Mormota

hegy és az elmaradhatatlan felhők

Ausztriai élménybeszámolóm utolsó bejegyzésére hagytam a legcsodálatosabb osztrák élményemet, ami örökre bekerült a legjobb három utazási élményembe.

Az egész úgy kezdődött, hogy a nagyon kedves szállásadónk (akit korábban már dicsértem ITT) megérkezésünkkor felsorolt minden nevezetességet a környéken, ajánlott túraútvonalat, és megjegyezte, hogy a környéken élnek mormoták, akik hozzá vannak szokva az emberhez. Itt pedig úgy felcsillant a szemem, hogy már nem érdekelt semmi más, csak a mormoták.

San Diegoval be is ütemeztük a programtervbe Bachlalmt, mivel ott élnek ezek a kedves kis jószágok. A terv az volt, hogy Hohenwerfen vára után elautózunk ide, felsétálunk a hegyre, mivel ott áll egy fogadó, és mögötte felkutatjuk a mormotákat. Induláskor azonban egy kis nehézségbe ütköztünk, mivel szemerkélő esőben hagytuk el a várat, és már zuhogott, mikor megérkeztünk túránk kezdetére. Csakhogy ez nem szegte kedvünket, gyorsan átöltöztem (szoknyában nem szokás hegyre menni), felvettük az esőkabátunkat és a túracipőnket, majd elindultunk emelkedőn fölfelé.

az út

San Diego később bevallotta, hogy kissé aggódott, hogy feladom, mert csak az út elején találkoztunk emberrel, azok is épp lefelé tartottak furcsán nézve ránk, illetve az esőben caplatás több kilométernyi szintemelkedést jelentett. Csakhogy nekem meg sem fordult a fejemben feladni, úgy masíroztam fölfelé, a cél felé, mint egy elszánt katona. Nem érdekelt az eső, a sár, és hogy már megint úgy mentünk hegyre, hogy a felhők a látvány nagy részét takarták. (Ribizly barátom panaszkodott a Huashan hegyen, hogy ő mindig kifogja az esős időt, ha hegyre megy. Nos, átérzem.) Csak az járt a fejemben, hogy mormotát akarok látni, etetni és fogni, a többi nem érdekelt. Még a tehenek sem, pedig nagyon kedvelem őket, és útközben találkoztunk néhánnyal.

Aztán az eső szerencsénkre elállt, míg mi kifulladva felértünk a célhoz, az étteremhez. Meg sem néztük, hanem célirányosan az épület mögötti sziklás tisztásra sétáltunk, és elkezdtük a mormoták keresését és csalogatását.

a csalétek

Egyértelmű volt, hogy itt élnek, mivel láttuk az üregeiket és a bejáratokban a sok répa, alma megrágcsált maradékát. Szóval a helyszín megvolt, már csak mormotát kellett találni, konkrétan előcsalogatni. 

Kedves szállásadsónknak köszönhetően tudtuk, hogy elég jól vannak itt tartva, így holmi répára nem jönnek elő. Azonban a kedvenc csemegéjüknek, a földimogyorónak nehezen tudnak ellenállni. Hoztunk is egy csomaggal, és elkezdtük a következő - külső szemlélő számára meglehetősen vicces - technikát alkalmazni. (Szerencsére ember nem, csak néhány tehén volt a közelben, akik közönyösen bámultak.) 

Olyan cuki!

Végigjártuk az üregeket - volt belőlük vagy száz - és mindegyik bejáratában feltörtünk egy mogyorót, hátha előjön a lakó a hangra. Volt, hogy csak otthagytam egyet-egyet, hátha szagot fog, volt, hogy beszéltem az üreghez, és volt, hogy csalódottan magam ettem meg a földimogyorót. Nagyjából félórán át ezt a metódust követtük. Nem történt semmi, nem volt mozgás, amit valahol meg is érettem. Ha mormota lennék én sem bújnék elő meleg fészkemből ilyen esős időben. 

Aztán, mikor már kezdtük feladni, San Diego felkiálltott: "Ott van egy!" És valóban, ott közelített felénk óvatosan egy mormota. Az első gondolatom az volt, milyen cuki, a másik pedig, hogy milyen nagy, aztán közelebb mentem hozzá, legugoltam és dobtam elé egy földimogyorót. Miután megette, jó barátok lettünk. Egyre közelebb jött. Elvette a kezemből, sőt, felmászott a térdemre, hogy elérje a teli zacskót. Ezzel pedig kezdetét vette a mormata etetése.

csendélet mormotával

Olyan barátságos volt, hogy nem csupán közel jött, hanem konkrétan nem tágított, míg jól nem lakott. Felmászott a térdemre, hagyta magát megsimogatni, és még pózolt is nekünk, mikor lefényképeztük. 

San Diego nem adta könnyen neki a földimogyorót, mindig vissztartotta kicsit, így pedig a mormota inkább felém húzott. Először mindig hozzám jött, még akkor is, ha épp nem nálam volt a finomsággal teli zacskó, és nekem jobban hagyta magát megsimogatni.

A mellékelt képeken talán jól látszik, hogy hozzám képest (Igen, pink az esőkabátom, vállalom.) mekkora egy mormota. Az ürege bejárata alapján kisebbere számítottunk. San Diego utólag meg is jegyezte, hogy mikor az üreg előtt matatott a földimogyoróval, hogy kicsalogassa, cseppet tartott tőle, hogy frászt kap, ha tényleg kijön onnan valami...

Ilyen közel jött!

A mormota azonban egy kedves lény. Nagyon óvatosan vette el a mogyorót, és rettentően ügyes mozdulatokkal ette meg. Ahogy a mancsába fogta, először az egyik felét törte fel, majd megfordította, hogy a másik feléből is kiegye a mogyorót. Aztán a héjat eldobta, vagy ha rögtön kapott egy másikat, hagyta, hogy a hónaljában gyűljön, mert a földimogyoró olyan finom, hogy nincs értelme várni vagy időt pazarolni.

A bundája egyébként tényleg tömött és nagyon puha. Persze a legpuhább része biztosan a hasán volt, de azt már tolakodásnak éreztem megfogni, így csak a hátát simogattam. Ez pedig őt egyáltalán nem zavarta.

Az étvágyára nem lehetett panasz, mert addig evett, amíg adtunk neki. Kicsit utólag aggódtam is érte, hátha ezzel a földimogyoró mennyiséggel elrontotta a hasát, de nem tűnt buta jószágnak, így biztosan tisztában volt a határaival.

