Mozgóképek LXXXI.

Még mindig nem sikerült utolérnem magam a bejegyzéseket illetően. Még mindig van hátra három bejegyzés a kínai utazásról és amíg azokat közzé nem teszem, nem írhatok a nyári és őszi másik két utamról. Közben pedig gyűlnek és gyűlnek az egyéb ötleteim (például egy új sorozatajánló) és az olvasásra váró könyvek is a polcomon. A könyvek pedig nálam mindig elsőbbséget élveznek, szóval mostanában többet olvasok, mint írok. Ezért is hozom csak most az októberi filmes élményeimet.

Múlt hónapban öt filmet néztem meg, ezek közül négyet moziban. Ez nem is rossz arány az említett elhavazódásom függvényében.

Akik maradtak

"Egy kamaszlány és egy középkorú férfi egymásra találásának megható hangvételű története a második világháború után. Mindketten sokat veszítettek, és mindketten szeretnének új életet kezdeni, miközben körülöttük már a Rákosi-rendszer diktatúrája alakul. Vajon túl lehet-e élni a múlt és a jövő tragédiáit, ha összekapaszkodnak azok, akik még megmaradtak?"

Nel barátommal mentem el rá moziba.

A film egy regény alapján készült, amit bár még nem olvastam, tudom, hogy jelentős változtatásokkal lett adaptálva. Illetve háttérinfóként azt is érdemes megjegyezni, hogy kifejezetten kis költségvetéssel készült, mert eredetileg tévéfilmnek szánták és nem mozifilmnek. Aztán mégis vászonra került és ezt az alkotást neveztük idén az Oscar-díjra.

Nem hosszú film és nincs nagy cselekménye. Sőt, kifejezetten visszafogott alkotás, mert erőteljesen a két főhősre fókuszál és nagyon sok dologra a nézőnek magától kell rájönnie. Ez azonban egyáltalán nem probléma, mert igazi magyar film. A hazai nézők garantáltan érteni fognak mindent a legapróbb utalásokig. A színészek munkájára nem eshet panasz és eléggé egyben van ez a film. Nekem valami mégis hiányzott, hogy igazán megkedveljem. Olyan kis semmilyennek éreztem, délutáni búslakodásnak mindenféle nagyobb konfliktushelyzet nélkül. Pedig akadt volna benne bőven potenciál egy nagyobb ívű cselekményre, de nem éltek vele. Inkább maradtak a szépen kivitelezett, de visszafogott történetvezetésnél.

Összességében tehát nem rossz film, de nem kiemelkedő alkotás. Azoknak ajánlom, akik egy szomorkás magyar filmre vágynak.

A lelőhely

"Cee, a tizenéves lány és édesapja, Damon a meggazdagodás reményében egy távoli holdra érkeznek, ahol a megbízásuk szerint a hold mérgező erdeinek mélyén rejlő furcsa ásványkincseket kell megtalálniuk és kitermelniük. Hamar kiderül azonban, hogy nincsenek egyedül ebben a bizarr vadonban, és a munkának induló kincsvadászat rövidesen a túlélésért folytatott harccá válik. Miután a lány rádöbben, hogy az erdőség kegyetlen lakosain és konkurens szerencsevadászokon túl saját apja mohóságtól elvakult döntéseivel is meg kell küzdenie, kénytelen a saját lábára állni, hogy kiutat találjon."

Nel nyert két jegyet erre a filmre és bár nem rajongok a sci-fi alkotásokért, elmentem vele.

Hát, ez a film sem fogja megmenteni a világot. A történet nem nagy szám, sőt már-már minden mozzanata ismerős valahonnan máshonnan. A készítők a kreativitást elég szűkmarkúan kezelték. Néhol elég ügyesek voltak, hogy a hétköznapiságot különlegessé tegyék, néhol viszont annyira erőlködve próbáltak valami újat kitalálni, hogy az inkább kiábrándító lett, mint lenyűgöző. Épp ezért nekem ebben a filmben egyetlen dolog volt, ami tetszett, a bolygó. Tetszett az erdő, tetszettek a színek és a levegőben lebegő porszemek és tetszett, hogy minden ismerős, mégis teljesen más hatást keltett. Ezen kívül azonban nehezen kötött le ez a film.

