológiai jellegű könyvnél hatványozottan igaz, hogy véleményem róla a saját érzéseimet és meggyőzödésemet tükrözi. Ezt csak azért szögezem le, hogy minden olvasóm helyén tudja kezelni következő soraimat.

A könyv öt nagyobb fejezetből áll, és mindegyik külön értékelést érdemel. Mielőtt azonban belemennék a részletekbe, néhány általános megállapítás a kötetről.

Meglepően olvasmányosnak bizonyult. A sorok gördülékenyek, könnyedén követhetőek, még a tudományosabb részek is, ami egy ilyen ismeretterjesztő jellegű könyvnél kifejezetten dicséretes. Ráadásul emiatt kifejezetten tudatosan kellett olvasnom, nehogy gyorsan végiglapozzam az egészet. Szóval az általános benyomásom meglepően pozitív a könyvről. Valójában egyáltalán nem ilyen könnyedén fogyaszthatóra számítottam, így kellemesen csalódtam.

Hiába volt öt nagyobb fejezet, én úgy éreztem, mintha három részből állna a könyv. Számomra ugyanis élesen elkülönült a kezdeti lelkes szakasz, az érdeklődő közepétől és az utolsó harmadától, ami a legkevésbé fogott meg. (No, de erről majd bővebben a fejezetek kifejtésénél.) Talán ezért is éreztem úgy, hogy nem az én ízlésemhez igazodva lett beosztva ez a könyv. Voltak olyan fejezetek, amelyek kifejezetten kurtának tűntek, míg mások picikét túlnyújtottnak hatottak. Ez egy kis hullámzó hatást adott az olvasási élménynek.

A könyv önsegítő jellege számomra felemásan hatott. Minden fejezet végén volt egy kérdéssor, ami összefoglalta az elhagzottakat, és önreflexióra buzdította az olvasót. Ezzel csupán csak annyi problémám volt, hogy önmagukban a kérdések nekem nem mondtak semmit. Egyrészt azért, mert ezeken a kérdéseken a fejezet olvasása közben is elméláztam, mert figyelmes olvasó vagyok, így értelmetlennek tűnt a megismétlésük. Másrészt azért, mert míg néhány kérdés önmagában rejtette a válasz értelmezését, addig néhány kérdésnél úgy éreztem, kevés csupán tudni a választ, a szerző további intrukciói nélkül csak lógni fog a levegőben. Úgy tűnik, én a folyószövegben szeretek gondolkodni és nem a szövegek közötti térben.

Lássuk a fejezeteket:

Ahogyan elkezdődött

A könyv első fejezete megvett kilóra. Meglepően potitív élnény volt, ami szépen elhessegette szkepticizmusomat. Minden alfejezetet rendkívül érdekesnek találtam, és meglepően sok új információt gyűjtöttem össze. Ezzel a résszel mindössze annyi problémám volt, hogy mivel ez egy segítő könyv, nagy arányban a problémákra fókuszált, amitől számomra kissé negatív lecsengése lett a dolognak. 

Hiába élveztem az információkat, a példákat és gondolkodtam rengeteget olvasás közben, a könyv konklúziójának azt éreztem, hogy egy gyereket felnevelni rettentően nehéz, szinte lehetetlen, már ha a cél az, hogy kiengyensúlyozott legyen, és ne rakódjon rá az a sok-sok minden, ami árthat neki. Értem én, hogy segítő könyv, de nem csupán a negatív példákból lehet tanulni, sőt. Szerettem volna több potitív irányt olvasni, hogy lássam, igen, nehéz, de csak meg lehet oldani egy kis odafigyeléssel. Valószínűleg azért voltam erre a részre annyira kihegyezve, mert a környezetemben jelenleg sok a csecsemő, illetve a várandós kismama, így általános beszélgetésekben is felmerül a gyereknevelés témája.

Lényegében ez a fejezet tetszett nekem a legjobban. Itt kaptam a legtöbb új és érdekes információt, és ez alapozta meg a kedvemet a folytatáshoz.

Trauma

Ezt a részt majdnem olyan jónak éreztem, mint az elsőt. Itt is nagyon érdekes dolgok merültek fel, ismét mélyen elgondolkodtam egy-egy részen. Ráadásul ennél a fejezetnél nem éreztem úgy, hogy csak a negatív oldal lett kidomborítva, hiszen a trauma nem épp egy felemelő dolog, itt teljesen jogos a borúsabb hangulat.

Családi titkok

Ez volt az első fejezet, amit kicsit túlnyújtottnak éreztem. Ebben is kaptam új információkat és elgondolkodtató felvetéseket, ám itt már éreztem, hogy kezdek eltávolodni a könyvtől. Talán azért, mert míg az első két fejezetben találtam kapcsolódási pontot a témák és az életem között, addig itt nem tudtam olyan mélyen belehelyezkedni a példákba. No, nem mondom, hogy nincs a családomban titok, mert biztos akad egy-kettő, ám összességében egy kifejezetten őszinte közegből jövök, én magam is az vagyok, így számomra ez a rész nem mondott olyan sokat.

Családi sorsformálás

A negyedik fejezetet éreztem a leginkább elnyújtottnak. Ez a rész a családi történetek fontosságáról szól, ami érdekes, jó megismerni, de kissé feleslegesnek éreztem ennyire részletesen szemügyre venni. Még úgy is, hogy itt ismét visszajött a személyes kapcsolódási pontom, mivel olvasás közben sok-sok családi sztori bevillant, hála nagymamám állandó és csapongó családi történeteinek. Valahogy mégsem éreztem azt a kíváncsiságot, amit az első két fejezet kiváltott.

Örökségek nyomában

Sajnos a kötet vége az, ami a legkevésbé tetszett. Ez a fejezet egyszerűen úgy eltávolodott tőlem, mint ahogy az elején féltem, hogy az egész kötet fog. Úgy éreztem, lóg a levegőben, mint a fejezetek végén a kérdések. Jó, hogy ismerjük meg az örökségünket, jó hogy ad néhány támpontot, milyen információkra figyeljünk, de nem jó, hogy ha meg is vannak egy csokorba, akkor sem megyünk túl sokra velük. 

Ott van az említett Steve Jobs példája, ami a módszer állatorvosi lova akart lenni. Csakhogy erős ellenérzéseim vannak vele kapcsolatban, így nem igazán tudtam értékelni a családi hátteréből fakadó okokat. Ez pedig remekül rávilágított az önsegítő könyvek és a személyiségem összeférhetetlenségére. Mert logikusnak tartom az okok feltárását, a motivációk és a háttér megismerését, és szeretem nézni a teljes képet, akár generációkra visszamenőleg, azonban mindez nem mentség senki borzalmas viselkedésére. Az én hitvilágomban ugyanis mindenki vállalja tettei következményeit és ne takarózzon az üknagymamával. Mert igen, ér minket rengeteg hatás, öröklünk rengeteg dolgot, ám épp azért vagyunk gondolkodó lények, hogy mindezt felismerjük, és kezdjünk vele valamit, hogy pozitív irányba fejlődhessünk. Maradva Steve Jobs példáján, attól, hogy a biológiai szülei és az első pár, aki szóba jött az örökbefogadásnál elutasította, lehetett volna jó apja a lányának. Főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy az a pár, aki végül örökbe fogadta megadta neki azt a jó példát, amit követhetett volna. A lánya szemszögéből nézve tehát az ősök vére nem mentség arra, hogy az apja egy seggfej. No, de ez persze csak az én véleményem.

