The One - A tökéletes pár

Ezt a könyvet valaki ajánlotta nekem. Már nem emlékszem pontosan, mikor és miért, csak annyi maradt meg, hogy ha A lelkitárs-egyenlet tetszett, akkor ezt is érdemes elolvasnom. Az ajánlás pedig jól jött, mivel borító alapján bizony nem választottam volna ezt a kötetet.

416 lapjával nem egy rövid olvasmány, de kifejezetten gyorsan lehet haladi vele. Még akkor is, ha az olvasónak korlátozott szabadidő áll rendelkezésére.

Fülszöveg:

"Meddig ​mennél el, hogy megtaláld az igazit?Nem kell hozzá más, csak egy egyszerű DNS-teszt. Gyorsan mintát vesz az ember, és már össze is párosítják a DNS-párjával – azzal, aki genetikailag neki rendeltetett.
Ezt ígéri egy DNSPárod nevű alkalmazás. Egy évtizeddel ezelőtt egy nagyvállalat bejelentette, hogy megtalálták azt a gént, ami párosítja az embereket a lelki társukkal. Azóta világszerte emberek milliói találták meg a DNS-párjukat. Azonban ennek a felfedezésnek megvannak az árnyoldalai: a teszteredmények miatt számtalan párkapcsolat bomlott fel, és a feje tetejére állították a klasszikus értelemben vett románcot, randevúzást és szerelemet. Öt nagyon különböző ember kap értesítés arról, hogy megtalálták a DNS-párjukat. Mindegyikük hamarosan találkozni fog az igaz szerelmével. De nem mindenki fog „boldogan élni, amíg meg nem hal.” Mert még a lelki társaknak is vannak titkaik. És némelyik bizony sokkolóbb, mint azt bárki sejtené…"

Nem ez az első könyv, amely a nagybetűs igazi megtalálásáról szól. Azonban a szerző egy kifejezetten érdekes megközelítést alkalmazott. Egyrészt tudományos alapra helyezte a kérdést, így tekinthetjük ezt a könyvet sci-finek. Másrészt meglehetősen realista szemszögből írta meg. Harmadrészt pedig egyszerre öt kifejezetten érdekes és a többitől teljesen különböző szálat használt. Igen, ez a könyv jól van összerakva, kellemesen meglepett.

Nem szeretnék minden egyes karakter sorsára kitérni, mert azzal sokat elárulnék a cselekményből, inkább csak összegzem a benyomásaimat.

A nézőpont karakterek mind különbözőek. Vannak köztük nők és férfiak vegyesen, hol jobb, hol rosszabb élethelyzetben. A közös bennük a teszt elvézése, ami eredményt is hoz, és az eredmény forgatja aztán fel az életüket. Mint a jó tudományos fantasztikus könyvekben, itt is akad pozitív és negatív oldala is ennek a felfedezésnek. Közben pedig a szerző elkezdi meggyőzni az olvasót, hogy ebben a világban ez a teszt bizony működik, kőbe van vésve. Aztán persze csavar a szálakon, és a kötet végére visszatérnek a kérdőjelek. Finom kis feszültségek, fordulatok bontakoznak ki a szálakon, így végig fenntartja a figyelmet.

Tetszett, hogy a kérdést nem csupán férfi és nő vonzalmában kezelte, hanem kitért arra is, mi történik, ha azonos nemű partnert ad az eredmény. Talán ez a szál volt a kedvencem, mert okosan és érzékenyen lett felépítve.

Mindegyik karakter érdekes utat járt be, mindegyik adott valamit a kép egészéhez viszonyítva, ami a kötet második felére bontakozott ki igazán. Egy ideig ugyanis úgy tűnt, különálló kis történeteket olvashatunk, ám a végére mégis akadt egy kis kapcsolat közöttük. Ettől pedig a kezdeti darabosság érzése teljesen elpárolgott.

Tetszett a történet által bemutatott társadalomkritika. Volt, ami adta magát, kikövetkeztethető volt, ám olyan is akadt, ami kifejezetten kreatívra sikerült. Sokáig azonban nem tudtam elképzelni, hogyan lehet lezárni egy ilyen jellegű könyvet. Lehet-e igazán lezárni, vagy megmarad nyitottnak az olvasóra bízva a továbbiakat. John Marrs azonban megoldotta. Elvarrta a szálakat, mindegyik szereplő kapott tetőpontot, és a végére a már említett laza kapcsolat is összeállt. Az olvasónak tehát csak azt kell tovább gondolnia, amit a szereplőkről érez, na meg a kérdést, jó lenne-e egy ilyen teszt vagy sem.

Összességében tehát ez egy társadalmi sci-fi a szerelemről. Érdekes és helyenként kellemesen elgondolkodtató. Engem pozitívan meglepett. 

Tetszett, jó élményt adott, így bátran ajánlom azoknak, akik szeretnek emberi kapcsolatokról olvasni. Aki viszont csupa kedves és egyértelműen pozitív románcra vágyik, nos, keresse máshol, mert ez nem egy szokványos romantikus kötet, hiába sugallja ezt a borító.

A szerelem elmélete

Olvastam már a szerzőtől, és bár kedvencem nem lett, könnyed kikapcsolódásnak megfelelt. Január végén pedig épp erre volt szükségem.

A borító megszokottan egyszerű, aranyos. 400 lapjával átlagos terjedelmű romantikus kötet.

Fülszöveg:

"Elsie ​Hannaway elméleti fizikust végül utoléri számtalan élete. Nappal tanársegéd, rengeteget gürizik és termodinamikát tanít abban a reményben, hogy állandó állást kap. Más napokon Elsie úgy pótolja ki nem létező fizetési csekkjét, hogy felajánlja a szolgálatait kamubarátnőként, felhasználva tökéletesre fejlesztett „emberek kedvére tevő” képességét, hogy azt a verzióját alakítsa, amelyikre az ügyfélnek szüksége van.
Legyünk őszinték, ez így elég klassz; aztán a gondosan felépített Elsie-verzum darabokra hullik. Mert Jack Smithről, a kedvenc ügyfele bosszantóan vonzó és arrogáns bátyjáról kiderül, hogy ő az a kőszívű kísérleti fizikus, aki tönkretette a mentora karrierjét és az összes elméleti fizikus hírnevét aláásta. És ő az a Jack Smith, aki az MIT fizika tanszékét irányítja, és Elsie és álmai munkája közé áll.
Elsie felkészül a tudományos szabotázs totális háborújára, de… azok a hosszú, mélyreható pillantások… Hogy ha a férfival van, akkor nem kell másnak lennie, mint önmagának? Amikor kísérleti pályára áll, vajon készen áll a szerelemmel kapcsolatos legféltettebb elméleteit átültetni a gyakorlatba?"

Ali Hazelwoodnak megvannak a megszokott elemei, amelyek köré építi romantikus történeteit. Ezeket a novellásköteténél már kifejtettem, így most nem ismételném magam. A lényeg, hogy ismét tudományos pályán dolgoznak a szereplők, a férfi főhős természetesen morcosnak tűnik, igazi zseni, és úgy néz ki, mint egy görög szobor. Illetve a túlírt ágyjelent sem hiányzik. Szóval egy teljesen szokványos történet a szerzőtől, ami valakinek hathat megnyugtatóan, hiszen épp azt nyújtja, amit az ember megszokott és így elvárhat, vagy hathat unalmasan, mert elég hamar bele lehet fáradni az egy kaptafára készült történetekbe.

Számomra ez a történet épp azt adta, amit vártam, kellemes és könnyed kikapcsolódást. Úgyhogy megpróbálok nem a hibáira és a klisékre fókuszálni, amelyek természetesen jelen voltak ebben a könyvben, hanem a pozitív meglepetésekre.

Tetszett, hogy a főszereplő egy olyan problémát mutat be, ami mindenkivel megeshet. Bizony, mindenki akart már megfelelni, mindenki mondott vagy tett olyat, ami nem a saját véleményét tükrözte, hanem valaki más elvárásait. Persze, ez itt sarkítva és felerősítve jelenik meg, mégis érthető és ismerős. Az üzenet pedig, hogy tudj, merj nemet mondani, kifejezetten fontos. Ez a vonal szimpatikussá tette számomra a főhőst, így lehetett drukkolni neki, hogy fejlődjön.

