Párizs szólóban

Jojo Moyes azon romantikus történetírók közé tartozik, akiket kedvelek. Több könyvét olvastam, volt ami nagyon tetszett, volt ami kevésbé, és olyan is akadt, ami nem nyert meg. A stílusa azonban mindig olvasmányos, és időnként jólesik könnyed, romatikus történetet olvasni.

A borító nagyon tetszik, konkrétan cuki. Minden rajta van, ami klasszikus, nőknek szóló, romantikus történet kelléke lehet a macskaköves úttól a könnyed, nyári esőig.

Terjedelemre meglepően vékony, mindössze 332 oldal, ami nem tűnik soknak, főleg ha hozzátesszük, hogy összesen 11 novellát foglal magába. Igen, ez most rendhagyó módon nem regény, hanem novelláskötet.

Fülszöveg:

"A Párizsba induló Nellt sunyin cserben hagyja barátja, így egyedül érkezik a világ legromantikusabb városába.Két párizsi szerelmespár számára, akiket közel egy évszázad választ el, a házasság még csupán szerelmük történetének első fejezete."

A fülszöveg valójában csupán az egyik történet, a kötet címét is adó utolsó novella összefoglalása. Szóval, ha valaki ez alapján szeretné megítélni ezt a könyvet, ne tegye. Inkább járjon kicsit utána a többi történetnek is, amihez rögtön adok is egy kis segítséget.

A kötet felépítése keretes. Az első és az utolsó történet hosszabb, jobban kidolgozott, és szerintem ezek követik legjobban az írónő megszokott stílusát. A közöttük helyet foglaló további kilenc novella jóval rövidebb és sokkal felejthetőbb. 

A köszönetnyilvánításban Moyes megjegyzi, hogy hálás azoknak, akik először tették közzé ezeket a történeteket. Tehát ezen novellák szerepeltek már magazinban, rádióban és egyéb fórumokon. Ez pedig jó magyarázatot ad a történetek kuszaságára és a helyenként kurtán furcsa, semmitmondó, vagy néhol közhelyesnek is nevezhető cselekményre. Én ugyanis cseppet összedobáltnak éreztem ezt a kötetet, és csupán néhánynál éreztem úgy, hogy megérte a nyomdai fáradtságot, pedig még ezen jobb alkotások sem tetszettek igazán.

Számomra nagy csalódás volt ez a kötet. Nem azt a könnyed, romantikus kikapcsolódást kaptam tőle, amit vártam. Ráadásul a történetek nagy részét lehangolónak találtam, ami erős kontrasztba helyezte számomra az olvasási élményt a fenti cuki borítóval. Rögtön ki is fejtem minden egyes novelláról a véleményemet.

Nászút Párizsban

A kötet nyitó története, ahogy már írtam, hosszabb és részletesebb. Két idősíkon halad, és két mézesheteket töltő, fiatal házaspár megpróbáltatásait meséli el Párizsban. Oké, valójában a fiatalasszonyok megpróbáltatásait, mert nekik nem úgy alakul a házas élet, ahogy elképzelték, míg az urak elvannak, egészen újdonsult feleségük kifakadásáig. Számomra a múltban játszódó történet jobb volt, érthetőbb és kevésbé butus, mint a modern. Összeségében mégis úgy fejeztem be, hogy hát, ez nem egy különösen jó vagy érdekes történet az írónőtől. Aztán persze gyorsan rájöttem, hogy a további novellákhoz képest, ez bizony jónak számít.

Mégsem a szegényes olvasási élmény miatt haragszom erre a történetre, hanem mert, mint később megtudtam, ez az írónő korábbi regényének (Akit elhagytál) előzménye. Utána kellett olvasnom, hogy erre rájöjjek, pedig azt a regényt nagyon szeretem. Egyszerűen nem ismertem meg a szereplőket, és nem kapcsoltam össze ezt a könnyed házasság eleji cívódást azzal a szépen kidolgozott és izgalmas történettel. Ez persze nem csoda, mert egész más személyiségnek tűntek itt a hölgyek, mint abban a regényben. Ráadásul teljesen felesleges volt ezt a könnyed kis sztorit ráírnia korábbi karaktereire, mert semmit sem tett hozzá sem a novella, sem a regény élvezetéhez. Pusztán hatásvadásznak és feleslegesnek éreztem, így még az a kevés szimpátiám is csorbát szenvedett, amelyet olvasás közben a novella iránt éreztem.

Tweetek erdejében

Ez talán a leginkább klasszikusnak mondható novella a kötetben. Rövid, tömör és van egy csattanó a végén. Azonban hiába próbált az írónő belecsempészni picurka mondanivalót a média világáról, meglehetősen érdektelen a sztori. Szerintem ennek a történetnek egy internetes női magazinban van inkább a helye, mint egy novelláskötetben.