A kötet lezárása tetszett is, meg nem is. Tetszett, mert értettem a huszárvágás okát, és nem tetszett, mert valahol mégis csak jól jött volna egy bekezdésnyi összefoglaló.

Összeségében jó élmény volt ez a könyv. Nem fogok könyvesboltba rohanni, és önsegítő könyveket felvásárolni, de egyáltalán nem bánom, hogy elolvastam. Sok érdekes információval gazdagodtam.

Aki kedveli a pszichológiai könyveket, bátran vágjon bele, garantáltan nem fog csalódni. Aki pedig hozzám hasonlóan távolinak érzi ezt a műfajt, ám mégis kacérkodna vele, adjon neki egy esélyt, mert tényleg rendkívül olvasmányos. Kismamák azonban inkább jegeljék egy ideig, mert nem hiányzik nekik még több dolog, amin aggódhatnak, mert az aggódás stresszel jár, az meg nem jó se az anyának, se a babának.

Szépséges szlovák vidék

Szlovákiai úti beszámolóm végére hagytam a várak után számomra legszebbnek ítélt látvivalót, a vidéket. Ebbe a vidékbe pedig nem csupán egy klasszikus értelemben vidéknek számító, gyönyörű falu, hanem egy remek kirándulóhely is beletartozik. Ilyenkor ősszel ráadásul mindez még csodálatosabbá válik.

Gaderska dolina

Szerettünk volna egy könnyed túrát is tenni, ha már egyszer erdős, hegyes vidéken jártunk. Kikértük erről kedves szállásadónk véleményét, aki a Gaderska dolinat ajánlotta. Nem okozott vele csalódást.

Ez egy remek túrahelyszín, akár kisebb, akár nagyobb túrára készül az ember. Mivel mi épp hazafelé tartottunk, korán reggel ejtettük útba, mikor még csípősen friss az idő, és a fák között egy kis köd is gomolyoghat.

Autóval csak a képen is látható kapuig lehet menni, így egy kifejezetten háborítatlan és csendes övezet ez a túrához. Többféle útvonal is ki van táblázva, mi egy könnyedebbet választottunk, azt, ami egy várromhoz vezetett.

Egy ideig a betonúton haladtunk, aztán rátértünk az erdei ösvényre a fák közé. 

Imádom az őszt! Annyira csodálatosak a színek, a fények és az a friss levegő, ami egy hűvösebb reggelen az embert körbeveszi egy ilyen mesebeli erdőben. Szóval remek kis séta volt, míg felsétáltunk a romhoz.

A rom épp felújítás alatt állt, de ettől függetlenül látogatható volt. Sőt, egy helyiekből álló kis csapat épp valami szerepjátékszerű kisfilmet forgatott ott. Tökéletesen megértettem őket, remek helyszín.

A felújítások miatt kicsit veszített az autentikus hatásán, ám így is nagyon hangulatosnak találtuk, mikor megérkeztünk. 

Ráadásul a romokról remek kilátás nyílt a környező erdőre, úgyhogy tényleg megérte az őszi avaron felcaplatni ide.

Visszafelé is a "szebb" utat választottuk, szóval ameddig csak lehetett, hanyagoltuk az aszfaltot, bár annak a szakasznak is megvolt a maga szépsége.

Nem tettünk tehát nagy túrát itt, csak egy könnyed délelőtti sétát, amitől kellemesen felfrissítettük és megmozgattuk magunkat, így a hazafelé vezető autóút nem tűnt olyan egyhangúnak.

Ha valaki erre jár, ne habozzon tenni egy próbát a helyi túraútvonalakkal, mert tényleg megéri. Erre pedig fényképes bizonyítékom is van:

várrom és az "Excalibur"

romok a fák között

kilátás

erdei úton

aszfaltozott úton

Vlkolinec

Nagyjából tíz éve a fővárosban élek, de ettől függetlenül még mindig vidéki lánynak gondolom magam. Ez pedig az utazások során is meglátszik időnként. Péládul azon, hogy nagyon szeretek falvakat látogatni. Van bennük valami megnyugtató és rendkívül bájos. Nem meglepő hát, hogy ezt a szép kis hegyi falut, ami egyébként 1993 óra a Világörökség része is, felvettem a látnivalók listájára. 

Jártam már egyébként több ilyen cuki és érdekes faluban külföldön (Holasovice) és belföldön (Hollókő) egyaránt. Vidéki lány vagyok, na.

Ez a picike falu egy igazán gyönyörű tájon fekszik. Mindössze 45 házból áll, és bár elég sokan jönnek ide megnézni (szerencsére nem annyira, hogy ez zavaró legyen), nem skanzen, hanem egy élő falucska. Ezekben a házakban bizony laknak, bár akad olyan is közöttük, ami mini múzeumként fukcionál.

Érdekességük az, hogy a hagyományos, paraszti építkezést mutatják be, vagyis kő alapokra épültek, fából készültek, agyaggal le van kenve a faluk és zsindelyes a tetejük.

Ezek a házak a 19. században készültek, így az akkori formájukat tartják azóta is. Véleményem szerint meseszépek, és ezen a változatos színük csak dob még egyet.

Körbe lehet sétálni az utcákon (van belőlük cirka három darab összesen), megcsodálni a házikókat, és persze le is lehet őket fényképezni. A lakók ugyanis már megszokták a turistákat, így nem fognak megsértődni, ha valaki bebámul az udvarukba.

Nekem tetszett a hely békés hangulata, és  mint ahogy már említettem, vidéki lány vagyok, vonzanak a parasztházak. A mini múzeumot is megnéztük, ahol az ajándékboltban támogattam is a helyi lakosokat, és felfedeztünk egy kis állatfarmot is. 

Elsősorban háztáji állatokra kell gondolni, mint baromfi, nyúl és kecske, de akadt néhány érdekesebb is, mint a mókusok és a róka. Ez a farm is teljesen látogatható. A bejáratánál van egy doboz, amolyan becsületkassza, ahol lehet támogatni az állatokat. (Természetesen támogattuk őket néhány euróval.) Az állatok pedig igazán barátságosak, úgyhogy megetettem a kecskét, és jót mosolyogtam a mókusok futkározásán.

Szóval remek kis falu ez, mindneképpen érdemes megnézni. Már az odavezető, kacskaringós út is tetszett, de a házikók és a csodálatos kilátás tette igazán remekké ezt a helyet.

Tudom ajánlani mindenkinek, aki egy kis vidéki nyugalmas sétára vágyik, esetleg úgy rajong mindnefajta állatért (legyen háztáji vagy egzotikus), mint én. Mert itt a ludak bizony szabadon járnak, és a kecskék mindig éhesek, mint a kecskék általában.

Ezzel végére értem szlovákiai utam beszámolójának. Sokáig tartott, de remélem megérte, és lesz, aki kedvet kap majd átutazni a szomszédba, ha már lehet ilyet nyugodt szívvel tenni. 