A főhősnő jelleméhez adalékként szolgált néhány dolog, ami vegyes érzéseket keltett bennem. Egyrészt, nincs az a nő a földön, aki egy sünit ne találna aranyosnak. (Ha pedig mégis akad, inkább nem akarok tudni róla...) Szóval kissé fura volt az ellenszenve a tüskés jószágok iránt. A sajtmánia ellenben elképzelhető (olvasás közben meg is kívántam egy kis cheddart), és a cukorbetegsége is egy olyan elem volt, ami viszonylag ritka könyvekben. Mindig örülök, amikor ilyen hétköznapi problémák előjönnek, bár a leírása nagyon amerikai volt és kissé suta.

Tetszett, ahogy a két szereplő kapcsolata fokozatosan alakult. Lassan ismerték meg egymást, lassan haladtak, és ezt kifejezetten kellemes volt olvasni. A tanársegédek alulfizetettsége pedig egy másik olyan probléma, ami jó ha megjelenik szélesebb körben.

Maga a románc tehát teljesen rendben volt, kellemesen haladt, és a túlírt ágyjelenetek ellenére megmaradt az aranyos kategóriában. Bizony, itt jön egy de, mert akadt azért néhány probléma.

Egyrészt a főhősnő és családja kapcsolata nem volt részletezve, és nagyon furcsán hatott. Egyszerűen nehéz volt megérteni, hogy van egy helikopteranyuka, aki egyik gyermekét teljesen mellőzi. A testvéreiről pedig a könyv nagy részén azt feltételeztem, hogy fiatalabbak és még középiskolába járnak. Aztán kiderült, hogy nem, ők az idősebbek. Ez pedig nem csupán azt mutatja jól, mennyire kevés információt adott a szerző a főhős hátteréről, hanem, hogy azok is mennyire félreérthetőek és felszínesek voltak.

Másrészt a konfliktushelyzet borzalmasan kiszámítható és elcsépelt volt. Elsie és a mentora kapcsolata épp úgy lebegett a homályban, mint a családja. Egy érthetetlen kötelék, ami egyértelműen problémához vezet. Ráadásul itt a főhős úgy a homokba dugta a fejét, hogy minden matematikai zsenialitása ellenére képtelen volt két információból levonni a következtetést. A probléma egyébként el lett nyújtva, és a végén a nagy dráma teljes mértékben nevetségesnek hatott. Mert van egy férfi, aki maga a tökély, akivel a főhősnő úgy érzi még sosem volt boldogabb, de mindez nem számít, mert a legelején nem közölt egy olyan információt, amelyre egyébként, ha a szerelem nem vette volna el a hölgy eszét, magától is rá tudott volna jönni. Fárasztó és túlnyújtott problémázás a végére, hogy egy kellően nyálas nyilvános szerelmi vallomással kibékülhessenek. Oké, ez már a kliséfaktor része, de annyira nem esett jól, főleg egy egyébként cuki történet befejezéseként.

Összességében ez egy tipikus Hazelwood kötet, ám a románc benne kifejezetten aranyos. Könnyed kikapcsolódásnak megfelelt, bár a végén a szememet forgattam.

Aki olvasott már a szerzőtől, tudja, mire számíthat és ha még nem unja, akkor hajrá, bátran vágjon bele. Aki pedig még nem olvasott tőle, de szeretne, nos, nekem talán ez adta a legkellemesebb élményt, így kezdetnek tudom ajánlani, ám csak akkor, ha valaki csupán egy könnyed, romantikus olvasmányra vágyik, és ezért hajlandó elviselni jó néhány klisét. Aki viszont jól felépített konfliktust is szeretne a románc mellé, vagy sünirajongó, óvatosan lapozzon bele, mert valószínűleg nem ez lesz számára a megfelelő olvasmány.

Utálom, hogy szeretlek

Év elején már olvastam a szerzőtől (A szerelem képlete), és kellemes kikapcsolódást nyújtott. Ezért az ünnepek előtti utolsó munkával és tanulással töltött két hétben, úgy gondoltam, épp egy ilyen könnyed olvasmányra van szükségem. Nagyjából teljesítette az elvárásaimat.

Ez a kötet három novellát tartalmaz a címből kitalálhatóan picikét vegyes érzések köré rendezve 386 oldalon. A borító aranyos, jól illik a történetekhez.

Fülszöveg:

"Mara, ​Sadie és Hannah elsősorban barátnők és főleg kutatók. Bár tudományterületük a világ más-más szegletébe szólítja őket, mindhárman egyetértenek az egyetemes igazsággal: az ellentétek vonzzák, a riválisok pedig tűzbe hozzák egymást…

Egy FEDÉL ALATT
Környezetmérnökként Mara mindent tud az ökoszisztémák érzékeny egyensúlyáról: egyensúlyra van hozzájuk szükség. És hogy senki ne nyúljon a termosztáthoz. És senki ne lopja el a másik kajáját. Valamint más szabályokra is, amikről Liamnek, a lakótársának és egyben alávaló, nagy olajcégnél dolgozó jogásznak fogalma sincs.

Két EMELET KÖZÖTT
Mérnökként logikusan gondolkodva Sadie tudja, hogy elvileg hidakat kellene építenie. Viszont a STEM tudományos világában dolgozó nőként azt is tudja, hogy a körülmények változhatnak, és amikor az ember órákra bent ragad egy parányi New York-i liftben azzal a férfival, aki összetörte a szívét, joga van porig égetni azt az izmos, szőke hidat.

FagyPONT ALATT
Ian sok minden Hannah számára: gonosztevő, aki megpróbálta megvétózni az expedícióját, és tönkretenni a karrierjét; istenien szörnyű álmainak főszereplője… de hős sosem volt. Fagyos szíve azonban felolvad, amikor sebesülten és elhagyatottan fekszik az Északi-sark egyik távoli kutatóállomásán, és csak régi riválisa hajlandó elindulni a veszélyes mentőakcióra."

Mivel nem olvastam el a fülszöveget, csak belevágtam az első novellába, kicsit meglepett, hogy lényegében három barátnő szerelmi életét követhetem nyomon, ahogy szépen sorban megtalálják párjukat. Ez pedig előre vetíti, hogy az írónő itt is a szokásos romantikus klisék köré építette fel a történetét, vagyis jelen esetben történeteit.

Mielőtt belekezdenék a novellák  külön-külön értékelésébe, érdemes kitérni rá, mi az, ami mindegyik történetben megtalálható. Egyrészt a szerző kedveli a tudományos pályán dolgozó főszereplőket, így itt mindenki mérnök, mindenki nagyon okos, ami újra és újra ki van emelve, főleg a hölgyeket illetően. Másrészt az írónő egyértelműen a magas és csendes férfiakra bukik, mert mindegyik srác, magas, csendes, komolynak tűnő figura, aki azon nyomban egy plüssmackó báját veszi fel, ha álmai hölgye betoppan. Természetesen az urak is nagyon okosak, fiatal kis zsenikből cseperedtek befolyásos férfiakká az elengedhetetlen görög szobrokra jellemző testfelépítéssel. A márványon pedig nem spóroltak rajtuk, főleg a férfias testtájakat illetően, és természetes, hogy mindhárman mesterien jó szeretők. Igen, nagyjából itt lett elegem a klisékből...

Ali Hazelwood előző történetére azért emlékeztem kellemesen, mert az aranyos kis romantikus semmiségek jutottak eszembe róla, és nem az ágyjelent. Csakhogy itt az aranyos romantikus semmiségekre nem jutott hely, mert elvitte az oldalak nagy részét a konfliktus felvázolása (hogy ez mennyire állja meg a helyét, arról majd később), és a hosszú oldalakon át ecsetelgetett szex. Mivel novellákról van szó, érthető a sűrítés. Kell egy röviden elmesélhető és ugyanilyen röviden megoldható konfliktus, és kell a szerelem megalapozása. Igen, utóbbi általában fizikai vágyódást jelent, ez van, ennyi fér egy rövidke történetbe. Nem is azzal volt problémám, hogy első látásra megtetszettek egymásnak a szereplők, hogy a tekintetek sokat időztek bizonyos tájakon, és a gondolatok egy része fantáziálásba csapott. Ez ugyanis rendben van a vonzalom kiépítése szempontjából. Az viszont nincs rendben, hogy egy rövidke, elvileg romantikus történetből egy rövid felvezetéssel tálalt hosszúra nyújtott erotikus jelenet lett. Az én ízlésemnek nagyon elcsúsztak a határok, főleg hogy a nagy szex után jöhet az ásó, kapa és nagyharang, mert csak. Ráadásul ez az indokolatlanul hosszú ágyjelenet is csupa klisére épült, a tényre, hogy egyszer szexeltek és az egyébként önmegtartóztató férfi (Extra klisé pont jár érte!) olyan kéjben részesítette a hölgyet mint még senki soha. Cuki romantikus történettől nem várható el a teljes valósághűség, de ez már fantázia a köbön, ordítóan hiteltelen. Szóval az írónő jobban járt volna, ha a konfliktusra fordítja az energiáit és nem arra, hogy a világ legjobb elképzelt ágyjelenetében kinek hol van a kislábujja. 