Volt néhány novella, ami természetét és véleményemet tekintve nem különbözött egymástól, ezeket egy csokorba fogva szeretném összesíteni. Róluk van szó: Délutáni szerelem; Járt út; Krokodilbőr cipő; A tavalyi kabát és Tizenhárom nap John C.-vel.

Ezeknek a novelláknak egyszerű a receptje: egy középkorú, házas nő belefárad kicsit hétköznapi életébe, unja a férjét, és megcsapja kicsit a kapuzárási pánik, aztán jön valami, ami kizökkenti, ám a végén mégis boldogan visszatér abba az életbe, amelyet a történet elején hevesen bírált. Számomra ezek a történetek voltak a kötet mélypontjai. Klisések, semmitmondóak és rettentően lehangolóak. Mind azt sugallta nekem, hogy X évnyi házasság után minden nő unalmas lesz, amitől boldogtalan és picit megzizzen, hogy aztán mégis maradjon ebben a pocsolyának érződő életvitelben. Hát, köszönöm szépen, bíztató kilátások.

Mindegyik nőt idegesítőnek találtam, míg a férfjeiket konkrétan sajnáltam. A hölgyek ugyanis képtelenek voltak kommunikálni az urakkal, nem mondták el, hogy boldogtalanok, hogy mást szeretnének, hanem sodródtak az árral némán, ami számomra kifejezetten dühítő volt. Így pedig szegény pasasok, akik valaha biztos jobban teljesítettek ennél - hiszen minden kötet végén rájött a hölgy, hogy a férje mellett a helye - mit sem sejtettek a gondokból.

Lehet, hogy idősebb, hosszabb ideje házas, női olvasok számára élvezhetőek ezek a történetek, de én falra másztam tőlük vagy a koromból vagy a teljesen más világnézetemből adódóan.

Rablás

Ez a novella a Stockholm-szindróma éke és a gagyi, romantikus női vágyak csúcsa. Beleszeretni a betörőbe, hát nem romantikus és szexi? Nem! Nagyon nem! Ez egy kifejezetten beteg dolog, vagy egy Zs kategórás pornó felvezetője. Szerencsére az írónő csak ezt a bizonyos felvezetést írta meg, és a csaj nem bújt ágyba a rabló úrral míg annak fején volt a harisnya... Ez is olyan novella, amit nem értek, hogyan kerülhetett nyomtatásba.

Két történetet (Margot és A karácsonyi lista) ismét egy kalap alá szeretnék vonni, mert mindketten a karácsonyi giccs kategóriájába esnek. Furcsa, hogy bár nem rajongok a giccsekért és nincs is karácsonyi hangulatom így nyár végén, mégis sokkal jobban csúsztak, mint a korábbi történetek. Ezek ugyanis giccs ide vagy oda, aranyosak, pozitívak, amivel máris sokkal jobb kedvre derítettek, mint a többi. Ha ez a novellás kötet romantikus, karácsonyi novellákat tartalmazna csak, azt mondanám oké, nem kár értük a papír, ám így kicsit kilógnak a sorból.

Párizs szólóban

A kötet címét is adó történet az utolsó, a leghosszabb, a legkidolgozattabb és talán a leginkább műfajba vágó. Már ha az ember abból indul ki, mint én, hogy ez egy könnyed, romantikus könyv. Persze nem mentes a kliséktől, kiszámítható, de nem tudok rá haragudni miatta. Ez a történet tetszett a legjobban, mert az előtte elolvasott novellák (leszámítva a karácsonyi sztorikat) felbosszantottak és kedvemet szegték. Ez viszont olyan volt, mint a borító: cuki.

Összeségében tehát hatalmas csalódás volt ez a könyv. Ez volt a legrosszabb olvasmányom az írónőtől. Őszintén szólva teljesen feleslegesnek éreztem ezeket a történeteket így összefogva kiadni. A többség bőven megmaradhatott volna a magazinok és internetes oldalak kiegészítő tartalmainak. Esetleg az utolsót gondolhatta volna át jobban, részletesebben, hogy kicsit nagyobb terjedelemben, szólóban kiadja.

Unatkozó háziasszonyoknak ajánlom, mivel a történetek többsége boldogtalan háziasszonyokról szól, talán ők megtalálják benne a szórakoztató elemeket, amelyeket nekem nem sikerült meglelnem. Ha viszont valaki kifejezetten cuki és romantikus történetre vágyik, keresse máshol.

Az utolsó szerelmes levél

Szeretem Jojo Moyes stílusát. Több könyvét olvastam már, volt ami nagyon tetszett (Akit elhagytál) és volt ami kevésbé (Tengernyi szerelem), ezt a könyvet pedig már régóta szerettem volna megkaparintani. Mivel oda és vissza vagyok a kézzel írt levelekért, úgy gondoltam, nekem való lesz. Sajnos csalódnom kellett.

