Párizs szólóban

Jojo Moyes azon romantikus történetírók közé tartozik, akiket kedvelek. Több könyvét olvastam, volt ami nagyon tetszett, volt ami kevésbé, és olyan is akadt, ami nem nyert meg. A stílusa azonban mindig olvasmányos, és időnként jólesik könnyed, romatikus történetet olvasni.

A borító nagyon tetszik, konkrétan cuki. Minden rajta van, ami klasszikus, nőknek szóló, romantikus történet kelléke lehet a macskaköves úttól a könnyed, nyári esőig.

Terjedelemre meglepően vékony, mindössze 332 oldal, ami nem tűnik soknak, főleg ha hozzátesszük, hogy összesen 11 novellát foglal magába. Igen, ez most rendhagyó módon nem regény, hanem novelláskötet.

Fülszöveg:

"A Párizsba induló Nellt sunyin cserben hagyja barátja, így egyedül érkezik a világ legromantikusabb városába.Két párizsi szerelmespár számára, akiket közel egy évszázad választ el, a házasság még csupán szerelmük történetének első fejezete."

A fülszöveg valójában csupán az egyik történet, a kötet címét is adó utolsó novella összefoglalása. Szóval, ha valaki ez alapján szeretné megítélni ezt a könyvet, ne tegye. Inkább járjon kicsit utána a többi történetnek is, amihez rögtön adok is egy kis segítséget.

A kötet felépítése keretes. Az első és az utolsó történet hosszabb, jobban kidolgozott, és szerintem ezek követik legjobban az írónő megszokott stílusát. A közöttük helyet foglaló további kilenc novella jóval rövidebb és sokkal felejthetőbb. 

A köszönetnyilvánításban Moyes megjegyzi, hogy hálás azoknak, akik először tették közzé ezeket a történeteket. Tehát ezen novellák szerepeltek már magazinban, rádióban és egyéb fórumokon. Ez pedig jó magyarázatot ad a történetek kuszaságára és a helyenként kurtán furcsa, semmitmondó, vagy néhol közhelyesnek is nevezhető cselekményre. Én ugyanis cseppet összedobáltnak éreztem ezt a kötetet, és csupán néhánynál éreztem úgy, hogy megérte a nyomdai fáradtságot, pedig még ezen jobb alkotások sem tetszettek igazán.

Számomra nagy csalódás volt ez a kötet. Nem azt a könnyed, romantikus kikapcsolódást kaptam tőle, amit vártam. Ráadásul a történetek nagy részét lehangolónak találtam, ami erős kontrasztba helyezte számomra az olvasási élményt a fenti cuki borítóval. Rögtön ki is fejtem minden egyes novelláról a véleményemet.

Nászút Párizsban

A kötet nyitó története, ahogy már írtam, hosszabb és részletesebb. Két idősíkon halad, és két mézesheteket töltő, fiatal házaspár megpróbáltatásait meséli el Párizsban. Oké, valójában a fiatalasszonyok megpróbáltatásait, mert nekik nem úgy alakul a házas élet, ahogy elképzelték, míg az urak elvannak, egészen újdonsult feleségük kifakadásáig. Számomra a múltban játszódó történet jobb volt, érthetőbb és kevésbé butus, mint a modern. Összeségében mégis úgy fejeztem be, hogy hát, ez nem egy különösen jó vagy érdekes történet az írónőtől. Aztán persze gyorsan rájöttem, hogy a további novellákhoz képest, ez bizony jónak számít.

Mégsem a szegényes olvasási élmény miatt haragszom erre a történetre, hanem mert, mint később megtudtam, ez az írónő korábbi regényének (Akit elhagytál) előzménye. Utána kellett olvasnom, hogy erre rájöjjek, pedig azt a regényt nagyon szeretem. Egyszerűen nem ismertem meg a szereplőket, és nem kapcsoltam össze ezt a könnyed házasság eleji cívódást azzal a szépen kidolgozott és izgalmas történettel. Ez persze nem csoda, mert egész más személyiségnek tűntek itt a hölgyek, mint abban a regényben. Ráadásul teljesen felesleges volt ezt a könnyed kis sztorit ráírnia korábbi karaktereire, mert semmit sem tett hozzá sem a novella, sem a regény élvezetéhez. Pusztán hatásvadásznak és feleslegesnek éreztem, így még az a kevés szimpátiám is csorbát szenvedett, amelyet olvasás közben a novella iránt éreztem.