Addig is akad még egy külföldi utam, amiről még nem meséltem, és szeretnék még néhány hazai helyszínt is megemlíteni, hogy olvasóim kedvet kapjanak legalább egy kis belföldi utazgatáshoz. A szép őszi időjárást ki kell használni!

kilátás a falu szélén

út a faluban

Földvájók

A Manák trilógiájának második része ránézésre épp olyan, mint az első (Sofőrök). Gyakorlatilag még a borító is egyezik, habár a színek egy manakörömnyit változtak. Vastagságra pedig 222 lapjával épp csak egy mana hajszálával hosszabb az első kötetnél.

Fülszöveg:

"Amikor az ezernyi apró mana beköltözött a kőfejtő romos épületeibe, úgy érezték, hamarosan Fényes Új Hajnal köszönt rájuk. Tévedtek.Rövidesen vészjósló események kezdik követni egymást. A tócsák teteje keménnyé és hideggé válik, az eső pedig fagyott darabokban hullik le az égből. Megjelennek a humanók, és csúnya felfordulást okoznak, a manáknak pedig harcolniuk kell, hogy megvédelmezzék új otthonukat. Ám a manák még sohasem háborúztak, és hiába áll az oldalukon Jekub, a kőfejtő sárkánya, a helyzetük egyre kilátástalanabbnak tűnik…"

A történet nagyjából fél évvel az első kötet eseményei után veszi fel a fonalat. Az Áruházat elhagyó manák új otthonra leltek egy kőfejtőben. Csakhogy az osztályok kényelméhez szokott népség nehezen bírkózik meg az Odakint nehézségeivel, például az időjárással. Úgyhogy első olvasatra nem csupán kívülről, hanem belülről is hasonlít az első részre, csakhogy ez mégsem teljesen igaz.

A történet megtartotta a legjobb és legszórakoztatóbb vonásait, vagyis továbbra is remek társadalomkritikaként szolgál. A manák társadalma az Áruházon kívül is épp olyan, mint a miénk, továbbra is megtartották hierarchiájukat, bár kicsit módosult, továbbra is vannak vezetőik, akik megmondják, mit kell tenni, és persze továbbra is civakodnak.

"az egészben az a vicc, hogy azok, akik nem teljesen biztosak az igazukban sokkal hangosabban vitatkoznak, mint azok, akik meg vannak győződve róla."

Még mindig ismerkednek új fogalmakkal, és furcsán, mégis kedvesen kicsavarva értelmezik a humanók viselkedését, na meg a nyomtatott szövegeket. Csakhogy, míg az első rész helyszíne tele volt értelmezésre váró dolgokkal és zseniális szóviccekkel, addig ez a helyszín, a kőfejtő meglehetősen sivár. Ez a sivárság pedig nem biztosított olyan termékeny táptalajt az írónak, hogy nagyobb akciók nélkül fenn tudja tartani a szórakoztatás megszokott színvonalát.

Szóval azt kell mondanom, ebben a részben bizony kevesebb volt a humor. Szórakoztató volt persze, mert a manák kifejezetten szórakoztató lények, de nem nevettem olyan sokat, mint korábban, és nem is volt olyan sok emlékezetes mozzanat. Pedig az író remek dolgokkal játszott, a női szeterotípiákkal, a vallással és persze a manák világnézetének tágulásával bekövetkezett változásokkal. Az is tetszett, hogy nagyobb kapcsolódási felületet biztosított a humanókkal, és hogy már megint írt egy remek üldözéses jelenetet.

A másik dolog, ami csökkentette kicsit a szórakozási faktort, az a szereplők egy részének távolléte volt. Egyrészt azért hiányoltam őket, mert az első részben kifejzetten szerethető csapatot alkottak, másrészt meg azért, mert az ő kalandjuk cseppet érdekesebbnek tűnt, mint a kőfejtőben zajló események. No, de tudom, hogy az a kaland adja majd a harmadik és egyben befejező kötet velejét, így érthető volt a dolog.

Összességében a manák története továbbra is szórakoztató, bár én ezt a második kötetet cseppet gyengébbnek éreztem. Azért jól szórakoztam rajta, és nagyon gyorsan végig is lapoztam, így bátran tudom ajánlani mindenkinek, aki az első részt olvasta, és megkedvelte ezeket a civakodó, ám kifejezetten kedves lényeket.

"Rá kellett jönniük, hogy a nők, nos, a nők majdnem olyan intelligensek, mint a férfiak (ámbár mindenki tudta, hogy ez nevetséges, és ha a nők túl sokat gondolkodnak, akkor túlhevül az agyuk.)"

A Skorpió Vágta

Maggie Stiefvater nem siemretlen szerző számomra. Két könyvsorozata (Mercy Falls farkasai és Hollófiúk) is a polcomon csücsül, amelyek alapján azt mondhatom, kedvelem a stílusát. Ezzel a könyvével mégis nagyon sokáig szemeztem. Nem mertem belevágni, mert negatív értékeléseket olvastam róla, és a cselekménye sem vonzott igazán. Csakhogy mostanában szeretem újra elővenni az egyszer más megkedvelt írókat, így mégis adtam neki egy esélyt.

A borító mutatós, tetszik a színvilága, és vastagságra is kényelmes 440 oldalával.

Fülszöveg:

"A Skorpió Vágtát november elején rendezik. A lovasok mindent elkövetnek, hogy megzabolázzák tengeri lovaikat, és célba jussanak.
Van, aki túléli.
Van, aki belehal.
Idén a tizenkilenc éves Sean Kendrick a címvédő bajnok. Nem a szavak embere, és ha fél is, mélyen hallgat róla.
Puck Connolly más. Soha nem gondolta, hogy egyszer majd indulni fog a Skorpió Vágtán. De a sors úgy hozza, hogy kénytelen benevezni a versenyre – egyedüli lányként. Sejtelme sincs, mi vár rá."

Lovak, verseny, románc ezt ígéri a fülszöveg és ez az, ami nem vonzott igazán. Verseny és románc még rendben is lenne, elvégre ismerem az írónőt, így tudom, hogy nem klisékre építkező szerelmet szokott írni, hanem annál sokkal otthonosabbat, ám a lovak ismeretlen terepnek tűntek. Mikor belekezdtem a könyvbe, meg kellett állapítanom, hogy nem vagyok elég lóbolond ehhez a könyvhöz. Félreértés ne essék, szeretem a lovakat, szívesen vagyok a közelükben, simizem az orrukat, adok nekik répát, és lovon is ültem már, ám az a szenvedély, ami néhány lányt elkap, ha lovat lát, engem elkerült. Aztán a könyv végére rájöttem, nem is baj, hogy nem vagyok kifejezetten lórajongó, mert ha az lennék, lehet, hogy még kevésbé tetszene ez a történet. Gondolom, ebből érezhető, hogy ez a könyv engem nem győzött meg.

Maga az alaptörténet izgalmasnak mondható, hiszen egy feszült és veszélyes versenyt állít a középpontba. Aki járt már lóversenyen tudja, milyen izgalmas tud lenni. A fantasztikus elem is érdekesnek tűnik, főleg ha az olvasó kedveli a kelta mitológiát. A románc pedig valóban olyan könnyedén és otthonosan alakul, ahogy az írónőtől már megszokhattuk. Valahogy az összhatás mégsem lett megnyerő, mert a történet mnegbotlott és lesántult, mint óvatlan versenyló a sziklás parton.

A hiba szerintem két dologban kereshető, a cselekmény tempójában és a mitológiai lovakban. Lássuk őket sorban.