Az új borító teljesen rendben van, ám nekem a régi, borítékos sokkal jobban tetszik. 544 lapjával nem vékony könyvecske.

Fülszöveg:

"Ellie ​századunk tipikus szinglije, aki az újságírói karrierje nyújtotta biztos jövedelmének és baráti társaságának köszönhetően alapvetően élvezi független életét. Jó kedélyét egyetlen dolog árnyékolja be: egy nős, családos férfiba szerelmes. A szerkesztőség archívumában – megírható téma után kutatva – véletlenül rábukkan egy levélre, melyben egy szerelmes férfi arra kéri kedvesét, Jennifert, hagyja ott a férjét, és utazzon el vele. Ellie az 1960-as években írt rejtélyes levélben saját titkos vágyait fedezi fel, ezért megpróbálja kibogozni a szerelmi történet szálait, bízva abban, hogy reményt meríthet a hajdani szerelmespár sorsából.
Az eseménydús, váratlan fordulatokban bővelkedő regényben a múlt és a jelen romantikus, megható, szenvedélyes – olykor erotikus – képei váltakoznak. Jennifer a múltban próbálja megtalálni elveszett szerelmét, az időközben újabb szerelmes levelekre bukkanó Ellie pedig a jelenben igyekszik felkutatni az egykori szerelmeseket, és megtudni, vajon egymásra találtak-e végül?"

Először is le kell szögeznem, hogy ez a regény annyira erotikus, mint egy bögre kávé. Oké, hogy reggelente kéjesen nézek rá a csipáim mögül, de cseppet sem fogok zavarba jönni tőle. Az esetleges megbotránkoztató szókimondástól - mégis csak házasságtörés áll a főszerepben - pedig fényévekre távol van. A könyv ugyanis maga is egy szerelmes levél annak minden giccses és kissé közhelyes velejárójával.

Azt is muszáj megjegyeznem, hogy nem vagyok romantikus alkat. Nem ájulok el egy-egy kedveskedő megjegyzéstől és elég határozott véleményem van a megcsalást illetően. Mindebből következik, hogy az én nézőpontom valószínűleg nem egyezik meg a célközönség véleményével.

Nos, ennyi bevezető elég is lesz, lássuk azt a regényt.

Moyes ismét két idősíkot használt, a jelent és az 1960-as éveket, utóbbi azonban jóval több szerepet és hangsúlyt kapott. Ezúttal is tetszett, ahogy a korokhoz nyúlt, ahogy megpróbálta visszaadni a '60-as évek hangulatát és társadalmi berendezkedését. A két korszak szembeállítását pedig külön öröm volt olvasni. Itt is fokozatosan adagolta az információkat és pont ott váltott szálat, ahol a feszültségkeltés megkívánta. Csakhogy ebből a feszültségből nem lett semmi, mert a cselekmény rettentően kiszámítható. Olvasás közben egyetlen picike meglepetés sem ért, mert mindig jó pár lépéssel a szereplők előtt jártam. Túl sok volt a romantikus papírséma.

A kiszámíthatóság azonban egy dolog, ha az ember megkedveli a szereplőket, cseppet sem zavaró, én azonban nem tudtam megszeretni őket. Rideg távolságtartással kezeltem mindkét románcot, mert romantikus levelek ide vagy oda, én egyiket sem éreztem nagy szerelemnek. Ráadásul amennyire fel volt magasztalva Boot levele, annyira nagy csalódás volt újra és újra végigolvasni a sorait. Egyszerűen nem jött át a szerelmük, nem láttam bennük azt a közös pontot, ami elválaszthatatlanná tehette volna őket. Azt meg főleg nem értettem, miért mindig csak levélben próbáltak kommunikálni egymással, mikor olyan sok más alternatíva is van.

Jennifer félrelépését mégis valahogy jobban elfogadtam, bár nem tetszett, hogy meg sem próbált beszélni a férjével. Ellie ezzel szemben tipikus ostoba liba volt, aki álmokba ringatta magát. Nem értem azokat a nőket, akik belemennek a szerető szerepbe. Az ő boldogságáért tehát főleg nem tudtam izgulni, inkább csak vártam, mikor koppan végre.

A kötet végére kicsit túlságosan sok lett az egybeesés, ami csak növelte a könyv cukormértékét

Összefoglalva tehát, ez most sajnálatos módon nem tetszett. Nem fogott meg sem a klisés történet, sem a szereplők és túl ragadósan romantikusra lett megírva. Épp ezért kizárólag azoknak tudom ajánlani, akik kifejezetten romantikus olvasmányra vágynak és nem zavarja őket a teljes kiszámíthatóság.