Tweetek erdejében

Ez talán a leginkább klasszikusnak mondható novella a kötetben. Rövid, tömör és van egy csattanó a végén. Azonban hiába próbált az írónő belecsempészni picurka mondanivalót a média világáról, meglehetősen érdektelen a sztori. Szerintem ennek a történetnek egy internetes női magazinban van inkább a helye, mint egy novelláskötetben.

Volt néhány novella, ami természetét és véleményemet tekintve nem különbözött egymástól, ezeket egy csokorba fogva szeretném összesíteni. Róluk van szó: Délutáni szerelem; Járt út; Krokodilbőr cipő; A tavalyi kabát és Tizenhárom nap John C.-vel.

Ezeknek a novelláknak egyszerű a receptje: egy középkorú, házas nő belefárad kicsit hétköznapi életébe, unja a férjét, és megcsapja kicsit a kapuzárási pánik, aztán jön valami, ami kizökkenti, ám a végén mégis boldogan visszatér abba az életbe, amelyet a történet elején hevesen bírált. Számomra ezek a történetek voltak a kötet mélypontjai. Klisések, semmitmondóak és rettentően lehangolóak. Mind azt sugallta nekem, hogy X évnyi házasság után minden nő unalmas lesz, amitől boldogtalan és picit megzizzen, hogy aztán mégis maradjon ebben a pocsolyának érződő életvitelben. Hát, köszönöm szépen, bíztató kilátások.

Mindegyik nőt idegesítőnek találtam, míg a férfjeiket konkrétan sajnáltam. A hölgyek ugyanis képtelenek voltak kommunikálni az urakkal, nem mondták el, hogy boldogtalanok, hogy mást szeretnének, hanem sodródtak az árral némán, ami számomra kifejezetten dühítő volt. Így pedig szegény pasasok, akik valaha biztos jobban teljesítettek ennél - hiszen minden kötet végén rájött a hölgy, hogy a férje mellett a helye - mit sem sejtettek a gondokból.

Lehet, hogy idősebb, hosszabb ideje házas, női olvasok számára élvezhetőek ezek a történetek, de én falra másztam tőlük vagy a koromból vagy a teljesen más világnézetemből adódóan.

Rablás

Ez a novella a Stockholm-szindróma éke és a gagyi, romantikus női vágyak csúcsa. Beleszeretni a betörőbe, hát nem romantikus és szexi? Nem! Nagyon nem! Ez egy kifejezetten beteg dolog, vagy egy Zs kategórás pornó felvezetője. Szerencsére az írónő csak ezt a bizonyos felvezetést írta meg, és a csaj nem bújt ágyba a rabló úrral míg annak fején volt a harisnya... Ez is olyan novella, amit nem értek, hogyan kerülhetett nyomtatásba.

Két történetet (Margot és A karácsonyi lista) ismét egy kalap alá szeretnék vonni, mert mindketten a karácsonyi giccs kategóriájába esnek. Furcsa, hogy bár nem rajongok a giccsekért és nincs is karácsonyi hangulatom így nyár végén, mégis sokkal jobban csúsztak, mint a korábbi történetek. Ezek ugyanis giccs ide vagy oda, aranyosak, pozitívak, amivel máris sokkal jobb kedvre derítettek, mint a többi. Ha ez a novellás kötet romantikus, karácsonyi novellákat tartalmazna csak, azt mondanám oké, nem kár értük a papír, ám így kicsit kilógnak a sorból.

Párizs szólóban

A kötet címét is adó történet az utolsó, a leghosszabb, a legkidolgozattabb és talán a leginkább műfajba vágó. Már ha az ember abból indul ki, mint én, hogy ez egy könnyed, romantikus könyv. Persze nem mentes a kliséktől, kiszámítható, de nem tudok rá haragudni miatta. Ez a történet tetszett a legjobban, mert az előtte elolvasott novellák (leszámítva a karácsonyi sztorikat) felbosszantottak és kedvemet szegték. Ez viszont olyan volt, mint a borító: cuki.

Összeségében tehát hatalmas csalódás volt ez a könyv. Ez volt a legrosszabb olvasmányom az írónőtől. Őszintén szólva teljesen feleslegesnek éreztem ezeket a történeteket így összefogva kiadni. A többség bőven megmaradhatott volna a magazinok és internetes oldalak kiegészítő tartalmainak. Esetleg az utolsót gondolhatta volna át jobban, részletesebben, hogy kicsit nagyobb terjedelemben, szólóban kiadja.

