The Land of Painted Caves

Minden kisebb-nagyobb hibája ellenére nagyon szeretem A Föld Gyermekei sorozatot. Csakhogy a magyar kiadó (Ulpius-ház) csődbe ment épp mielőtt befejezhette volna. Az utolsó 6. kötetnek már volt magyar borítója, fülszövege, sőt várható megjelenési ideje is, mikor jött a vég. Ez azért volt kifejezetten drámai, mert tudtam, hazánkban egy kevésbé ismert, így kevésbé népszerű könyvsorozatról van szó. Ráadásul meglehetősen hosszú sorozatról, így biztos voltam benne, hogy egyik kiadó sem fog befektetni, hogy ismét piacra dobja ezeket a köteteket és befejezze, amit elődje elkezdett. Sajnos, a könyvpiac nem mindig tartja szem előtt az olvasók igényeit.
Mégsem mondtam le erről a sorozatról. Ott csücsült a polcomon az első öt rész és rettentően kíváncsi voltam a lezárásra. Szóval úgy döntöttem, nincs más választásom, el kell olvasnom angolul.
Jó döntés volt, megnyugtatta a lelkemet.
A Bantam kiadó változatát szereztem meg, ami egy kis méretű, ám rettentő vastag, 848 oldalas könyvecske. A borító szép, passzol a történethez. Nem a táskában cipelhető fajta, mivel a lapok nagyon vékonyak, könnyen megsérülnek, csakúgy mint a szintén vékony borító. Úgyhogy többnyire otthon olvastam - csak néhány indokolt esetben passzíroztam bele a táskámba - és rettentően lassan haladtam vele. Terjedelmes könyv,  elég vontatott (de erről később) és angolul lassabban olvasok, így több hónapig tartott míg átrágtam magam rajta.
Fülszöveg:

"THE LAND OF PAINTED CAVES concludes the story of Ayla, her mate Jondalar, and their little daughter, Jonayla, taking readers on a journey of discovery and adventure as Ayla struggles to find a balance between her duties as a new mother and her training to become a Zelandoni – one of the Ninth Cave community's spiritual leaders and healers. Once again, Jean Auel combines her brilliant narrative skills and appealing characters with a remarkable re-creation of the way life was lived thousands of years ago, rendering the terrain, dwelling places, longings, beliefs, creativity and daily lives of Ice Age Europeans as real to the reader as today's news."

A történet nagyjából ott folytatódik, ahol az ötödik rész véget ér. Ayla már beilleszkedett új közösségébe és megtalálta helyét társa és kislánya mellett. Képességei miatt pedig egyre jobban belevonódik a Zelandonia életébe is. A könyv első része, így a megszokásokban telt. Ismét belekerültem ebbe az őskori világa, eszembe jutott, mi mindent olvastam korábban a szereplőkről és kíváncsian vártam, milyen csavarokat hoz majd az életük.
A kötet első harmada ezért teljesen rendben volt. Élveztem olvasni a megkedvelt szereplőkről, az állatokról és jó volt felfedezni, hogyan nevezik angolul a könyvben feltűnt, mára már kihalt állatokat. Csakhogy nagyon sok volt a szereplő, nagyon sok volt a név, amit szinte lehetetlen mind fejben tartani, annyira hasonlóak is. Illetve nagyon sok volt a felesleges körítés. Az írónő imádja ismételni magát és ez a terjengős stílusával társulva néha kifejezetten álmosítóan hatott. Mert oké, hogy nem tudnám felsorolni Jondalar minden másod unokatestvérének a nevét, de tökéletesen emlékszem az előző öt kötet cselekményére, így nincs szükségem ötven oldalanként az ismétlésre. Főleg úgy, hogy a legtöbb visszaemlékezés az első és a második részre vonatkozott, amelyek a kedvenceim a sorozatból, így a legjobban épp ezekre a részekre emlékszem.
No, de aztán jött a könyv második harmada egy kis időbeli előreugrás kíséretében. Jonayla itt már viszonylag önálló és egy utazás áll a középpontban. Minden okom megvolt hát az izgalomra, mert végre kiszakadtunk a rengeteg ember közül és kalandok voltak kilátásban. Csakhogy ez a pár-száz oldal volt számomra a mélypont. Irdatlanul unalmas volt. Megszoktam a hosszú tájleírásokat, megszoktam a növény és állat ismertetőket, mert a sorozat harmadik könyve megedzett mindebben, de erre nem számítottam. A kötet ezen harmada másból sem áll, mint barlangleírásokból. Értem én, hogy a főhős a festett barlangok földjén kalandozik, ahogy a könyv címe is hirdeti és értem én, hogy szükséges meglátogatnia több barlangot spirituális fejlődéséhez, de nem értem miért kell mindezt 300 oldalon át részletezni. Nem túloztam, a szereplők bementek egy barlangba, majd ötven oldallal később kijöttek és én ez alatt az ötven oldal alatt azt olvastam, hogy ilyen mamutrajz ott, olyan oroszlánrajz amott és jé ott van néhány repedés a falon. Aztán a következő napon elmentek egy másik barlanghoz és kezdődött mindez újra és újra. Unalom a négyzeten! Egy idő után már ugráltam a sorok között, annyira hidegen hagytak a festett állatok.
Valószínűleg a könyv közepének ezen mélyrepülése okozta azt, hogy az utolsó harmadát felüdülésnek éreztem. Pedig itt is akadt problémám nem is kevés.
A kötet utolsó része megint előre ugrik kicsit az időben. Itt Jonayla már tényleg önálló személyiség, kár hogy az írónő a rengeteg szereplőnek köszönhetően meglehetősen mellőzi. Ebben a részben válik Ayla Zelandonivá és ez önmagában izgalmasabb, mint a barlangrajzok, ám borítékolja a konfliktust. Lényegében ez a rész adja a hatodik kötet cselekményét. Nagy kár, hogy mindez egy szerelmi civakodásra fut ki. Ha a harmadik könyvben ütöttem volna a főszereplőpárost az ostobaságukért, akkor most indítványoztam volna a likvidálásukat. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy még  mindig nem képesek kommunikálni egymással és még mindig magukban duzzognak önmarcangoló gondolataikkal. Aztán persze jött a csattanó, amit fájdalmas volt végignézni, viszont elérte vele az írónő, hogy Ayla ne a megtestesült tökéletességnek tűnjön. A lezárás meg, hát eléggé várható volt és eléggé cukormázasra sikeredett, de legalább pontot tett a sorozat végére.
Tudom, tudom, a sok panaszom alapján úgy tűnhet, hogy nem volt ez egy jó olvasmány, ám ez nem így van. Jean M. Auel ezt még a szokásosnál is jobban túlírta, pár-száz oldalt simán ki lehetett volna hagyni és már megint a főhősök szerelmi életének válságára futtatta ki a cselekményt. Azonban mindezek mellett ott van a szerző alapossága, a környezet hitelessége minden apró részletben és a társadalom, amit kreált. Bár a szereplők fiktívek és a viszonyaik is a fantázia szüleményei, annyira sok hiteles ékkel vannak alátámasztva, hogy az olvasó el tudja fogadni, akár így is történhetett volna. Akár így is élhettek elődeink, így gondolkodhattak és így formálhatták a világukat megalapozva a miénket. Ahogy tetszett az első könyv végén Creb víziója a jövőről, úgy tetszett most a "Hogyan lesz a gyerek?" kérdéskörének problematikája. Főleg, hogy ezzel az írónő végérvényesen lezárta a sorozatot, mert ahogy az utolsó bekezdésben írta, az új tudással az emberek világa teljesen meg fog változni. Mi, modern kori emberek pedig csak helyeselni tudunk, mert valóban ez történt, akár pont így alakult ki ez a változás, akár kicsit máshogyan.
Összességében tehát még mindig nagyon szeretem ezt a sorozatot. Pontos, precíz, bár néhol nagyon-nagyon terjengős, mégis kreatív. Egyedülállónak számít olvasmányaim között és mindig különleges helye lesz a polcomon. Csak azt sajnálom, hogy ez az angol nyelvű utolsó kötet kicsit elüt a korábbi magyar kiadásoktól.
Egyébként, ha valaki kíváncsi a történet befejezésére, ne habozzon kézbe venni idegen nyelven. Az előzmények ismeretében nem okoz gondot a szöveg megértése.