Tengernyi szerelem

Szeretem Moyes könyveit, gyűjtögetem is őket sorjában. Így történt, hogy mikor megtudtam, új könyv jelent meg tőle, rövid gondolkodás után le is csaptam rá.

A borító mutatós, nagyon tetszik a színvilága, ám a címe már kevésbé. Vonaton utazva, mikor egy férfi megkérdezte tőlem, mit olvasok és megmutattam neki, muszáj volt hozzátennem: "Nem olyan nyálas, mint amilyennek tűnik!"

Nem hazudtam, tényleg nem nyálas, sőt kifejezetten romantikusnak sem mondanám. Ez a könyv inkább olyan kis semmilyen.

Fülszöveg:

"1946-ban ​járunk, amikor szerte a világon fiatal nők ezrei kelnek útra, hogy csatlakozzanak a háború idején megismert vőlegényükhöz, férjükhöz. Sydneyből is több száz ifjú asszony tart Angliába a Victoria fedélzetén. A hajó nem pompás óceánjáró, hanem sok viszontagságot látott repülőgép-hordozó, melyen egész seregnyi tengerész és tiszt szolgál, illetve utazik, szigorúan elkülönítve a női részlegtől. A négy főszereplő – Frances, a zárkózott ápolónő, a gazdag családból való, elkényeztetett Avice, a komolytalan, alig tizenöt éves Jean és az őszinte, nyílt természetű Margaret – egy kabinba kerül, s a hathetes utazás alatt sok mindent megtudnak egymásról és önmagukról. Sorra kiderül, hogy mindenkinek van valamilyen féltett titka, és a múlt bonyodalmait csak még terhesebbé teszik a jelen váratlan fordulatai, melyek akár egészen új irányba terelhetik a lányok életét. Hogy az átélt örömök, félelmek és megpróbáltatások után végül mindenkinek jól alakul-e a sorsa, az csak sok év elteltével derül ki…"

Az alapötlet igazán érdekes, nem olyasmi, amiről sokat hallhat az ember. A remek szituáció azonban önmagában kevés, főleg hogy megtöltsön egy 512 oldalas kötetet.

Igen, ez azt jelenti, hogy voltak problémáim vele. Egyrészt nehezen kötött le. Egyik karakter sorsa sem tűnt izgalmasnak és sokáig csak vártam, vártam és vártam, hogy történjen valami. Majd keserűen állapítottam meg, hogy a háború véget ért, semmi sem fog történni. Vagy legalábbis semmi olyasmi, ami egy unatkozó olvasót lekötne.

Ennek megfelelően a cselekmény lassan halad és ezt a folyamatos ugrálás egyik szereplőről a másikra sem pörgeti fel. A szereplőkkel egyébként nem volt különösebb bajom, bár nem is kedveltem meg őket igazán. Valahogy ők is és a gondolataik is érdektelenek voltak számomra.

A sok női locsogás pedig az őrületbe kergetett. No, nem feltétlenül a főhősökre kell gondolni, hanem a többi hatszáz nőszemélyre, akik pont úgy viselkedtek, ahogy a női sztereotípia nagy könyvében meg van írva. Persze, a hajón dolgozó férfiakat sem kellett félteni, így akár egy tipikus esettanulmány is lehetett volna ebből a könyvből, milyen az ha sok embert hosszú időre összezsúfolnak egy picike helyre. Ennyire azonban nem ásta bele magát az írónő a dolgokba, inkább megmaradt a romantikánál.

Apropó romantika, a hölgyek szerelmi élete is hidegen hagyott. No, nem csak azért, mert szkeptikusan kezeltem a háborús románcokat, hanem mert nem értettem a sietséget. A háborúnak vége, szabad a közlekedés, ráadásul a repülős közlekedés kezdi virágkorát élni, erre mindenki nyomakodik fel az első úszó valamire, hogy 6 hetet senyvedjen egy pár négyzetméteres kabinban legalább két idegen nővel. Tudom, tudom, ez így romantikus és szerelemben az ember ne keressen logikát, de így nehéz volt komolyan venni a hölgyek panaszait.

Mindez sajnos azt jelenti, hogy nem nyűgözött le a könyv, sőt megkockáztatom, hogy még csak le sem kötött. Hosszú és unalmas volt számomra ez az utazás, aminek a lényegét pár mondatban össze tudnám foglalni.

Be kell vallanom, hogy csalódtam. Moyes tollából sokkal jobb és többet mondó történetre vágytam. Ezért kizárólag a könnyed, romantikus könyvek kedvelőinek ajánlom. Mert ez bizony könnyed is meg romantikus is, csak sajnos a súlytalan fajtából.

Kiegészítés:

Ez a kis csalódás persze nem vette el a kedvemet a többi könyvétől. Sem pozitív, sem negatív értelemben nem szoktam elfogult lenni az írókkal szemben. Szóval hamarosan újra kézbe veszek egy könyvet tőle, mert úgy gondolom, minden kötetet önmagában, önmagáért kell értékelni.

