A következő címkéjű bejegyzések mutatása: I.P.C.. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: I.P.C.. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. szeptember 9., kedd

Nefertiti

Egyik kedves olvasóm ajánlotta ezt a könyvet. (Az illető jelentkezhet egy köszönömért.)
A borító nagyon szép és a belső kivitelezésre sem eshet panasz, a kiadó tehát remek munkát végzett. Piros pont a lábjegyzetekért és a szójegyzékért.
Közel ötszáz oldal, mégis gyorsan lehet haladni vele.
Fülszöveg, ami talán egy kicsit sokat árul el:
"Nefertiti és húga Egyiptom egyik leghatalmasabb családjának két lánya, amely lánygyermekeit évszázadok óta fáraókhoz adja nőül. Az ambiciózus és gyönyörű Nefertiti sorsa az, hogy a vonzó, ám lelkileg instabil fáraóhoz, IV. Amenhotephez menjen feleségül. Környezetükben mindenki reménykedik, hogy a fiatal lány képes lesz megakadályozni, hogy férje hátat fordítson Egyiptom isteneinek és egy addig ismeretlen napistent, Atont emelje fölébük. Ám Amenhotep akármennyire szereti is a feleségét, nem mond le tervéről. Nefertiti pedig nem nyugodhat meg, míg meg nem ajándékozza férjét és országát egy fiú trónörökössel. Csak erre tud gondolni, így nem veszi észre, hogy a nagy hatalommal bíró papság és a katonaság lassan férje ellen fordul. Csupán egyvalaki van olyan okos és bátor, hogy felismerje a kialakult helyzet komolyságát, és mindezt el is merje mondani a királynénak – a húga, Mutnedzsmet.
A komoly, megfontolt lány nővérével ellentétben sosem vágyott hatalomra. Csendesen, békében szeretne élni a férfival, aki meghódította a szívét. Ám Nefertiti ragaszkodik hozzá, hogy húga politikai érdekeket szem előtt tartva válasszon magának férjet.
Mutnedzsmetre nehéz feladat vár: meg kell találnia a boldogságot, ám ehhez szembe kell szállnia nővérével."
Nefertitit gondolom senkinek sem kell bemutatnom és bár az ő neve szerepel a könyv címében, mégsem egészen róla szól. A főszereplő ugyanis a húga, Mutnedzsmet (későbbiekben csak Mutni), az ő szemszögéből íródik a történet.
Ez a könyv történelmi regény, vagyis a fikció és a valóság mértékletes keveréke. A szereplők valóban léteztek, ám a gondolataikat, érzéseiket és az események nagy részét az író fantáziája teremtette, vagyis szórakoztatásra és nem ismeretterjesztésre készült.
Michelle Moran érezhetően felkészült a témában és most nem csak az alapvető történelmi tényekre gondolok, hanem az apróságokra is. Ilyenek voltak a fejeztek elején megjelölt hónapok, a szövegbe ékelt egyiptomi kifejezések és Mutni gyógynövényei.
Nem tudom miért, de eddig minden gyógynövényszakértő főhősnő megnyert magának és ez most sem volt másképp. Mutni, bár az elején egy naiv kislány, könnyedén megszerethető. Olyan karakter, akiért lehet izgulni, akinek boldogságáért drukkol az olvasó.
Természetesen a többi szereplő is ki van dolgozva Nefertitivel az élen. Nefertiti azonban inkább negatív karakter volt a szememben. Annyira önző, arrogáns és ostoba volt, hogy nem tudtam nemhogy kedvelni, sajnálni sem. Magának kereste a bajt, mégis mindig talált valakit bűnbaknak.
A történet érdekes és szórakoztató, de néha elegem lett a sok ármánykodásból és a királyné viselkedéséből. Mutni egy szent, hogy ennyit eltűrt, én már régen leléptem volna egy jóképű katonával, de ő maradt és megtette a kötelességét. Talán épp ebben a kötelességben van a könyv legjobb tulajdonsága, a mondanivaló.
A családi összetartás és a testvéri szeretet végig jelen van a történetben. Bármennyire is elnyomták Mutnit (mert bizony nem becsülték eléggé) a családja igazán irigylésre méltó. Nem azért, mert ilyen sokra vitték, hanem mert végig egységet alkottak és a háttérből is gondoskodtak a másikról. Viszont ennek az egységnek a céljai néha a benne foglaltak egyéni céljaival kerültek szembe, ettől azonban csak még reálisabbá vált. 
A történet nagyon valóságízű, a szereplők hús és vér emberek, hibáznak, Ámon ad nekik jót és rosszat egyaránt, így cseppet sem tűnnek távolinak. Még akkor is közel érzi magához őket az olvasó, mikor fáraókká, szinte istenekké válnak. Sőt, talán épp akkor a leginkább.
A könyv másik mondanivalója a hatalom. A hatalom, amire olyan sokan vágynak, ami teljesen elszédítheti az embert és aminek megtartása mindig nagy áldozatot követel. Mivel sosem vágytam hasonlóan ambiciózus dolgokra, nem teljesen tudtam megérteni, miért. Miért kell mindent megtenni (hazudni, ártani másoknak, átgázolni embereken) csak azért hogy megtarthassák a látszatbeli fölényüket. A hatalom ugyanis illékony dolog, könnyedén kicsúszik az ember ujjai közül és ha ezért valaki mindent feláldoz, a végén nem marad neki semmi.
A könyvnek tehát kifejezetten pozitív üzenetei vannak, és hogy ezek elérjék az olvasót bizony szükség van az intrikákra és árulásokra, mert a hibákból lehet a legjobban tanulni.
Összességében tetszett a könyv, remek volt a stílusa és a mértéke, ahogy a történelmet és vallást vegyítette az élet hullámvölgyeivel. 
Bátran ajánlom mindenkinek, különösen azoknak, akik Egyiptomról szeretnének olvasni, akik szívesen bepillantanak a hatalmi játszmákba és akik szeretik a családtörténeket. Garantáltan nem fognak csalódni, ahogy én sem csalódtam.