Sziklamenedék

A Föld gyermekei sorozat ötödik kötete. A borító ezúttal is meseszép és tökéletesen passzol a korábbi részekhez. Oldalszámra meglehetősen vastag, 1016 lapjával, így csakúgy mint a negyedik részt, (Átkelés a rónaságon) ezt is két könyvre szedték. 

A külsőségekre tehát nincs panaszom, csak két apróságot emelnék még ki a kivitelezéssel kapcsolatban. Új fordítót kapott, aki nem figyelt a Cro-magnoni emberek következetes megnevezésére. Ezért bár a korábbi részekben Többiek néven emlegetik őket, itt Mások névvel hivatkoztak rájuk. Apróság, de cseppet zavaró, főleg ha az olvasó egy másik könyvre asszociál miatta...

Másik apró hiba a fülszövegben van, ahol - valószínűleg szintén figyelmetlenségből - elfelejtették lefordítani a lovak nevét. Ezt azonban én most önkényesen javítottam, szóval jöhet a fülszöveg:

"A bátor Ayla és szerelme, Jondalar, négylábú barátaikkal, Farkassal és a lovakkal, Nyihahával és Villámmal, hosszú, viszontagságos útjuk végére érnek – megérkeznek Jondalar népéhez, a zelandonikhoz. A Kilencedik Barlang népe elbűvöli Aylát, és szellemi vezetőjükben – az asszonyban, aki bevezette Jondalart az Öröm adományába – gyógyító-társra talál, akivel megoszthatja tudományát. Miközben Ayla és Jondalar a Jegyességi Szertartására készül a Nyári Találkozón, nehézségek merülnek fel. Nem minden zelandoni látja szívesen az idegent. A félelem Ayla szokatlan ismereteitől és állataitól – ráadásul kötődése a zelandonik szerint nem-emberi lényekhez – ellenséges érzületeket kelt iránta, és akadályozzák nászát Jondalarral.
Aylának most minden bölcsességére szüksége van, hogy megtalálja helyét ebben a bonyolult társadalomban: fel kell készülnie gyermeke világra hozatalára, és döntenie kell abban is, milyen szerepet vállal a zelandonik sorsának alakításában. "

Ez a rész jóval mozgalmasabb, mint az előző. Nem is csoda, hiszen a hosszú vándorláshoz képest, ahol elvétve találkoztak csak egy-egy csapat emberrel, itt egy egészen nagy közösség életébe enged bepillantást az írónő. A sok ember pedig egyértelműen segítette az olvasás gördülékenységét és a személyes kalandok által nyújtott izgalmakat.

Érdekes volt figyelni, Ayla hogyan illeszkedik be új közösségébe, hogyan szerez barátokat és ellenségeket, hogyan tanulja meg a szokásokat és hogyan hoz egy kis újdonságot a zelandonik életébe. Persze Ayla továbbra is kiemelkedő mindenben a szépségtől a tudásig és erkölcsi fölénye is egyértelmű, mégsem tűnt zavarónak. A könyv ugyanis a közösségi életre fókuszál, így akad itt mindenféle ember, mindenféle készséggel.

Érdekes volt olvasni a közösség összetartozásáról, illetve arról, hogyan oldották meg a széthúzást. Kicsit még mindig modern íze volt, hiszen az ősemberek mentalitása pont az a része a könyvnek, amely teljesen az írónő fantáziájára volt bízva és néha a párbeszédeknél érezni lehetett, hogy többet mondanak, mint feltételezhető, szóhasználat szempontjából legalábbis mindenképpen. A hétköznapi élet dolgai azonban tökéletesen hitelesen voltak bemutatva hála a részletes kutatómunkának, amelyre nem sajnált a szerző időt szánni.