Páros, páratlan

Szeretem Jojo Moyes könyveit, mert egyszerre romantikusak, kalandosak és mindig van bennük valami tanulság, mint a jó mesékben. Előző két könyve után (Mielőtt megismertelek és Akit elhagytál) ezért magas elvárásokkal és lelkesen csapok le mindenre a tollából. 

Ez a könyv azonban most mégsem kapott el annyira.

A borító mutatós, külön piros pont a homokba rejtett számokért és az ajándék könyvjelző sem maradt el. 416 lapjával kellemes vastagságú olvasmány. A kiadó tehát jó munkát végzett, bár Tanzie nevét rendszeresen elírták.

Fülszöveg:

"Az életben többnyire egyszerű a matek: a páros ügyek sokszor páratlanul zűrösek. Több okból is szörnyű, ha az embert elhagyja a gyerekei apja, egyebek közt a pénzügyek meg a szörnyű csalódás miatt is. De még a végtelenül fárasztó, minden energiát felemésztő anyagi küszködésnél is rosszabb, hogy amikor olyasmi történik, amivel nem tudunk mit kezdeni, akkor az egyedülálló szülőnél nincs magányosabb ember a világon.
Így van ezzel Jess is, aki egyedül neveli kislányát, Tanzie-t és a férje korábbi kapcsolatából származó fiát, az emós Nickyt, aki a szomszéd srácok miatt igen nehéz helyzetben van. A kislány viszont matekzseni, de akármennyit gürcöl Jess, a Tanzie tehetségéhez illő méregdrága magániskolára sehogy nem jön össze a pénz. Hacsak… hacsak meg nem nyeri a skóciai pénzdíjas matekversenyt. Odáig azonban el is kell jutni. Skóciáig hosszú az út, főleg, ha egy ócska tragaccsal indul útnak az ember, ráadásul forgalmi nélkül. Ekkor lép a színre Ed, a lapátra tett cégvezető, akinek pénze és ideje is van jócskán. Neki más gondjai akadnak: a törvénnyel került összeütközésbe. És persze magányos, és komoly lelkifurdalás gyötri."

Van valami megkapó az utazásban. Valami kalandos, valami váratlan, valami nem hétköznapi, így aki erre épít történetet, nem eshet nagy hibába. Jojo Moyes tehát ismét remek alapötlethez nyúlt és szépen fel is építette a szokásos alapossággal, nekem mégis hiányérzetem volt.

A szöveg persze rendben van, az írónő stílusa most is könnyed, bár talán egy csipettel több humor elfért volna még. A karakterek is hozzák a szokásos színvonalat. Nagyon szeretem, hogy minden szereplője érezhetően emberi, hibáznak, cseppet sem tökéletesek, mégis jó emberek. A hozzájuk tartozó bonyodalom is borítékolva van, hiszen akad itt minden bírósági ügytől, egyedülálló szülőn át a kamaszok beilleszkedési gondjáig. A cselekmény pedig halad, nem siet, de nem is lassít és egy percre sem válik unalmassá. No, de ha ennyi benne a jó adalék, mi vele a gondom? Kevés.

Az alapötlet kiváló, a problémák érezhetőek, a szereplők szimpatikusak, de nem ad többet egy váratlan utazásból fakadó kalandnál. Könnyed romantikus regények élkategóriájába tartozik, ám szemben az írónő előző két mélyebb kérdéseket boncolgató könyvével, ez a kötet pusztán szórakoztatni akar.

könyv és könyvjelzője

Félreértés ne essék, akad itt is bőven dráma, lehet izgulni a főhősökért, de nincs éle és Moyes kezd kiszámíthatóvá válni a szememben. Néhány dolog persze már a fülszöveg alapján borítékolva van, de az, hogy a végén ismét eljátszotta a "Na, még egy drámai csavar, aztán jöhet a happy end!" figurát, kezd sablonossá válni. Ráadásul ismét nem merte elsüllyeszteni azt a hajót. Oké, kell a boldog befejezés, így jön át az üzenet, de annyira elüt a regény 350 oldalának való életből merített küzdelmétől az utolsó oldalak boldogan éltek amíg meg nem... befejezése. Egyszerűen nem érzem az egyensúlyt.

Pedig az írónőnek van bőven érzéke az érdekes figurákhoz és az izgalmas csavarokhoz, csak nem mindig használja ki. Ott vannak például a gyerekek, akik véletlenszerűen kapnak egy picike megszólalási lehetőséget a két főhős mellett. Azonban, míg Tanzie (ilyen névvel egyszerűen muszáj matekzseninek lennie...) személyisége elég teret kap, Nicky el van hanyagolva. Pedig az első megszólalása ütős volt, utána azonban meglehetősen gyenge lett. Nem volt szufla a srácban, pedig belőle aztán ki lehetett volna hozni egy igazi lázadó, morcos kamaszt, mégsem sikerült. Sőt, megkockáztatom, hogy a hangvétele nem volt eléggé fiús sem.