Nem tudok betelni vele, olyan aranyos!

Olyan cuki volt, hogy alig tudtam betelni vele. A helyes fekete gombszemével, a szép vörösesbarna bundájával és a kerekded formájával. Imádtam! Főleg, mikor olyan közel jött hozzám, hogy karmos kis mancsával a térdembe kapaszkodva szinte hozzám simult. Egyáltalán nem zavart, hogy sárfoltot hagyott a nadrágomon, sőt, büszkén viseltem, mint egy rettentően aranyos mormota nyomát.

Mikor elfogyott a földimogyoró, a mormota épp olyan gyorsan távozott az egyik üregbe, mint ahogy megjelent. Az egyik pillanatban még mellettünk szimatolt, a következőben pedig köddé vált.

kíváncsi mormota a térdemen

A képek azonban olyan jól dokumentálták barátságunkat ezzel a mormotával, hogy eszelősen vigyorgok valahányszor megnézem őket.

Ez a találkozás volt életem egyik legnagyszerűbb utazási élménye. Kifejezetten szerencsésnek érzem magam, hogy megtapasztalhattam, milyen etetni és simogatni egy ilyen helyes kis lényt. Ezért pedig tényleg mérhetetlenül hálás vagyok osztrák szállásadónknak, mert ha ő nem mondja, biztosan nem hallottunk volna erről a helyről, és szegényebbek lennénk egy életre szóló élménnyel.

Ausztriába tehát nem csupán a hegyekért, várakért érdemes jönni, hanem a vadvilág miatt is, ami időnként nem is olyan vad, mint ez a cuki mormota.

Osztrák várak

Rendszeres olvasóimnak nem lesz meglepő, ha azt mondom, hogy imádom a várakat és kastélyokat. A kedvenc úticéljaim között szerepelnek, írtam is már jó néhányról, legutóbb hazai terepen (Ha valaki kíváncsi lett, ITT elolvashatja.), ezért természetesen Ausztriában sem hagyhattuk ki őket, sőt kettőt is megnéztünk.

Az elsőt gondosan belevettük a programba, és milyen jó, hogy így tettünk! A másodikat pedig hazafelé ejtettük útba, amolyan spontán ötletként. Természetesen ezt sem bántuk meg.

Hohenwerfen vára

a vár udvara

Ez a gönyörű vár Salzburghoz viszonylag közel helyezkedik el, és már messziről is impozáns látványt nyújt. Nekem legalábbis elállt a szavam, amikor az autópályáról lekanyarodva megláttam ezt a 155 méter magas sziklára épült, többszintes erődítményt a gyönyörű hegyek között. Mivel az autópályán nem tudtunk megállni fényképezni, így nem tudok messziről készült és madártávlati képeket mutatni róla. Aki erre lenne kíváncsi, keressen rá az interneten, vagy inkább menjen el, és nézze meg. Megéri! Azért szerintem így is épp elég kedvcsináló képet készítettem a váron belülről.

szintkülönbség

A vár középkori, mivel a 11. században épült. Igazi erődítménynek számított a német parasztháború és a harmincéves háború idején. Illetve várbörtönként is funkcionált, meglehetősen rossz hírrel az embertelen körülményei miatt. A naplóleoni háborúk után felmerült a lebontása, de az osztrák főherceg megmentette, így a 19. században renoválták az épületet. A 20. század elejéig az osztrák főherceg tulajdonában maradt, majd 1931-ben nagy része leégett. Sikeresen helyreállították, aztán eladták a náciknak, így a második világháborút, mint náci adminisztrációs központ vészelte át szerencséjére nagyobb sérülés nélkül. A háború után pedig az osztrák csendőrség kiképzőközpontja volt 1987-ig. Jelenleg mint a helyi turizmus egyik helyszíne szerepel. Látványossága miatt több filmben is szerepelt, talán a legismertebb szerepe a Kémek a sasfészekben című filmben volt. (Erről egyébként a várban van egy kisebb kiállítás is az egyik teremben.)

kilátás a várból a hegyekre

Mivel a vár meglehetősen magasan helyezkedik el, a látogatónak két választása van. Az első egy kényelmes és gyors megoldás, a felvonó. Mi ezt választottuk a bejutáshoz, mert szeretem az üveglifteket, és bíztam a kilátás szépségében. Nos, valóban szép volt, de olyan gyorsan felértünk, hogy nem sok időm volt bámészkodni. A másik opció a séta a várhoz felkanyargó ösvényen. Ezt távozáskor vettük igénybe. Igazán hangulatos volt.
A vár többszintes, így elég sokáig lehet bolyongani benne felfedezve  a zugait. Van egy kisebb kiállítás a vár történeti összefoglalásáról, ami bemutatja hogyan épült át a századok során, illetve itt található az említett filmes kiállítás is. A vár belső termei azonban csak tárlatvezetéssel látogathatók.

madárlesen

Mikor felértünk, mégsem a kiállítások voltak számunkra az elsődlegesek, hanem a madárbemutató. A várat ugyanis gyönyörű ragadozómadarakkal reklámozzák, és szállásadónk is említette nekünk, hogy ne hagyjuk ki. Szóval, amint bent voltunk, jó időzítéssel épp a madarak bemutatója előtt, rögtön letelepedtünk az udvaron, és vártuk a műsort.

Egyre többen és többen gyűltek körénk, vagy telepedtek le a fűbe. Aztán megérkeztek a madarak gondozóikkal, és olyan műsort adtak, hogy az emberek hol bámultak, hol menekülőre fogták. Pedig az elején mindenkit figyelmeztettek, hogy maradjon a helyén nyugodtan. A madarak csak a csalira mentek, és meg sem fordult a fejükben, hogy nekirepüljenek egy embernek, ám néhányan nem bíztak benne, mikor egy hatalmas sas landolt közvetlenül mellettük. A kisebb marakkal kezdzét, és az igazán hatalmasokkal fejezték be. Volt, hogy egyszerre több madár is repült a fejünk felett. 

Keresd a sast!