A sok szereplő tehát mozgalmasabbá tette a könyvet, érezhetően kevesebb a helykitöltés (elsősorban a részletes légyottokra gondolok) és az időhúzás, mivel a könyv cirka 7-8 hónapot mesél el. Azonban a sok szereplőnek hátránya is akad. Az írónő több karakter történetébe belekapott, de nem ragadta meg kifejezetten egyeket sem. Inkább csak kóstolót adott az életükből felkeltve a kíváncsiságot, de végül nem zárta le ezeket a szálakat. A másik hátránya a megnövekedett népességnek, hogy a karakterek gyakran ugyanazokat a köröket futják le. Ayla és Jondalar minden korábbi kalandja legalább hatszor el lett részletesen mesélve és ez egy idő után kifejezetten unalmassá vált. A formális bemutatások pedig nem segítettek az olvasó koncentrációján és a rengeteg nevet kifejezetten kihívás észben tartani.

Az emberek mellett szerencsére még így is volt idő az állatokra, akik személyes kedvenceim. Illetve sok szó esett a hiedelemvilágról is. Nekem valahogy a Zelandonia nem igazán tetszett. Talán mert közösséget alkotva már majdnem olyanok voltak, mint egy kezdetleges vallás és ez elvette a varázsukat. Azzal ugyanis, hogy többen voltak és ők egymással azért versengtek is, a misztikumot átvette a hatalom és kifejezetten bosszantott, hogy Ayla tiszta tudományát is magukba akarták szippantani. Ettől függetlenül persze érdekes volt ez a vonal.

Szintén érdekes volt látni a vélemények összeütközését a "laposfejűeket" illetően, bár már itt is kezdett unalmassá válni az érvsorolás, mivel vagy háromszor körbejárták már a témát. Az előrelépés hiánya pedig cseppet elszomorított.

Ayla és Jondalar kapcsolatának kiegyensúlyozottsága viszont feldobott. Tetszett a nászuk és hogy mennyire szeretik egymást és a könyv végére mindenféle értelemben egymás társává és támaszává váltak.

Összességében tehát tetszett a könyv, jóval pörgősebb volt, mint az előző rész, így az olvasás is gördülékenyebbnek tűnt. Jean M. Auel még mindig szépen, élvezetesen és érdekesen ír.

Bátran ajánlom mindazoknak, akik az előző részeket olvasták, sőt, ha valakit a negyedik kötet tájleírásai visszarettentettek volna, ne adja fel, mert ez a rész garantáltan visszahozza az olvasási kedvét.

Kiegészítés:

Már csupán egyetlen rész van hátra a sorozatból, A festett barlangok földjén. Sajnos azonban megjelenése bizonytalanná vált. A kiadó ugyanis súlyos problémákkal küzd lényegében az életben maradásért. Én nagyon remélem, hogy összeszedik magukat és folytatják a munkát, mert bár én is bosszankodtam a közelmúltban miattuk, a legkedvesebb könyveim közül nem is egyet nekik köszönhetek és sajnálnám, ha például ez a sorozat befejezetlen maradna. 

Szóval tessék drukkolni az Ulpius-háznak, hogy legalább az igényes könyveik érdekében, ha kicsiben is, de túléljék a gondokat. Biztos vagyok benne, hogy okosan és küzdve visszanyerhetik olvasóik bizalmát. Szóval remélem a legjobbakat és feszülten várom, mi lesz A Föld gyermekeinek sorsa.

Átkelés a rónaságon

Én ezt a sorozatot minden hibája ellenére szeretem.

A harmadik rész (A mamutvadászok) után kicsit bizonytalan voltam, akarom-e a folytatást, végül mégsem bírtam ellenállni neki.

A borító továbbra is gyönyörű, öröm ránézni erre a sorozatra. Vastagságra ismét két kötet lett, mivel összesen 1190 oldal, így egy könyvbe kissé macerás lett volna ennyi lapot összefűzni. Szóval praktikusan ketté vették, ettől azonban megduplázódott az ára is. 

Fülszöveg:

"A regénysorozat negyedik részében a történet főhősei, Ayla és útitársa, Jondalar folytatják utazásukat a férfi szülőföldjére. Hűségesen kísérik őket megszelídített állataik is, nem kis meghökkenést és rémületet váltva ki a vándorútjukat keresztező emberekből.
Az egyébként is fáradságos utazást további akadályok nehezítik: hőseinknek megáradt folyókon, életveszélyes lápvidékeken és rejtélyes hegyi rengetegeken kell átkelniük. Ritkán találkoznak emberekkel, s amikor mégis, eleinte mindenki gyanakodva méregeti a furcsa kompániát. Sőt, egyszer a tébolyult vezetőjük elnyomása alatt szenvedő, vérszomjas amazonok törnek az életükre. Ám Ayla javasasszonyi tudománya, varázslatos tűzgyújtó technikája, Jondalar kőfaragó szakértelme, a magukkal hozott meglepő, de jól használható találmányok és vadászeszközök, valamint mindkettejük emberi kiválósága végül mindenhol tetszést arat, és a legszorultabb helyzetekben is győzedelmeskednek.

De sikerül-e átjutniuk a hatalmas gleccseren a tavaszi olvadás előtt? Képesek lesznek-e elegendő ivóvízhez és élelemhez jutni maguk és az állataik számára odafent, a fagy birodalmában?"

Ez a kötet egyértelműen azoknak való, akik az előző részeket szerették. A történet ugyanis lassan halad, ahogy a szereplők is lassan haladnak hosszú utazásukon a cél felé és bár akad benne némi izgalom, a leírások dominálnak. Szerencsére nagyon jól tudtam, mire számíthatok (főleg mert anyukám lenyúlta előolvasni), így nem is csalódtam. Reális elvárásaim voltak, amiket többé-kevésbé hozott is.

Tehát ezúttal is volt, ami tetszett és volt, ami nem annyira, véleményemet ezért két részre osztom.

Ezúttal kezdem a kevésbé jókkal, vagyis dolgok, amelyek nem tetszettek:

- Az élővilág tankönyvszerű bemutatása. Kifejezetten szeretem a tájleírást és ebben a könyvben az őskori légkör lényegét adja az állatok és növények ismertetése. Csakhogy a tájleírás nem lehet három oldalas állatélettan fajok felsorolásával, mit esznek, merre, mikor, hogyan stb. Ezek a részek, hiába vagyok állatbolond és hiába él mélyen bennem még mindig egy biológuska, unalmasak voltak. 