Kizárólag sci-fi rajongóknak tudom ajánlani. Ők talán a sokadik alkalommal is érdekesnek találják a "vissza kell jutni az űrbe, különben itt ragadsz és meghalsz" kissé elcsépelt történetét.

Mű szerző nélkül

"A német művész, Kurt Barnert két egymást követő diktatúra elnyomásában kezdi meg alkotói útját. A fasiszta Németországban születik, majd az NDK-ban válik fiatal felnőtté. Néhány évvel később megszökik Nyugat-Németországba, de sötét múltját nem képes a háta mögött hagyni. A művészi útkeresés, a meghasonlás, a siker visszásságait bemutató és a 20. századi történelem monumentális tablóját képező film az egyik legnevesebb kortárs festő, Gerhard Richter életén alapul."

Erre a filmre én nyertem két jegyet és persze Nel barátomat vittem rá magammal.

Ez egy remek film. Két és fél órás alkotás, de a néző észre sem veszi, úgy beszippantja a történet. Lényegében egy családi drámát mesél el és néhol kifejezetten megterhelő képsorok vannak, amelyek még egy edzett néző lelkébe is bele tudnak gázolni. A film üzenete mégis pozitív köszönhetően a finom humorának, a művészet iránti szeretetének és a szimpatikus főhősnek. A párbeszédek, az események, tele vannak remek gondolatokkal és a tanulság cseppet sem szájbarágós. Ráadásul ami filmes giccsnek tűnhet és a nőző esetleg legyintene rá, hogy "Á, ilyen nincs!", pont az, ami a valóságban is megtörtént. A film ugyanis egy valós festő életén alapszik és a legjelentősebb fordulatok a megtörtént eseményekből lettek merítve. Ebben a filmben egyszerűen minden a helyén van, mint egy művészeti alkotásban. Mindennek van oka, célja és üzenete, csak be kell fogadni.

Nekem nagyon tetszett és csak ajánlani tudom mindenkinek, aki egy remekül összerakott családi történetre vágyik és kedveli a művészetet. Aki pedig nem érti az avantgárdot, mindenképpen nézze meg, mert a film ezt is könnyen megérthetővé teszi.

Joker

"Nem volt még őrültebb, veszélyesebb és viccesebb antihős a képregényvilágban. De hogyan lett Jokerből Joker, a komor Batman örök ellensége és ellentéte? Ez a történet megmutatja, miképpen válhat egy ártatlan lúzerből világok felforgatója, hadseregek legyőzője és szuperhősök méltó ellenfele.
Nem kell hozzá sok – elég a gyilkos humor."

Ezt a filmet San Diegoval néztem meg moziban. Na, és milyen jól tettük, hogy elmentünk rá, mert illik hozzá a széles vászon.

Zseniális alkotás mindenféle tekintetben. Ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy az egyébként nem különösebben filmrajongó F. barátom, aki az összes szuperhős és képregény filmtől kiszalad a világból, lelkesen mesélte nekem, hogy mennyire jó ez a film. Nem kell tehát tudni hozzá, ki az a Joker, csak meg kell nézni és ámulni. Ámulni az összetettségén, a zsigerbe hatoló mondanivalóján, a néhol komikus mégis szívszorító jeleneteken és persze ámulni Joaquin Phoenix játékán. Ha ezért az alakításért nem zsebel be minden díjat, zabos leszek az egész filmszakmára. Elképesztően remek ez a film. Minden képkocka, minden hang minden mozdulat a helyén van és mind-mind árnyalja egy kicsit a főhősről alkotott képet. 

Nekem nagyon tetszett és szerintem Amerikában azért próbálták rásütni az erőszakra buzdító bélyeget (ami egyébként baromság), mert túl jó tükröt tart a mai társadalomnak. Mindenki nézze meg ezt a filmet, de tényleg!