Ennyit az általánosságokról, most nézzük meg a történeteket külön-külön. Egyébként vagy én jöttem bele a klisékbe, vagy lejebb engedtem az elvárásaimat, de javuló tendenciát éreztem.

Egy fedél alatt

Tudom, hogy van valami megkapó az összezárva egymásra találásban, de ez a novella volt a klisék kliséje. Egyáltalán nem volt megalapozva, mégis miért kell ennek a két embernek összebútoroznia. Sőt, nagyjából a történet elején elhangzik több alternatíva, amit ostoba indokokkal hessegetnek el. Szóval nem volt épp megalapozott ez a történet, és sajnos ez a szereplők kapcsolatára is igaz.

Oké, a műfaji sajátosság miatt nem lehetett hosszan fejtegetni a többb hónapnyi együttélés minden mozzanatát, de az a néhány emlék, amit kaptunk, rettentően vérszegény volt. Na, meg klisés, mert a "jaj, rám nyitott a fürdőszobában" jelentet muszáj volt belevenni. Egyszerűen nem éreztem úgy, hogy a kezdeti vonzalomnál tovább jutottak volna a szereplők. Főleg, hogy a lakótárs kérdés és ebből adódó konfliktus lezárása nem egy beszélgetés volt, hanem egy ágyjelenet, és ezzel el van rendezve minden.

Konkrétan untam ezt a történetet, és nem igazán hozta meg a kedvemet a barátnők szerelmi életéhez. Egyszerűen nem volt benne semmi cuki, semmi romantikus.

Két emelet között

Ez a történet is az összezártság klisével indított, ám a két szereplő kapcsolata cseppet szilárdabb lábakon állt. Talán mert ez a történet jóval rövidebb időszak eseményeit mesélte el. Talán mert itt a két szereplőt nem csupán a fizikai vonzalom kötötte össze, hanem a közös érdeklődési kör is. Ráadásul a novella elején utaltak egy nagy árulásra, amiért a bimbózó románc azonnal elhalt. Ez az utalás pedig végig fenntartotta a figyelmemet. Kár, hogy a végén csalódást okozott, mert persze, hogy félreértés, és persze, hogy nem beszélték meg. Azonban még így is sokkal romantikusabbnak találtam, mert volt cuki véletlenszerű megismerkedés, volt randi és volt némi kommunikáció a főhősök között.

Fagypont alatt

Ez a novella tetszett a legjobban. Sőt, míg az első egyáltalán nem tetszett, addig ez kifejezetten jó volt. Pedig volt itt klisé? Persze! Volt furcsán elrendezett jelenet? Volt ám! Mégis az összképen nagyon sokat javított a tény, hogy ez a két szereplő nem kent el semmit. A kapcsolatuk alakulása nyílt volt és őszinte. Nem volt színlelés, és a félreértés is minimális szinten maradt. Ráadásul, bár ebben a történetben két erotikus jelenet is akadt, az első egyértelműen szükségszerű volt a történethez, míg a második kivárta a megfelelő időpontot. Na, és hogy mi a megfelelő időpont? Amikor nem konfliktuskezelés az összebújás oka, hanem egy konfliktus megoldása után, a kölcsönös vonzalom bizonyítása. Kapcsolati szinten ez volt a leghihetőbb történet.

Összességében tehát könnyed kikapcsolódást vártam ettől a könyvtől. Habár az elején nem úgy tűnt, hogy ezt megkapom, a végére valahogy mégis sikerült neki. Háromból egy novella tetszett, egy másikkal pedig elvoltam, ez már félsikernek mondható.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik úgy vágynak romantikus történetre, hogy nem zavarja őket sem a sok klisé, sem az elnyújtott ágyjelenet. Aki viszont egy kifejezetten aranyos és szépen kidolgozott románcra kíváncsi, nos, keresse máshol.

A szerelem képlete

Könnyed olvasmányra vágytam, és mivel tavaly alig olvastam romantikus könyvet, úgy döntöttem az sem baj, ha ebben a kategóriában találok valamit. Ez a kötet pedig elég nagy reklámot kapott (szinte minden internetes oldalon találkoztam vele), és meglehetősen sokan értékelték pozitívan.

A borító tetszetős, tökéletesen passzol a történethez. 400 oldalával terjedelmes olvasmánynak tűnhet, de valóban könnyed, gyorsan lehet haladni vele.

Fülszöveg:

"Harmadéves ​doktorandusz hallgatóként Olive Smith nem hisz a tartós romantikus kapcsolatokban, de a legjobb barátnője igen, és emiatt kerül ebbe a helyzetbe. Ahhoz, hogy Anh-t meggyőzze, hogy randizik és jó úton halad a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” felé, többre van szüksége néhány kézlegyintéses Jedi-trükknél. A tudósoknak bizonyítékok kellenek. Úgyhogy, mint bármelyik magára valamit is adó biológus, Olive pánikba esik és megcsókolja az első férfit, akit meglát.Ez a férfi nem más, mint Adam Carlsen, a fiatal, menő egyetemi tanár, aki közismert seggfej. Ezért Olive teljesen padlót fog, amikor a Stanford ügyeletes labor-zsarnoka beleegyezik, hogy titokban tartja a színjátékot, és a kamupasija lesz. De amikor egy nagy tudományos konferencia félresikerül, és Olive karrierje Bunsen égőre kerül, Adam újra meglepi határozott támogatásával és még határozottabban… kockás hasával.
Hirtelen a kis kísérletük veszélyesen közel kerül ahhoz, hogy lángra kapjon. Olive pedig rájön, hogy egy szerelemmel kapcsolatos hipotézisnél csak az bonyolultabb, ha a saját szíve kerül a mikroszkóp alá."

Tekintsünk el a nyilvánvaló dolgoktól, mint az alap romantikus szituáció cseppet sem új ötlete, az események egyértelmű haladási iránya, illetve a rengeteg klisés elem, ami fel-felbukkan benne. Bizony, ebben nincs semmi újdonság, de ez szerencsére egyáltalán nem zavarja, és ha mindezt az olvasó is észben tartja, őt sem fogja zavarni. Nézzük meg inkább, mit kezdett ezzel a lerágott csontnak számító romantikus halmazzal a szerző, amitől mégis, ezredjére is működik, ha az olvasó könnyed kikapcsolódásra vágyik.

A szerző a kötet végén megjegyzi, hogy saját egyetemi tapasztalatait (és frusztrációit) szerette volna kiírni magából, ezért adott egyetemi hátteret a történetnek. Nos, ez egy remek húzás volt, mert a szereplők így valóban fiatal felnőttek (és nem középiskolából épp kikerült, de még mindig hormontúltengésben szenvedő kamaszok), akiknek van célja az életben, és értelmes problémáik, mint a lakbér kifizetése. Ráadásul, bár a szerző a főhősnő családi hátterét Disney-módra megoldotta, cseppet sem hiányzik itt a családi közeg. A csekemény így nyugodtan játszódhat egy szűk körben, barátokkal, kollégákkal egy egyetemi kampusz vonzáskörzetében. Apropó egyetem, az egyetlen dolog, ami ezen a téren hiányzott nekem, az a leírás. Az írónő nem igazán adott támpontot egy ilyen hatalmas és híres egyetem elképzeléséhez, ez pedig számomra hiányérzetet keltett.

A karakterek kedvelhetőek, bár nekem időnként soknak bizonyultak, ami a már említett kliséknek volt köszönhető. A főhős páros viszont rendben volt, ők nem mentek az agyamra ellentétben a pusztán szórakozás és még néhány kötelezőnek mondható elem kipipálására tartott mellékszereplőkkel. Komolyan nem lehet kihagyni a legjobb barátom meleg klisét egyetlen romantikus történetből sem? Az ilyen céltalan, csak azért tegyük bele, mert trendi, meg jól mutat, hogy milyen elfogadók vagyunk, dolgoktól a falra mászom. Vagy kezdjen érdemben vele valamit a szerző, vagy hagyja ki a fenébe. Egyébként volt itt minden, hogy mindenféle kisebbség megtalálja a neki való egyetlen mondatát, csak épp nem tett hozzá semmit a cselekményhez.