- Több részletes szexjelenet. Valamivel meg kellett törni a National Geographic adást, így az írónő átváltott egy éjszakai csatornára és 5-6 oldalas ágyjelenekkel próbálta fenntartani a növényvilágtól elpilledt olvasó figyelmét. Nos, nem jött össze. Egy szerelmes pár közös utazásán borítékolt az intimitás, de mi a fenének kell ezt is ilyen részletesen leírni? Nagyjából annyira érdekelt milyen pózokat próbáltak ki, mint hogy milyen madarak fészkeltek a mocsaras területen nyár idején....

- Ayla a szupernő. Hallottam már korábban, hogy Ayla előkelő helyet szerezett magának a legidegesítőbb női könyvszereplők ranglistáján, ám eddig kicsit túlzásnak éreztem, most viszont egyet kell értenem. Ayla mindent tud, mindent feltalál, mindig helyesen dönt és mindig megment mindenkit. Kezd egyre bosszantóbb Mary-Sue karakter lenni...

- Jondalar a tutyimutyi. Habár az úriember ebben a részben hanyagolja az önmarcangolást, olyannyira el van nyomva Ayla tökéletességétől, hogy kissé esetlenné válik. Mivel Ayla nem hibázhat, szegény srácra hárul ez a szerep és ettől bizonyos nehéz helyzetekben - kifejezetten szerencsétlenül - csak várja, hogy Ayla megmentse a napot. Kicsit több határozottság ráfért volna.

- Az írónő behozta az emberi gonoszságot ebbe az idillikus ősi világba, de nem vértezte fel ellene szereplőit. Vagyis mikor szembetalálkoznak egy megátalkodott és őrült emberrel, úgy kezelik, mintha normális volna és ez cseppet sem normális. Ha valaki megpróbál megölni, utána nem pacsizol le vele. Hol marad az életösztön?

- A könyv vége ismét össze lett csapva. A hosszú és terjengős kezdéshez és élővilág ismertetéshez képest a kötet befejezése, a megérkezés nagyon kurta volt. Úgy éreztem, Jean M. Auel megint akkor kapott észbe, hogy már túlfutott az ezredik oldalon, ideje lenne befejezni.

Mielőtt azonban úgy tűnne, hogy a negatív dolgok oldalára billen a mérleg, jöjjenek azok, amik tetszettek:

- A tájleírás. Oké, néhol túlságosan sok és unalmas, de annyira hozzátartozik a könyv légköréhez, hogy nélküle nem is tudnám elképzelni ezt a történetet. Az írónőnek ráadásul remek stílusa van, így ha épp nem kapja el a lexikonszerű ismertetés szelleme, kifejezetten gördülékenyen és érdekesen tudja tálalni az őskori közeget.

- Jean M. Auel lelkesedése. Szerintem azok az igazán jó könyvek, amelyeket szívvel és lélekkel írnak, ez pedig tipikusan ilyen. A lapokból átjön, az írónő mennyire élvezi azt, amit csinál, mennyire beleásta magát a részletekbe, mennyire otthon van ebben a világban, ettől pedig remek légkör veszi körbe az olvasót.

- Az apró kalandok. Tájleírás és pásztorórák között mindig történik valami, ami megtöri a monotonitást.  Kisebb-nagyobb kalandok bukkannak fel, a főszereplők mindig újabb és újabb feladatokat kénytelenek megoldani, így a terjedelem ellenére sem lehet unalmasnak mondani a könyvet.

- Jondalar személyiségfejlődése. Kevésbé önmarcangoló, kimondja, ami a szívét nyomja és sokkal nyitottabb lesz az utazás során. Nagyon tetszett, ahogy megnyílt Farkas felé és ahogy lassan egész más színben látta a "laposfejűeket".

- A hétköznapok apróságai. Még mindig nagy élvezettel olvasom, hogyan boldogultak elődeink "kezdetleges" eszközeikkel, hogyan teltek mindennapjaik és hogyan oldották meg problémáikat.

- Romantika. Ayla és Jondalar kapcsolata igazán irigylésre méltó. Annyira szeretik egymást, hogy ha egyetlen ágyjelenetet sem vetett volna papírra az írónő, akkor is tudná az olvasó, hogy őket bizony a Földanya mindenféle értelemben egymásnak teremtette.

Habár 6-6 érvet mondtam a pro és kontra oldalon, összességében azt kell mondanom, nekem ez a könyv tetszett. Vannak hibái, vannak unalmasabb oldalai, de ha egybe nézem, ez a sorozat remek. Egyedi, jól kidolgozott, az íze is hiteles és az írónőjére sem lehet panasz.

Bátran ajánlom mindenkinek, aki az előző három részt már olvasta. Tényleg sok a tájleírás, de nem kell tőle megijedni, mert akit egyszer már elbűvölt az őskori hangulat, azt újra el fogja.

Kiegészítés:

Az ötödik rész, Sziklamenedék már a polcomon csücsül, így hamarosan olvasom is tovább Ayla a csodanő és társa, Jondalar kalandjait. 

A befejező kötet, A festett barlangok földjén még nem jelent meg magyarul, bár a kiadó már megmutatta a borítót (gyönyörű, mint mindig), ami előrelépés. Valószínűleg megint úgy fog megjelenni, hogy csak később értesülök róla, mivel sajnos nem ezt a sorozatot reklámozzák, de nem fogom bánni. A lényeg, hogy meg fog jelenni valamikor és be is fogom gyűjteni, hogy teljes legyen a sorozat a polcomon. 

A mamutvadászok

A Föld Gyermekei sorozat harmadik kötete, az előző részeket követve, ismét gyönyörű borítót kapott. Annyira szép minden egyszerűségével és élénk színével, hogy nem bírok betelni vele. Tökéletesen mutatnak a polcomon.

Ez a könyv két kötetben jelent meg, mivel több mint 1000 oldal. Csupán egyetlen függeléket tartalmaz, az írónő köszönetnyilvánítását, ami igazán érdekes a kíváncsi olvasók szempontjából. Itt ugyanis Auel megköszöni minden antropológus, régész és más szakember munkáját, akik segítettek neki a hiteles őskori környezet felvázolásában. Valamint meg is jegyzi, hogy bár igyekezett a történeti tényekre alapozni, ez a regény teljes egészében fikció. 