Gyönyörűek voltak ezek a madarak, és igazán remekül volt kitalálva, hová repüljenek, így bár a nézők nagy területen voltak szétszóródva, mindenki mellett elhúzott legalább egy madár olyan közel, hogy megcsodálhassa. Hatalmas élmény volt. Javaslom tehát, hogy ha valaki ide akar látogatni, előbb nézze meg, mikor röptetik a sasokat, mert ezt kár kihagyni.
A madarak után jöhetett a vár, így szépen kivártuk a sorunkat a tárlatvezetésre. A belső termekbe csak vezetővel lehetett menni, ám mindenféle nyelven trudtak adni audioguide-ot, így természetesen magyarul is.
A vár belülről is olyan látványos, mint kívülről, és ez a túra levitt minket a pincébe, majd felkísért a harangtoronyba is. Szóval megérte kivárni, mert nagyon érdekes volt.

belső udvar és a harangtorony

A kilátás a várból pedig elképesztő. Nem csak a környező hegyek bámulatosak, amelyek ilyen magasságból kifejezetten közelinek tűntek, hanem a völgyben elhelyezkedő város és a folyó kanyarulata is nagyon szép.
Összeségében tehát ez az egyik legjobb vár, ahol jártam. Van itt minden, ami várnak éke lehet a magaslati levegőtől, a történelmen át az izgalmas zugokig. Ha pedig valakinek ez nem lenne elég, még sasokat is lehet látni testközelből. Kell ennél több? Nekem nem, mert én imádtam Hohenwerfen várát. Tudom ajánlani mindenkinek.

kilátás a várból a vidékre

Strechau várkastély

Ezt a várat hazafelé ejtettük útba. Az autópályáról jól látszik (használható fényképet azonban nem sikerült készítenem róla), hiszen meglehetősen magasan trónol, ám egy jó nagy kerülővel lehet csak elérni. Földutakon és alpakafarm mellett autóztunk sokáig, mire rákanyarodhattunk a bejáratához vezető útra. Ha valaki nem bízna a GPS-ben, néhány tábla is jelzi, merre kell menni. Megérte a kitérőt.

a vár oldala

A vár története elég régre nyúlik vissza, konkrétan a 11. századig, ám sorsa a kora újkortól érdekes. Ekkor építették át erődből renaszánsz kastélynak, amelynek a nyomai jelenleg is megtalálhatók benne, mint a falfestmények és az árkádos udvar. Mint minden sokáig lakott épületnek, ennek is megvannak a maga legendái. Például János főherceg tulajdona volt, aki titokban itt találkozgatott kedvesével, míg végül el nem vette feleségül. A romantika mellett, akad itt kísértettörténet is, és persze elrejtett kincsről is lehetne szólni pár szót.

belső udvar

A várat a 19. század végén egy bécsi gyáros vásárolta meg, aki a 20. század elején továbbadta Adolf Boesch-nak, akinek fia viszont elvesztette. A vár egy ideig használaton kívül volt, majd gyermek szanatóriumként fukcionált, és állami kézbe került. Az egykori tulajdonos leszármazottja, Harald Boesch vásárolta vissza 1979-ben, és újította fel. A gazdag új tulajdonos nem csak beköltözött, hanem itt állította ki oldtimer autóit, és a várat látogathatóvá tette.
Természetesen csak vezetéssel lehet körbejárni, ám mi már megint szerencsések voltak, mert épp egy vezetés indulása előtt érkeztünk. A vezetés német nyelven volt, ám tudtak adni angol nyelvű leírást mellé.
Nem olyan nagy, mint a másik vár, de így is elég sok termet be lehet járni, már ami nem a lakóterület része. Ezeken a termeken pedig nagyon szépen látszik a régi korok nyoma. A picike kápolnája pedig kifejezetten mutatós.

reneszánsz terem

A kilátás természetesen innen is nagyon szép, hiszen ez a vár is magaslaton helyezkedik el. A kertje pedig gondozott, tele rózsákkal. Szóval kellemes élményt nyújt itt sétálgatni.
Az autókiállítást is megnéztük, amit persze San Diego tudott jobban értékelni.
Szóval megérte a kis kitérőt. Ha tehát valaki épp a vár közelében jár, és van egy kis ideje, ugorjon be megnézni.
Ausztriában akadnak bőven szép várak, nem is kell túlságosan messzire utazni értük. Szeretnék majd minél többet felfedezni közülük, de addig is, míg újra utazhatok, maradnak a kellemes emlékek, és gyűjtöm szorgalmasan az új úticélokat.
Még egy bejegyzésem lesz ebben a témában, amivel lezárom múlt nyári ausztriai élményeimet.

Hallstatt

Ausztriai utunk elsődleges célpontja Hallstatt volt. Több gyönyörű képet láttam már erről a városról, és mivel egy tó partján terül el, ideális célpontnak tűnt a nyári melegben. Hiába az egyik legnépszerűbb turistacélpont az országban, és hiába figyelmeztetett minket a kedves szállásadónk, hogy rengetegen lesznek, így is ellátogattunk ide. Nos, nem bántuk meg. Ami pedig a tömeget illeti, a Tiltott városhoz képest, itt alig voltak, szóval minden csak viszonyítás kérdése.

a tó

Ez a kicsi és rettentően aranyos település, már a vaskor óta áll ennek a csodálatosan szép gleccsertónak a partján. Elképesztően gyönyörű a táj, már akkor, amikor az ember csak kezdi megközelíteni. A hegyek és a tiszta tó kifejezetten békés képet mutat, akár robog erre sok turistabusz, akár nem.

A város a Világörökség része 1997 óta, és lakossága nem éri el a 800 főt. Utóbbi azonban nem is probléma, mert picike városról van szó, és a népsűrűség ennél jóval nagyobb a sok-sok turistának köszönhetően.

úton a város felé

Ha az ember autóval érkezik ide, ne is gondoljon arra, hogy a városon belül leparkol. Autóval ugyanis nem lehet behajtani, csak áthajtani rajta, így csupán néhány kisebb és meglehetősen drága parkolót talál az ember, amikor néhány perc alatt átrobog rajta. A tó partján azonban távolabb a várostól van még további két fizetős parkoló, ahol jóval több autó elfér, és még strandolni is lehet. Mi az egyik ilyen távolabbi parkolóban hagytuk a kocsit, és visszasétáltunk a városba. A nagy autóforgalom miatt nem annyira kellemes ez a séta, de egyáltalán nem megterhelő és a látvány így is szép maradt.