A főhősök kapcsolata aranyosan indult, kedvesen haladt, és bár viszonylag kevés időt töltöttek együtt, azért átjött a fokozatosság érzése. A romantikus helyzetbe keveredés újra és újra is inkább aranyos volt, mint ordítóan klisés. Azért megjegyzem, az, hogy minden főhős férfi egy görög szobor testfelépítésével rendelkezik, picikét sántít, de a vonzalom megmagyarázása miatt elnézhető. A suta félreértések szintén elnézhetők (bár egyik-másik kifejezetten erőltetettnek hatott), de volt egy nagy problémám a kapcsolat egyébként egyértelmű alakulásával. Miért, ó, miért mindig az ágyjelenet utáni reggelen kell "szakítani"? Nem lehetne előtte vagy jóval utána? A szerző hosszan ecsetelte mennyit és hogyan kufircoltak, amivel az egyébként óvatos tapogatózásokból a vonzalom iradatlan hangos kikiáltása lett, hogy aztán, mintha mi sem történt volna, elválljanak útjaik. Értem én, hogy kellett még egy kis konfliktus a végére, de miért épp a nagy egymásra találás után? Ez az a fajta klisé, ami se nem cuki, se nem elnézhető, hanem egyszerűen fárasztó. Szinte befaltam ezt a könyvet, ám itt, egy időre le kellett tennem, hogy lehiggadjak kicsit. Minden kedvelhetőségük ellenére a szereplők helyenként rettentően bután viselkedtek. Pedig a konfliktus, amire kifutatta a szerző ezt a kis kapcsolati kisiklást a lezárás előtt, kifejezetten tetszett. Fontos témát említett meg, nem érződött bagatel ügynek, csak a kezelése sikerült cseppet ostobán.

A szöveg egyébként épp olyan könnyed, mint a cselekmény. Gördülékeny, gyorsan olvasható, kellemes, ám egyszerű stílus jellemzi. Az idő haladását kicsit nehezen lehetett követni, ám az események kellemes tempóban haladtak. Részletekbe menő leírásra azonban sajnos csak a hosszúra nyújtott ágyjelenetnél szánta rá magát a szerző.

Összességében ez egy könnyed, romantikus történet, ami meglepetést nem fog okozni, kikapcsolódásnak viszont megfelel. Kedvelhető szereplők és többnyire elfogadható klisék vannak benne, így aki romantikus olvasmányra vágyik, nem fog csalódni. Elsősorban azoknak ajánlom, akik már megunták a tinédzser románcokat, ezért idősebbekről szeretnének olvasni, ám bájosan romantikus viszonyok között és nem soft pornó jelleggel. Aki viszont nem bírja a szokásos szerelmi kliséket, nos, itt sem fogja megkedvelni őket.

Idézet a könyvből:

"♥ Hipotézis: Minél többször említek egy csatolmányt egy e-mailben, annál kisebb a valószínűsége, hogy csatolom is az említett mellékletet."

A tűz szülötte

Megláttam a könyvtárban, észrevettem rajta a sárkányt, és már vittem is haza magammal. Egy sárkányos törtrénet ugyanis mindig jól jön.

Nagyon tetszik a borító és nem csak a sárkány miatt (bár ez győzött meg) hanem, mert kifejezetten ötletesen "rejtették" el rajta a főhősöket.

448 lapjával kellemes terjedelmű olvamány, ami viszonylag rövid egységekre van tagolva, így gyorsan lehet haladni vele. Azonban nem tudok szó nélkül elmenni a rengeteg elgépelési hiba mellett, ami szinte hemzseg ebben a kötetben. Ejnye, Maxim Kiadó, ennél jobb munkát vártam.

Fülszöveg önkényesen megkurtítva:

"Annie ​és Lee még kisgyerekek voltak, amikor egy brutális felkelés megváltoztatta addigi életüket, felforgatta a világukat, és ezzel mindenkinek – még az alacsony származásúaknak is – lehetőséget adott arra, hogy egy próbát kiállva a sárkánylovasok uralkodó osztályába kerüljenek. Mindketten az új rend feltörekvő csillagai lettek annak ellenére, hogy származásuk eltérőbb nem is lehetne. Annie szegény sorsú gazdálkodó családjával sárkánytűz végzett, míg Lee arisztokrata családját forradalmárok irtották ki. Ugyanabban az árvaházban nőttek fel, és szoros barátságot kötöttek. A hét év képzés alatt azonban riválisokká váltak, mindketten a sárkánylovas flotta parancsnoki tisztére pályáztak.Amikor váratlanul felbukkannak a régi hatalom túlélői, és visszakövetelik a városukat, az új rend meginog."

Ez egy kifejezetten kellemesen kalandos sárkányos fantasy történet ifjúsági köntösben.

A cselekmény a fülszövegben is említett két főhős nézőpontjainak váltakozásával bontakozik ki. Ettől egyrészt mozgalmasabbnak érződik, még akkor is, amikor épp nem történik semmi kifejezetten izgalmas, másrészt narráció szempontjából is okos húzás volt. A két főszereplő ugyanis egyszerre barát és ellenfél, amitől az egymáshoz és az eseményekhez fűződő viszonyuk nézőpontonként is összecsap. Ez pedig érdekesebbé tette őket. A fejezetek eleji dőlt betűkkel szerdett sorok, amelyek mozaikszerűen illesztik össze a korábbi események darabjait, pedig kifejezetten izgalmasnak hatottak.

Az ifjúsági címke azért került a kötetre, mert a főszereplők tinédzserek, lényegében egy bentlakásos iskolában élnek, és igen, romantikus kapcsolatokba bonyolódnak. Mindez azonban megtratotta a kellemes hatást keltő mértéket. Még az elsődleges szerelmi szál sem vitte el a hangsúlyt, ami igazán dicséretes. Ha csak ezt a részt nézném, azt mondanám, ez egy olyan tinikönyv, amit jó olvasni, és nem kap az ember közben agyérgörcsöt a szereplőktől.

Na, de én nem ezért vettem kézbe, hanem a sárkányok miatt. Sárkányokról pedig mindig jó olvasni. Tetszett, hogy a szerző átgondolta a légi összecsapásokat és úgy általánosságban a sárkányok helyét ebben a világban. Egyszerre voltak nagyra nőtt házikedvencek és mégis többek annál. Nagyon tetszett, ahogy bemutatta a sárkányok és lovasuk kapcsolatát, illetve a bizalmatlanságot, amit a többi embertől kaptak. Ez egy olyan kötet, ami sárkányok iránt rajongó olvasóknak épp ideális. (Ellentétben mondjuk Az ébredő tűzzel, ahol finoman szólva sem bánnak kedvesen velük...)

Szóval a sárkányos tartalom hozta számomra az elvárt színvonalat, és én ennyivel őszintén be is értem volna, ám szerencsére az írónő nem adta alább, és írt még hozzá egy jó cselekményt is. Ez a történet bizony remekül van felépítve. A fiatal főhősöknek olyan érdekes hátteret és megoldandó problémacsomagot adott, amit ifjúsági kötetben ritkán látni. A szerző utószavában el is mondja, honnan merített ihletet, és ez bizony érződik a történeten csupa jó értelemben. A könyv elég komplexen tárja az olvasó elé a kevesek hatalmának megdöntését, a nép uralmát és annak nehézségeit. Van itt minden a gőgős kiváltságosoktól, a vérbe fulladt forradalmon át az ideológia és a gyakorlat harcáig. A cselekmény végig következetes és okos maradt. Nagyon tetszett, ahogy a korábbi és új rezsimet szembe állította egymással. Az pedig, hogy mindezt a főhősök személyes tapsztalatain át is megismerhettük, remek húzás volt. Sok olyan kérdést feszeget a történet, amilyet ifjúsági könyvben még nem láttam. Nagyon kellemes meglepetést okozott. Ráadásul az ifjúsági címke miatt mellőzi a véres részletek elemezgetését, így az olvasó elborzadás helyett csak töpreng az okokon és következményeken, ami jó, mert ez volt a cél.