Nekem nagyon szimpatikus, hogy ennyi kutatómunkát és utazást vállalt a könyv kedvéért, és hogy valóban beleásta magát az őskorról szóló ismeretekbe. A tudása pedig már az első részben, A Barlangi Medve népe, jól észrevehető volt. 

Bevallom kissé félve álltam neki ennek a kötetnek, mivel a második rész, A lovak völgye okozott némi csalódást. Ám éppen emiatt, máshogy kezeltem A mamutvadászokat. Nem azt vártam tőle, amit az első, imádott kötet nyújtott, hanem próbáltam elvárások nélkül olvasni, ami sokat segített.

Mielőtt azonban kifejteném, mi tetszett benne és mi nem, jöjjön a fülszöveg, ami enyhén spoileres, úgy tessék olvasni:

"A nagyszabású őskori regényfolyam, A Föld Gyermekei harmadik kötetében folytatódik Ayla és Jondalar vándorlása. Útnak indulnak a Lovak Völgyéből, és a következő tél elől a mamutojok földjén találnak menedéket. A hosszú hónapok alatt egyre közelebb kerülnek a mamutvadász nép tagjaihoz, akiket eddig csak a Többiek névvel illettek. A mamutojokat olyannyira elbűvöli Ayla javasasszonyi tudománya, vadásztehetsége és varázslatos tűzgyújtó technikája, illetve Jondalar kőfaragó szakértelme, hogy maguk közé fogadják a vendégeket.
Ám a fagyos tél során Aylában ellenállhatatlan vonzalom ébred Ranec, a mamutoj csontfaragó mester iránt, Jondalar lelkét pedig gyötrő féltékenység emészti. Mire kitavaszodik a félreértések és ki nem mondott szavak egyre mélyebb szakadékot vetnek a két fiatal közé.
Vajon mit hoz a tavaszi nagyszabású mamutvadászat és a Nyári Gyűlés? Kit választ végül Ayla? Az elragadó Ranecet és új családtagjait, a mamutojokat, vagy tovább vándorolva követi Jondalart az ismeretlen messzeségbe?"

Nem szeretem a szerelmi háromszögeket, mivel szinte minden könyvben felbukkannak és táncolnak, amúgy hajókötél vastagságú idegeimen. Egyszerűen meguntam őket és belefáradtam a sok szerelmi civódásba. Éppen ezért kedvetlenített el a fülszöveg által beígért háromszög, mégis azt kell mondanom, nem ez volt az a mozzanat, ami kiverte nálam a biztosítékot.

Mivel meglehetősen vegyes érzelmeim vannak ezzel a résszel kapcsolatban, inkább pontokba gyűjtöm az érem két oldalát.

Kezdem azokkal, amik tetszettek:

- Tetszett Ayla igyekezete, hogy beilleszkedjen új környezetébe. Nekem még mindig szimpatikus és minden botlását elnézem, mert ettől emberi és ezek azok az apróságok, amik formálják személyiségét. Igaz, kicsit sok, hogy mindent "ő talál fel", ám ez még nem zavaró.

- Az állat-ember kapcsolatok még mindig lenyűgöztek. A mamutojok lassan kialakult kötődése a lovak iránt pedig szívmelengető volt.

- A mamutoj tábor bemutatása, a sok-sok apró információ életmódjukból visszaidézte az első könyv varázsát.

- Az Oroszlán Tábor lakóinak személyiségei meglehetősen változatosak voltak és érdeklődéssel figyeltem kapcsolataik alakulását. A szocializálódás alapjait fektették le, amik egy mai, modern ember számára is hasznosak. Kár, hogy néhányan időnként elfeledkeznek róluk...

- Tetszett a lassan változó véleményük a "laposfejűekről" és ahogy egyre jobban megértették a másik fajt.

- Jó volt olvasni a Nyári Gyűlésről, bár ez számomra túl rövidnek bizonyult a könyv terjedelméhez mérve.

- És végre kicsivel több volt a hiedelemvilágból, a vallásból és úgy általában őseink gondolkodásmódjából. Bár ezt sem vitte túlzásba az írónő, amit kicsit sajnálok.

Szóval meglehetősen sok dolog volt, ami elnyerte szimpátiámat, amit élvezettel olvastam, ám akadt legalább ennyi olyan motívum, ami nem tetszett:

- Jondalar önmarcangolása az őrületbe kergetett. Már A lovak völgyében felvillantotta, milyen az, amikor szenved, ám itt mindezt tetőzte, sőt kész felhőkarcolót épített rá. Felnőtt, értelmes férfi, aki bejárta az általa ismert világot, erre hisztizik, nyafog, úgy viselkedik néha, mint aki se nem hall, se nem lát és csak magát ostorozza némán a buta gondolatai miatt. Kiábrándító.

- Jondalar és Ayla kommunikációjának teljes hiánya. Őseink a könyv tanulsága szerint ugyanazokat a párkapcsolati baklövéseket követték el, mint a mai emberek nagy többsége. Ahelyett, hogy megbeszélnék a problémákat, vagy legalább elmondnák, mit éreznek, inkább homokba dugják a fejüket, kerülik egymást és várják, hogy a probléma magától megoldódjon. 

- A szerelmi szál túlságosan erőteljes volta. Itt értem azt, hogy 1000 oldalból 700 a párkapcsolati mizéria és az első kötetben négy, a másodikban pedig három ágyjelenet szerepel, amik vagy teljesen felesleges töltelékepizódok, vagy túlságosan elnyújtottak nagyon is részletes leírásokkal. Illetve ezek a jelenetek nekem néhol elég modernnek tűntek, bár senki sem tudja, mennyire voltak lepedőakrobaták elődeink. 

- Ranec és a harmadik fél feltűnése, ami csak még több szerelmi perpatvart eredményezett. A könyv végén sajnáltam a csontfaragót.

- A könyv befejezése, ami a hosszú (nekem túlságosan is elnyújtott) cselekményhez mérten elég kurtán és gyorsan lett elintézve. Mintha az írónő akkor kapott volna észbe, hogy "Hupsz, már ezer oldal felett járok, be kellene fejezni, mielőtt a kiadóm teljesen kiakad." 

