Szégyentelen

A Napernyő Protektorátus is egy azon sorozatok közül, amelyeket már régen elkezdtem, aztán egyszerűen megfeledkeztem róluk. Mostanában azonban kezdem újra előásni őket, és fokozott lelkesedéssel folytatni, ahogy azt egy hasonlóan szórakoztató druidával is tettem.

Ez a sorozat rendkívül vicces, és bár a második rész hagyott némi keserű ízt a számban, kellemes emlékeim maradtak róla. Ezeket pedig igazán jólesett felfrissíteni ezzel a harmadik kötettel.

A borító hozta a megszokott formát, és ha jól látom, Párizs adta a hátteret. Nos, Firenze talán jobb választás lett volna, ám ott nincsenek ilyen csinos vízköpők. A hölgy ruhája sem piskóta, de a színvilág kifejezetten mutatós. Nem vagyok a sorozat borítóinak rajongója, de azt elismerem, hogy elég jól illenek a történethez.

Ez a rész 360 oldal, vagyis nem a leghosszabb, gyorsan végig is lehet lapozni. Fülszöveg:

"A ​szezon botránya – Lady Maccon elhagyta a férjét, és visszaköltözött rémes családjához!

Viktória királynő elbocsátja Alexiát az árnyékkormányból, és az egyetlen személy, aki bármiféle magyarázattal szolgálhatna – Lord Akeldama – váratlanul elhagyja a várost. Mindennek tetejébe Alexiára gyilkos gépkaticák támadnak, jelezve (ahogy azt csak a katicák képesek), hogy immár London minden vámpírja igencsak érdekelt Lady Maccon meglehetősen alapos halálában.
Mindeközben Lord Maccon szeszben pácolja magát, Lyall professzor pedig kétségbeesetten igyekszik összefogni a Woolsey-falkát.
Alexia végül elmenekül Angliából, és meg sem áll Itáliáig, hogy megkeresse a titokzatos templomosokat. Csak ők tudnak eleget a természeten túliakról ahhoz, hogy feltárják előtte növekvő mértékben terhes állapotának titkait.
Csakhogy ők még a vámpíroknál is rosszabbak lehetnek – és pestót hordanak maguknál."

A sorozat értékét jól mutatja néhány nem épp csekély dolog. Egy: nyolc éve kezdtem el ezt a sorozatot, és még mindig tökéletesen emlékszem rá. Kettő: a stílusa olyan különleges, hogy vagy rögtön elkapja az olvasót egy szédült táncra, vagy nem. Három: nagyon-nagyon szükségem volt most erre a kifinomultan öltözködő, angolosan abszurd humorra. Négy: szeretem a pestót. Oké, az utolsó dolog lényegtelen és szubjektív, ám talán a többi is épp elég bizonyítékot ad a történet remekségéről. 

Az események ebben a részben épp ott folytatódnak, ahol az előző kötet véget ért. Nem mondanám, hogy a cselekmény sokat halad előre, ám kétségtelenül kalandos és üdítően szórakoztató. A kötet a főhősnő áldott (vagy áldatlan - kinek, hogy tetszik) állapota körüli kérdést óhajtja tisztázni, és ezt szépen teljesíti is. Közben pedig olyan remek dolgokkal szórakoztatja az olvasót, mint hogy, mi az az alkohol százalék, amitől egy jól megtermett vérfarkas is kitartóan részeg marad; egy csipetnyi vámpír politika; egy csokorra való viktoriánus pletyka; némi történelmi és némi technikai ismeret; továbbá az olasz konyha rejtett titkai. Mindezt pedig egy elég hosszú és kalandos utazásba csomagolja néhány új és néhány régi szereplő társaságában.