John Wick 3. felvonás

"John Wick (Keanu Reeves), a rémkirály, a rettegett bérgyilkos még sosem volt ennyire szorult helyzetben. A világ összes gyilkosa őt akarja, méghozzá holtan. A befolyásos nemzetközi bérgyilkos szervezet, a Felső Kör ki akarja iktatni, mivel megszegte a legfőbb szabályt: a bűnözőknek menedéket nyújtó Continentál szálloda területén gyilkolt. És ha mindez nem lenne elég, a sebesült Wickre 14 millió dolláros vérdíjat is kitűztek.A magányos harcos a hotel igazgatójától egy órányi előnyt kap. Ám, ha a száműzött státusza életbe lép, egyetlen ember sem lesz a városban, akitől segítségre számíthat. Wick békét akar. A legenda utolsó esélye, egykori bajtársa, a dögös bérgyilkos, Sofia (Halle Berry). A nő támogatásával a profi gyilkos egy mindent elsöprő véres háborúra készül…"

Az első filmmel elvoltam. Nem hagyott mély nyomot, de szórakoztatónak találtam.  A második kevésbé tetszett, de Keanu Reeves miatt még mindig úgy gondoltam, hogy egy akciófilmnek a sok közül elmegy. A harmadik filmet azonban cseppet sem tudtam értékelni.

Akciófilm vagy sem, akkor is kell egy filmnek cselekmény, csakhogy ennek a filmnek nincs. Nincs sztori, amire felfűzhetnék az egymásba átcsapó harcjeleneteket. Nincs logika, nincsenek karakterek. Fél kezemen meg tudom számolni, hányszor szólalt meg a főhős a film alatt és mindig egy vagy legfeljebb két szót vakkantott. A többiek viszont előszeretettel fecsegtek mindenféle érdektelen dologról. A harcjelenetek egy része ugyan még mindig kreatív volt, de a végére úgy éreztem, a Dragon Ball egyik élőszereplős változatát nézem, csak ebben kevesebbet kiabálnak. Fárasztó volt és bugyuta. 

Kár volt rápazarolnom az időmet, szóval ha valakit nem nyűgözött le a második film, meg se nézze, mert ez annak bőven alatta van. Ó, igen, és persze hogy lesz még folytatás. A negyedik film számomra az a kategória , amit tuti nem nézek meg.

Értékelés:

Mű szerző nélkül                      ->  10

Joker                                         ->  10

Akik maradtak                          ->  7

A lelőhely                                 ->  5

John Wick 3. felvonás              ->  3

A birodalom bűnei

Brian McClellan új trilógiába kezdett a lőpormágusok izgalmas világában. 

Habár a spin-off sorozatokkal óvatos vagyok, mert nem mindig teljesítik a hozzájuk fűzött elvárásokat, ezúttal nem haboztam lecsapni A vér és lőpor istenei első kötetére. A szerző előző munkái (Lőpormágus-trilógia) meggyőztek tehetségéről és ennek a háttérvilágnak a kidolgozottsága van annyira részletes, hogy elbírjon még jó néhány kötetet.

A borító mutatós és 600 lapjához jogos volt a kemény kötés.

Fülszöveg:

"Fatraszta nem túl nyugodt hely: bűnözők, szerencsevadászok, vakmerő telepesek és az ősidők relikviái után kutató mágusok végső állomása a vadon kapujában. Csak a kancellár asszony vasakarata és a titkos rendőrség acélos ökle tartja egyben az országot – egyelőre. Az elnyomott nép és a nagy hatalmú birodalmak szorítása egyre erősödik.

A fővárost, Szárazpartot fenyegető felkelés ellen ármánnyal és fegyverrel egyszerre lehet csak küzdeni. A feladat súlya három megbízott vállát nyomja: a simlis ügynök, Michel Bravis, egy jogtalanul elítélt, verhetetlen háborús veterán, Őrült Ben Styke és a lőpormágus zsoldostábornok Vlora Flint képezi az utolsó védvonalat a káosszal szemben.