A felsoroltak mellett még az erős ellenszenv a Neander-völgyiek iránt is negatív érzéseket keltett bennem, ám ez nem tekinthető a könyv hibájának, sőt. Érdekes volt a két faj összeütközéséről olvasni, még akkor is, ha elméleti síkon maradt. Azért remélem, a későbbiekben feltűnik még egy-két törzstag. Itt ugyanis még nem ért véget ez az őskori történet, hanem további három kötetben folytatódik majd. (A következő rész az Átkelés a rónaságon címet fogja viselni.)

Összességében tehát tetszett is, meg nem is. Tetszett, mert még mindig szeretem Auel hiteles stílusát és továbbra is kedvelem Aylát. Nem tetszett viszont, hogy egy szokványos szerelmi történet lett belőle, amit már elnyújtottnak éreztem.

Ettől függetlenül ajánlom azoknak, akik az első két részt olvasták, hátha ők több pozitívumot találnak benne. Aki pedig még nem ismerkedett meg ezzel a sorozattal, az vágjon bele A Barlangi Medve népébe, az a kötet zseniális és megéri elolvasni.

Kiegészítés:

Ulpius-ház őszre ígéri a következő részt. A cím (Átkelés a rónaságon) és a borító, ami ismét szép zöld lesz, ám egy árnyalattal világosabb, mint A lovak völgye, egy bölénnyel az elején már megvan, fülszöveg azonban még nincs. 

Mivel a kiadó mostanában elmerült a pornóponyva tengerében, nem állítom biztosra hogy tartják a határidőt és oldalszám hiányában még azt sem lehet tudni, milyen áron dobják majd piacra. (A mamutvadászoknak a dupla kötet miatt volt csillagászati ára.) Én egyelőre kivárok és majd a fülszöveg ismerete után döntök az esetleges beszerzésről. 

A lovak völgye

A Föld Gyermekei sorozat második kötete a hosszú hétvégére szinte a fotelhoz láncolt. alig bírtam letenni, úgy faltam a lapokat. 

A sorozat első részéről, A Barlangi Medve népe korábban már írtam egy bejegyzést, ajánlott azzal kezdeni az olvasást.

A borító ismét nagyon szépre sikerült, egyszerű, kifejező és mégis csinos darab, tökéletesen passzol a történethez. Kicsit ugyan vastagabb darab, ám ezúttal az utolsó oldalakon nem a folytatás ízelítője olvasható, hanem az első könyv kezdete. Őszintén szólva, nem igazán értem, mi értelme volt ennek, hiszen 99%-ban azok veszik kézbe ezt a könyvet, akik az elsőt már olvasták, a maradék 1% pedig, ha elnyeri a tetszését, úgyis kíváncsi lesz az előzményre, szóval teljesen feleslegesnek éreztem. 

Ennyit a formaságokról.

Fülszöveg:

"A szőke, kék szemű Ayla – fogadott anyja, Iza tanácsát követve – elhagyja az őt befogadó Barlangi Medve törzset. Broudtól született kisfiát hátrahagyva nekivág az ismeretlennek, hogy megtalálja azt a másik népet, amelyből származik.Északnak indul, egyedül, nehéz szívvel, és útja során minden erejére, tapasztalatára, tudására és találékonyságára szüksége van, hogy túlélje a zord körülményeket és a tömérdek rá leselkedő veszélyt. Egy titokzatos völgybe jut, ahol sztyeppei vadlovak kóborolnak, itt talál viszonylagos védelmet a kegyetlen hidegtől. Kíváncsisága és a megismerés vágya hajtja, hogy megszelídítsen egy vadlovat, mely ebben a rideg világban egyedüli társa.Ám a sors erre a vidékre vezeti a két vadászt, Jondalart és öccsét – ők szintén Ayla népének gyermekei. Egy végzetes balesetet követően Aylára hárul a feladat, hogy javasasszonyi ismereteit felhasználva meggyógyítsa Jondalart, s eközben felszínre bukkannak a rég eltemetett emlékek a gyerekkorából – a beszéd, a nevetés és sírás képessége, és hatalmába keríti egy ismeretlen érzés, a szerelem…"

Mikor elkezdtem olvasni, éreztem mennyire hiányzott már ez a világ. Ayla régi barátként tűnt fel a szememben és élvezettel követtem nyomon új kalandjait.  Ez a könyv azonban más, mint az első, pozitív és negatív értelemben is.

Az első részt imádtam, a hangulatot, a hiteles ízt, amit keltett bennem és a hihetetlen ősi aurát, ami körbelengte. Ebben a részben azonban ennek nagy részét elveszítette. Valami hiányzott, valami megváltozott.

A lovak völgye két szálon fut. Egyrészt ott van Ayla, egyedül, távol mindenkitől, akit ismert és küzd az életben maradásért. Aztán ott vannak a fiúk, Jondalar és Thonolan, akik felfedezik maguknak a világot.

A két szál tökéletesen kiegészíti egymást és megtöri kicsit a monotonitást. No, nem mintha bármelyikük élete unalmas volna, sőt épp ellenkezőleg. A fiúk vándorolnak, új tájakat, embereket ismernek meg és újabb veszélyekbe bonyolódnak, míg Ayla belesimul a völgy környezetébe és anélkül, hogy észrevenné, alakítja azt.

Ráadásul Ayla és a korábban őt befogadó törzs (Neander-völgyi) viselkedése, fejlettségi szintje és gondolkodása, illetve a fiúk és embertársaik (közvetlen őseink) szokásai, életmódja sokkal szembetűnőbb különbségeket mutat. A határ éles, mégis elmosódik. Mikor pedig a két faj szembetalálkozik egymással, megdöbbentő dolgokra derül fény. (Engem sokkolt az eszetlen megvetés.)

És itt kell megemlítenem a hangulatváltozást. Míg Ayla részei továbbra is az első könyv légkörét idézték, a fiúk egyre inkább eltávolodtak attól. Olyan volt, mintha egy szokványos regényt olvasnék, szokványos emberekről és ez nekem nem tetszett, mivel elvette az őskori varázst.

Ahogy az első kötet bejegyzésében is írtam, én a hitelességbe, a sugallatokba és az egyszerűségébe szerettem bele, ami ebből a részből hiányzott. Persze a számomra lenyűgözően érdekes dolgok, mint a világkép, csupán spekulációk, mégis annyira jól voltak tálalva az első kötetben, hogy megfeledkeztem arról, hogy regényt olvasok. Itt viszont nem tudtam elsiklani felette.