Egyébként egy meglehetősen meleg napot fogtunk ki, vittem is magammal fürdőruhát, mert az volt a tervem, hogy a városnézés után megmártózom kicsit. Nos, az úszást elég hamar elvetettem, mert ez is egy gleccsertó, mint a Bohinj, vagyis jéghideg még nyáron is. Presze voltak bátor úszók, akik nem féltek a kihűléstől, ám én, mikor belegázoltam combközépig, és álldogáltam benne egy kicsit, zsibbadt és érzéketlen lábujjakkal jöttem ki belőle. Szóval az itteni strandot csak szívósabbaknak ajánlom.

a városban

Mielőtt azonban leteszteltem volna a vizet, besétáltunk a városba, és kigyönyörködtük magunkat.

Ez a település nem csupán a csodálatos környezete, a tó és a hegyek miatt látványos, hanem a klasszikus, fából készült, gyönyörű épületei és hangulatos utcái miatt is. Nagyon szeretem a hangulatos kisvárosokat, így kifejezetten élveztem, ahogy bejártunk minden utcát, megcsodáltunk minden házat, és elég volt oldalra nézni, hogy lássuk a hegyekkel körbevett tavat.

A város a turizmusból éll, így tele van szuvenír boltokkal és éttermekkel, na meg sok-sok turistával, de még így főszerzonban is kellemesnek találtam. Ahogy a bejegyzés elején írtam, minden csak viszonyítás kérdése, nekem akkor, ott, Kína után, nem tűnt soknak az ember.

főtér és a turisták

Tekintve, hogy régre nyúlik vissza a város története, az utcák elhelyezkedése is ennek megfelően kanyargós, szűk és kissé kusza. Ez a kuszaság viszont rettentően hangulatos, és mivel picike településről van szó, nem lehet eltévedni benne. Akár felfelé, akár lefelé indul el az ember, elég hamar a város végére ér, és már fordulat is vissza felfedezni egy másik utcácskát.

A leginkább turistáknak fenntartott rész közvetlenül a tó partján helyezkedik el. Itt találhatók az éttermek és a boltok. Azonban feljebb haladva, a magasabban fekvő utcákon sok-sok érdekességgel lehet találkozni. Például templommal, temetővel, lakóházakkal, csodálatos kilátóhelyekkel, és ha az ember elég kanadvágyó és elég magasra mászik a nem épp jó állapotban lévő lépcsőkön, még egy mókusba is belebotolhat. Mi legalábbis így jártunk, legnagyobb örömömre.

kilátás az egyik felsőbb utcából

A város legfelső utcája egyébként az egyik parkolóhoz visz, ami nem túlságosan érdekes, ám innen is bámulatos a kilátás.

Hallstadt tehát elsősorban nézelődéshez és kellemes sétához ideális. Ezért is voltam nagyon szomorú, mikor hazaérkezésünk után pár hónappal, tavaly november végén, megtudtam, hogy tűz pusztított itt. A tűz pedig renkívül veszélyes a régi faházakra nézve. Szerencsére csak két ház esett az áldozatául és további kettő sérült meg, ám így is nagyon sajnáltam, hiszen a saját szememmel láttam, milyen gyönyörű itt minden épület.

No, de nem csupán a város az, ami érdekes itt, hanem a város feletti bánya is, ami a világ legrégebbi sóbányája és a vaskori temető melllett helyezkedik el a hegy tetején. Ide libegővel lehet felmenni, ami önmagában nem egy nagy élmény, mert elég gyorsan felér a tetejére, ám odafent bámulatos a kilátás.

kilátás a hegyről

Mi csak gyönyörködni jöttünk fel, így nem fizettünk be a bányába vezető túrára. Inkább csak sétáltunk kicsit a hegy tetején az erdőben, bámészkodtunk, és itt volt az egyetlen pont, ahol cseppet zavartak a turisták.

A libegő tetején van egy magaslati, mesterséges ösvény egy épülethez, ami a hegy tetejét jelenti és nem meglepő módon étteremként funkcionál. Erről az ösvényről szép kilátás nyílik (a mellékelt képet is itt készítettem), és hogy az élmény fokozva legyen, az ösvénynek van egy kinyúló része a tó fölé. Na, itt tobzódott mindneki. Oké, tényleg menő lenézni a tóra, de pár méterrel arrébb is ugyanilyen szép a kilátás, így nem teljesen értettem, miért álltak sorba az emberek, hogy fényképet készíthessenek magukról épp azon a ponton. Főleg, hogy egy hosszú acélrúd volt a kilátópont közepén és mindenki lökdösődött. Nem is próbáltam meg bejutni közéjük, inkább kerestem egy másik, nyugodtabb helyet, ahonnan épp ugyanolyan szép volt a kilátás.

magaslati ösvény az étteremhez

Ha már étterem, mivel itt töltöttük az egész napot, úgy döntöttünk, hogy itt is vacsorázunk. Főleg, hogy az energiaszintem úgy megcsappant a hőségtől, hogy mielőtt felmentünk a bányához, muszáj volt ennem egy csokit, mielőtt kidőlök. (Persze, hogy leégtem és persze, hogy épp nem volt nálam a kalapom, hogy megvédjen a napszúrástól...)

kaja a parton

A város a turistákból él, így nem lepődtünk meg a magasabb árakon. Azért mégsem mertük bevállalni az éttermet a hegy tetején, inkább visszajöttünk a tó partjára. Itt igazából az ember a kilátást fizeti meg, mert az étel nem volt nagy szám. San Diego a legtipikusabb osztrák fogást választotta, a bécsi szeletet, míg én pestos tésztát rendeltem. Nem volt rossz, de nem is okozott kifejezett kulináris élményt, így hazafelé a szállásunkra elkönyveltük, hogy jobban jártunk volna Filzmoss egyik éttermével. No, de akkor nem bámulhattuk volna a csodálatos tavat falatozás közben.

Hallstatt nekünk egynapos program volt, és számomra az elvárásokat maradéktalanul teljesítette. A város és a tó épp olyan gyönyörű a valóságban, mint a képeken, ha nem jobban. Nagyon örülök, hogy sikerült ide eljutnom és nyugodt szívvel tudom ajánlani mindenkinek, aki a környéken jár. Érdemes megnézni, akár sok a turista, akár nem.

Ausztria szépségei

Most, hogy begubóztam a lakásba (itthonról dolgozom, így alig mozdulok ki), és az egyik legkedvesebb időtöltésem, az utazás bizonytalan ideig mellőzésre kerül, úgy döntöttem, gondolatban utazom ebben a szép naspütéses időben. 