Extra:
Michelle Moran szerencsére folytatta az írást. Eddig további három könyve jelent meg magyarul. Ebből kettő szintén ókori témát dolgoz fel és szintén az I.P.C. kiadó gondozásában jelent meg. Az eretnek királyné akár a Nefertiti folytatásának is tekinthető, bár teljesen különálló kötet, más szereplőkkel. A Kleopátra lánya pedig ha úgy tetszik időrend szerint ennek a folytatása is lehetne.
Moran az ókor után a 18. század felé fordult Madame Tussaud című könyvével, ami a Geopen kiadó jóvoltából olvasható magyarul.
Mivel tetszett az írónő stílusa, szívesen olvasnék még a tollából.

2014. augusztus 31., vasárnap

Árnyak a Níluson

Hirtelen felindulásból vettem ki ezt a könyvet a könyvárból. Megtetszett a cím és a fülszöveg alapján érdekesnek tűnt. A borító azonban cseppet sem fogott meg. Kicsit mesterkélt a hölgy a túl sok sminkjével és a háttér piramisai kaphattak volna nagyobb teret is.
480 oldal, ám a utolsó tíz lap írói megjegyzéseket, köszönetnyilvánítást és egy kis reklámot tartalmaz.
A címoldal grafikája és a fejezetek eleji Hórusz szeme, illetve a fejezetek közben fel-felbukkanó piramisok kifejezetten tetszettek. A kiadó tehát jó munkát végzett, piros pont a lábjegyzetekért.
Fülszöveg:
"Jessica Kenton az éjszaka közepén kisöccse rémült sikolyára ébred, s mikor másnap reggel nem találja őt a szobájában, csak annyit mondanak a szülei róla, hogy elment. Soha többé nem beszélnek róla. Húsz évvel később, Jessie-t ugyanaz a rémálom gyötri. Valójában sosem heverte ki, hogy gyerekkorában elszakították imádott öccsétől… és most eltűnik másik testvére is, a régészettel és egyiptológiával foglalkozó Timothy. Jessie elhatározza, hogy ezúttal akár élete kockáztatásával is megtalálja a testvérét. Tim misztikus, mások számára megfejthetetlen nyomokat hagy nővérének, melyek a gyönyörű és lázongó Egyiptom veszedelmes sikátoraiba és sivatagába vezetnek. Szerencsére Sir Montague Chamford, az elszegényedett arisztokrata felajánlja a segítségét a szorult helyzetben lévő lánynak. Kairó és Luxor árnyas utcáin, s a sivatag engesztelhetetlen pusztaságában azonban a bosszú is lecsapni készül rájuk."
A fülszöveg alapján kalandos családtörténetre számítottam. Nos, család volt benne, kaland is egy csipettel, ám nem teljesítette a hozzá fűzött reményeimet.
A történet két helyszínen és több szálon, több nézőpontból fut. Nagyjából a feléig Angliában haladnak az események, majd pedig Egyiptomban. Utóbbi jóval érdekesebbnek bizonyult, míg az előbbi álmosan esős volt, akár London.
A főhős, Jessica fejezetei nekem elég vontatottnak tűntek, még Egyiptomban is lassan haladtak, amin nem segített sokat a hölgy személyisége. Kissé paranoid, kissé fura és totálisan érdektelen. Nem volt benne semmi, ami megfogott volna, így pedig nem is tudtam megkedvelni. Végig semleges volt számomra, ami tekintve hogy ő lenne a főszereplő, nem volt túl biztató.