Összességében tehát ez egy okosan felépített, kellemesen kalandos fantasy történet, amiben megérdemelt helyet kapnak a sárkányok, és mellékesen az ifjúsági vonalat erősíti.

Nekem nagyon tetszett, kellemesen meglepett, mert nem számítottam ennyire összeszedett cselekményre. Bátran ajánlom mindenkinek, aki egy kalandos fantasy történetre vágyik, akár a könyv besorolásának célközönségébe tartozik, akár nem. Sárkányok kedvelőinek kötelező darab.

Kiegészítés:

A kötet egy trilógia nyitó része, így van még két kötetnyi folytatás. Mivel ez a könyv nagyon-nagyon friss, valószínűleg csak egy év múlva várható a második rész magyar megjelenése. Kíváncsian várom.

Illetve, ha valaki szeretne egy kicsit jobban belemenni egy forradalom véres részleteibe, akkor ajánlom neki a Vérrel írt ígéretek című könyvet. Szintén fantasy történet, sárkányok ugyan nincsenek benne, de egy hasonló képpel nyit, mint ez a kötet. 

Az örök város balladája

Jó néhány éve olvastam már a szerzőtől (A lány, aki megérintette az eget), és akkoriban terveztem is, hogy olvasok még tőle, de elterelődött a figyelmem. Az új könyve azonban kifejezetten vonzónak tűnt, nem csupán a szép borító, hanem a számomra kedves helyszínválasztás miatt is. (Róma a szívem egyik csücske, de erről már biztosan írtam nem is egyszer.) Úgyhogy ezúton is köszönöm a kiadónak, mert egy nyereményjáték során került hozzám.

Terjedelemre nem egy vékony kötet, 574 oldal, ám ez a szerzőtől megszokott.

Fülszöveg:

"A 19. századi Olaszországban járunk. Róma politikai csatározásoktól hangos, hisz a tét a város sorsa. Hogy továbbra is a francia hadsereg által megszállt Pápai Állam marad, vagy pedig az Olasz Királyság részeként, sőt fővárosaként az olaszoké lehet.
Három olyan ember sorsa fonódik össze itt, akik nagyon különbözőek, mégis hasonlítanak abban, hogy nem tudják, honnan származnak, és sosem volt a hagyományos értelemben vett családjuk: a grófnő, akit megfosztottak mindenétől, az általa örökbe fogadott árva fiú, aki a fényképeivel akarja megváltoztatni az emberek látásmódját, és a fiatal lány, aki egy cirkuszban nőtt fel, és rajongani kezd a politikáért.
Álmaik valóra válni látszanak, amikor rátalálnak a jövőjükre, a céljukra és a szerelemre. De a káprázatos Róma mindhármukat olyan kihívások elé állítja, hogy gyakran az életük is veszélybe kerül. A bűnözés, a politika és az érzelmek zűrzavarában a köztük kialakuló csodálatos kötelék az, ami mindnyájukat megmentheti."

Ahogy a fülszöveg is ígéri, három szálon fut a történet, amelyek időközben összefonódnak. Viszont rengeteg a mellékszál, a cselekmény ezért meglehetősen kiterjedt és ebből adódóan érdekes is.

A történet hátterét az olasz egység adja, és bár ez minden karakter életét nagyban befolyásolja, végig háttér marad. Szóval, aki esetleg aggódna a túl sok politikai tartalom vagy esetleg ezen történelmi esemény hosszú leírása miatt, ne tegye. A hangsúly ugyanis nem a nagypolitikán van, hanem az egyes szereplők nézetein.

A regény karakterközpontú és a szerző meglehetősen emberi figurákat alkotott. Mind a főhősök, mind a mellékszereplők kellően kidolgozottak, érthető motivációik vannak, és hibáik ellenére kedvelhetőek. Még az egyértelműen negatív szereplőkben is van egy kis emberi esendőség, így ha kedvelni nem is, megsajnálni azért helyenként lehet őket. Ez pedig azért szimpatikus, mert bár rengeteg rossz dolog történik a könyvben, a kicsengése mégis pozitív.

Az egyik főhős szála egy cirkuszhoz kötődik. Mivel nem kifejezetten kedvelem a cirkuszos történeteket, cseppet távolságtartó voltam vele. Azonban szerencsére kellemesnek bizonyultak ezek a részek a szimpatikus szereplők miatt. Habár meg kell jegyeznem, hogy Marta nem került közel hozzám, néhol kifejezetten idegesítőnek találtam.

A másik két szál hamar összefonódik, és a város szegények által lakott részeire helyezi a hangsúlyt. Egyszerre foglalkozik anyagi különbségekkel és a család kérdéskörével. Közben két főhős küzdelmét is bemutatja egy szebb jövőért, és bár sokáig próbálják távol tartani magukat a politikai kérdésektől, ez bizony lehetetlen.

A szeretet és a szerelem is fontos eleme a történetnek. Egyrészt jobban összeköti az egyes szálakat, másrészt motiválja a szereplőket. Épp ezért mondhatnánk romantikusnak ezt a könyvet, hiszen minden adva van benne egy romantikus történelmi regényhez. Csakhogy Luca Di Fulvio kicsit tágabban értelmezi a dolgokat. Elég sok probléma és nehézség elé állítja a szereplőket, és helyenként kifejezetten naturalista. A gyilkosságok leírása meglehetősen szemléletes és erőszakos jelenetekben sincs hiány. Ehhez jön az egyik negatív karakter bűnözői világa, annak nyelvezetével. Illetve a felnőtteknek szóló tartalom másik oldala, az erotika is felüti a fejét két alkalommal a könyvben, ami szintén meglepően részletes leírást kapott. A fiatal főhősök tehát senkit se tévesszenek meg, ez nem egy ifjúsági kötet.

A város leírása nekem nagyon tetszett. Könnyen beazonosítható helyszíneket választott  a szerző, és igyekezett a korszak viszonyait is szemléltetni. Az pedig, hogy az örök várost egyszerre mutatta csúnyának és nyomorúságosnak, ugyanakkor gyönyörűnek és különlegesnek, kifejezetten tetszett. Ez a kettősség egyébként is érvényes az olasz városokra, bár jelenleg inkább a déli részeken.

A másik dolog, amit nagyon értékeltem, a fényképezés volt. Bár az író is megjegyzi a kötet végén, hogy itt kicsit engedett a történelmi hűségből a cselekmény érdekében, ez egyáltalán nem volt zavaró. Nagyon jó gondolatokat kapcsolt a fényképekhez, és ettől lett az egyik karakter még szimpatikusabb.

Összességében kellemes olvasási élményt nyújtott ez a könyv, és csupán a végét éreztem egy cseppet túlságosan idealizáltnak, bár a szereplők egyértelműen megérdemelték a boldogságot.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a sok szereplőt mozgató, szerteágazó történeteket. Történelmi hátteret kedvelők előnyben. Róma szerelmeseinek pedig kötelező darab. Aki viszont habos-babos ifjúsági románcra vágyik, keresse máshol, mert itt bizony nem cukorszirup hömpölyög a macskaköves utcákon, hanem valami kevésbé gusztusos.

Az utolsó namsara

Azért kezdtem bele az Iskari-trilógiába ezzel a kötettel, mert vannak benne sárkányok. Szeretem a sárkányokat és úgy általánosságban a hüllőket.

A borító mutatós, a fantasy hangulatot felidézi, de nem sok köze van a történethez. Talán, ha tőr helyett egy szablya került volna a borítóra (vagy egy sárkány...) az jobban passzolt volna.

Viszonylag hosszabb könyv, 448 oldal.

Fülszöveg:

"„Mindenek ​kezdetén volt Namsara, az égből és lélekből formált ifjú, aki nevetést és szeretetet hozott magával, bárhová ment. Ám ahol fény van, ott sötétségnek is kell lennie – így megjelent Iskari, a vérből és holdfényből formált leány, a pusztító, a halálhozó."

Asha, az uralkodó leánya a nagy Firgaard birodalom legrettegettebb sárkányölője. Az emberek tisztelik, de tartanak is tőle. Ő az iskari – ám ez magányos szerep, melytől Asha inkább érzi magát fegyvernek, mint fiatal nőnek. Egyik bestiát a másik után vadássza le, hogy elhozza a fejüket a királynak, de nincs az a zsákmány, ami megmenthetné őt a végzetétől: az apja odaígérte a kezét kegyetlen parancsnokának. A lány semmi mást nem akar, csak leszámolni tragikus múltjával és elkerülni a sivár jövőt. Amikor esélyt kap a szabadságra, cserébe Firgaard legerősebb sárkányának életéért, kapva kap a lehetőségen. Egy titokzatos fiú segítségével Ashának le kell ráznia magáról az iskari szerepének láncait, és ki kell tárnia szívét a szerelem, a fény és az igazság előtt, melyet egészen eddig eltitkoltak előle.