Nem is kell messzire visszaemlékeznem, mert tavaly, Kína után volt két utazásom, amelyekről még nem írtam, illetve az idei évet is egy különleges utazással indítottam. Úgyhogy most behozom a lemaradásomat úti beszámolóimból, hátha olvasóim is szívesen utaznának kicsit gondolatban, most hogy máshogy nem igazán lehet. Haladjunk időrendben, vagyis nézzük meg, merre jártam nagyjából egy hónappal nagy ázsiai túrám után.

Filzmoos

kilátás a szállásunkról

Tavaly augusztusban kihasználva a hosszú hétvégét San Diegóval elautóztunk Ausztra csodás hegyeihez. 

Valójában még az év elején, január környékén gondolkodtunk egy osztrák úton, mert Dörmi barátom kint töltött pár hónapot, és hívott, hogy látogassuk meg. Csakhogy elég költségesnek tűnt eljutni a svájci határhoz, illetve egy kissé komplikáltnak is az időjárási viszonyok miatt. Ezért mentünk végül csak Brnoba, ami kifejezetten kalandosra sikerült nem feltétlenül a jó értelemben. Az osztrák utat azonban nem vettem le a listámról, így mikor szóba került az utazás lehetősége, rögtön elő is húztam. Egyáltalán nem bántam meg, olyan csodás pár napot töltöttünk ott.

Ausztria csodálatos, van ott minden, amit szeretek: hegyek, cuki falvak, tavak, várak, gyönyörú városok és gazdag élővilág. Pár napba azonban nem fér bele minden, így szűkítenünk kellett a helyszínt, így döntöttem végül Salzburg tartománynál. (Salzburgig azonban nem mentünk el, ezt majd talán valamikor pótolni tudjuk.)

úton

Szállást Filzmoosban szereztem, és ez egy kíváló döntésnek bizonyult. Egyrészt remek könnyed túrákat tettünk a környékén, másrészt közel volt a kinézett úti célokhoz (Ezekről majd külön begyejzésekben beszámolok.), harmadrészt pedig olyan kedves szállásadónk volt, hogy örök hálával tartozom neki. (Erről azonban majd szintén egy másik bejegyzésben mesélek.)

A lényeg, hogy Filzmoos egy nagyon aranyos, picike település, ahol csend van, nyugalom, és ami nyáron kedvelt a túrázók szempontjából, míg télen a síelni szeretők paradicsoma.

Egyszerűen imádtam a zöld legelőket, a szabadon sétálgató teheneket, a csodás hegyeket, a fák illatát, a vadvilágot (láttunk őzet és hegyi kecskét is), és azt a nyugalmat, ami átjárt ott. Megérkezésünkkor már bele is vettük magunkat a túrázásba, és tettünk egy kisebb kört sötétedésig.

a táj

Vannak bizonyos mániáim. Például szeretek egyedül sétálni az erdőben, szeretem a kisebb csapásokat felfedezni, és nagyon szeretek állatokkal és érdekes növényekkel találkozni. 

San Diego jó partner ebben, mert sosem utasít vissza egy kis kihívást a keskenyebb ösvényen felfelé, ám nem annyira osztja rajongásomat az élővilág iránt. Nem értette például, miért mászok be a bokorba azért, hogy lefényképezzek egy mérgező gombát. Illetve a teheneket sem kívánta közelebbről megcsodálni, míg engem az egyik (amelyik a mellékelt képen látható) majdnem arcon is nyalt. Ettől függetlenül türelmesen megvárta, míg a faluban nyuszikat hajkurásztam, macskát dögönyöztem, és szamarat simogattam.

mesebeli mérges gombák

Vidéki lányként kifejezetten tudom értékelni a csendes, kicsi településeket és a házi állatokat. Szeretem, ha éjszaka olyan sötét van, hogy minden csillag látszik az égen, és szeretem a csendes estéket, amikor csak a tücskök és a szél hangját hallani.

Filzmoos minden kritériumnak megfelelt. Igazán pihentető volt ide jönni vissza egy hosszú, csatangolással teli nap után. Illetve épp olyan jó volt innen, a hegy nyugodt lábától elindulni reggel az aznapi felfedésünkre. 

Onnan tudom, hogy kiváló szállást választottam, hogy megfordul a fejemben, milyen lehet itt lakni. Itt pedig megfordult, mert igazán nehéz szívvel hagytuk ott, mikor vissza kellett térnünk Budapest egyáltalán nem ilyen nyugodt környezetébe.

erdei gombás pizza

Egyébként, bár kicsi településről van szó, mindent megtalál az ember, amire szüksége lehet. Van posta, vannak boltok és vannak kiváló éttermek. 

Nem épp tipikus osztrák étel volt, de ausztriai utunk során itt ettem a legfinomabbat. A mellékelt képen is látható pizza, nem csak megfelelt az olasz kritériumoknak a tészta szempontjából, hanem igazi csemege lett a helyben szedett vadgombákkal a tetején.

Ami pedig nyugati szomszédaink hozzáállását illeti, nagyon kedvesek. Az utakon nyugodtan és kifejezetten biztonságosan vezetnek, illetve mindenhol a kisbolttól az éttermeken át a várakig kedvesen fogadtak. A szállásadónkat pedig tényleg nem győzöm dicsérni, olyan kedves és segítőkész volt.

Ausztria tehát jó hely, gyönyörű táj, barátságos lakosok és rengteg látnivaló jellemzi. 

Utóbbiakról majd a következő néhány bejegyzésben beszámolok részletesebben.

Csavargások XII.

Az elmúlt hetekben sokfelé megfordultam. Kihasználtam a napsütéses szép időt és kipipáltam az egyik idei kirándulós tervemet. Plusz kiéltem magam gyerekként. Minderről pedig most számot adok, hátha olvasóim is kedvet kapnak valamelyik helyszínhez.

Budakeszi

mosómedve, aki reméli, hogy nem tudsz olvasni

Korábban egyik rokonomat látogattam meg Budakeszin, mikor az ottani szanatóriumban volt. Akkor szembesültem vele, hogy gyönyörű hely, bár a szanatórium rettentően lehangoló volt. (Látni, hogy életerős fiatalok ágyhoz vannak kötve egy motor- vagy autóbaleset miatt és ők még a "szerencsésebbek", mert túlélték, eléggé megterheli az ember lelkét.) Sajnos, akkor már nem volt időm, hogy a Vadasparkot is megnézzem, pedig igazán jót tett volna a hangulatomnak, de elhatároztam, valamikor elmegyek.