Unatkozó háziasszonyoknak ajánlom, mivel a történetek többsége boldogtalan háziasszonyokról szól, talán ők megtalálják benne a szórakoztató elemeket, amelyeket nekem nem sikerült meglelnem. Ha viszont valaki kifejezetten cuki és romantikus történetre vágyik, keresse máshol.

Nász és téboly

 Az Ambrózy báró esetei sorozat negyedik kötete ránézésre épp olyan, mint a többi. A borító megszokott a kalapos hölggyel és a meggyűrt fotográfia hatással, illetve vastagságra is beállhat a sorba közel ötszáz lapjával. Igaz, nincs annyira terjedelmes, mint a harmadik kötet, ám ez nem is baj.

A külcsín tehát megszokott, ám a belbecs hagy maga után némi kivetnivalót. Rögtön ki is fejtem, de előtte fülszöveg:

"1894 kora tavaszán a fiatal Ambrózy Richárd báró elveszítette bal karját, és vele lelkének azon részét is, mely gyöngéd érzelmekre tette képessé. Ama borzalmas éjszaka hét esztendővel később még mindig sötét árnyat vet az Osztrák-Magyar Monarchia legismertebb magánzó detektívjének életére, és ha ez még nem volna elég, a múlt kísértetei ismét felbukkannak.

1901-ben Ambrózy báró nősülni készül, ám az oltárhoz vezető utat hátborzongató gyilkosságok sora szegélyezi. Vajon képes lesz-e Mili kisasszony, a detektív hű társa és tanítványa egyszerre megküzdeni a régmúlt és a jelen szörnyetegeivel?

Nem kétséges, hogy igen, hisz rafinériája és makacssága végtelen – ám az már közel sem tudható ily biztosan, hogy közben ő maga mit veszít el."

A történet ott veszi fel a fonalat, ahol az előző rész letette. Aki olvasta, az tudja, hogy egy meglehetősen gonosz függővégnél. A felütés tehát izgalmas, főleg, mert a nagy kérdést, hogy mégis kit vesz nőül a báró, az író megfejelte egy bűnténnyel, ami kifejezetten tetszetős. A történet így remekül indult, és más irányt mutatott, mint az ember várta, ami dicséretes.

Hogy az olvasó megkaphassa a fülszövegben ígért teljes képet a múlt titkairól, a könyv ezúttal is két szálon és két idősíkon halad. Egyrészt a jelenben az esküvői előkészületekkel Mili szemszögéből, másrészt a múltban Richárd nézőpontjából. Igen, a báró végre több hangot kapott. Ez pedig teljesen rendjén is van, amíg az olvasó cirka száz-százötven oldal után rá nem ébred, hogy ezt a nyomozást bizony Ádám és Éva idejében kezdjük. Itt merült fel számomra az első probléma, a rettentően túlnyújtott felvezetés. Őszintén szólva időnként nagyon untam, főleg a kisasszony szemszögét. A múlt titkát ugyanis össze lehetett volna foglalni három fejezetben, míg az esküvő előkészületeit legfeljebb kettőben. Csakhogy ez nem így alakult, így Richárd "sötét múltjának" hosszúra nyújtott előzményei mellett végig kellett rágnom magam Mili se veled, se nélküled lányos nyafogásán, amit csak egy-egy előkerült hulla tett időnként érdekessé. 

Tudom, tudom, boszorkány vagyok, amiért gyilkosságokra van szükségem, hogy élvezetesnek találjam ezt a könyvet, csakhogy ez egy krimi. A krimi veleje pedig a gyilkosság, és minden fiatal fruska szereplő ellenére, ez a történet bizony nem egy lányregény. Sőt, megkockáztatom, hogy nem is romantikus a szó szerelmi értelmében. Ezzel pedig el is jutottunk a valódi problémámig, mert a terjengősség nálam bocsánatos bűn, az átgondolatlanságot azonban főben járó vétségnek érzem. Ezt azonban nem tudom kifejteni cselekményleírás nélkül, szóval Vigyázat Spoilerek!