Amikor egy ásatás során ősi, felfoghatatlan hatalmú monolitra bukkannak, a szárazparti vezetésnek rá kell döbbennie, hogy a lázongás volt a legkisebb problémája…"

Nagyon tetszett, hogy a szerző jó néhány évvel későbbre és egy másik országba helyezte ezt az új történetet, hogy mind időben, mind térben különválhasson az előzményektől. Persze így is voltak átfedések a visszatérő szereplők miatt, akiknek többsége a korábbi mellékszereplő státuszból főszereplővé lépett elő. No, de ennyit a párhuzamokról, lássuk milyen ez az új trilógia.
Még mindig nagyon szeretem McClellan stílusát és még mindig szeretem ezt a mágiával átszőtt lőporfüstös világot. Egyszerűen jó volt ismét belemerülni.
A történet ezúttal is több nézőponton fut, konkrétan három szálon. Mindegyik karakter szála elég izgalmas hozzá, hogy fenntartsa az olvasó figyelmét, főleg amikor elkezdenek egymásba fonódni. Ráadásul tökéletes egyensúlyt tartanak az akció, a politikai intrikák hálója és a titkok felderítése között. A cselekmény ezért sosem laposodik el, mindig történik valami, ami tovább lendíti az események fogaskerekét.
Ami még árnyaltabbá és izgalmasabbá teszi ezt a világot és egyben a történetet, az a palók helyzete. Tetszett, hogy a szerző a klasszikusnak mondható felálláshoz nyúlt, amit sajnos mindenki nagyon is jól ismer. Az őshonos lakosság - akiket ránézésre is könnyű megkülönböztetni a külső megszállókkal, vagy inkább gyarmatosítókkal szemben - helyzete teljesen átérezhető és megérthető. Még úgy is könnyen szimpatikussá vált az ügyük, hogy egy zsoldos, egy elnyomó és egy szökevény szemén át látjuk őket. Remélem, hogy ezzel a vonallal az író a jövőben is fog még valamit kezdeni és a nagy csaták hátterében itt is kibontakozik valami.
Apropó csaták, ez a könyv sem maradhatott el egy véres és hosszú hadi esemény nélkül. Remek volt, mint mindig.
A könyv csavarjait illetően pedig kifejezetten elégedett voltam. Szép kis fordulatok és szép kilátások a következő kötetre még több kincskereséssel, harccal és mágiával.
Összességében tehát ez megint egy izgalmas és remek kötet volt. Határozottan szeretem a szerző munkáit és határozottan szeretem ezt a világot. Nagyon tudom ajánlani mindenkinek, aki a Lőpormágus-trilógiát már olvasta, mert ez is garantáltan tetszeni fog neki.

Kiegészítés:
Mivel trilógiáról van szó, van még további két kötet (Wrath of Empire és Blood of Empire), amelyek közül a második már megjelent angolul, míg a harmadik rész most fog debütálni decemberben. Ráadásként az író kiegészítette ezt a történetet egy előzmény novellával is The Mad Lancers címmel, vagyis Ben Styke főszereplésével. Magyar megjelenésről nincsenek információim, de mivel a Fumax Kiadó gyorsan és hatékonyan dolgozik, egyáltalán nem aggódom.

Nyári Palota Kínában

Utolsó Pekingben és egyúttal Kínában töltött napunkra hagytuk a Nyári Palotát. Ezt pedig nagyon jól tettük, mert szemben a Tiltott Város csalódást keltő tömegnyomarával ez egy kifejezetten kellemes meglepetés volt. Tökéletes volt tehát záróprogramnak.