Összességen tehát jó könyv ez, végig lekötött és szórakoztatott, de ismerve az írónő eddigi munkásságait, többet vártam tőle.

Ettől függetlenül bátran ajánlom mindenkinek, akinek picit is megtetszett, mert érdemes elolvasni. Egyedülálló anyukáknak különösen élvezetes olvasmány lehet.

Akit elhagytál

Ez a második könyvem Jojo Moyes tollából és valószínűleg nem az utolsó.

A borító szép és hangulatos. Közel ötszáz oldalával még belefér a kényelmes vastagságú kötetek sorába. A kivitelezésre tehát nem lehet panasz, ráadásul a hátsó borító ezúttal is egy kis meglepetést rejt. Nagyon ötletesnek találom ezt az ajándék könyvjelző dolgot, nagy piros pont a Cartaphilusnak.

Fülszöveg:

"1916, Franciaország. Miután imádott férje, Édouard hadba vonul, Sophie Lefevre egyedül kénytelen gondoskodni családjáról. Német kézre került kisvárosukban új katonai parancsnok jelenik meg, aki tisztjeivel még inkább megkeseríti Sophie életét. S amikor a Kommandant szeme megakad a portrén, melyet Édouard festett ifjú asszonyáról, az események baljós fordulatot vesznek, melynek nyomán Sophie-nak borzasztó nehéz döntést kell hoznia.
Közel egy évszázad múltán a varázsos hatású festmény Liv Halston londoni otthonának éke – férjétől kapta nászajándékul. Amikor egy véletlen találkozás következtében fény derül a kép sötét múltjára és valódi értékére, Liv élete fenekestül felfordul. Hamarosan komoly jogi csatározás kezdődik, melynek tétje nem csupán a festmény tulajdonjoga, hanem talán Liv boldogsága is. "

Szeretem, amikor két idősíkon fut a történet és ahogy a két szál a végén, évtizedek ide vagy oda, összefut. Épp ezért nagyon tetszett a könyv felépítése.

Az első negyedén Sophie szemszögét követheti nyomon az olvasó, majd egy éles váltással - természetesen az izgalmak tetőfokán - az elbeszélés ugrik majdnem száz évet és innentől Liv kerül a főszerepbe. Sophie csak néhányszor, egy-egy fejezetre vagy naplórészletre tér vissza, a történet végére mégis minden összeáll.

Besorolását tekintve romantikus címkét kapott, és bár a szerelem valóban központi témája vagy inkább mozgatórugója, én inkább drámának mondanám.

Sophie-t megismerve az olvasó belesüpped az első világháború éveibe. Először csak finoman, egy elfoglalt falu mindennapi küzdelmeit mutatja meg, aztán egyre mélyebbre süllyed a háború okozta pusztításban. Tetszett, hogy teljes jellemrajzot adott az egész faluról, az emberi kapcsolatok alakulásáról és a reakciókról. Itt is fokozatosan mélyül a dolog, szinte éreztem, ahogy a főhőssel együtt merültem el a kátyúban.

Sophie szerethető karakter és nagyon emberi. Mégis cseppet úgy éreztem, a könyv eleji racionális Sophie és a könyv végi vakhitű lány talán túl nagy kontrasztot alkot. Értettem, miért tette, amit tett, csak azt nem, miért nem fogta fel igazán a következményeket. Persze talán pont ettől érdekes és igazi a karaktere.

Liv részei jóval modernebb problémákat feszegetnek, mint a gyász, továbblépés, megélhetés és ragaszkodás. Kezdetben fellélegzésnek tűnt a háború borzalmaihoz képest, főleg ahogy bejött a szerelmi szál a képbe, de aztán itt is elmélyültek a gondok. Liv élete sem épp sétagalopp, sőt, ahogy húzódott a per és belekeveredett a média, egyre nyomasztóbbnak éreztem. 

könyvecském és
az ajándék könyvjelző

Liv is szimpatikus volt, de ő már egy ingatagabb jellem és nehezebb azonosulni vele. Míg a másik lánynál a kitartás és a remény kerül középpontba, ami szerintem mindenkiben pozitív nyomot hagy, itt a birkózáson van a hangsúly. Birkózáson a múlttal, a jelennel, a jövővel a továbblépésért, a boldogságért, a megélhetésért. Ez pedig hol átérezhető, hol nem. Az estek többségében értettem Liv motivációit, a végére azonban belezavarodtam, ahogy ő is elveszett a ragaszkodásban. 