A történet egy versenyre építkezik, pontosabban egyetlen gyors futamra, így érthető, hogy nem csupán ezt meséli el, hanem bemutatja az előzményeket, felépíti a karaktereket és így tovább. Csakhogy ettől a könyv meglehetősen vontatottnak hat. Állandó jelleggel izgulni kell a verseny miatt, pedig még három hét van hátra, aztán még két hét és így tovább, míg teljesen bele nem fásulunk. Ez a lassú felvezetés nem tett jót a könyvnek.

Ráadásul a háttér megalapozása is kissé sutára sikerült. Sean karaktere rendben volt, az ő motivációi egyenesek és világosak voltak (egyetlen ostobaságát leszámítva, de midenki követ el hibát, így ez bocsánatos), ám nem mondható el ez a többiekről. Kate (Hadd ne keljen a becenevén szólítanom!) kifejezetten butus és hebrencs lánynak volt beállítva, hiszen semmi értelmét nem láttam a könyv elején hősködési akciójának. Minden problémája egy tőről fakadt, képtelen volt kommunikálni a testvéreivel. Pedig, ha egyszer leültek volna egy családi kupaktanácsra, ahol kiterítették volna a lapjaikat, sok-sok hosszú, magányos szenvelgéstől kímélték volna meg magukat és minket olvasókat is. Valamiért rettentően tud bosszantani, mikor mindenki magában fortyog és képtelenek kinyitni a szájukat. A szereplők tehát nem igazán lopták be magukat a szívembe, sőt kifejezetten ellenszenvesnek találtam egy részüket.

A háttérvilág, vagyis a sziget bemutatása már egy fokkal jobban sikerült, bár akadt benne felesleges információ bőven, és épp a legérdekesebb dolgokban hallgatott, a tengeri lovakat illetően. Viszont adok egy piros pontot az írónőnek, amiért beleszőtt egy kis feminista szálat is ebbe a történetbe.

No, és a háttér hiányosságaival el is érkeztünk a könyv legnagyobb problémájához, a tengeri lovakhoz. A kötet végén az írónő maga vallja be, milyen nehéz volt számára megbirkózni azzal, hogy a kelta mitológiai lényt (vízi tündérló vagy ahogy a skótok hívják: kelpie) beleépítse ebbe a történetbe. Azt is hozzáteszi, hogy teljes szabadsággal kezelte a mitológiát, így például kihagyta azt a részét, amikor emberi alakot öltenek. Sajnos azt kell mondanom, így sem járt sikerrel.

Számomra ezek a lovak teljességgel hiteltelenek voltak. No, nem a létezésükben kételkedtem, mert parta vetődő csodaszép paripák az egy dolog, hanem a természetükben. Olyannyira idegennek hatott a vérszomjas, hús- és emberevő, vad lovak képe, hogy képtelen voltam komolyan venni. Egyszerűen nem volt összeegyeztethető az agyamban azzal, amit ezekről a rettentően jámbor növényevő lényekről tudok. Mert igen, a ló veszélyes is tud lenni, megharaphat, megrúghat és ha átgázol rajtad,  kevés esélyed van a túlélésre, de itt olyan szintű szörnyeknek voltak beállítva, mint bármelyik nagyra nőtt ragadozó, ami számomra rettentően furcsa volt. Főleg, hogy ezket a vérszomjas bestiákat utána úgy kezelték, mint a hagyományos lovakat, vagyis kantárt és nyerget raktak rájuk, istállóban tartották őket, gondolom csutakolták is, így az agyam folyton küzdött, hogy ez egy ló, nem ez nem ló, hanem ragadozó, de mégis egy ló... Pedig néhány szabály lefektetésével, több magyarázattal (pl.: Hogyan kell megszelidíteni őket? Mit csinálj, ha találkozol egy nem szelíddel? Miért hatottak Sean "varászlatai"?) talán helyre lehetett volna tenni mindezt. Vagy mégsem, mert a ló nagy, de cuki, és nem bírom elképzelni vérszomjasnak.

Kell még néhány szót szólnom a cselekményről. Ha levesszük róla a sok felesleges kitérőt és a mitológiai lovakat, akkor egy egyszerű, de egyébként rendben lévő cselekményt kapunk. Persze kiszámítható, de ez nem rontja a lezárást, és a hosszú fevezetés után a könyv második fele már azt a tempót diktálja, amit egy versenyről szóló könyvtől elvárhatunk.

Összeségében nem igazán tetszett ez a könyv, azonban kifejezetten rossznak sem mondanám. Az alapgondolat jó, és a cselekmény veleje is rendben van, ám a kivitelezés hagy maga után némi kivatnivalót. A vérszomjas lovak viszont számomra szinte élvezhetetlenné tették.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik képesek fejben összeházasítani egy ló és egy cafatokra tépő vadállat képét. Aki viszont lókedvelő inkább kerülje, mert ez nem az a lovas könyv, amelyet az ember megszokott.

A hóleány

Ezt a könyvet már nagyon-nagyon-nagyon régóta el szerettem volna olvasni. Konkréran 7 éve, mivel akkor vettem észre egy könyvesboltban bóklászva.

A borító nekem cseppet sok, túlságosan idealizált a helyes, pofók lányka és a sok csillogás, és úgy érzem, nem passzol ehhez az egyébként egyszerűen letisztult történethez.

340 oldalával kellemes hosszúságú könyv.

Fülszöveg:

"A ​telepes Jack és Mabel kemény munkával és szigorú beosztással nyugalmas életet teremtett magának az 1920-as évek Alaszkájának vad vidékén. És még mindig nagyon vágynak egy gyermekre, pedig erre már semmi esélyük. Ez sem csökkentheti azonban az egymás iránt érzett erős szeretetüket, és amikor leesik az első hó abban az évben, pillanatnyi ötlettől vezérelve, játékból építenek egy hógyermeket. A hókislány másnap reggelre eltűnik – de apró lábnyomok maradnak utána a hóban. A rá következő hetekben mindketten látni vélnek egy szőke kislányt az erdőben, de még egymásnak sem merik elmondani, attól félve, hogy csak rég eltemetett reményeik csalják meg őket. Aztán a kislány, aki Fainának nevezi magát, megjelenik a küszöbükön. Kicsi és törékeny, mintha egy tündérmeséből lépett volna elő: egy vörösróka társaságában vadászik, hóvihar támad a nyomában, és titokzatos módon sikerül életben maradnia a kegyetlen alaszkai vidéken. Miközben Jack és Mabel próbálja megérteni Fainát, úgy megszeretik, mintha a saját gyermekük lenne. De ezen a gyönyörű, vad helyen a dolgok csak ritkán azok, aminek látszanak, és amit végül megtudnak Faináról, az valamennyiüket megváltoztatja."

Ez a könyv lényegében egy orosz népmese átirata, amelyet a szerző is kiemel a könyvben. A történet tehát ismerős lehet, ám ez egyáltalán nem rontja az olvasás élményét.

A cselekmény ugyan a népmesét követi, és bár a hókislány köré épül, nem ő a főszereplője. A főhős, Mabel és ott van szorosan mellette a férje is, mivel az ő nézőpontjukból bontakozik ki a történet, és a hóleányt is rajtuk keresztül láthatjuk. Mindketten könnyen megkedvelhető figurák, érzéseik és gondolataik követhetőek és megérthetőek. Azért hozzá kell tenni, hogy az 1920-as években játszódik a könyv, így a szereplők is az akkori normák szerint élnek, vagy legalábbis azoknak igyekeznek megfelelni.