 Ez egy ifjúsági fantasy annak minden pozitív és negatív tulajdonságával. A narráció a főhősnőre fókuszál, így az ő kissé beszűkült nézőpontjából követheti az olvasó az eseményeket. A fejezetek előtt pedig fel-felbukkan néhány történet, amolyan mese a mesében módon. Ebbe egy kicsit bele kell rázódni, de szerencsére nem feleslegesen, mert a cselekmény szempontjából jelentőséggel bírnak.

A világfelépítés tetszett. Az írónő elég jó elemeket pakolt össze, hogy egy érdekes, keleties világot alkosson sárkányokkal és isteni hősökkel fűszerezve. A díszlet tehát mutatós, a politikai kérdések izgalmasak és a vallási elemek is érdekesnek tűntek.

Természetesen a sárkányok is tetszettek, bár nem örültem, hogy viszonylag könnyen le lehetett győzni őket. Szeretem, ha egy sárkány szívós, itt pedig nem voltak eléggé azok, így nehezen viseltem az elvesztésüket. Gondolom nem árulok el nagy titkot, ha megsúgom, ezek a nagyra nőtt hüllők nem maradnak végig ellenségesek. A barátkozás velük pedig szintén egy cseppet könnyen ment, és itt most nem a két főszereplő sárkányra gondolok, mert ők joggal voltak kedvesek a szereplőkkel, hanem a többi futottak még kategóriába eső sárkányra. A kommunikációjuk módja viszont kifejezetten ötletes volt.

A cselekmény egyébként folyamatosan halad, egyik kaland, probléma, veszély követi a másikat, és csak akkor ül le megpihenni, ha a romantikus elemeket veszi terítékre. Unalmasnak ezért egyáltalán nem mondanám, inkább kellemes tempójú kalandregénynek.

A kalandos, mérsékelt veszélyekkel tarkított történet tehát megfelelt az ifjúsági fantasy pozitív  tulajdonságainak. Azonban sajnos nem maradtak el az olcsó megoldások sem, amelyek már nem olyan pozitív képet festenek az ifjúsági besorolásra.

Először is a nagy titok rettentően kiszámítható. Már a könyv elején rájöttem, ki a hunyó, és fájdalmas volt nézni, ahogy a főhősnő rengeteget értetlenkedett, míg leesett neki a dolog. Asha nem egy lángész, és ahhoz képest, hogy hány sárkánnyal végzett, nem is a legéletképesebb figura. Számomra kicsit sántított, hogy egyik pillanatban ő volt a veszélyes, vagány csaj, a másikban meg a butus lány, aki önmarcangolás közben dalolva sétál bele a csapdákba. Viszont a javára kell írnom, hogy nem találtam idegesítőnek, csak helyénként ostobának.

Sajnos ez az ostobaság öröklődik a családjában, mert a bátyja és az unokatestvére is annak tűnt. Főleg, hogy képtelenek voltak bármit is rendesen megbeszélni egymással. Pedig milyen gyorsan rövidre lehetett volna zárni a dolgot egy normálisan megbeszélt tervvel. Apropó terv, hát, tényleg egyik sem valami nagy stratéga. Nem is értem, miért nem kérdezték meg a sárkányt, mert ő jóval értelmesebbnek tűnt az itteni hadvezetésnél...

Ami a romantikus vonalat illeti, itt is érvényben van a kiszámíthatóság, a szokásos nehezítő körülményekkel együtt. A főhősnő szerencséjére azonban a kiszemelt fiú nem olyan ostoba, mint lehetne, ami azért sokat mentett a kapcsolatukon. Néhol picit erőltetettnek éreztem a szenvedésüket, de ennyi belefért. A srác ugyanis tényleg aranyos, így ez a kapcsolat megmaradt a cuki ifjúsági vonalon.

A kötet végével nem voltam teljesen kibékülve. Értettem, hogy ezzel lehetett tovább vinni a történetet a következő kötetre, de már megint felesleges és nagyon kiszámítható volt ez a bonyodalom. Itt is azt tudom mondani, hagyni kellett volna, hogy a sárkány intézze a problémát, és hátradőlni. Éljenek a sárkányok!

Összességében tehát, bár voltak elemek, amelyek sokkal jobbak is lehettek volna, kellemes olvamánynak találtam. Kalandos ifjúsági regénynek tökéletesen megfelelt, és voltak benne sárkányok, ami sokat javított a megítélésemen.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik az ifjúsági fantasy könyveket, nem zavarja őket, ha rém egyszerű a konfliktushelyzet, és a romantikus elemekkel is elvannak. Nem ez a legjobb sárkányos történet, amit olvastam, de egynek tökéletesen megfelelt, így a sárkányok kedvelőinek is tudom ajánlani. Aki viszont komolyabb fantasy történetre vágyik, nézzen inkább szét a felnőtt kategóriában, mert ez tényleg minden tekintetben egy ifjúsági kalandregény.

Kiegészítés:

Mivel trilógiáról van szó, a könyvnek van még két kötetnyi folytatása. A második rész, A hatalom tőre a Maxim Kiadó ígéretei szerint a hónap végén fog megjelenni magyarul. A befejező részre, The Sky Weaver tehát még várni kell kicsit. 

A második rész nem Asha történetét viszi tovább, de azért adni fogok neki egy esélyt, hátha abban is lesz néhány sárkány.

A betű mágusa

Mint minden könyvmoly, én is szeretem az összes könyvvel, olvasással kapcsolatos dolgot. Még egy könyvjelzőtől is lázba tudok jönni, sőt kifejezetten megválogatom, hogy épp melyik csodaszép könyvjelzőmet tegyem az aktuális olvasmányom lapjai közé. Ilyen szenvedéllyel pedig nehéz ellenállni egy olyan könyvnek, amely valódi varázslatként mesél az olvasásról.

A borító mutatós, szeretem a minimalista mégis csinos borítókat és a cím is kifejezetten figyelemfelkeltő.

Terjedelemre szokványos 416 oldalával. Az egyedüli negatív észrevételem ezért csak az volt, hogy már megint egy sorozat. Konkrétan trilógia, mert ez a kötet a Varázskönyv-trilógia első része. Ezt azonban elnyomta a már említett könyvmoly génem.

Fülszöveg, ami talán egy picit túl sokat árul el:

"Furia Faerfax a könyvek világában él. Családja vidéki birtoka egy végtelenségbe nyúló könyvtár fölött emelkedik. A lány egy nap különleges könyvre bukkan: a lapokra írt sorok segítségével képes levelezni Severinnel, aki 1804-ből válaszol neki. Miközben a barátság lassan vonzalommá formálódik, Furia nem is sejti, milyen halálos veszedelem fenyegeti a családját. A tragédia hamar bekövetkezik, édesapját elveszti, öccsét pedig elrabolják. Így Furia olyan erőkkel kerül szembe, amelyek hatalmát még csak nem is sejti. Hogy segítséget kapjon, Libropolisba, az eltűnt könyvesboltok városába megy. Itt találkozik a vadóc lánnyal, Cattel, és Finniannel, a felkelővel. Együtt vonulnak harcba a könyvmágia urai és az összes könyvet fenyegető betűhalál ellen."

Szóval igazi könyvmoly lelkesedéssel vetettem bele magamat ebbe a könyvbe. Aztán a lelkesedésem megcsappant kicsit, majd visszatért, majd megint eltünedezett, aztán felszívta magát és visszajött és ez így ment a kötet végéig. Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy jó élmény volt-e ez a könyv, avagy sem. A könyvmoly génem ugyanis túlságosan elfogult.