A drámai elemeken tehát nagy a hangsúly a szerelem mellett. Utóbbi inkább romantikus volt, mint cukros, így jól illett a történetbe.

Érdekes, hogy a világháború helyett a 21. század eseményei voltak elgondolkodtatóbbak. Engem legalábbis jobban megfogtak a jogi csatározások, anyagi érdekek és médiai felhajtás, mint egy francia falu német megszállása. Talán mert testközelibb, mint a háború (Szerencsére!) és sajnos ugyanolyan kiábrándító.

A festmény ügyében nem foglaltam állást egyik tábor mellett sem, mert én úgy gondoltam, ennek a képnek egy galériában a helye. Persze én is éreztem, hogy Liv a helyes döntés a pénzéhes leszármazottak meg elmehetnek a sunyiba, de egy ilyen szép kép ennyi év után már igazán közkincs.

Muszáj kicsit írnom a könyv végéről is, ezt azonban spoiler nélkül nem tudom megtenni.

Spoiler veszély!

A kötet végére a drámai jéghegy aljára ér az olvasó és várja, mit hoz ki ebből az írónő. A két opció a jégcsákány vagy a süllyedés, mint a Titanic. Bár én jobban szerettem volna az utóbbit (bátrabb húzás lett volna), az előbbi valósult meg. Moyes a végére nemcsak elvarrta a szálakat, hanem rendbe is hozta őket egy nagy rózsaszín masnival. Ez persze az olvasók nagy részét megkönnyebbüléssel tölti el, de az olyan sötét lelkű alakok, mint én, kissé húzzák a szájukat. Liv pozitív végkifejletével nincs baj, ez tényleg kellett az erkölcsi igazságérzethez, de Sophie esete már sok volt. És itt éreztem a könyvben egy nagy hiányosságot, Sophie lezárása nincs kifejtve.

Már az is elég rózsaszín lett volna, ha csak életben marad, de ez a kissé édes befejezés cseppet sem illett az előzményekhez. Ahogy a könyvben többször elhangzik: "Ami megtörténik, nem tehető meg nem történtté." és mégis olyan a vége, mintha Sophie tettét elfújta volna a szél. 

Spoiler vége

Szóval kicsit vagányabb befejezést szerettem volna, de hátha Moyes következő könyvében bátrabb lesz a végkifejlettel.

Összességében tehát nagyon tetszett a könyv, teljesen beszippantott. Moyes stílusa még mindig megkapó, így cseppet sem bántam meg, hogy további figyelmet fordítottam az írónőre.

Meleg szívvel ajánlom mindenkinek, aki szereti a két idősíkon futó történeteket és szívesen olvas szerelemről, de a drámától sem retten vissza. Azoknak pedig különösen, akik már olvastak valamit Jojo Moyes tollából és elnyerte a tetszésüket.

Zárszónak hoztam egy dalt. Szerintem mind hangulatában, mind a kis videóban nagyon passzol az ilyen típusú könyvekhez: Message To Bears - Mountains

Mielőtt megismertelek

Ez a könyv Molyon jelenleg a 3. legjobb romantikus és a 7. legjobb kortárs könyv, így nem csoda, hogy felfigyeltem rá.

A borító szép, nekem nagyon tetszik ez a színvilág és úgy általában nem lehet panasz a kivitelezésre. Cartaphilus Kiadó gondozásában jelent meg, akik eddigi tapasztalataim szerint, igényes munkát végeznek.

Külön piros pontot érdemel a könyvbe csempészett aprócska ajándék. A hátsó borító visszahajló részének széle ugyanis egy letéphető könyvjelző. Könyvjelzőből pedig egy könyvmolynak sosem elég.

488 oldalával kényelmesen vaskos darab, ám a komoly téma miatt nem lehet rekordsebességgel végigolvasni.

Fülszöveg:

"Louisa Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket is, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, egy harmincöt éves férfi gondozója lesz, aki – miután egy motorbalesetben teljesen lebénult – depressziósan és mogorván egy kerekes székben tölti napjait… Will Traynor gyűlöli az életét: hogy is ne gyűlölné, amikor egyetlen nap alatt mindent elveszített? A menő állása Londonban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások – mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, ebbe az álmos és unalmas városkába, a szülei birtokára, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül hogy kikérték volna a véleményét. Az új lány elviselhetetlenül cserfes, idegesítően optimista és borzalmasan felszínes…
Lou-nál és Willnél különbözőbb két embert keresve se találhatnánk. Vajon képesek lesznek-e elviselni egymást, és -pusztán a másik kedvéért- újraértékelni mindazt, amit eddig gondoltak a világról?"

Ahogy már írtam, ez egy komoly könyv. Romantikus ugyan, a főhősnő egy szeleburdi lány és a párbeszédek gyakran kacagtatóak, de akkor is egy súlyos témát boncolgat.