Elvonatkoztatva a népmesétől, ez egy kedves, téli történet Alaszkáról, a vidék szépségéről, a vadon veszélyeiről és az ott élő emberek összetartásáról. Lényegében minden karakter kedvelhető a történetben, így nincsenek negatív figurák, legfeljebb csak idegenebb nézőpontok. A könyv így, bár mesél nehézségekről bőven, összeségében pozitív képet fest erről a vad vidékről. Megkockáztatom, hogy a népmesei elemek nélkül is megállhatta volna a helyét, nélkülük is lett volna benne érdekes vonatkozás és pozitív üzenet. Azonban azt is hozzá kell tenni, hogy abban az esetben meglehetősen egyszerű és helyenként unalmas lett volna. A népmesei vonal tehát feldobta a cselekményt két vonatkozásban is.

Egyrészt, ahogy már említettem, a szerző nem titkolta, hogy honnan vette az ötletet, mivel az eredeti mese többször is felbukkan a könyvben. Nekem nagyon tetszett, hogy ilyen nyiltan hivatkoztak rá, és mindig élvezettel olvasom a könyvet a könyvben. Itt pedig a könyv nem egyszerűen a történet gyökereit mesélte el, hanem erősítette a főhős könyvek iránti szeretetét. Nagyon tetszett, hogy még egy ilyen a világ többi részétől elzárt helyen, mint Alaszka, is felbukkant az olvasás és a könyvek szeretete.

Másrészt a mese adott egy megfoghatatlan misztikus fűszert a történethez. A hóleány nem egy az egyben a népmesei figura, hanem annak kivetülése, ami ugyanannyira lehet valódi tündérmese, mint csalóka káprázat. A szerző nagyon szépen táncolt a határon a mesei elemek és a valóság között. Tetszett, hogy hol erre, hol arra billentette Faina megítélését, és ezzel az olvasót is állandó bizonytalanságban tartotta. Szóval nehéz eldönteni, hogy a lány egy hótündér vagy csak egy talpraesett, árva gyerek. Ez az a fűszer, ami a könyv igazi finomságát adta, ettől vált különlegessé a hangulata és sokkal érdekesebbé az egyébként hétköznapinak is tekinthető cselekménye. Az események egy része ugyanis meglehetősen kiszámatható volt, én legalábbis láttam előre azt az ösvényt, amelyen haladtak, csak az volt a kérdés, lesz-e még egy csipetnyi mágia, avagy sem.

Összességében tehát ez egy kellemes téli mese felnőtteknek. Épp olyan könnyed, pozitív, mint a mesék általában, és akad is benne mondnaivaló, ám nem mentes a valóság időnkénti ridegségétől, hiszen egy szomorkás házaspár drámája köré lett felépítve.

Nekem tetszett, könnyed kikapcsolódást nyújtott az őszi napokra, így bártan tudom ajánlani mindenkinek, aki egy felnőtt mesére vágyik elsősorban a hűvösebb napokon. Aki kedveli a vívódást a misztikum és a valóság között, az nem fog csalódni. Aki viszont nagyobb mennyiségű varázslatra vágyik, inkább olvassa el az eredeti népmesét. 

Mozgóképek XCII.

Szeptemberben a filmeké volt a főszerep. Erre a hónapra ugyanis megint sikerült kicsit begubóznom, bár az elmúlt két hét meglehetősen mozgalmas volt. A begubózáshoz pedig mindig kell valami, egy jó könyv (szerencsére ebből is akadt néhány múlt hónapban), egy jó sorozat (most épp egy sem köt le igazán), vagy egy film, és ez az utóbbi lett a befutó.

Összesen 9 filmet néztem meg az internetnek és a streaming szolgáktatóknak köszönhetően.

Foxcatcher

"A leghihetetlenebb történeteket a valóság írja. A DuPont-vagyon örököse, John Eleuthére du Pont (Steve Carell) bolondos figura volt, de már a bolondság határán. Sőt, azon is túl, hiszen a paranoia és a skizofrénia tünetei is megmutatkoztak rajta. Mégis egy vegyipari óriáströszt vezetésére készült, bélyegeket gyűjtött, madártani könyveket adott ki, és rajongott a férfias sportokért - egy birkózócsapatot is támogatott. A közte és két olimpiai birkózó testvér (Mark Ruffalo, Channing Tatum) közti különös viszony alakulásáról szól ez a film, mely sok meglepő kanyart vesz, míg eljut a tragikus fordulatig: egy gyilkosságig. De a történetnek még akkor sincs vége."

Ezt a filmet Nel barátom ajánlotta. Ahogy arról már a rovat előző részében is írtam, nem mindig járok jól ezekkel az ajánlásokkal. Sajnos, ez is egy rosszabbul sikerült, csalódást keltő ajánlás volt.

Nem csupán Nel szava vonzott ehhez a filmhez, hanem az is, hogy sportról szól, a sportos filmeket pedig San Diego kedveli, illetve egy olyan vállalat örökösének történetét dolgozza fel, ami egy másik filmélményem (Sötét vizeken) alapján különösen érdekesnek tűnt. Sajnos minden szempontból csalódnom kellett.

Ez a film rettentően unalmasan van tálalva, rém vontatott, a karakterek szinte kivétel nélkül unszimpatikusak és lényegében alig volt benne párbeszéd. Az a néhány dialógus pedig, ami mégis felbukkant benne, értelmetlen, sehová sem vezető volt. Ez azért nagyon szomorú, mert ha a történet csupasz csontvázát nézzük, ez a film lehetett volna jó is. Csakhogy képetelen volt bármit érdekesen, vagy legalább nem rém unalmasan bemutatni. Az ifjabb birkózó kisebbségi komplexusa, a tévútra térése, a gazdag csávó bolondsága és az ő komplexusai mind-mind lehettek volna érdekesek, de szánalmasan egyszerűen lettek bemutatva, amitől majdnem elaludtam a filmen. Konkrétan vártam, hogy legyen már vége, történjen már valami szörnyű, hogy felrázza ezt a posványt, ami a film egészét jellemzi.

Egyáltalán nem tetszett ez a film, így nem is ajánlom senkinek. Aki kíváncsi a történetre, olvasson utána a valós eseményeknek, mert egy összefoglaló cikk sokkal érdekfeszítőbb, mint ez a másfél órás szenvedés. Ha pedig valaki jó sportfilmre vágyik, több tucat remek alkotásból válogathat, de ezt bizony kerülje el.

127 óra

"Aron Ralston egyedül indul a Utah államban lévő kanyon falainak megmászására. Egy rossz mozdulat következtében megcsúszik, és olyan szerencsétlenül esik, hogy egyik karja egy sziklavájatba szorul. A fiatal hegymászó öt napot tölt ebben a helyzetben, miközben lepereg előtte az élete. Miután rájön, hogy nem számíthat segítségre, minden erejét és bátorságát összeszedve levágja a beszorult kezét. Egyedül, legyengülve a vérveszteségtől, nem sok esélye van a menekülésre. Az akaraterejével azonban leküzdi a nehézségeket."