A többi karakter már egy fokkal jobb volt, Monty néha fel tudta kelteni az érdeklődésemet és Tim is érdekesnek tűnt (bár az ő gondolataiba épp nem pillanthatott bele az olvasó). A főnyeremény azonban Georgie volt. Az ő fejezetei voltak igazából azok a részek, amik miatt olvastam ezt a könyvet.
Georgie nagyon érdekes karakter, tetszett, hogy az írónő bőven adott neki teret, hagyta szépen lassan kibontakozni. Minden különcsége ellenére (vagy pont ezekért) ő lett a kedvencem a könyvben, érte tudtam izgulni, vele lehetett szimpatizálni és végig fenntartotta az érdeklődésemet. Sőt, miatta nem tudom lehúzni ezt a könyvet. Georgie kétségkívül feldobta az amúgy elég ponyvaízű kötetet.
A helyzet ugyanis az, hogy a nyomozás harmatgyenge volt. A fő konfliktushelyzet vagyis a kincskeresés még elment volna, ám ez a monyozás a Sherlock morzsák után agyonütötte az egészet. A Tim által hagyott nyomok enyhén szólva gagyik voltak és mind csak a  véletlenen múltak. Véletlenből pedig bőven több mint elég volt ebben a könyvben. Ezek a mozzanatok teljesen kiejtik az olvasót a könyv világából, már ha sikerül egyáltalán belemásznia egy kicsit. Én végig távolságtartással kezeltem a sztorit és a fejemet fogtam, ha valami "Na, ne már! Ilyen nincs!" felkiáltásra késztetett. 
A könyv végére pedig megszaporodtak ezek a felkiáltások, mert kezdtem úgy érezni, hogy nem egy gyenge krimit olvasok, hanem valami szappanoperát a sok kapcsolati szál miatt. 
No, de hogy valami jót is mondjak a könyvről, megjegyzem, hogy Kate Furnivall stílusa teljesen rendben van. Olvasmányos, jól adja a korképet és kifejezetten érdekes dolgokat is megoszt az olvasóval 1932 társadalmáról és politikai viszonyairól. Kár, hogy nem ezeken volt a hangsúly.
Ez a könyv ugyanis jó lehetett volna, ha mondjuk megmarad családregény vonalon és végig a Kenton család háza táján tartja az olvasókat és mélyebb bepillantást enged a szennyesbe. Vagy egyiptomi vonalon is jó lehetett volna, ha Tim a főhős és csak az ő kalandjai kerülnek reflektorfénybe. Ezek jóval izgalmasabbak lettek volna, mint Jessica ostoba csatangolásai. Sajnos, egyik szál sem lett rendesen bemutatva, csak bele-belecsípett az írónő és egy kissé cukormázas, kissé sivatagosan száraz tucat család-romantikus regényt gyúrt belőle némi krimi utalással.
Összességében tehát nem fogott meg. Georgie és a remek korkép miatt azt mondom, el lehet olvasni, (olvastam már jóval rosszabbat is, de fényévekkel jobbat is) de az sem nagy veszteség, ha valakinek kimarad.
Kifejezetten romantikus családregény rajongóknak ajánlom és azoknak, akik mindent szeretnek, amiben van egy kicsi Egyiptomból.

Kedvenc idézet a könyvből:
"Az ember könyvtára magánjellegű, nem arra való, hogy mások kényükre-kedvükre kotorásszanak benne. Olyan sokat elárulnak rólunk a könyveink."