Nos, ez a valamikor az egyik hétvégét jelentette, mikor szépen sütött a nap és San Diego is épp ráért. Egy délutánt töltöttünk el itt az állatokat csodálva. Habár elsőre nem tűnik nagynak a hely, meglehetősen tágas és igazán változatos. Akad itt mindenféle állatka a mosómedvétől az aranysakálon át a medvéig. Az állatok helye kreatívan van kialakítva, ez főleg a rágcsálók és a rókák esetében mutatkozott meg és a kis táblák, amelyek leírják, ki kicsoda, kedves humorral vannak fűszerezve.

róka és rezidenciája

Akadnak madarak is hollótól a fácánon át a baglyokig. A vadaspark tágasabb részén pedig szarvasok, szamarak és más növényevők foglalnak helyet. Természetesen van állatsimogató is kecskékkel és egy kis parasztháznál lehet megcsodálni nyuszit, kakast, bárányt és malacot is. Apropó malac, vaddisznók is vannak. Mi pont láthattuk a fiatal kismalacokat is.

A vadasparkhoz tartozik még kalandpark, ám azt nem próbáltuk ki, mert ezúttal csak az állatok miatt mentünk. A park sztárja egyébként Hubert, a hiúz. Nem csak azért, mert igazán aktív típus, hanem mert matuzsálem. 23 éves, ami hiúzéknál nagy szó!

Budakeszi tehát egy remek kirándulóhely. A környezet igazán szép és aki szereti az állatokat, biztosan örömmel bóklászik itt. Nekünk tetszett.

Hubert

Solymár

Mivel a vadaspark után még nem volt kedvünk hazamenni, újabb látnivaló után indultunk. Nem mentünk túl messzire, csak a solymári várhoz.

Oké, kicsit túlzás várnak nevezni a domb tetején megmaradt várfalat, de szépen felújították és egy kilátót is építettek rá.

Szóval érdemes megmászni a dombot, bejárni kicsit az egykori vár maradványait és felmenni a kilátóba megcsodálni a környéket.

Ahogy a mellékelt kép is mutatja, ilyen szép onnan a kilátás. Igazán nem kell messzire menni a fővárostól, ha valaki egy rövid kirándulásra vágyik a tavaszi időben.

Játszóház

Lélekben még mindig 6 éves vagyok, ezt tudják jól a barátaim. A bennem élő gyerek pedig irigykedve nézi a mai kölyköket. Én ugyanis még a minimalista, vasszerkezetes hintákkal "felszerelt" játszótereken szocializálódtam, ahol már az nagy szó volt, ha ülőkéje is volt a hintának és a csúszda nem volt felpúposodva. A mai kicsik nem is tudják, micsoda kiváltság a mászófal és a sokféle hinta és mászókás kuckó, ami őket várja. Sajnos, engem már nem, mert hiába tagadhatok le akár 10 évet is a koromból, még mindig kirívok, ha játszótéren randalírozok.

Ezért voltam rettentő boldog, mikor San Diego mesélte, tud egy helyet, ahol felnőttként is kipróbálhatom mindezt. Az egyik nagy budapesti játszóház ugyanis néhány alkalomra kinyit éjszakára, hogy kizárólag felnőtteknek biztosítson ugrálós gyerekmókákat. 

Ez az ötlet zseniális!

Mikor megérkeztünk, örömmel konstatáltam, hogy itt mindenki gyermeteg lelkű. A felnőttek szinte megőrültek, ahogy egyik mókából rohantak át a másikba. Nekünk is csupán pár perc kellett, hogy felvegyük a ritmust.

Van itt minden picike kerékpároktól a trambulinon át az ugrálóvárig. Lehet csúszdázni, falat mászni (mint a mellékelt kép mutatja), léghokizni, szivacslabda meccset vívni és még egy kisebb kalandparkon is végig lehet menni. Mindent kipróbáltunk, amit csak lehetett. Belevetettük magunkat sok színes labda közé, szaltóztam a trambulinon, San Diego mászott, mint Pókember és kiugráltuk magunkat.

Rettentően jól éreztem magam, főleg hogy a lézerharcot is kipróbálhattuk, bár nem éreztem úgy, hogy a helyzet magaslatán lettem volna. Természetesen elfáradtunk, sőt leizzadtunk ennyi ugrálásban, de megérte. Imádtam minden percét és csak ajánlani tudom mindenkinek aki lélekben még kisgyerek!

Schönbrunn

A rovat egyik korábbi bejegyzésében már írtam Bécsről. Nem igazán tudom megunni ezt a várost, főleg amíg van olyan része, amelyet még nem csodáltam meg. Schönbrunn például eddig ilyen volt.

Összehoztunk hát egy hosszú hétvégét az osztrák fővárosban, hogy megcsodálhassuk a kastélyt és hatalmas parkját, ahol az állatkert is helyet foglal.

Az első napon nem állt mellénk a szerencse, mivel esett az eső, ám ez nem gátolt minket. A kastélyt bejárni bármilyen időben lehet. Kicsit ugyan késve érkeztünk, így a leghosszabb túrát nem választhattuk, csak a Grand Tourt. (Érdemes tehát korán megérkezni!)

A kastély nem csupán gyönyörű (belül nem lehet fényképezni, így csak kívülről készíthettem róla képeket), hanem tökéletesen szervezett. A vizes esernyők számára nem csupán a ruhatár áll rendelkezésre, hanem zacskókat is osztogatnak, nehogy a látogató mindent összecsöpögtessen. A túrához tartozik audio guide többféle nyelven, természetesen magyarul is. A látogató, így mindig tudja merre kell mennie és a főbb információkat is megkapja. Számomra kevés volt, amit a fülembe duruzsolt virtuális kísérőnk és a termekben sem volt semmi kiírva (még németül sem), de háttértudásból megoldottam és elszórakoztattam San Diegót a kiegészítő megjegyzéseimmel.

A kastély leggyönyörűbb része egyébként a bálterem. Meseszép!

Másnap már nagyobb szerencsénk volt az időjárással, így az egész napot a szabadban tölthettük. 

Bejártuk a kastély parkját. Gyönyörű és igazán rendezett a legutolsó bokorig.