Nyári Palota

Kunming-tó

Ahogy a nevében is szerepel, ez volt a császár nyári rezidenciája a Csing-dinasztiától. A palota egy mesterséges tó, a 2,2 négyzetkilométeres Kunming-tó partján fekszik. 1998-ban felvették a Világörökség listájára, mint a kínai kertépítészet mesterművét.
Nos, valóban gyönyörű ez a hely és kellően tágas, hogy az ide ellátogató turisták kényelmesen elférhessenek benne.
A parkban kis csapatunk szétvált és mindenki arra indult, amerre épp megtetszett neki valami. Engem két dolog vonzott nagyon, a magaslaton lévő építmények és a vízpart. San Diegóval így először lesétáltunk a bazársorra a Suzhou Streetre.

Suzhou Street

A víz itt a boltok küszöbénél csörgedez és a látogató keskeny kis úton tud körbesétálni.
Ez a terület már a császári időkben is piac volt, konkrétan a császár saját kis butiksora. Őfelsége ugyanis szeretett volna egyszerű emberként sétálgatni és vásárolgatni, már amennyire ezt egy uralkodó megteheti. Úgyhogy megépítette ezt a látványos kis bevásárló utcát, hogy ha a nyári rezidenciájában tartózkodva vásárolgatni támad kedve, lesétálhasson ide.

kilátás a boltokra

Ez a vízparti utcácska természetesen ma is boltokból áll. Van itt minden a klasszikus kínai termékektől (selyem, csecsebecsék) a szokásos bazári holmikig. Vásároltam itt néhány holmit ajándékba, hogy érezzem, milyen volt a császárnak, de mégsem a tárgyak miatt volt emlékezetes ez a hely, hanem a rendkívüli hangulatossága okán. Mindig nagyon megfogott, mikor tradicionális kínai stílusú helyeken jártam és ez pont ilyen.
A vízben persze úszkáltak halak, több hídon át lehetett kelni és lehetett csónakot is bérelni. Utóbbit nem próbáltuk ki, mivel vonzott a többi látnivaló.

vásárlás a császár nyomában

Bármennyire is szeretem a tradicionális kínai építészetet és tetszenek a buddhista templomok, egy idő után egybemosódtak. Csak magamra vethetek, amiért korábban nem ástam bele magam jobban a buddhizmus világába, ahogy ezt más a Lungmen-barlangok esetében megvallottam. Bár, valószínűleg egy buddhista turistának végigjárni zsinórban húsz római katolikus katedrálist pont ilyen lenne.

Kihívás: Hány Buddhát látsz az épületen?

A lényeg, hogy mikor felmásztunk a következő buddhista templomhoz, már meg sem lepődtem. Pedig elképesztően szép volt a ráfaragott sok kicsi Buddha. Szóval inkább a kilátásban gyönyörködtem és már mentünk is tovább a következő épülethez és csak két dolog miatt álltam meg: gyönyörködni az épületek tetejében és a lenyűgöző kilátásban.
A Nyári Palota minden része meseszép. Rengeteg, de tényleg rengeteg fényképet készítettem, de a képek nem adják vissza azt az élményt, amikor az ember a hegy tetején áll ilyen szép épületek között és a távolban Peking terpeszkedő nagyvárosát csodálja.
Egyébként a tóparton egy Hosszú Folyosó névre keresztelt, fedett fából készült és szépen faragott és festett út halad végig, így ezen is végig lehet sétálni, de mi inkább az összevissza mászkálást választottuk. így volt izgalmasabb.

még a tető is gyönyörű

Zhuanlunzang

Tower of Buddhist Incense

Ez a hely tehát elsősorban a hangulata miatt tetszett, másodsorban a gyönyörű épületei miatt és mert zöld környezetben, egy hatalmas parkban foglalt helyet és harmadszor mert felszívta a rengeteg turistát. Volt, hogy teljesen elhagyatott ösvényeken jártunk, kényelmes tempóban mászhattuk meg a magas lépcsősorokat, mert senki sem tülekedett mögöttünk vagy előttünk és a kisebb kiállításokat (ahol elsősorban porcelán holmik voltak kiállítva) is nyugisan nézhettük meg.
A Nyári Palota tehát remek hely, nagyon tudom ajánlani és zárszónak hozzá az egyik itteni kedvenc épületemet hoztam.
A császár szórakoztatására volt itt színház is, ami épp oly impozáns épület, mint a többi és körben külön páholyok vannak, ahol a főurak iszogattak, beszélgettek, játszottak az előadások alkalmával. Jó volt elképzelni milyen lehetett ez a többszintes színház fénykorában tele nézőkkel.