Keveselltem a hiedelemvilágot, túl bonyolultnak éreztem a beszélgetéseket és kicsit fárasztónak a kapcsolatokat.

Amennyire tetszetős volt az elején a szabad szerelem, ahogy őseink a könyvben a szexhez viszonyultak, annyira untam bele a későbbiekben. Szép üzenet a testiség örömszerzésként értékelése, jó volna, ha mindenki így látná most is, ám nem épülhet csupán erre a gondolatvilág. Csak ez az egy mozzanat körül forogtak a fiúk és a nyelvi különbségeken kívül nem mutatkozott meg a kultúrák sokszínűsége. Több vallást, több hiedelmet szerettem volna olvasni, amit nem kaptam meg.

A két szál természetesen összefut. Ez azonban csupán a kötet utolsó negyedén következik be, mikor már elegem lett a főszereplő férfiből és a regény elvesztette ismeretterjesztő funkcióját.

Ezt a részt már a romantikus könyvek közé sorolhatnám, hiszen egy szerelmi történet kissé elnyújtott, régi időkbe helyezett változata. No, nem mintha nem tetszett volna a főszereplők egymásra találása, csak nem ezt vártam a könyvtől. 

Nekem kell, hogy el tudjam hinni, amit olvasok, itt pedig sokszor húztam össze a szemöldökömet, hogy na, ne. Nem hiteles, nem mindig korhű, (és itt nem az eszközökre gondolok, mivel azok régészetileg alátámaszthatók) valahogy nem tökéletes. 

Azonban, mielőtt úgy tűnne, hogy nem tetszett a könyv (mert  nagyon is tetszett, csak mást vártam tőle) meg kell említenem néhány szép mozzanatot.

Először is imádtam a fiúk testvéri kapcsolatát. Mosolyogva olvastam, ahogy viccelődtek és ragaszkodtak egymáshoz, igazi testvérek.

Aztán ott van Ayla és "csemetéi" kapcsolata. Az állat-ember barátságokat mindig nagy élvezettel olvasom és ez most sem volt másképp. 

Az ágyjelenetek szépen, igényesen voltak megírva, igazán példát lehet róluk venni. (Mindig dühöngök, mikor egy jól felépített könyvet elrontanak az igénytelen, inkább poróra hajazó jelenetekkel.)

Ráadásul a mondanivaló sem hiányzott. A két faj kapcsolatából, főleg mikor a főszereplők megvitatják, sokat tanulhat az ember. 

Lehet, hogy többen furának találják, de nekem ezerszer szimpatikusabb volt az első kötetben megismert törzs, mint a fiúkat körbe vevő emberek. Előbbiek emberibbnek tűntek, ami kicsit szomorú. 

Összességében tehát jó könyv, alig bírtam letenni, ám csupán hagyományos regényként kell kezelni. Aki szerette az első részt, annak biztosan tetszeni fog. 

Megfontolandó részlet a könyvből:

"Ha a Föld gyermekei egyszer megfeledkeznek arról, aki róluk gondoskodik, megtörténhet, hogy egy nap arra ébredünk, sehol se leljük otthonunk."

Kiegészítés:

A sorozat nem ért véget ezzel a kötettel. A következő rész, A mamutvadászok elvileg hamarosan megjelenik szintén az Ulpius-ház gondozásában, gyönyörű kék borítóval.

A fülszöveg engem azonban nem győzött meg. Neander-völgyiekről szívesebben olvasnék...

Amúgy meg nagyon drága könyv lesz, így megfontolandó, érdemes-e befektetni rá. Főleg úgy, hogy a további folytatás (összesen 6 kötetre rúg a sorozat) sorsa elég bizonytalannak tűnik. Ráadásul hallottam néhány negatív véleményt a főszereplő későbbi sorsával kapcsolatban. Erre még alszom párat, akcióra vadászva, addig meg ott A Barlangi Medve népe, ami csodálatos függetlenül a folytatástól. 

A Barlangi Medve népe

Erre a könyvre, mint ahogy a jó könyvek többségére, véletlenül bukkantam rá.

Épp a Temeraire sorozat első két kötetét szereztem be, amikor a könyvek mellé egy reklámfüzetet is tettek a táskámba. Mikor pedig kiléptem a boltból (Libri), megnéztem, mit reklámoznak mostanában. A csupán néhány lapos füzetecske tartalmazta A Barlangi Medve népe fülszövegét, néhány érdekességet a sorozatról és apró részletet a könyvből. Elkezdtem olvasni az utcán, majd a villamoson és ismét az utcán. Csupán izmaim emlékezetére hagyatkoztam, hogy merre kell menni, annyira belemerültem. Fel sem néztem, míg a részlet végére nem értem. Akkor pedig megszületett bennem az elhatározás: kell nekem ez a könyv.

Mielőtt azonban jobban belemerülnék, jöjjön a rövid tartalom:

"Valamikor, az emberiség hajnalán, a félelmetes és lenyűgöző jégkorszakban egy aprócska gyerek és egy kicsiny törzs küzd az életben maradásért. A kislány egy pusztító földrengésben elveszti otthonát, családját, menekülni kényszerül. Sok-sok viszontagság után egy másik civilizációhoz tartozó, totemállatáról a Barlangi Medve népének nevezett törzs fogadja be. A szőke, kék szemű, sudár Aylára eleinte gyanakvással tekintenek társai, hiszen más, nagyon más, mint ők. Ám jótevőinek, Izának, a javasasszonynak, Crebnek, a sámánnak és főként akaraterejének, kitartásának, ügyességének köszönhetően végül sikerül elfogadtatnia magát a törzs többségével. De van, aki továbbra is ferde szemmel néz rá, a hatalmát félti tőle, és bosszút forral ellene…"

Ha be kellene sorolnom, akkor ismeretterjesztő regénynek titulálnám.

Nem egy szokványos kalandregény, nem egy szerelmi történet és nem is száraz ténykönyv, inkább ezek megfelelőarányú egyvelege.