Nem írrnék a csekeményről többet, inkább elmondom, nekem mi tetszett olyan nagyon. Egyrészt a stílus, ami már az előző két kötetnél is megnyert magának. Másrészt a szerelmesek különválása, mert így ugyan kevesebb volt a sziporkázó szócsata, ám kevesebb az ágycsata is, ami a második kötetben cseppet túlzásokba esett. Harmadrészt leszámítva az aktuális rosszfiúkat, ez a rész kifejezetten kedvelhető szereplőkre építkezett, és ezt nagyon tudtam értékelni. Negyedrészt végig izgalmas maradt, és fenntartotta a figyelmemet.

Természetesen nem válaszolt meg sok kérdést a jövőre nézve, ám ez nem is baj, mert ez bizony egy remek átvezető rész volt. Szépen megalapozta a kérdéseket és konfliktusokat a folytatásra nézve, és ez dicséretes. A világfelépítés is építkezett kicsit, ahogy átlépett a kontinensre.

Összességében tehát fogalmam sincs, miért halogattam évekig ennek a könyvnek az elolvasását. Talán, hogy a megfelelő pillanatban találjon meg újra, és ez most jött el. Nagyon élveztem olvasni, jókat kuncogtam rajta, és igazán feldobta a napjaimat.

Szívesen ajánlom mindenkinek, aki az előző két részt már olvasta, és kedvelte az írónő stílusát. Ha pedig valaki lelkesedését a második rész csorbította volna, azért adjon egy esélyt a harmadiknak, mert megéri. Illetve, aki még hallott erről a steampunk, viktoriánus fantasztikus történetről és a sziporkázó humoráról, sürgősen pótolja. Pestó kedvelők előnyben!

Kedvenc idézet a könyvből:

"– Ez itt a tiéd, legdrágább Alexiám!
Lady Maccon kíváncsian forgatta egy darabig, mielőtt kibontotta volna. A csomag elegáns kis fadobozt rejtett, benne egy egész fontnyi teával.
– Csak eszembe jutott az a rémség, amit a taljánokról hallottam – nyomkodta Ivy zsebkendőjével a szeme sarkát kitörő érzelemrohamában. – Azt hallottam… ó,
még kimondani is rémes… azt hallottam, hogy Itáliában… – elhallgatott – …kávét isznak! – Kecsesen megborzongott."

Kiegészítés:

A sorozatnak még további két kötete van: Szívtelen és Időtlen. 

Ha volt potitív kimenetele a halogatásomnak, akkor az az, hogy már mind az öt kötet elérhető magyarul. Tekintve, hogy az utolsó rész tavaly jelent meg, talán nem is baj, hogy ilyen sokat vártam vele. No, de a további várakoztatás igazán udvariatlan volna, így hamarosan elolvasom a maradék két részt is.

Változatlan

A Napernyő Protektorátus steampunk sorozat második kötete. Az első rész, Lélektelen megvan (méghozzá dedikáltatva) és tetszett is, mégsem éreztem leküzdhetetlen vágyat a folytatás iránt. Talán mert az első könyv önmagában is megállta a helyét.

Aztán, mikor már sokadszorra botlottam bele a könyvtárban bóklászva, úgy éreztem, eljött az ideje a folytatásnak.

A borító ezúttal kék, mondhatni babakék és a léghajó is rendben van rajta, mégsem igazán tetszik. Nekem a hölgy nagyon fura a mű hajával és ezzel a pózzal. Sokkal jobban szeretem, ha a borítóra kerülő modelleknek nem látszik tisztán az arca, de ez csak az én hóbortom.

Közel négyszáz oldal és a végén van egy kis leírás az írónőről és egy kis ízelítő a következő részből.