Mivel úgy éreztem, hogy a történet szerelmi szála, ami egyébként cérna vékonyságú, mert Mili időnkénti sóhajtozásában kimerül, teljes mértékben mellékes, egy idő után nem különösebben érdekelt a kikényszerített házasság kérdése, csak a nyomozásra fókuszáltam. Reméltem ugyanis, hogy egy csavaros és izgalmas titok bújik meg a múltban, ami sejthetően egy rosszul végződött románcban gyökerezik. Eddig stimmeltek is megérzéseim, kiderült, hogy Richárd volt szerelmes ifjú, és izgalmas módon veszítette el a karját. (Nagyon tetszett, hogy az író nem a kézenfekvő módját választotta a végtagvesztésnek.) Csakhogy a múlt és jelen szálainak összevarrása rettentően hányavetin sikerült. Oké, a báró exe legyen a hunyó és álljon bosszút, de legalább okot adjanak neki. Konkrétan mintha Richárd első szerelmének két személyisége lenne, a normális, szerelmes lány, aki kicsit sáros, és az őrült fúria, aki logikátlan, érthetetlen és indokolatlanul vétkes minden súlyosabb bűnben. Egyszerűen nem volt motivációja a "bosszúra", hiszen a báró nem ártott neki, és ezt hét éve még tudta is, azért mentette meg a férfi életét... De tegyük fel, beverte a fejét, megzakkant, úgyis mentálisan terhelt családból származott. Richárdnak azonban nincs ilyen mentsége arra, hogy a legokosabb nyomozó a székesfővárosban a kisujját sem mozdította, hogy szerelme halálának körülményeit felgöngyölítse. A makacs pasas, aki mindig mindent maga akart elintézni, és aki hót szerelmes a csajba, megelégszik egy összecsapott rendőrségi jelentéssel. Hol van itt már megint a logika? Gondolom elgurult a fűben, mint a fent említett hölgynek az esze... No, de ha nem lenne elég a "bosszú" érthetetlensége (illetve a kérdés, hogy miért pont 7 év után jut a hölgynek eszébe bosszút állni a semmiért), az egészet megfejelte egy indokolatlanul nyálas lezárás. Richárd szerelmi vallomását annyira éreztem reálisnak, mint exbarátnője fejre pottyanás utáni viselkedését. Sajnálom, de én egy picurka kémiát sem éreztem a két főhős között. (Igen, az előző rész végén az idősebbik lánynak drukkoltam, bár sejtettem, hogy nem lesz igazam.)

Spoilerek vége!

Összességében én ezt a bűnügyet nagyon átgondolatlannak éreztem. Mintha az írónak is feltűnt volna, hogy nincs meg a kellő romantikus szikra a főhősök révbe éréséhez, ezért gyorsan kanyarított köré egy zsarolást, aztán elsodorta a következetlenség árja. A cím legalább ezúttal is találó, túl sok itt a tébolyodott karakter. Pedig akadtak remek alapanyagok, mint például Kaméleonka, hogy egy logikus történet kerekedjen belőle, de sajnos csalódnom kellett. Nekem tehát ez a rész nem tetszett, nyomába sem ért az előző három kötet összeszedettségének.

Tudom, az Ármány és kézfogó függővége bosszantó, ám aki szereti Richárd hideg logikáját, inkább ott álljon meg, mert ebben a részben nem fog sokat találni belőle. Ha viszont az olvasó romantikus lelkületű, és jobban érdekli Mili szerelmi élete, mint egy gyilkosság felderítése, olvassa el nyugodtan ezt a részt is, a cukormázas lezárás úgyis a kedvére lesz.

 

Kiegészítés:

 Ahogy az előző kötetnél írtam, az író nem állt le, az eredetileg trilógiának tervezet történetet (Bárcsak úgy maradt volna!) megtoldotta egészen a hatodik részig. Legalábbis jelenleg itt tart, aztán ki tudja, lesz-e hetedik és nyolcadik kötet is. Ami viszont biztos, az ötödik részt (Szer'usz világ) már nem fogom elolvasni. Nem csak azért, mert csalódtam Richárdban, hanem azért is, mert Márika a következő rész főhősnője és narrátora. Ha pedig van valami, ami nagyon idegesített ebben a történetben, az a kislány fecsegése. Lehet megkövezni, de nekem egyáltalán nem szimpatikus a karaktere főleg szófordulata állandó ismétlésével. Viszont, ha nyomtatásba kerül további kiegészítő novella, mint a Beretva és tőr, illetve a Bitó és borostyán, annak szívesen adnék még esélyt, mert számomra a báró estei egy századfordulós krimisorozat és nem habcsókos lányregény.

Vörös Nővér

Szeretem Mark Lawrence könyveit. Az előző két trilógiáját (A Széthullott Birodalom és A vörös királynő háborúja) nagy lelkesedéssel olvastam, így mikor meghallottam, hogy egy újabb három kötetes alkotást tesz le az asztalra, örömmel kezdtem szemezni vele.