Ezt a filmet is Nel ajánlotta, és ez is igaz történetet mesél el. Ezúttal azonban San Diego is megerősítette az ajánlást, ő ugyanis korábban már látta.

Nem különösebben vonzanak a túlélésre fókuszáló filmek, mert nem élvezem nézi mások szenvedését. Időről-időre mégis adok esélyt egynek-egynek, mert a valós történetek inspirálóak is tudnak lenni.

Habár a sztori meglehetősen egyszerű, - a túrázó elmegy, majd beszorul, majd hosszú-hosszú idő után "kiszabadul" - ez egy nagyon feszült film. Hiába kuksol a hőhős kifejezetten sokáig egy hasadékban, egy pillanatra sem válik unalmassá vagy lassúvá. A készítők remek módon mutatták be az idő múlását és a főhős őrlődését, illetve lehetőségeit. A kézikamera használata pedig itt kifejezetten okos és indokolt volt. Valószínűleg sosem fogom megérteni, miért jó egyedül csatangolni egy veszélyes terepen, és miért megy vissza valaki mindazok után, amit ott átélt, ám így is érdekesnek találtam. Illetve az inspirációt is megkaptam, mert a film egyszerre mutatja be, milyen sérülékeny az emberi test, és mégis milyen szívós.

Ez tehát egy elég jó túlélős film. Aki kedveli az ilyen témájú alkotásokat, adjon neki egy esélyt bátran. Szépen felépített, jó tempójú alkotás.

Kékről álmodom

"A tizenöt éves Mia mindig is úgy érezte, édesapja és édesanyja nem a vér szerinti szülei, és valamit eltitkolnak előle. A család költözése után a fiatal lány igyekszik beilleszkedni új osztályába, ám környezete cseppet sem könnyíti meg a dolgát. Mint a legtöbb tinédzser, Mia is változásokat fedez fel a testén, ám ezek egészen másmilyenek, mint a vele egykorú lányoké. Kezdetben próbál tudomást sem venni ezekről, ám idővel egyre rémisztőbbé válik ez a fajta átalakulás."

Ez a film, már a megjelenésekor felkeltette az érdeklődésemet. Kicsit egy norvég filmre (Thelma) emlékeztetett, és az a film nagyon jó volt.

Svájci alkotás, tehát hangulatát tekintve megkaptam azt, amit az európai filmektől elvárok. A képi világa pedig kifejezetten szép, már ami a vizes utalásokat és a tompa kékes színvilágot illeti. Az alapötlet is tetszetős, egy újragondolt felnövéstörténet csipetnyi fantasztikummal fűszerezve. Mégsem tetszett. Látom benne a fantáziát, látom, hogy mit akar kifejezni, ám az ünetetet olyan művészien csomagolták be, hogy helyenként ellaposodott tőle a történet. Illetve volt egy hatalmas nagy problémám, a főszereplők. Ezek a tinilányok olyan ütnivalóan buták voltak, és annyira nem tudtam megkedvelni őket, hogy a "barátságuk" hamar hitelét vesztette számomra. Sosem értem meg azokat a lányokat, akik mindenáron egy összeszokott falkához akarnak csapódni, akkor is, ha azok gonoszkodnak velük, és egyébként lenne más lehetőségük a barátkozásra. Tudom, tinik, meg hormonok, nem kellene logikát várnom, mégis megteszem. Ráadásul a főhősnő nem csak a korabeliek között volt számomra érthetetlen, hanem otthon is. Nem bírtam felfogni, miért nem próbált meg beszélni a furcsa változásairól az anyjával. Oké, van köztük egy kis vita, lázad is csöppet, de akkor is az anyja, aki egyébként törődött vele.

Szóval az alapkoncepció jó, a képi világ szép, a szereplők viszont förtelmesek. Lehet, hogy ez egy társadalomkritika a mai svájci tinikről, de én csak szenvedésnek éreztem. Kizrólag azoknak ajánlom, akik el bírják viselni a logikátlan tinilányokat. Ők talán több élvezetet találnak ebben a filmben, mint én.

Előre

"Ian és Barley, két tizenéves elf testvér apa nélkül nőtt fel. A lúzer, önbizalomhiányban szenvedő kisebbiknek a 16. születésnapján előkerül az a varázsbot, amit az apjuk hagyott rájuk, és aminek a segítségével visszahozhatnák őt 24 órára. Ám a varázslat nem egészen úgy sikerül, ahogy kellene, és a két tini egy rozoga furgonon elindul, hogy bejárják a mágikus világot, amiről azt hitték, már rég eltűnt. Amikor az anyjuk rájön, hogy a fiai leléptek, egy különc kívülállóval elindul megkeresni őket."

Nagyon szeretem a Pixar filmjeit, így kifejezetten lelkes voltam, mikor megláttam az előzetest. Szerettem volna moziban megnézni, de közbeszólt a vírus, és hallottam néhány negatív kritikát róla, így jegeltem a kérdést egy időre.

Oké, nem lett a kedvenc Pixar filmem, de ez attól még egy remek alkotás. A történet kedves, van üzenete, és kifejezetten tetszett, hogy egy testvéri kapcsolatot állított a középpontjába. Megvan benne a szokásos kaland, a reflektálás a világunkra, és tele van szerethető figurákkal, na meg egy finom fűszerezésű humorral. Én remekül szórakoztam rajta, így nem csalódtam, pedig nem ütött akkorát, mint két éve a Coco. Illetve érezhető volt a karakterek ábrázolásának újrahasznosított mivolta, de mindez nem érdekelt, mert egy jó mesét akartam, és egy jó mesét is kaptam.

Bátran ajánlom minden mesekedvelőnek, legyen felnőtt vagy gyerek, mert ez egy jó családi film.

Mindig az ördöggel

"Vannak akik arra születnek, hogy eltemessék őket. Az ohiói Knockemstiffben és a szomszédos erdőkben baljós alakok - egy szentségtelen pap (Robert Pattinson), egy furcsa pár (Jason Clarke és Riely Keough), valamint egy tisztességtelen seriff (Sebastian Stan) - gyűlnek össze a fiatal Arvin Russell (Tom Holland) körül, miközben ő a saját és családja életét fenyegető ördögi erőkkel küzd. A film a II. világháború és a vietnami háború közötti időszakban játszódik, és a rendező, Antonio Campos lenyűgöző és horrorisztikus képet fest az igazak és a korruptak közötti harcról."

Ez a Netflix film, már az előzetesével megfogott, a szereposztás pedig csak hab volt a tortán. Egyébként regényadaptációról van szó, és az eredeti cím The Devil All The Time sokkal kifejezőbb, mint a magyar.

Ez egy meglehetősen sötét film, mert az emberi gonoszság különféle változatait mutatja be. Van itt minden a poszttraumás stressztől a vallási fanatizmuson át a korrupcióig. Mindezt kisvárosi közegben mutatja be látszólag független történetszálakon, amelyek a film végére csodálatosan összefutnak. Tetszett, hogy egyik szál sem volt túlnyújtva, mind csak fel-felvillant megmutatva a velejét, hogy aztán haladhasson a történet egészével. Rengeteg itt a negatív karakter, így a néző egy idő után kifejezetten dühös lesz, hogy megússzák ezeket a szörnyű tetteket, és arról kezd el ábrándozni, mi lenne ha összefutnának, és elintéznék egymást. Nos, az imák néha meghallgatnak...