Az alapötlet, a könyvek valódi varázslatos világa és a levelezés a múlttal egy mágikus könyvön keresztül nagyon jó. Nagyon ötletes és kellőképpen táplálja az olvasói szenvedélyt. (Na, nem mintha táplálni kellene, mert az enyém konkrétan már elhízott...) Csakhogy ez egy kétélű fegyver, mert a valódi könyvmoly számára az olvasás hókusz-pókusz és villódzó, színes fények nélkül is varázslat. Ez a varázslat pedig szelíd és láthatatlan, ettől olyan különleges és ettől vált a könyvbéli könyvmágia olyan furcsává. A szaladgáló betűk és a könyvutazás még hagyján, de az oldalszív felhasítása és az azzal járó csihi-puhi nekem már sok volt. Egyszerűen nem bírtam komolyan venni és ezzel kiestem az olvasási élményből.

Bármennyire jól hangzik tehát a mágikus könyvek világa, néhol nevetséges és rajzfilmszerű. Pedig az írónak tényleg vannak jó gondolatai és a karakterek nagy része is érthető és szerethető volt. Kicsit azonban úgy éreztem, mindent bele akart szuszakolni ebbe a kötetbe. Trilógiánál ez cseppet feleslegesnek érződött. Ráadásul olyan sok szálat hozott be és mozgatott a különféle konfliktusok terén, hogy az ember nehezen tudta eldönteni, melyik az igazán fontos. A mumus Akadémia, a könyvön kívüliek problematikája, az üres könyvek vagy a gonosz nők világuralmi tervei? Pedig sejthető, hogy melyik könyv körül bonyolódik valójában a történet, ám ez a sok mellékszál elsikkasztotta a lényeget.

Időnként így nem voltam biztos benne, hogy a szerző tudja, mit szeretne elérni, hová akarja kifuttatni a dolgokat és úgy egyáltalán, van-e oka mindenre. 

Erre a másik jó példa a korhatár kérdése. A könyv elvileg ifjúsági, kamasz főszereplőkkel, romantikus szállal és a tipikus "majd a fiatalok megoldják a felnőttek problémáit" konfliktushelyzettel. Csakhogy ifjúsági regényhez képest a történet drámai oldala -  itt most konkrétan a halálesetekre gondolok - cseppet erős. Túl sok szereplő túl rövid idő alatt adja be a kulcsot és ezen a lezárás finomított mivolta sem segített. Oké, hogy Disney kiirthat családokat büntetlenül, de nem hiszem, hogy ez lenne a követendő példa. Ráadásul ettől a tragikus hangvételtől csak még furcsábban hatottak a szó szerint egymással harcoló könyvek...

Félreértés ne essék, ez egy pörgős könyv és ha az olvasó bele tud feledkezni (és nem dobja ki néhol a kacagtató könyvmágia), akkor jól szórakozik rajta, ám nem érdemes a könnyed kikapcsolódáson kívül mást keresni benne. Ettől nem fogja az ember jobban szeretni vagy épp becsülni a nyomtatott oldalakat, nem lesz nagyobb könyvfüggő. Nem kap semmi pluszt egy kreatív alapokon nyugvó, ám szokványos cselekményű ifjúsági fantasy regényen kívül. Épp ezért nehéz állást foglalnom a végső ítéletemmel kapcsolatban.

Egyrészt kellemesen kikapcsolt, nem untam, nem bosszantott, másrészt viszont nagyon kevés volt. Mindaz, amire könyvmoly szellemem vágyott (még több hódolat a nyomtatványok világa felé) hiányzott belőle. Jó ötlet ez a könyvmágia, ám annyira elrugaszkodik a valóságtól, hogy még a könyvillatú kölni csábítása sem tudja az olvasó szívéhez közel tartani. Az én szívemnek legalábbis nem jutott a közelébe.

Könnyed fantasy történetre vágyóknak tudom ajánlani, főleg ha valami teljesen újra vágynak. Fanatikus könyvfüggők azonban ne várjanak tőle csodát, mert a gondolati mélység itt bizony elmarad.

Kiegészítés:

Ahogy említettem, trilógia nyitó kötete. A második rész, A sötétség oldalai már elérhető magyarul csinos kék borítóban. A befejező rész, Blutbuch (vagyis Vérkönyv) magyar megjelenéséről nincsenek információim.

A második résznek még adnék egy esélyt, mert nem mondanám rossznak ezt a mágikus  könyvvilágot.

Az elfek öröksége

Nem épp meglepő módon ez a könyv egy sorozat, pontosabban egy trilógia (Sárkányok gyermeke) első kötete. 

A borító tetszett meg és épp könnyed fantasy történetre vágytam. Ennyi motiváción volt kezdetben, ám a történet végére eléggé megcsappant.

368 oldal, így nem egy vaskos olvasmány és ha az ember bírja a monotonitást, gyorsan végig is lehet lapozni.

Fülszöveg:

"Felicity Morgan nem pontosan az, akit az elfek megjövendölt megmentőjeként elképzelünk. Még csak tizennyolc éves, fogszabályozót visel, a divatos ruhák nem az ő világa, és mindig úgy fest, mint aki nem aludt eleget. Fay mégis különleges sorsra rendeltetett. Egy nap új tanuló érkezik Felicity iskolájába, aki messze a leghelyesebb srác Londonban. Ő Leander FitzMor. Vonzó megjelenésével, kedvességével és megnyerő személyiségével mindenkit az ujja közé csavar. Felicity távol marad a fiút ostromló lányok csapatától, de Leandert mégsem tudja kizárni az életéből. Mert bár az iskola legnépszerűbb diákjai sorban állnak Lee barátságáért, a fiú mégis folyton Felicity társaságát keresi. Ahogy telik az idő, Fay egyre több furcsaságot tapasztal, és úgy tűnik, hogy Lee is titkol valamit."

Ez egy ifjúsági regény és a hangsúly a célközönség korosztályán van. Ráadásul tinikönyvnek kifejezetten tipikus. Megvan benne minden, mi zsánernek fő alkotó eleme: klikkesedés, szép fiúk, alacsony önbecsülésű főhősnő, anyagi klikkesedés, rossz családi háttér, meg persze a középiskola, mint helyszín. Nem épp eget rengető újdonságok, ám ez nem is lenne baj. A megszokott dolgokból is lehet kellemeset és szórakoztatót alkotni, ezért kár, hogy ez Sandra Regniernek nem sikerült.

A könyv nyitánya egy indokolatlan nézőpontváltás, ami hatásvadász, de passzolhatna, ha a románc lenne a kötet középpontjában. Elsőre úgy is tűnik, mintha így lenne, de közelebbről nézve a főhősnőn kívül nem látunk semmit. A történet rettentően főhős-központú és most nem a narrációra gondolok, hanem a tényre, hogy Felicity minden egyes mozdulata meg lett örökítve mondatokban még akkor is, ha az épp totálisan érdektelen. Ebből adódik a könyv legnagyobb hibája: rettentően lassú és meglehetősen unalmas olvasmány.

Annyira vontatott ez a könyv, hogy a fele után azon kezdtem gondolkodni, hogy nyomdai hiba miatt láttam-e rajta fantasy címkét... Cirka háromszáz oldalig nem történik semmi misztikus (Nem, a néhány villamásnyi látomást és furcsa álmot nem tartom misztikusnak, inkább parasztvakításnak.), sőt semmi izgalmas, (Nem, a középiskolai lúzerek kontra menő manók civakodás cseppet sem az.) de még romantikus sem. (Nem, attól, hogy egyre több gyönyörű hím csapja a szelet a főhősnek még nem lesz a történet romantikus.) Rettentően túl van nyújtva.

Sajnos a túlnyújtás oka nem a karakterek kibontakozása. Lee végig ugyanaz a mézes-mázos, habtestű Adonisz, akinek mindenki beállítja és azonkívül, hogy jól főz, nem tudunk meg róla semmit. Ami Fay-t illeti, itt már akadnak változások, de sajnos nem biztos, hogy a jó irányba.

A könyv elején ő a megtestesült szerencsétlenség, ám a végére kis hattyúvá cseperedik, legalábbis fizikai értelemben, mert mentálisan marad csődtömeg. Szegényke nem épp egy lángelme, mert amit az olvasó pikk-pakk összerak fejben két mondatból, az neki hosszú-hosszú fejezetekbe telik. Ráadásul előszeretettel játssza a mártírt és folyton ugyanazok a gondolatok keringenek a fejében, amitől ő is pont olyan unalmassá és egysíkúvá válik, mint maga a történet.

Mivel a cselekményt össze tudnám foglalni pár mondatban, az oldalak nagy része sallang. A főhős éli a maga megszokott (unalmas) életét, ugyanazokat a hisztiket nyomja fejben (persze önbecsülési mélységekben) és néha álmodozik románcról. Néhol meg valóra válik az álmodozása, mint valami tündérmesében és ez volt a könyv leginkább hiteltelen, vagy inkább "fantasztikus" pontja, mert ez csoda nélkül biztosan nem valósult volna meg, még egy tiniregényben sem..