Az Ős könyve trilógia első kötete nagyon mutatós. Tetszik a borító, ami nem mellesleg remekül passzol a történethez, és 544 lapjával az írótól megszokott terjedelemre nyújtózik.

Fülszöveg:

"A Kegyes Irgalom Kolostorában fiatal lányokat képeznek gyilkosokká. Némelyik gyermekben kiütközik az ősi vér, ritka képességekkel ruházza fel őket, amelyeket halálos vagy misztikus erejűvé csiszolnak-edzenek. Ám még a kard és az árnyak mesternői sem fogják fel igazán, milyen kincsre bukkantak, amikor Nona Grey a csarnokaikba került.
A vérfoltos ruhájú, kilencéves Nonát a bitófa árnyékából ragadják el. Gyilkossággal vádolják, ám ő valami sokkal rosszabbat követett el. Tíz év szükséges ahhoz, hogy a penge és az ököl használatára kitanítsanak egy vörös nővért, ám Üveg apátnő szárnyai alatt sokkal többet el lehet sajátítani pusztán a halál művészeténél. Osztályában Nona új családra – és új ellenségekre – lel.
Bármily biztonságos és elszigetelt is legyen a kolostor, Nona számára nincs menekvés titka és erőszakos múltja elől, amely ezer szállal kötődik a hanyatló birodalom összes sötétségéhez. Érkezése régi viszályokat hív újra életre, kegyetlen küzdelmeket szít az egyházon belül, és még a császár figyelmét is magára vonja.
Miközben haldoklik a nap, és a jég egyre előbbre nyomul, Nona Greynek úrrá kell lennie belső démonain, hogy azokra szabadíthassa őket, akik az útjába állnak."

Először is meg kell jegyeznem, hogy ez a történet egy új világban játszódik, és nem abban, ami a két korábbi trilógiának helyet adott. Számomra ez egyszerre volt sajnálatos, mert nagyon kedveltem azt a világot, és már remekül ki is ismertem magam benne, és üdítő, mert értékeltem, hogy a szerző mert valami teljesen újba belekezdeni. Azért Lawrence nem hazudtolta meg magát, és ez az új világ hasonló alapokon áll, mint az előző, vagyis elbukott egy technikailag fejlett civilizáció (amelynek nyomai természetesen itt-ott felbukkannak), és kifejlődött helyébe egy új, ami középkori viszonyokkal rendelkezik egy kis mágiával fűszerezve. Persze a bukás oka teljesen más, az összhatás azonban ugyanaz a különleges fantasy és sci-fi egyveleg, ami az író védjegye.

Az újdonság hatását tovább fokozta, hogy ezúttal női főhőst választott, és ellentétben a korábbi férfitöbbségű szereplőgárdával, itt a női karakterek domináltak. Szóval minden adva volt, hogy ezt az új trilógiát gyorsan és könnyedén megszeressem. Csakhogy valami hibádzott. Mielőtt azonban rátérnék arra, ami végül mégsem nyerte el szimpátiámat, gyorsan összefoglalom, mi az, ami egyébként nagyon tetszett.

Tetszett az új világ és a rengeteg kérdés, amit felvetett. Lawrence olyan könnyedséggel mutatja be a dolgokat, mintha alapvető lenne, hogy az olvasó érti, miről van szó. Ettől pedig a háttérvilág felépítése könnyed és egyáltalán nem szájbarágós. Nem kell hosszú oldalakon át történelmi leckéket venni, hanem elég felcsipegetni a fejezetekben elejtett mondatokat. A világ így egyszerre otthonosnak és rejtélyesnek hat, és én ezt nagyon kedveltem.

Nagyon tetszett a vallási szál. Egyrészt ott volt az összes klisé, amit egy harcos kolostorba bele lehet sűríteni. Másrészt adva volt az elmaradhatatlan prófécia és a kiválasztott, hogy klasszikus legyen az alap konfliktushelyzet felütése. Az író azonban nem elégedett meg ennyivel, csavart rajtuk, így a történet teljesen eltért a szokványos iránytól, amit a fent említett megszokottnak ható elemektől várni lehetett. Remek húzás volt, növelte a történet valóságosságát. A mágia is tetszett, bár még nem bontakozott ki teljesen. Azonban nyitó kötetként bőven megelégedtem azzal, amit nyújtott. Morzsáiban is logikusnak és szépen felépítettnek hatott.