A kastélypark olyan hatalmas, hogy nem csupán egy tágas ösvényekkel átszelt park van itt, hanem egy hatalmas állatkert és egy nagy terület egy másik szép építménnyel.

Nem túl meglepő módon az állatkertben töltöttük az időnk nagy részét. Egyrészt, hogy minden állatot megnézhessünk, néhányat többször is, másrészt pedig, hogy ámuldozzunk kicsit a legremekebb kifutókon. Itt igazán tágas helyet kapott minden kisállat. 

Az elsődleges látnivaló természetesen, a panda. Ez a rettentően cuki és kissé szerencsétlen állatka nem csak megmelengeti az ember szívét, hanem ha épp aktív, remekül el is szórakoztatja. Az egyik kicsi panda például megpróbált felmászni egy magas és vékony ágra, csak útközben beszorult cseppet. Végül persze megoldotta, a közönség pedig csak vigyorgott a gyönyörűségtől.

Sokáig tartana felsorolni, minden állatot, így ezt nem teszem, csak válogatok a kedvenceim közül képekben és elmesélem, mit tartottam érdekesnek.

Nagyon tetszett, hogy meghagyták az állatkert régi elrendezését, hogy kör alakban helyezkednek el a különféle kifutók. Tetszett, hogy láthatólag nem csupán a fizikai, hanem lelki egészségére is ügyelnek az állatoknak. Tetszett, hogy bár megvolt a kellő távolság, az ember mégis úgy érzi, igazán közel kerülhet hozzájuk.

A mellékelt kép például jól mutatja, hogy csupán egy karnyújtásnyira voltunk ettől a gyönyörű gepárdtól. Ő volt az egyik személyes kedvencem.

Nagyon bírtam még a bohókás fekete medvéket. Az egyikük a lustaság élő példája is lehetett volna, bár ezt a fókák is kiérdemelhetnék. A pingvinek pedig folyton minket figyeltek, kezdtem is kicsit paranoiás lenni a közelükben.

A madárházat sajnos nem tudtuk megnézni, mivel madárinfluenza miatt zárva volt, és a zsiráfok is kimaradtak. Náluk ugyanis épp tatarozás folyik, no de hogy addig hová tették őket, arról ötletem sincs.

Az orangutánok mellett ebédeltünk, ismét kifogtunk egy magyar pincért és felmentünk a dombra is hiúz és farkaslesre. Az itteni hiúz sokkal kisebbnek tűnt, mint Hubert.

Az erdős rész tetején pedig megnéztünk egy hatalmas parasztházat, ahol simogattam macskát és kecskét is. Utóbbiak igazán élvezték a hátvakargatást, ám mi már kevésbé élveztük, hogy még este is kecskeszagunk volt, hiába zuhanyoztunk. No, de az ilyesmi vele jár.

A kedvenceink egyébként a pandák mellett a koalák voltak, így őket többször is meglátogattuk, bár nem sok aktivitást mutattak.

mókás mackók

lusta fókák

Az állatkerti legnagyobb élményünk egy kis gidához köthető. Először jót nevettünk, hogy egy majom megpróbált kurkászni egy gidát, akinek viszont ez cseppet sem volt kedvére, majd kiszúrtam egy másik gidácskát. Olyan kis picike volt és olyan ingatagon állt a lábain, míg a mamája nyalogatta, hogy meg is jegyeztem, biztosan nemrég született. Aztán, ahogy a mamakecske elfordult, döbbenten vettük észre, hogy a méhlepény még mindig csak félúton van kifelé. A kis gida tehát pár másodperccel előbb látta meg a napvilágot, minthogy mi megérkeztünk. No, és hogy mi volt a kicsi első tette? Persze, hogy megpróbált hegyet mászni! Imádom a természetet!

Az állatkerti séta után, a park többi részét is bejártuk a kastély mögött a dombbal, szökőkúttal és giccses építménnyel együtt. Egyszerűen nem akartak elfogyni a látnivalók. Nem is tudom megállni, hogy ne tegyek még be néhány képet, mert Schönbrunn remek hely, amit érdemes megnézni.

Csavargások VIII.

A rovat egyik korábbi bejegyzésében említettem, hogy ősszel különösen szívesen csavargok. Nos, ez télen sincs másképp. Nem riaszt el a hűvösebb időjárás, sem az, ha korán besötétedik. Azért hegyet mászni nem mennék fagypont körüli hőmérsékleten, de egy városnézés bármikor belefér. Sőt, kifejezetten városnézős típus vagyok, jártam is két szép helyen.

Esztergom

Bazilika

Eredetileg Visegrádra vágytam, de aztán az időjárás és egy kicsit hosszúra nyúlt vasárnapi lustálkodás közbeszólt, így végül Esztergom lett az úti cél.

Meglehetősen borult időt fogtunk ki, mikor délután útnak indultunk San Diegóval. Út közben be is sötétedett, amitől már maga az utazás is kaland lett. Kacskaringós, erdei utakon haladtunk, amit rettentően élveztem. Autópályán mindig unatkozom az ismétlődő fa, autó, autó, fa végtelen körforgása miatt, ám most tágra nyílt tekintettel bámészkodhattam.

Esztergom egy igazán szép város, aminek éke a Bazilika. Az éjszakai kivilágítás pedig sokat dob a látképen. Szóval keringtünk kicsit körülötte. Konstatáltuk, hogy bár nincs késő, alig lézengenek emberek és dideregtünk kicsit a hűvös szélben. Jó volt felmászni a dombra, megcsodálni a Dunát és botladozni a macskaköveken. Oké, csak én botladoztam, mert botor módon magassarkút választottam a kiruccanáshoz.

Utunk tanulsága a következőképpen foglalható össze: sosem késő elindulni. Cseppet sem bántuk meg az autókázást, a gyors városnézést, mert jól éreztük magunkat és kimozdultunk, ami mindig feltölti kicsit az embert. Persze a sétálgatás után jó volt beülni egy cukrászdába egy süti és forrócsoki mellé.

A fényképek nem sikerültek tökéletesen, de azért remélem valamennyire visszaadják a város hangulatát. 

alagút és az a rengeteg macskakő

Bazilika szemből

kilátás

Bécs

Károly-templom

Folytatva a hangolódást az ünnepekre (kezdeti hangolódásom ITT olvasható) Bécsben jártam a hétvégén.