Fülszöveg:

"Alexia Maccon, Woolsey grófnéja egy kora esti órán arra ébred, hogy férje, akinek, mint minden rendes farkasembernek, illedelmesen aludnia kellene, teli torokból ordít mellette. Később el is tűnik, magára hagyva Alexiát, akinek így egyedül kell megbirkóznia egy egész természetfeletti regimenttel, akik már ott várják lakása küszöbén; az űzött szellemek seregével, és Viktória királynő haragjával. Ám Alexia fel van fegyverezve: van egy legújabb divat szerint készült napernyője, és harapós modora. Még amikor nyomozása Skóciába, a rusnya mellények honába sodorja, és egy egész farkas falkával kerül szembe, akkor is helytáll. Erre pedig csak egy lélektelen képes… Arra is marad ideje, hogy megkeresse elkóborolt férjét – ha akarja."

Gail Carriger ismét hozta a formáját. Még mindig vicces, még mindig nagyon angol és még mindig viktoriánus. Ez a stílus persze vagy tetszik az olvasónak, vagy nem. Én többnyire kedveltem, bár néha úgy éreztem, túl sok. Ez az érzés pedig időről-időre felütötte a fejét.

A történet ott folytatódik, ahol az első könyv véget ért. Alexia immár férjes asszony és a királynő hű szolgálója. Ez persze nem akadályozza meg abban, hogy mindenbe beleüsse talján orrát és megpróbáljon rendet tenni napernyője néhány jól irányzott suhintásával.

A könyv egy rejtély felgöngyölítése köré szerveződik, amit házastársi perpatvarok, családi viszályok és sok csészényi tea elfogyasztása tesz még illendőbbé és kívánatossá. Alexia és Lord Maccon szócsatái nem értek véget az oltárnál és ebben a könyvben általában a hálószobában záródnak. A vérfarkasok és a vámpírok mellett helyet kaptak a szellemek is, és bár nem derült ki sokkal több minden a természetfeletti lényekről, a természeten túliak titkai halmozódtak, mint kalaptartók a szekrényben.

A romantikus és a fantasy vonulata tehát rendben volt a könyvnek, a rejtély is szórakoztató volt, bár most sem csattant nagyot. A steampunk irány ellenben erősödött. Kicsit részletesebb kütyüleírások és egy botrányosan öltözködő szerelő jelenléte miatt. Nem szeretem a kütyüket, főleg ha ilyen kacifántos és extrán hosszú nevük van, így ez engem nem dobott fel különösebben.

Olvasás közben a hangulatom folyamatosan ingadozott. Egyrészt élveztem a stílust és a gúnyos szavakat, a házastársi civódással az élen, másrészt pedig fárasztott. Néha túl sok volt. Túl sok volt a szóvirág, Lord Akeldama gügyögéséről nem is beszélve, túl sok volt Alexiából, túl sok volt a viktoriánus prüdéria feszegetéséből és főleg túl sok volt Ivyből.

Lord Maccont továbbra is kedvelem (igen, még a vége ellenére is), ám a felesége sokat veszített bájából a szememben. Egyrészt bosszantott a felsőbbrendűségi tudata, amivel gyakorlatilag mindenkit lenézett, és hogy bár olyan nagyon okosnak hiszi magát, nem veszi észre a nyilvánvalókat és több ostobaságot követett el. (Tíz kérdés, rémlik?) Ráadásul lelketlenség ide vagy oda, egy cseppnyi együttérzés sincs benne, így nem is értem, hogyan képes a szerelemre.

A másik szereplő, aki kiverte nálam a biztosítékot, az Ivy. Ilyen sötét és idegesítő libát ritkán lát az ember. Hogy lehetnek Alexiával barátok? Valaki magyarázza el, mert én ezt képtelen vagyok megérteni. Ivy olyan szinten bosszantó jelenség, hogy vagy tíz alkalommal gondoltam meggyilkolására. Csak hogy néhány példát hozzak: megfojtottam volna az egyik kalapszörnyével, kilöktem volna a léghajóból, addig ütöttem volna egy hallal amíg mozog, legurítottam volna a lépcsőn stb. Nem kedvelem, cseppet sem. Remélem, valaki likvidálja a későbbiek során...