Szóval általánosságban elmondhatom, hogy elégedett voltam a könyv felépítésével, azonban még így is nagyon kevésnek éreztem. Oké, magasak voltak az elvárásaim Jorg és Jalan után, ám ez szerintem nem mentség a könyvnek. A helyzet ugyanis az, hogy időnként én bizony unatkoztam. Untam a cselekményt, ami bár próbált feszes maradni, időről-időre megereszkedett, untam a karaktereket, mert néhol tölteléknek és érdektelennek éreztem őket, illetve rettentően untam az iskolát.

"Ha valaki ért valamit, el kellene tudnia magyarázni: ha viszont nem érti, akkor nem lenne szabad tanítania."

Félreértés ne essék, kifejezetten szeretem az iskolában játszódó történeteket, ha azok szórakoztatóan vannak tálalva, és mindig akad egy-egy kaland, ami feldobja őket. Itt viszont egyáltalán nem éreztem, hogy szórakoznék. Kötelességtudóan kísértem a főhősöket órára, hallgattam bele a tananyagba, és néztem ahogy alszanak, esznek, fürdenek, edzenek és csevegnek. Csakhogy mindez olyan nyögvenyelős volt. Nekem ugyanis ehhez a kissé fagyos világhoz cseppet sem passzolt a kislányok iskolai apró-cseprő élete. Ráadásul úgy lelassította ez a sok tanóra a cselekményt, hogy nagyon nehézkesen tudott csak fordulatszámot váltani, amikor végre lett igazi történés az egyhangúnak ható eseményekben. Igaz, minden történés ugyanarra futott ki, a főhőst akarta valaki nyakon csípni, ami harmadszorra már kezdett egy kicsit unalmassá válni.

Apropó főhős, nem igazán tudtam megkedvelni Nonát. Az elején még érdekesnek tűnt a karaktere a titokzatos múltja miatt és az egyértelműen sajátos hozzáállásából fakadóan. Aztán belesüppedt az egysíkúság mocsarába. Nekem kevés volt, hogy minden tette az "Azt mondtad, a barátom vagy, ezért foggal-körömmel kiállok értek." gondolat köré csoportosult. Ennél azért okosabbnak képzeltem. A többi szereplő pedig hasonlóan egy-egy tulajdonság köré épült, ami tovább csökkentette a már említett iskolai vonalat. Pedig az elején úgy tűnt, a rivalizálás lesz a kötet kitöltője, ám az is hamar kihunyt. Egyedül Üveg karaktere volt az, akire azt mondtam, oké, ő érdekes. Csakhogy Dumbledore után szabadon, amikor szükség volt rá, mindig köddé vált.

Az egyetlen adalékok, amelyek fenntartották a figyelmemet, a jövőben játszódó jelenet pillaképei voltak. Velük indult a történet, és nagyobb egységek lezárásakor elő-elő kerültek. Nem gondoltam volna, hogy hiányozni fog a Széthullott Birodalomban megszokott két idősíkon futó cselekmény, ám úgy gondolom, ennek a könyvnek kifejezetten jót tett volna, megtörte volna az unalmas iskolai jeleneteket.

Összességében kicsit csalódtam ebben a könyvben. Amilyen izgalmasan indult (és zárult, mert az utolsó pár fejezetre végül felpörgött a cselekmény), olyan unalmasnak találtam a nagy részét. Hiányzott nekem belőle a megszokott tűz, a humor és a zsigerig ható főhős elegye. Azonban nem fogok lemondani erről a sorozatról, mert a Tövisek hercege sem tetszett igazán, aztán meg mégis nagy kedvencem lett az a trilógia. Remélem, hogy Nona esetében is jót fog tenni az idő, és ahogy felnő, megkedvelem, mint Jorg esetében is történt.

Ha valaki még nem olvasott Mark Lawrence tollából, kezdheti ezzel a könyvvel. Sokkal könnyebben fogyasztható, mint a másik két trilógia, így kiindulópontnak ideális. Ráadásul így az embernek nincsenek olyan magas elvárásai, mint nekem voltak.

Aki pedig már ismeri az író munkáját, úgyis adni fog neki egy esélyt, de javaslom, hogy próbálja meg figyelmen kívül hagyni az előzetes elvárásokat, és ne is állítsa olyan magasra azt a bizonyos lécet. Számomra ugyanis ez eddig a leggyengébb olvasmány tőle.