Mikor elkezdtem olvasni, egyből egy film jutott eszembe róla (Életrevalók), mivel a koncepció és a téma nagyon hasonló. Mindkettő főszereplője egy kvadriplégiás (mind a négy végtagján lebénult) férfi, aki felfogad egy különösen életvidám gondozót. A két teljesen más gondolkodású és mentalitású ember pedig jelentős változást gyakorol egymásra.

A könyv esetében Will egy teljesen elkeseredett férfi, aki nagy döntésre szánta el magát, míg Lou egy kisvárosi lány, aki mindent megtesz, hogy ezt a döntést megváltoztassa. A cselekmény pedig ennyiben szinte ki is merül, a könyv azonban jóval többről szól.

Moyes stílusa könnyed, hol drámai, hol humoros, pont amire épp szükség van. Nem spórol a részletekbe menő leírásokkal és a karakterek motivációinak megmagyarázásával. A könyv főként Lou szemszögéből íródott, ám nagyjából száz oldalanként átadja helyét egy másik szereplő szemszögének egy-egy fejezetre. Ezek a részek pedig tovább árnyalják a karaktereket, akik vállukon viszik, vagy Will esetében inkább gurítják a történetet.

Mindegyik szereplő kedvelhető figura, bár egyik sem tökéletes. Néhol ostobák, néhol idegesítőek és néhol unszimpatikusak, de mégsem lehet igazán haragudni rájuk, mert a tökéletlenségüktől válnak igazán emberivé.

Öröm olvasni, ahogy Will és Lou összecsiszolódik és bár akad köztük romantikus töltet, nem ezen van igazából a hangsúly. A könyv az életről szól, a nézőpontokról, a lehetőségekről, azok megragadásáról és a folyton változó világról. Ahogy pedig a két szereplő megváltoztatja egymás életét, egy kicsit hatnak az olvasóikra is. Az ember akaratlanul is elgondolkodik közben, hogy mennyire boldog azzal az élettel, amit él. Mennyire nyitott a változásra és a lehetőségekre, ez pedig egy kifejezetten pozitív üzenet.

A mondanivaló azonban nem merül ki a "ragadd kezedbe az irányítást és éld úgy az életed, ahogy szeretnéd" dologban, hanem ennél sokkal súlyosabb erkölcsi kérdést feszeget.

könyv és a meglepetés könyvjelző

Egy egészséges ember számára nehéz elképzelni, mit élhet át az, aki tolószékbe kényszerül. Azt pedig, hogy valaki nyaktól lefelé gyakorlatilag magatehetetlen legyen, még kevésbé lehet felfogni. A kiszolgáltatottság és a tehetetlenség érzése biztosra veszem, hogy az egyik legfojtogatóbb érzelem. Will szemében a világ pedig pont ilyen és ahogy olvastam róla, megértettem, miért döntött úgy, ahogy. Könnyedén tudtam azonosulni vele, ellentétben a szüleivel, vagy néha Lou-val, valamint a könyv végén Lou anyjával. Egyszerűen nem értettem, miért nem értik meg Willt. Szerették, törődtek vele és gondosodtak róla, mégis Nathan kivételével alig jutott eszükbe megkérdezni magát Willt, hogy mi a jó neki, mire vágyik igazán. Mintha azzal, hogy nem tud segítség nélkül meginni egy bögre teát, az értelmi képességei is gyengültek volna. Pedig Will okos, szellemes és keserűen gunyoros, amit imádtam benne. A szerettei viselkedése így engem dühített.

Félreértés ne essék, cseppet sem támogatom az öngyilkosságot, csupán megértem, hogy vannak olyan helyzetek és esetek, amikor valaki joggal és teljesen érthetően gondol arra, hogy köszöni, neki ennyi elég volt az életből. Az életminőség persze mindenkinek mást és mást jelent és vannak kitartóbb és gyengébb emberek is, épp ezért a kérdés nem általánosítható. A dolog súlypontját az adja, hogy míg egy fizikailag egészséges ember akadály nélkül ugrálhat le hidakról, addig egy Willhez hasonló, teljességgel mások segítségére szoruló ember nem. Ezzel pedig felmerül a kollektív felelősség.

Hogy én mit tennék, ha olyan helyzetbe kerülnék, mint Will, arról fogalmam sincs és nagyon remélem, hogy sosem kell megtudnom. Abban azonban teljesen biztos vagyok, hogy a döntés jogát megtartanám magamnak.

Szóval ez egy jó könyv. Elgondolkodtató, mégis szórakoztató és egy nehéz erkölcsi kérdést boncolgat. 

Bátran ajánlom azoknak, akik szívesen töprengenek az élet különböző lehetőségein romantikus környezetbe ágyazva. Azok pedig, akik a fent említett filmet látták és szerették, biztosan nem fognak csalódni benne.