Nekem nagyon tetszett ez a film. Jól volt felépítve, végig feszült maradt, és kifejezetten élveztem, hogy a sok erőszak után megkaptam az elégtételemet. Tom Holland pedig akkor is szuperhős, ha épp nincs annak öltözve.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a több szálon futó cselekményt, és nem rettennek vissza az erőszaktól. Gyengébb lelkületűek azonban óvatosan bánjanak vele.

FOMO - Megosztod, és uralkodsz

"Ha nem vagy online, nem is létezel? A gimnazista Gergőt és barátait, azaz a Falka tagjait három dolog motiválja: a szex, a buli és hogy az ezekről készült videókat minél többen megnézzék a netes csatornájukon. A challenge-videóik idővel egyre durvábbá válnak, amikor pedig egy házibuliban Lilla a fiúbanda prédájává válik, egyetlen éjszaka alatt a feje tetejére áll a budapesti fiatalok biztosnak tűnő világa."

Kíváncsi voltam erre a filmre, mert már láttam egy hasonló témát feldolgozó remek, magyar alkotást (Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) ) és szerettem volna még egy jó hazai filmet megnézni.

Ez a film nagyon jó alappal dolgozott, és olyan témákat vetett fel, amelyek nem csak akutálisak, mint az internetes zaklatás, hanem kifejezetten fontosak is, mint az áldozatok hibáztatása. Részben kicsit idegenkedtem a képsoroktól, mert a challenge-videók nagyon távol állnak tőlem, részben viszont nagyon is reálisnak és ismerősnek találtam a jelneteket, főleg a házibulit. Picikét sajnáltam, hogy Lilla szemszöge nem került előtérbe, de összeségében jó húzásnak találtam. Jó volt ezúttal az elkövető szemén át látni a világot, ráadásul egy meglehetősen gyenge jellemű elkövető szemén át. Néha olyan érzésem volt, mintha meg kellene sajnálnom a srácot, pedig sok dolog jutott az eszembe róla, de a sajnálat nem volt köztük. Vártam, hogy megegye, amit főzött, és ez részben teljesült is. A film vége azonban nem hozott megnyugvást, ami szintén jó húzás volt, bár nézői szempontből nem épp kellemes.

Összességében jó filmnek találtam, bár a fent említett másik magyar alkotás sokkal jobban tetszett. Jó gondolatokat boncolgat, van üzenete, így tudom ajánlani azoknak, akik kíváncsiak rá, milyen következményei lehetnek a csordaszellemnek, hogyan lesz egy egyébként átlagos srác elkövető, és mi történik, ha az erőszak az interneten folytatódik tovább.

Egy esős nap New Yorkban

"Woody Allen romantikus komédiája, az Egy esős nap New Yorkban egy főiskolás szerelmespár, Gatsby (Timothée Chalamet) és Ashleigh (Elle Fanning) történetét meséli el. A pár tervei a New Yorkban töltött romantikus hétvégéről egy csapásra füstbe mennek, amikor a napos idő esősbe fordul. Hamarosan elsodródnak egymás mellől, ami csak a kezdete a véletlen találkozások és furcsa kalandok hosszú sorának, amit külön-külön megélnek."

Épp egy romantikus filmre vágytam, mikor megláttam ennek a filmnek a borítóját. Különös vonzódást érzek a piros esernyők iránt, úgyhogy a borító megnyert magának.

Szerintem, ha nem tennénk hozzá, hogy ez egy Woody Allen alkotás, akkor rövid úton eltűnne a süllyesztőben. A híres rendező neve azonban fenntartja a vizen ezt a középszerű hajót. Ez a film ugyanis annyira tipikus, annyira közhelyes, és olyan sok hasonló alkotás van már a piacon, hogy kifejezetten közepesnek éreztem. Na, meg egy cseppet sznobnak, de ez a karakterek hibája. Helyenként untam, helyenként elbambultam rajta, annyira nem kötöttek le a párbeszédek és a szereplők nyűgjei. A vége pedig maga volt a cukormázas kiszámíthatóság.

Összességében tehát nem egy jó film, egy esős napra elmegy, ha nincs más, de kifejezetten ajánlani még a romantikus filmek kedvelőinek sem tudom, ahhoz túlságosan középszerű.

Garantált szerelem

"Felforrósodik a levegő, amikor a pénzszűkében lévő ügyvéd elvállalja a vonzó ügyfél képviseletét a szerelmet ígérő randioldal elleni perben."

Mivel az esernyős film nem elégítette ki romantikus filmek iránti vágyamat, adtam egy esélyt ennek az első ránézésre nem túl eredeti filmnek. Kellemesen csalódtam.

Persze senki se várjon nagy sztorit, de itt legalább a készítők megpróbáltak valami újat belevinni a klasszikus románcba, jelen esetben egy randioldal elleni pert. Nos, aki találkozott már online társkereső oldalakkal vagy aplikációkkal, az tudja, milyen kiábrándítóak tudnak lenni a reklámszövegek ellenére is. Ez a film pedig pont ezt az érzést akarta megragadni, hogy behúzhassa a nézőt egy szokványos szerelmi történetbe. Nekem ez az újítás bőven elég volt. Kellemes humort adott a filmnek, bár szívesen néztem volna még több félresikerült randevút. Illetve tetszett a kritika is az említett oldalak ellen. Kár, hogy utóbbit a film lezárása megölte, és ez volt az a rész, ami nem nyert meg ebben az egyébként kifejezetten könnyed filmben.

Ez tehát egy aranyos, romantikus film, ami nem akar többnek látszani, mint ami, és ez így van jól. A vége sántít kicsit, de könnyed délutáni kaikapcsolódásnak megfelel. Romantikus filmek kedvelőinek ajánlom, illetve mindenkinek, akinek volt már randevúja társkereső oldal által.

Enola Holmes

"Enola Holmes, az eltűnt édesanyja után kutató elszánt tini nyomozói képességeivel próbálja túlszárnyalni bátyját, Sherlockot, miközben egy menekülő lordnak is segít."

Mindig érdekelnek a klasszikusok modern köntösei. Nancy Springer regénye épp egy ilyen köntöst alkotott, mikor átdolgozta kicsit Scherlock Holmes történetét egy tinikönyvvé a nyomozó húga szemszögéből. Ezt karolta fel a Netflix, hogy filmet készítsen belőle népszerű színészekkel. Kell ennél jobb ajánlólevél? Nekem nem kellett.

Ez nem egy klasszikus krimi, és köszönő viszonyba sincs az eredeti művel. Amint a néző ezt tisztázta magával, elkezdheti élvezni ezt a könnyed tinifilmet. Nem mondom, hogy bármi merőben új dolog lett volna benne, mert vagány női főhősök akadnak máshol is, nyomozás is fellelhető több helyen, mégis kifejezetten szórakoztatónak találtam. Tetszettek a karakterek, tetszett a díszlet, és tetszett a nyomozás, bár meglehetősen kiszámítható volt. A narráció nem egészen az én ízlésem volt, de végül is nem zavartak a kiszólások. A film humora is könnyed volt, mentes mindenféle túlzásoktól, így az összhatás egy kellemes filmélményt nyújtott.