Kedvenc idézet a könyvből:

"Ám előre szólok, ifjú Nona: egy könyv éppoly veszélyes lehet, mint bármely utazás. Az a személy, aki behajtja a hátsó fedelet, nem biztos, hogy ugyanaz, mint aki felütötte a kötetet. Bánj tisztelettel a könyvekkel!"

Kiegészítés:

A trilógia már teljes egészében megjelent, és a magyar fordítás is elkészült a Fumax Kiadó gondozásában. Hamarosan sort fogok keríteni a második részre (Szürke Nővér), ám előtte olvasok néhány másik könyvet, hogy lerázzam magamról a csalódottságot, és ugyanolyan lelkesen tudjak majd belekezdeni, mint ahogy ezzel az első kötettel tettem.

Mozgóképek XC.

Júliusban csupán négy filmet néztem meg. Egyrészt, mert szabadidőmben inkább olvastam vagy sorozatokat néztem (A legjobbakról írtam is ITT.), másrészt, mert még mindig nem voltam moziban. Tudom, tudom, nyitva vannak már a mozik, de felhozatalból csupán egy érdekel, amire talán majd augusztusban el is megyek.

Eurovíziós Dalfesztivál: A Fire Saga története

"Két kisvárosi énekes popsztárrá akar válni a globális dalversenyben, melynek során óriási tétek, alattomos riválisok és színpadi bakik közepette kell összetartaniuk."

Nincs jó mentségem arra, hogy megnéztem ezt a filmet. Talán csak annyi, hogy azt hittem, ez egy paródia, mert nekem annak tűnt az előzetes alapján. Csakhogy elég gyorsan kiderült, nem, ezt a készítők komolyan gondolták...

Először is leszögezem, semmi bajom az Eurovíziós Dalfesztivállal, bár nagyon-nagyon távol esik a zenei ízlésemtől. Olyannyira távol, hogy egyszerűen nem tudom értelmezni az előadók nagy részét, a győztesekről nem is beszélve. Azonban tudom, hogy sokan szeretik, ami teljesen oké. Az viszont már nem annyira oké, hogy egy giccses, klisés és bugyuta filmben magasztaljuk az egekig. Igen, ez a film arról szól, hogy milyen csuda jó ez a dalfesztivál, ettől boldog mindenki, még a csillámpónik is ettől tojnak szivárványt. A film közben úgy éreztem, leépül az agyam, a maradék agysejtjeim pedig sztrájkba kezdtek, így a végét inkább átaludtam. Már amennyire tudtam ezektől a förtelmesen nyálas popdaloktól... Az a legrosszabb ebben a filmben, hogy olyan, mint egy paródia, de ordít róla, hogy komolyan gondolták. Komolyan úgy érezték, hogy ettől majd jobb kedve lesz a nézőnek, és megszereti a dalfesztivált. Csakhogy a viccek nem viccesek, a történet szánalmasan elcsépelt, és míg egyeseknek jól áll az eltúlzott karakter, akit írtak neki és felvállaltan ripacskodik, addig a főhőst nézni pusztán kínos. Will Ferrell sosem volt jó színész, itt azonban annyira akar ezen változtatni, hogy az ember már-már megsajnálja. Aztán rájön, hogy ez az egész az ő buggyant agyából pattant ki, neki köszönhető ez a kínzással is felérő film, így inkább elküldené a fenébe.

Ez a film szerintem borzalmas és cseppet sem humoros. Nagyon bánom, hogy megnéztem, így inkább nem ajánlom senkinek, még azoknak sem, akik rajonganak az Eurovíziós Dalfesztiválért. Inkább nézzék vissza a korábbi évek ismétléseit, sokkal jobban járnak vele, mert ezzel a rettentettel.

I'm mother

"Az emberiség tömeges kipusztulását követően a tinilányt az anyadroid neveli fel, ám a lány világa hirtelen összeomlik, amikor találkozik egy másik emberrel."

Nem vagyok a sci-fi rajongója, de van néhány alkotás, ami kifejezetten tetszik, és ránézésre ez a film is ilyennek tűnt. Nem csalódtam.

A történet nem bonyolult, ám attól még csavaros. A díszlet is viszonylag egyszerű, ám a felvetett gondolatok nagyon érdekesek, és a filmben végig jelen van a feszültség, amitől remek hangulata lesz. A színészek játékára nem lehet panasz, és egy másik hasonló és remek filmet idézett fel bennem (Hold), amitől még szimpatikusabbá vált. Épp az ilyen típusú alkotásokat kedvelem, szóval nekem nagyon tetszett.