Nagyon szeretem ezt a várost, mert gyönyörű, mert tele van látnivalókkal és mert bár már háromszor jártam itt, nem tudom megunni. Szóval sem a belváros, sem a Karácsonyi vásár nem volt újdonság számomra, mégis nagyon vártam az utazást és pont olyan izgalmas is volt, mint először.

Csoportosan vonattal mentünk és bár több emberrel együtt utazni logisztika szempontjából nem mindig tökéletes, szépen vettük a kihívásokat, hogy mindenki elégedett legyen. Például, mikor belevetettük magunkat a hatalmas vásári forgatagba és felmerült a kérdés, külön váljunk-e, rögtön rávágtam: "Ne! A horrorfilmekben is mindig különválnak és tudjátok, mi lesz a vége..." Úgyhogy végig együtt mozogtunk mind a hatan. Oké, San Diegóval néha kicsit lehagytuk a csapatot, mert nem vagyunk andalgó típusok.

Karlskirche

Az első dolog, amit megnéztünk, az a Karlskirche vagy magyarul Károly-templom volt. Meglehetősen impozáns épület és a két oszlopa bámulatosan van kidolgozva. Szerettünk volna a kupolába felmenni, ám sajnos rendezvény miatt zárva volt, így csak körbejártuk.

Bécsben decemberben gyakorlatilag minden sarkon vásár van, így itt is találtunk egyet, ami a korai időpont miatt épp csak éledezett.

Átjutni a téren azonban így sem volt egyszerű, mert nem csak vásári bódékat kellett kikerülnünk, hanem néhány malacot is. Igen, malacot, mert a templom előtt a teret szalmával szórták be és felállítottak egy nagy karámot, amiben foltos malacok matattak. Természetesen ez az összes gyereket odavonzotta, akik a szalmából várat építettek és heves csatát is vívtak érte. Úgy kellett átfutnunk közöttük, nehogy mi is telibe kapjunk egy marék szalmát. Szórakoztató volt.

Szalmacsata!

Utunkat a Belvedere kastély felé folytattuk. Itt már egy igazán pezsgő, karácsonyi hangulatban tobzódó vásár fogadott minket és nem kevés ember. A tömeget azonban felszívta a kastély hatalmas parkja, így kényelmesen végignézhettünk mindent.

Belvedere és előtte a vásári bódék sora

Szerencsére nagyon szép időnk volt, sütött a nap és nem fújt a szél. Úgyhogy a sétálgatás és nézelődés kényelmesnek és kellemesnek bizonyult.

Igazából ez a vásár is olyan, mint a többi. Ugyanazok a finomságok (borok, sajtok, édességek) várják az embert, mint mindenhol, mégis van egy különleges hangulata. A kézműves portékák is sokkal szebben festenek, ha egy igazán festői kastély mellett kapnak helyet. Szóval szerintem a Karácsonyi vásár nem a vásárlás miatt érdekes, hanem az érzés miatt, hogy az ember ott van és nincs más dolga, csak gyönyörködni.

Nos, mi gyönyörködtünk is, körbejártuk a teljes kastélykertet. Egyszer nyáron még biztosan visszatérek, mert akkor igazán gyönyörű ez a gondosan megtervezett park a szökőkútjaival.

Belvedere kastély és az árnyékunk

mindenki pózol

Van egy épület Bécsben, amit nem lehet kihagyni. Valahányszor erre járok, meg kell csodálnom. Ez nem más, mint a Stephansdom vagyis a Szent István-székesegyház. Egyszerűen meseszép!

Stephansdom egy része

Nem sikerült igazán jó fényképeket készítenem róla, mert hatalmas és mert hatalmas volt a tömeg is. A székesegyház lábánál ugyanis az egyik legkedveltebb karácsonyi vásári tér foglal helyet, ami rengeteg embert vonz.

Mi is itt csábultunk el egy forralt borra, vagy esetemben Jugend puncsra. Málnásat ittam, ami lényegében olyan mint egy meleg szörp. Igazán finom és jár hozzá bögre. Levadásztam magamnak egy hagyományosabb kéket, míg a többiek megelégedtek a mutatós, ám cseppet sem praktikus cipő formájú bögrével.

Itt is végig bámészkodtunk mindent és megkaptam a "vásárfiát". San Diego vett nekem egy csokinyalókát, amin egy Mikulásnak álcázott bagoly díszeleg. Cseppet ismeri már a mániáimat és a csokiimádatomat...

Mivel már nem maradt túl sok időnk - egy délutánba beleszuszakolni mindent nem épp egyszerű - meg kellett gondolnunk, mit nézzünk meg utoljára.

Stephansdom egy másik csücske

vásárral a lába mellett

nem tudom megunni...

azt hiszem, értem Jancsit és Juliskát...

Olyan gyönyörű!

Végül egy hosszabb sétára vállalkoztunk a Maria-Theresien-Platz-ra. Itt foglal helyet a Természettudományi és a Szépművészeti Múzeum. Mindkettőt érdemes megnézni belülről, ám most nem mentünk be, mert nem fért volna bele az időnkbe. Inkább csak belevetettük magunkat az újabb vásári forgatagba és szembesültünk nem csak azzal, hogy rengeteg a városban a magyar (még az étteremben is magyar pincérünk volt), hanem azzal, hogy kicsi a világ. Egyik útitársunk a hömpölygő tömegben összefutott egyik ismerősével.

múzeum és vásári forgatag

Itt már csak nézelődtünk, és bár alig volt egy óránk rá, elégnek bizonyult. Ekkora tömeget nem sokáig visel el az ember, vagy lehet én vagyok túl rigolyás, hogy megvisel ha idegen emberek népes tábora nyomul bele az aurámba.

Természetesen, míg eljutottunk a vasútállomásra, tovább bámészkodtunk és szívtuk magunka a bécsi karácsonyi hangulatot, ami a sötétedéssel egyre csak fokozódott.

Szóval kellemesen elfáradva, karácsonyi hangulattal és egy remek élménnyel gazdagodva tértünk haza. Na, meg egy kis zsákmánnyal is, mint az utolsó kép mutatja.

Szeretem ezt a várost és szeretem a Karácsonyi vásárt, így biztosan nem ez volt az utolsó alkalom, hogy meglátogattam és csak buzdítani tudok mindenkit, aki kíváncsi rá. Megéri megnézni.

bécsi zsákmány