Ami a többi új szereplőt illeti, a skótokat bírtam, a feltaláló unalmas volt, sokkal többet ki lehetett volna hozni a karakteréből és megkedveltem Felicityt. Oké, őt csak azért mert okosan gonosz és végig Ivy ellen áskálódott. Bárcsak el is ásta volna a kertben.

Összegezve néha túl soknak éreztem a dolgokat ebben a könyvben, ám ettől függetlenül jól szórakoztam, míg olvastam és cseppet sem bántam meg, hogy rászántam az időt. A kötet vége pedig olyan szinten kínzó függővéggel zárult, hogy most rögtön akarom a harmadik részt.

Nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, aki olvasta és szerette a Lélektelent. Nem fognak csalódni, Ivyt viszont sajnos el kell viselni.

Kiegészítés:

A harmadik kötet, Szégyentelen címmel már elérhető magyarul. Remélem, hamarosan megkaparinthatom. Az utolsó két rész magyar megjelenéséről nincsenek pontos információim, de a Heartless (Szívtelen) már esedékes volna.

Lélektelen

Úgy néz ki, ez a hónap a "lelkes" olvasmányok ideje, ha megengedem magamnak ezt a borzalmas szóviccet. Ellentétben azonban a lelkét elvesztő másik könyvvel, a Lélektelen (Soulless) egy igazán jól sikerült alkotás.

Könyvfesztiválos szerzeményem, ám van némi személyes előtörténete. Először ugyanis egy-két éve hallottam róla, pontosabban olvastam a Könyvmolyképző Kiadó kis reklámfüzetében. Megtetszett a cím, a borító és hogy a viktoriánus Angliában játszódik. Később, mikorra a megjelenést hirdette a füzetecske, utána is olvastam és nos, elment tőle a kedvem. A fülszövegben szereplő vámpírok lelomboztak. Akkor épp nagyon elegem volt a vámpíros történetekből. (Megjegyzem, most sem rajongok értük kimondottan.) Így meg is feledkeztem róla, míg hivatalosan meg nem jelent.

A tényleges megjelenés a Könyvfesztiválon történt. (Írtam róla élménybeszámolót Könyvfesztivál 2012 címen.) Előtte pedig beharangozták, hogy a könyv írója, Gail Carriger is jelen lesz és dedikál. Nos, ennyi kellett nekem csupán, hogy minden előzetes orrhúzás ellenére kijelentsem, kell nekem ez a könyv.

Még az sem riasztott vissza, hogy a borító hátulja rózsaszín. (A jobb oldali kép azért került bele a bejegyzésembe, hogy ezt meg tudjam mutatni. Döbbenetes ez a színvilág. Amúgy a beszerzés utáni pillanatot örökíti meg, mikor simogatom és szagolgatom az új könyvemet. A frizurám persze kritikán aluli, mint mindig.)

Tehát így került életembe ez  pink könyvecske ráadásul dedikáltatva. (Bal oldali kép.) 

Most viszont már tényleg rátérek a lényegre. Fülszöveg:

"Alexia Tarabotti több okból sem élhet komolyabb társasági életet. Elsősorban azért, mert nincs lelke. Másodsorban azért, mert vénkisasszony, apja pedig olasz, ráadásul már meg is halt. Harmadiknak feltétlenül meg kell említenünk a vámpírt, aki az illemszabályokat semmibe véve, bárdolatlan módon lerohanja őt.

De hogyan tovább? Alexia kilátásai nem túl rózsásak, mivel véletlenül megöli támadóját, majd rögtön színre lép a szörnyű Lord Maccon (a nagyhangú, lompos öltözetű, de jóvágású farkasember), hogy Viktória királynő nevében fényt derítsen a haláleset körülményeire.