Nekem tehát tetszett ez az új köntös, jól szórakoztam rajta, így tudom ajánlani mindenkinek, aki szereti a átdolgozott történeteket, és egy könyed, délutáni kikapcsolódásra vágyik. 

Értékelés:

Előre                                                   ->  10

Mindig az ördöggel                            ->   9

127 óra                                                ->   8

Enola Holmes                                     ->   8

FOMO - Megosztod, és uralkodsz     ->   7

Garantált szerelem                              ->   6

Kékről álmodom                                 ->   5

Egy esős nap New Yorkban                ->   4

Foxcatcher                                          ->   2

A birodalom haragja

Oda és vissza vagyok Brian McClellan lőpormágusos világáért. Ez a második trilógiája (A vér és lőpor istenei) ebben az izgalmas világban, és egyszerűen sosem okoz csalódást.

Ez a második kötet legalább olyan jó, mint az első rész (A birodalom bűnei), ha nem jobb. A borító ezúttal is mutatós, hangulatos és a terjedelmére sem eshet panasz 640 oldalával. Tehát minden adva van, hogy fenntartsa a megszokott színvonalat, és ezt könnyedén meg is tudja tenni.

Fülszöveg:

"Fatrasztában káosz uralkodik. A főváros elesett, a lőpormágus Vlora Flint katonái a határvidék felé masíroznak – félmillió menekült követi őket a biztonság reményében. Csakhogy a háború elől lehetetlen elmenekülni, és az összecsapás vészesen közeleg, akár felkészültek, akár nem.

Michel Bravis egyre több menekülőnek segít felszívódni és elhagyni a fővárost, ám rá kell döbbennie, hogy lassacskán minden oldalról ellenségek veszik körül. Talán pont azoktól az elnyomóktól kell segítséget kérnie, akiknek a hatalma ellen küzd, ezzel azonban nem csak a saját életét tenné kockára.

Ezalatt Ben Styke ezredesre a legyőzhetetlennek hitt sárkányemberek egy különítménye vadászik, míg Őrült lándzsásai minden harcképes embert maguk köré gyűjtenek, hogy a daníz hódítókkal és a fatrasztai hadsereggel versenyt futva elsőként bukkanhassanak az egyik mérhetetlen hatalmú istenkő nyomára.

Azonban korántsem biztos, hogy valóban az kerül a kezükbe, amit keresnek…"

Lelkes örömódák helyett, mert ez a világ zseniális, a szerző pedig egy zseni, megpróbálom objektívan sorra venni, mi minden van ebben a könyvben, amiért érdemes elolvasni.

A háttérvilág aprólékosan van kidolgozva és olyan gazdag, hogy még hosszú-hosszú köteteken át lehetne olvasni. A szerző figyelt a leírásokra, hogy mindent könnyedén el lehessen képzelni, a politikai háttérre, ami nem épp csavarmentes, a társadalmi viszonyokra, a közeli és távoli múlt hatásaira, és a nyelvi finomságokra. Utóbbi a lehető legkényelmesebb módon van tálalva, és teljes mértékben következetes.

A karakterek legalább olyan kidolgozottak, mint a világ amelyben élnek. A szerző szereti több szálon futtatni az eseményeket, és ezeket mindig egy-egy karakter nézőpontjához köti. Jelen esetben egy lőprmágus hadvezér, egy meglehetősen veszélyes ezredes és egy folyton bajban lévő kém vezeti a cselkményt. Mindegyikük izgalmas figura tökéletesen érthető motivációkkal, emberi tulajdonságokkal és szerethető személyiséggel. A szerző ugyanis képes jó színben feltüntetni szereplőit még úgy is, hogy épp vért és belsőségeket hagynak maguk után átvágva egy ellenséges osztagon. Ezek a karakterek nem szentek, hogyan is lehetnének mikor lényegében katonák, ám mégis érezhető, hogy ők a jófiúk, míg azok, akikkel harcolnak, egyértelműen a rosszfiúk szerepét töltik be.

Ha már harc, a történet legnagyobb erőssége a folyton pörgő cselekmény, ami egyetlen pillanatra sem áll meg. Ráadsul a cselekmény nagy részét katonai hadműveletek alkotják. Itt ugyanis többnyire nem egy-egy ember megy neki az ellenségnek, hanem egy egész ezred. McClellan pedig zsaniálisan ragadta meg egy háború eseményeinek leírását. A csapatok mozgása követhető, a csaták kimenetele reális, és az egész olyan részletes, hogy az olvasó fejében úgy pörögnek le a hadműveletek, mintha egy realista háborús filmet nézne. Minden a helyén van, minden hihető, minden tökéletes.

Ezt a valósághoz közeli nézőpontot pedig sikerült megtartania a fantasztikus elemeknél is. Ebben a világban akadnak mágusok bőven, akiknek hatalma óriási, ám ettől függetlenül nem sebezhetetlenek. Mint azt az előző trilógiájában is bizonyította, még az isteneknek is van ellenszere, így attól, ha valaki lőpormágus, még nem lesz szuperhős. Ez pedig így van jól, így hihető és így izgalmas.

Mindez pedig fellelhető a szerző összes könyvében, és tényleg folyamatosan tartja ugyanazt a remek színvonalat. No, de rátérve erre a konkrét részre, szeretném még tovább dicsérni a történetet.

Nagyon tetszett, hogy remek egyensúlyban volt a három cselekményszál és a három főhős. Ugyanolyan érdekesek voltak, ugyanolyan izgalmas kalandokba keveredtek és ugyanolyan mértékben egészítették ki a teljes képet. Ettől függetlenül persze volt kedvenc szálam, Michel, mivel nagyon tetszett a daníz társadalmi viszonyok ábrázolása.

Az is tetszett, hogy tartva az első részben megszokottakat, viszonylag kevés teret adott Tániel és Ka-Poel számára. Ezzel pedig az előző trilógia két kulcsfigurája nem vette át az irányítást, hanem megmaradt továbbra is mellékszereplőnek. Persze piszkosul fontos és erős mellékszereplőnek.

Az istenkövek sem maradtak kiaknázatlanok. Tetszett, hogy nem csak megfoghatatlanul lebegtek a motiváció ködében, hanem konkrét szerepük lett, és egyre nyilvánvalóbb, mire jók, és hogyan akarják használni őket. Illetve az is tetszett, hogy a sok hadakozás közepén a szerző nem feledkezett meg a palók helyzetéről, ami igazán dicséretes.

Összességében tehát ez egy remek könyv, ugyanolyan remek, mint a trilógia első része. Nagyon jó volt olvasni és tetszetős a történet alakulása is.

Aki már olvasott Brian McClellan tollából, ne habozzon belevágni, mert tényleg folyamatosan tartja ugyanazt a kiváló színvonalat. Aki pedig még nem ismeri a szerzőt, de szeretne egy jó háborús töreténetbe belemerülni, és nem zavarja, ha egy kis mágia is vegyül a háborúba, ismerkedjen meg vele minél előbb. Kezdetnek azért a másik trilógiáját (Lőpormágus-trilógia) javaslom, mert mindig megjelenési sorrendben a legjobb haladni.

Kiegészítés:

Mivel trilógiáról van szó, már csak egy kötet (Blood of Empire) van hátra, ám ennek magyar megjelenésére még egy kicsit várni kell. Talán jövő évben megejelnik. Én  nagyon várom.