a színház

páholyok

A Rudnay-gyilkosságok

Az Ambrózy báró estei sorozat második kötete is gyönyörű borítót kapott. Körülbelül két hónapot kellett várnom rá, míg megszereztem a könyvtárból - pedig két példány is volt belőle nekik - de megérte a türelmet.

Ez a kötet jóval vaskosabb 558 lapjával, mint az előző és gyilkosság szempontjából izgalmasabb is. Nekem legalábbis jobban csúsztak ezek a rejtélyes ügyek.

A fejezetek eleji fejléces képek sem maradtak el, ahogy a lábjegyzetek sem, de erről majd később.

Fülszöveg:

"1900 ​ősze.
Budapest székesfőváros a perzsa sah látogatására készül. A titokzatos keleti uralkodó teljes udvarházával egyetemben járja be Európát, mindenhol rendkívüli érdeklődést, sőt rajongást váltva ki.

Rudnay Béla rendőrfőkapitányt azonban egészen más nyomasztja: számos olyan gyilkossági ügy aktája hever az asztalán, amit a legkiválóbb detektívjei sem voltak képesek felderíteni. Vajon a ferencvárosi szatócs miért ölte meg a Bécsből öngyilkossági szándékkal Budapestre érkező festőt – a frissen alkalmazott cselédlány miért mérgezte meg úrnője édesanyját, akit addig sohasem látott – a hamburgi kémiatanár miért utazott Triesztbe, hogy ott a vonaton lelőjön egy általa sohasem látott, tízéves kisfiút? A minden lében kanál Hangay Mili kisasszony és az ő morc bárója nyomozásba kezd, nem tudván, hogy életük máris veszélyben forog."