Míg bizonyos vámpírok váratlanul felbukkannak, mások ugyanilyen váratlanul tűnnek el, és közben mindenki Alexiára mutogat. Vajon ki tudja nyomozni, mi zajlik London legfelsőbb társadalmi köreiben? Hasznosnak bizonyul-e lélektelen mivolta, amely semlegesíti a természetfeletti erőket, vagy csak felbosszantja ezek gazdáit? És a legfőbb kérdés: ki az igazi ellenség, és van-e nála melasztorta?"

A külsőségekről még annyit, hogy nem egészen 400 oldalas és tartalmaz egy rövid interjút is a végén az írónővel. Ha már szóba jött, akkor írok róla is. Elég érdekes jelenség extra megjelenésével, viszont kedves, mosolygós természet és bár az USA-ban született, félig angol. A Lélektelen volt első regénye és azóta meglehetősen termékeny írónak bizonyult.

Mikor elkezdtem olvasni, egy dolog villant be: "nagyon angol". A stílus, a humor tipikusan angol. Ez pedig vagy tetszik valakinek, vagy nem. Nekem bejön, csípem ezt a merev lazaságot. (Igen, ez ellentmondás, de nem tudom jobban kifejezni.)

A stílus tehát tetszetős, jól megfogalmazott és gördülékeny. Ami pedig nagyon tetszett, az a korszellem. Korábban Az angyalnál hiányoltam a viktoriánus légkört, nos itt tökéletesen megkaptam. Persze egy mai embernek kissé furák lehetnek a ruhadarabok, az ételek, vagy a társalgás megfogalmazása, de aki szereti ezt a korszakot, értékelni fogja. Nekem a 19. század a szívem csücske. 

A cselekmény szépen felépített, van íve a könyvnek, amit tudok értékelni, ám semmi meglepetést nem hozott. Nagyon kiszámítható, mi húzódik meg a háttérben és hogyan alakulnak a főszereplő dolgai.

No, igen. A szereplők azok, akik a korszellem mellett viszek ezt a regényt. Mind egyedi és érdekes karakter.

Alexia egy makacs, tűzről pattant, ám meglehetősen intelligens nő, (IQ-ban magasan veri a családját) akit könnyű megkedvelni. Én amúgy is szeretem a határozott és erős nőket. A csípős megjegyzései pedig csak fokozzák természete báját. Viszont megvan ennek a karakternek a veszélye is, könnyen lehet Mary-Sue (A tökéletes, mindent megoldó karakter, aki nem hibázik.) belőle. Alexia szerencsére nem hibátlan, hála a családjából fakadó önértékelési gondoknak, amitől én csak még jobban kedveltem.

Lord Maccon a tökéletes ellenpólust adja. A ő személyisége is jól felépített, férfias és szintén szerethető. Ha pedig ez a két főszereplő egy légtérbe kerül, az olvasó feszült kíváncsisággal várja a szócsatát, esetleg valami egész mást (de ez legyen titok).

Ivy adja a legjobb barátnő szerepét, nekem azonban ő cseppet sok volt néha, meg Alexia egész családja is. Egy ideig szórakoztató, ahogy leírják a főhőst vénkisasszonynak, ám ha jobban belegondol az ember, inkább dühítő. Át tudtam érezni Alexia helyzetét, így néha kedvem lett volna lehordani az anyját vagy a testvéreit.

Lord Akeldama is színes egyéniség és szórakoztató is, engem valahogy mégsem fogott meg. Talán az zavart, hogy vámpír. (Az én szívemben pedig csak egy vámpírnak van hely: Simon.) 

Mégis minden szereplő tetszetős, korhű és a többség eléggé angol is.

Ami a műfajt illeti fantasy, ami szintén a szívem csücske, ráadásul egy egészen új megvilágítást ad. Nekem nagyon tetszett, ahogy a lélekhez kötötte a természetfelettit. A vámpírok és vérfarkasok pedig nem estek ki a szerepükből. Lehet tehát újat alkotni anélkül, hogy kicsavarnánk ezeknek a lényeknek a természetét. A lélektelen állapot pedig zseniális. Annyira jól passzol ebbe a világba és olyan sok kérdést és lehetőséget boncolgat, hogy megérdemel egy tapsot. Csupán azt hiányoltam, hogy bár a szellemeket megemlítik benne, eggyel sem találkozhattam olvasás közben.