Összességében ez egy izgalmas és elgondolkodtató film. Tudom ajánlani a sci-fi szerelmeseinek és azoknak is, akik egyébként nem néznek ebben a zsánerben filmeket, mert nekik is érdekes és szórakoztató lehet.

Botrány

"Roger Ailes (John Lithgow) az Egyesült Államok egyik legbefolyásosabb médiabirodalmának vezetője, a FOX News hírcsatorna alapítója nem válogatott az eszközökben, legyen szó egy szaftos sztoriról, vagy a női alkalmazottak megalázásáról. A hírhedt mogul hatalma egy pillanat alatt összedőlni látszott, amikor Gretchen Carlson (Nicole Kidman), a csatorna egykori műsorvezetője szexuális zaklatás vádjával beperelte őt. Az eddig hallgatásba burkolózott nők, köztük a népszerű riporter, Megyn Kelly (Charlize Theron) is nyilvánosságra hozta, hogy a csatorna igazgatója többször inzultálta őt. A botrány egyre nagyobb méreteket öltött, ami Alies bukásához vezetett."

Nagyon érdekelt ez a film, mert aktuális témát boncolgat, valós események alapján készült, és az előzetese alapján egy feszült filmnek tűnt. Csakhogy Nel barátom nem túl pozitívan értékelte, így jegeltem egy ideig a megtekintését.

Ennél a filmnél nagyon mellé lőttek a készítők. Ott az izgalmas alapötlet, a remek színészek, de annyira unalmasan és érdektelenül van tálalva az egész, hogy a néző elég hamar úgy érzi, a mellékszál sokkal érdekesebb, mint a cselekmény. Sőt, minden érdekesebb, mint a cselekmény, és ezzel konkrétan nem pártolják a hasonló témájú filmeket, hanem elveszik tőlük a néző kedvét. Persze lehet, hogy az amerikai közönség kicsit jobban átérzi ezt a filmet, hiszen számukra ismerősek lehetnek a karakterek a valóságból, de ez nagyon kevés. Kevés a néző lekötéséhez és kevés egy ilyen egyáltalán nem félvállról vehető témához. Csalódtam.

Ez a film tehát nem éri el a célját, sőt, alulmúl minden várakozást. Csak azoknak ajánlom, akik nagyon unatkoznak, ha tényleg nincs más, jobb alkotás, amit nézhetnének. Aki pedig a szexuális zaklatás témaköréről szeretne filmet nézni, keressen egy másikat, mert ez bizony harmatgyenge.

Keresem a testemet

"Románc, rejtély és kaland keveredik ebben az elbűvölő animációs filmben, amikor egy fiatalember szerelmes lesz, egy magányos kéz pedig tűvé teszi Párizst a gazdája után."

Ez egy francia animációs film, amiben egy levágott kéz igyekszik megtalálni a testét. Elég morbid ötlet, azonban ez a morbid kiegészítés kellett, hogy a történet élvezhető legyen, és kitűnjön az egyszerűség mocsarából.

A grafika nem rossz, bár nem is mondanám kifejezetten szépnek. Nekem a kéz esetében nagyon tetszett minden vonal és szín, remekül eltalálták az ujjak mozgását és a díszletet hozzá. (A galambot viszont nem fogom megbocsátani!) Az emberek ábrázolásánál azonban már kevésbé voltam lenyűgözve. A történet egyébként - ha a kéz útját leszámítjuk - meglehetősen egyszerű, egy fiatal férfi útkeresését követhetjük nyomon. Ez szokványos, átlagos és valljuk be, nem túl izgalmas. Hacsak el nem veszíti a kezét... Hétköznapi gondolatok, hétköznapi problémák és hétköznapi üzenet, ám nem egy szokványos köntösben, így kissé izgalmasabbá válik. Nekem tetszett, míg San Diego úgy kommentálta: "Nem vagyok elég bölcsész ehhez a filmhez." és ez a felvetés bizony jogos.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a kissé elvont alkotásokat, szeretik a művészi szimbolikát, és egy semmihez sem hasonlító, mégis szokványos történetre vágynak. Nagy dolgokat azonban senki se várjon tőle.

Értékelés:

I'm mother                                                            ->  9

Keresem a testemet                                              ->  7

Botrány                                                                ->   5

Eurovíziós Dalfesztivál: A Fire Saga története   ->   2