Mivel a fő szakom történelem, némi tudományos kíváncsiság is vegyült elhatározásomba. Ehhez egy kis ízelítő:

"Egy távoli elődünk és letűnt Neander-völgyi rokonaink mindennapi élete elevenedik meg ebben a nem mindennapi történetben, amely – csakúgy, mint minden emberi történet az azóta eltelt harmincezer évben – a szeretet és a gyűlölet, az egymásrautaltság és a széthúzás, a múlt és a jövő folyamatosságának és összeütközésének a hőskölteménye."

Persze, bármennyire is támaszkodott az írónő tudományos alapokra, nem kell mindent készpénznek venni. A régészeti feltárások alapján tudjuk, hol éltek, milyen eszközöket használtak, a maradványokból következtetünk kinézetükre, illetve a néprajzi és antropológiai kutatások révén megpróbálhatjuk rekonstruálni szokásaikat, esetleg gondolkodásmódjukat. Megjegyzem, ez utóbbi a legnehezebb és talán lehetetlen is. Ahhoz, hogy megértsünk ugyanis egy Neander-völgyi embert, az ő fejével kellene gondolkodnunk, közöttük kellene élnünk és a legfőbb, hogy meg kellene szabadulnunk minden eddigi tapasztalatunktól, gondolkodásunktól. Ez pedig nem egyszerű, csaknem lehetetlen. Így tudományosan, bár valóban a lehető leghitelesebb, mégsem teljes. De ezt senki sem várhatja el tőle, hiszen egy regényről van szó.

A regény célja pedig a szórakoztatás, amit teljes mértékben ad ez a kötet.

A leírások által az olvasó szinte visszamegy a múltba, látja az érintetlen természetet, megismeri az akkor élt embereket. Aztán pedig rájön, hogy alig különböznek tőlünk.

Számomra épp ez a könyv varázsa, rámutat a tényre, hogy évezredek ide vagy oda, nem sokat változtunk. Ayla érzései, gondolatai, céljai, mindennapi élete ugyanolyan, mint bármelyik mai nőé. Hiszen ő is vágyik a társaságra, szeret, gyűlöl, küzd és néha felad dolgokat. Ellátja magát, a családját, megtanul túlélni és beilleszkedni, felveszi a szokásokat és része lesz a közösségnek.

Nem írnék túl sokat a cselekményről, mert nehéz lenne spoiler nélkül, inkább csak a benyomásaimat osztom meg.

A karakterek jól kidolgozottak. Ayla és a többség nagyon is szerethető, míg Broud a teljesen negatív figura számomra is. A végére már szinte úgy gyűlöltem, mint a főhős. Persze, ennek legfőbb oka az, hogy eléggé feminista beállítottságú vagyok. A könyv kis közössége pedig a sztereotípiák rabja. Ayla helyében én sokkal többet lázadtam volna. Nem szeretem, sőt képtelen vagyok elviselni, ha korlátok közé szorítanak. A könyvbeli asszonyok pedig teljesen alá vannak vetve a férfiaknak. Félreértés ne essék, nem bánnak rosszul velük és tisztelik is őket, az én lelkemnek mégsem eléggé.

A legérdekesebbnek a világról alkotott képüket találtam. Ez persze tudományosan a legbizonytalanabb terület, mégis nagyon érdekes és jól felépített.

Tehát a könyv szerint a totemizmus áll a Neander-völgyi világképének közepén. Mindent a szellemekkel magyaráznak, ami nem meglepő. A primitív társadalmak mindegyikében találnak valami általános magyarázatot az olyan dolgokra, amit másként nem tudnának megmagyarázni. Az arab társadalmakban például mindent a boszorkányokkal magyaráznak, jót és rosszat egyaránt. Ettől megnyugszanak, hiszen csak a bizonytalanság ijesztő. De visszatérve a könyv szereplőihez, ők még a fogantatást is a szellemek tettének tulajdonítják. Nem kötötték össze a szexuális életet a gyerekszületéssel. Náluk a szex egy hétköznapi dolog, mint az evés vagy az alvás. A testvéreken kívül pedig bárki hálhat bárkivel, ha az illető hajadon, ugyanis a férjes asszonyok a férj tulajdonát képezik. A gyerekek pedig gyakran játszanak "párosodásdit", így fiatalon elvesztik ártatlanságukat és akár teherbe is eshetne. Ekkor persze gyorsan férjhez adják őket, hogy meglegyen a rend. És itt van a másik érdekesség. Mivel az átlagéletkor jóval alacsonyabb, mint a mostani, korábban érnek. Egy nyolcéves lány, már asszonynak számít, míg egy harmincéves aggastyánnak. Ez valójában teljesen logikus.

Nos, ami még a szellemvilágot illeti, az ő vallásuk is olyan, mint a többi. Megvan a saját istenük, történeteik, szokásaik, szertartások és hiedelmek, akár bármelyik mai vallásban. Ez is azt mutatja, milyen kevésben különböznek tőlünk.

Érdekes továbbá a két faj összehasonlítása. Ayla sok tekintetben kitűnik közülük és most nem csupán a külsejére gondolok, hanem agyi fejlettségére is. Képes az alkalmazkodásra, érti a számokat és gyorsan tanul, ugyanakkor hiányzik belőle a kollektív emlékezet. Az írónő a Neander-völgyi megnagyobbodott nyúltagyára vezeti vissza a kollektív emlékeztet, ami kissé hihetetlen nekem, mégis csodálatos. Ez azonban a könyvből teljesen megérthető, így most meg sem kísérlem elmagyarázni.

Összességében egy csodálatos könyvsorozat első darabja. Mivel nagyon tetszett, érdekel a folytatás. Alig várom, hogy Ayla népe, őseink életébe is belepillanthassak.

Azoknak ajánlom, akik érdeklődnek a múlt iránt, nem riadnak vissza egy kis tudományosságtól és a hosszabb leírásoktól. Ayla sorsa nem könnyű, senki se számítson cukorszirupos történetre, inkább a valóságot adja vissza úgy, ahogy van.

Még egy megjegyzés. A könyv alapján készült egy film is, ami viszont nem nyerte el az írónő tetszését, így részemről nem is vagyok kíváncsi rá. Szerintem, ez a könyv, tipikusan olyan, amiből nem lehet jó filmet készíteni. Így tökéletes, ahogy van, a betűk világában, az olvasó képzeletében.