A világ tehát korszakostól, természetfelettistől jól felépített, mint a szereplők. Amúgy meg van benn egy csipetnyi steampunk, bár tényleg csak egy leheletnyi. Az elején meg is ijedtem, hogy tele lesz mechanikus kütyükkel, de szerencsémre, épp hogy csak akad benne néhány. A léghajókat pedig kedvelem.

A besorolást egy ideig nem értettem. Arany Pöttyös könyv, vagyis felnőtteknek való, ám én szinte a könyv végéig nem tudtam, mire fel. Hiszen a történet könnyed, vidám és a harcjelenetek sem voltak kimondottan véresek. Igen, a felnőtt tartalmat a másik komponensben kell keresni, a szerelmi szálban. A megoldás tehát a következő: felnőtt könyv, mert van benn erotika. Megjegyzem, épp csak annyi, amennyit a cselekmény megkíván és az is nagyon szép, ízléses megfogalmazásban. Szóval fiatalabb olvasók kezébe is bátran adnám ezt a könyvet, nem vet véget a gyerekkoruknak.

Összegezve a Lélektelen egy szórakoztató könyv. Azoknak ajánlom, akik kedvelik a viktoriánus korban játszódó történeteket és a fantasyt. Továbbá azoknak, akik nem rettennek vissza az angol humortól. (Tudom, ezt nem mindenkinek a gyomra veszi be.)

Ízelítő Carriger stílusából:

"A vacsorát egy apró osztrigákból jégágyon összeállított és hűtött citromkrémmel kísért csendélet vezette be. Miss Tarabotti, akit a nyers osztrigák kellemetlen mértékben emlékeztettek a orrváladékra, eltolta magától a puhatestűeket, és félig leeresztett pillái alól elrettenve figyelte, amint Lord Maccon elfogyaszt belőlük tizenkettőt."

 Van a dedikáláson kívül még egy dolog, ami számomra kedvessé tette ezt a könyvet. 

A Könyvfesztiválon osztogattak szórólapokat, amiknek a kitöltésével nyerni lehetett. Nem is akármit, hanem a könyvhöz készült bögrét. Bár nem sok reményt fűztem a dologhoz, hiszen csak öt bögre várt kisorsolásra és volt vagy ezer jelentkező rá, szerencsésnek bizonyultam. Nagyon ritkán esik meg velem hasonló, úgyhogy becsben tartom.
A képen a nyeremény bögrém látható a könyvem társaságában. Nagyon imádom és bár egész csinos bögregyűjteményem van és igyekszem nem csupán egyet használni közülük, ez a bögre mégis meglehetősen sűrűn kerül a kezembe. Stílusosan kineveztem teázós bögrének.

Technikai információk:

Ó, igen, egy újabb sorozat. Mély levegőt veszek és nem dühöngök rajta.

A Napernyő Protektorátus öt kötetből áll. Első része a szóban forgó Lélektelen, amit négy másik könyv követ. (Changelless, Blameless, Heartless, Timeless) A teljes sorozat elérhető angolul, míg a magyar kiadás folyamatban van. A kiadót ismerve a második részre egy évet valószínűleg várni kell.

Beszerzem-e? Talán, ha lesz rá pénzem és nem lesz más, nagyon akart kötet. A könyv ugyanis bár jó szórakozást nyújtott, kedvencem nem lett és a lezárás is tökéletes, önmagában is megállja a helyét.

Carriger amúgy 2013-ban elkezd egy új sorozatot, a Finishing School-t, ami négy kötetet foglal magába. Mondtam én, hogy termékeny író.