Az újabb nyomozás ott veszi kezdetét, ahol az első kötet, a Leányrablás Budapesten véget ért. Ráadásul nyitánynak máris egy fordulattal indított a szerző, hogy a könyv narrációja ismét két különböző helyszínen és szálon fusson, hogy aztán persze a végére egymásba fonódhassanak. A két cselekményszál közötti egyensúly ezúttal is rendben volt és különösen tetszett, hogy velük lett kiegyensúlyozva a romantikus lányregény és a vérpermetes bűnös város kettőssége is. Ez a rész tehát több szempontból sokkal inkább egyben volt, mint az előző.
A nyomozás zseniálisan volt összerakva. Olyan kreatív és csavaros, ám mégis elképzelhető kapcsolatot teremtett az író a korabeli gyilkossági esetek között, hogy öröm volt olvasni. Ez pedig megalapozta a krimis hangulatot, amit Mili kisasszony toalettjeinek leírásai sem tudtak megtörni.
Továbbra is tetszett a korabeli Budapest leírása és különösen érdekesnek találtam a Tabánban zajló eseményeket. Jó volt a helyi bűnügyekbe a résztvevők szemén át bepillantást nyerni, mivel így sokkal közelebb kerültek az olvasókhoz, mint mikor csak rendőségi jelentések vagy újságcikkek formájában kerültek a lapokra. Ezzel a könyv egy része ismét sötétebb hangulatot kapott, mégsem éreztem úgy, hogy túl erős kontrasztban lett volna a kevésbé sötét részekkel. Ez az erőszakosabb vonal pusztán jót tett a cselekménynek, izgalmasabbá alakította.
A szereplőket illetően is kiegyensúlyozottabb volt ez a kötet. Mili helyenként továbbra is bosszantóan viselkedett, ám volt néhány olyan megmozdulása, amikor végre rászolgált mindarra a dicséretre, amit a környezetében kapott. Például a betörővel szemben tényleg talpraesetten viselkedett. Persze ettől még ő adja a könyv lányosan romantikus vetületét, de ennyi cukormáz kell is a századfordulóhoz.
Richárd továbbra is megnyerő és tetszett, hogy végre nem a többi szereplő véleményéből adódott a titokzatossága, hanem végre ő maga alakította így. Mondjuk úgy, ő is felnőtt a hírnevéhez. A kötet végi viselkedése pedig különösen felcsigázza a kíváncsi olvasókat. Engem legalábbis megnyert a folytatáshoz.
Ami az aktuális rossz fiúkat illeti, ők is teljesen rendben voltak, tökéletesen érthető motivációkkal és jóféle kísérletekkel, hogy megússzák a gaztetteket. Tehát a könyv akcióban dúsabb jeleneteire sem eshet panasz.
Viszont volt két dolog, amit nem igazán tudtam hová tenni. Az egyik Mili feminista élharcosi megnyilvánulásai voltak. Kicsit talán erősnek éreztem, hogy egy vidéki lány, legyen bármennyire is intelligens és szabad szellemű, ilyen gyorsan szakítson a kor minden társadalmi szokásával. Félreértés ne essék, tetszik, hogy az író beleszőtte a női egyenjogúsági törekvéseket és adott hozzá egy szabad szellemű írónő karaktert, csak Mili esetében kissé gyorsnak éreztem a radikalizálódást.
A másik számomra kissé érthetetlen dolog a lábjegyzetekben volt. Tudom, tudom lerágott csont és a szerző a könyv végén megpróbálta elejét venni az ilyen típusú kritikáknak, de akkor is összefoglalom a problémámat. Egyrészt értem az író lábjegyzet fétisét, mert osztozom vele rajta és többségében nagyon tetszett minden kiegészítő információ, de a hatvanadik harmadrangú mellékszerelő lábjegyzetelését akkor is feleslegesnek tartom. Itt pedig kizárólag azokra a személyekre gondolok, akikről csupán annyi információ adódott hozzá lábjegyzet formájában, hogy élt, esetleg itt lakott és pont. Ez ugyanis nem közérdekű információ és bőven el lehetett volna intézni egy előszóval vagy esetleg utószóval, hogy a könyvben szereplő minden név valóban akkor élt személyektől lett kölcsönvéve, ám minden más a fantázia műve. Ez pedig azért lett volna szerencsésebb, mert volt olyan oldal, ahol a regény szövege a lap felét vagy annál is kisebb hányadát foglalta el, míg az ilyen lényegében semmitmondó lábjegyzetek a maradék hely összességét. Szóval én az ilyen típusú lábjegyzeteket teljesen feleslegesnek éreztem. A többi viszont remek volt.
Összességében tehát ez egy remek folytatás volt és önmagában is megállná a helyét a jóféle nyomozással. Nekem nagyon tetszett, jobban is mint az első rész, így tudom ajánlani mindenkinek, aki a leányrabláson már túl van, mert ha az tetszett, garantáltan nem fog csalódni a folytatásban. Ha pedig valaki még nem olvasott volna Ambrózy báróról és a minden lében két kanál Hangay kisasszonyból, akkor ideje változtatnia rajta. Ez egy olyan hazai történet, ami megérdemli a figyelmet.

Kiegészítés:
Ahogy az első kötet értékelésénél említettem, van még további két kötet (Ármány és kézfogó, Nász és téboly), ami időközben még egy résszel (Szer'us világ) bővült. A sorozat tehát jelenleg öt kötetnél jár és úgy néz ki, még mindig nincs lezárva. Ez azért is nagyon érdekes, mert ennek a második kötetnek a végén az író úgy búcsúzott, hogy már egy csak könyv van hátra. Kíváncsi vagyok, mitől gondolta meg magát, így igyekszem minél előbb tovább olvasni a báró úr nyomozásait.