Szóval nem tetszett. Nem volt szörnyű, nem húzott fel, nem mondanám károsnak, egyszerűen csak untam és untam és nem érdekelt. Kizárólag azoknak tudom ajánlani, akiknek sok a szabadidejük és nem sajnálják esetleg elpazarolni, illetve nem zavarja őket, ha semmitmondó cselekményt kapnak bőven több oldalon, mint az szükséges. Aki viszont kifejezetten fantasy könyvre vágyik, inkább kerülje, mert misztikum az nem sok van benne.

Kiegészítés:

A folytatás, vagyis a trilógia második része A sötét jóslat címen már elérhető magyarul. Én nem valószínű, hogy próbálkozom majd vele, mert nincs annyi elpazarolható szabadidőm.

Gyönyörű titkok múzeuma

Olvastam már az írónőtől (Galambok őrizői), így tudtam, hogy nem alaptalanul szeretik sokan. Ebben a könyvben igazából a cím fogott meg, míg a borító inkább bizarr, mint érdeklődéskeltő.
352 lapjával nem kimondottan hosszú olvasmány, ám a dagályos leírások miatt, nem lehet gyorsan befalni.
Fülszöveg:

"A történet New York-ban játszódik a huszadik század mozgalmas első két évtizedében. Két nagyon különböző ember szenvedélyes, feszültségekkel teli szerelmi története. Helyszín: Coney Island. Coralie Sardie a Gyönyörű titkok múzeuma nevű mutatványosház tulajdonosának lánya. A parti sétány melletti intézményben a lelkes közönség furcsa lényeket tekinthet meg. A kitűnő úszó Coralie apja „múzeumában” sellőként szerepel más furcsa lények, a Farkasember, a Pillangólány és a százéves teknős mellett. Egy éjjel Coralie megpillant egy nagyon helyes fiatalembert; a férfi a holdfényben fákat fotografál a Hudson folyó mentén.
A fotográfus Eddie Cohen; orosz emigráns, aki elhagyta közösségét és szabósegédi munkáját. Amikor Eddie a hírhedt Triangle gyár tűzesetét fényképezi, egy fiatal nő eltűnésének titokzatos ügyébe keveredik."

Azt kell mondanom, elég nagy csalódást okozott ez a könyv. A remek cím és az ígéretes leírás alapján egy kellemesen romantikus és izgalmas történetre számítottam. Csakhogy ez a kötet se nem romantikus (vagy ha mégis, a szenvelgő fajtából való, amelyet egyáltalán nem szeretek) és se nem izgalmas. Pedig az alaphelyszín, New York a huszadik század elején nagyszerű díszletül szolgálhatott volna, azonban ezt sem sikerült elérni.
Alice Hoffman szépen ír, de hiába minden szépség, ha újra és újra bő lére eresztve azt taglalja, hogy melyik sugárút mit követ, abból mi lesz a jövőben és egyébként is hogy néz ki az utcaszerkezet. Valószínűleg ezt még egy helyi lakos is nehezen tudja követni, nemhogy egy európai, aki még sosem járt a Nagy Almában. Épp ezért a hosszú leírások csak akkor csillogtak igazán és értek bármit is, mikor a gyár tűzvészét leírta. Az a pár oldal borzongatóan érzékletesnek sikerült. Kár, hogy a többi leíró rész szinte papírpazarlásnak tűnt.
No, de a város csak háttér. Háttér a szerelemhez és nyomozáshoz, amelyeket a fülszöveg is ígér. Nos, nem éppen.
A könyv két nézőpontból íródott és mindegyik nézőpont két elbeszélésformára bomlott tovább. Adva van egy fiú és egy lány, akik élik jelenüket (ez a könyv cselekménye), miközben E/1-ben elmerengenek életük apróbb eseményein. Narráció szempontjából nem a legjobb választás, de még mindig lehetett volna jó.
Ó, igen, kitaláltad kedves olvasom: nem lett.
A két főhős és a két nézőpont csak a 200. oldal környékén találkozik. Súgok a matekban: több esemény, visszaemlékezés és szereplő van külön-külön, mint együtt. Mintha az olvasó párhuzamosan két könyvet olvasna, majd fogná magát és mindkettő végét kitépné és beletenné egy új kötetbe. Nincs íve a történetnek. Nem csak a késleltetett metszéspont miatt, hanem azért sem, mert olyan jelentéktelen a kapocs a két szál között, hogy elveszik a sok érzelmes elmélkedésben.
Apropó elmélkedés, a főhősöket nem sikerült megkedvelnem. Oké, Eddie kutyás hozzáállása szimpatikus volt, de ennyi és nem több. Coralie pedig a tipikus szenvelgő hősnő, akinek ki nem állhatom a fajtáját. Az összes többi szereplő pedig vagy szánni való volt, vagy bosszantó vagy esetleg érthetetlenül negatív. A negatív főhős példádul maga volt a motiválatlanság.
Gyenge karakterekből egyenesen következik, hogy a szerelmi szál is gyenge lett. A két főhős románca leírható pár szóval: meglátta, rögtön bele is habarodott, nem lehettek egymáséi, ja, de mégis. Klisé, klisé és egy marék giccs.
Összességében tehát próbáltam én meglátni a jót ebben a könyvben, de nem sikerült. Nem kaptam hiteles korképet, nem kaptam szerethető karaktereket, nem kaptam igazi románcot, sőt még egy nyamvadt izgalmas cselekménymorzsát sem, mert a kötet elveszett az utcaképek dagályos leírásában és a két főhős szenvedős és önmarcangolós gondolataiban.
Inkább nem ajánlanám ezt a könyvet. Aki Alice Hoffmantól szeretne olvasni, vegye le a polcról egy másik könyvét, mert ez bizony harmatgyenge.

Tengerbe veszett könnyek

Nem ez az első könyvem az írónőtől, de eddig ez tetszett a legjobban.

2014-ben volt szerencsém találkozni vele, akkor már dolgozott ezen a köteten és egy kicsit mesélt is róla, így kíváncsian vártam a végeredményt. Nem csalódtam.

A borító szép és kifejező és a magyar címválasztással is elégedett vagyok. Közel 400 oldal az utolsó lapokon egy kis kiegészítéssel, az írónő megjegyzéseivel a történet keletkezéséről.

Fülszöveg:

"A II. világ​​háború Kelet-Poroszországban a végéhez közeledik. Sk-sok ezer kétségbeesett menekült igyekszik a szabadság felé. Viszik magukkal a szenvedés és megpróbáltatás terhét, remélve, hogy egy jobb élet vár rájuk. De vannak páran, akik rejtegetnek valamit… Három élet, három sors keresztezi egymást: Joanáé, a szép és segítőkész litván nővéré, aki súlyos bűntudattal küzd; Floriané, a titokzatos fiatalemberé, aki mindenáron szeretné eltitkolni valódi kilétét, és Emiliáé, a várandós lengyel lányé. Egyetlen közös van bennük: menekülniük kell. Joana, Florian és Emilia úti célja a kikötő, ahol a Wilhelm Gustloff hajóra akarnak feljutni, amely civileket és sebesült katonákat menekít a front elől. A biztonság felé megtett minden lépéssel egyre erősebbek, bátrabbak és egyre jobban bíznak egymásban. A szerelem, az összetartozás és az emberség érzéseibe kapaszkodnak, de ezzel együtt egyre sebezhetőbbé is válnak.
Már úgy tűnik, hogy közel járnak a szabadsághoz, amikor megtörténik a tragédia. Nem számít sem nemzetiségi hovatartozás, sem kultúra, sem rang; a fedélzeten lévő mind a tízezer embernek – felnőtteknek, gyerekeknek – ugyanazért kell harcolni: a túlélésért."

Ruta Sepetys ismét egy nehéz témát választott. Nem egyszerűen egy újabb történetet mesélt el a második világháború idején, hanem egy háborús történetet egy hajó tragédiájával. Ráadásul mindezt különféle emberek szemszögén át.

A történet több szálon, több szereplő nézőpontjában fut. Ezek a nézőpontok gyorsan váltják egymást, ami olvasási szempontból picit bosszantó, míg írói szempontból zseniális húzás. Az ember azt veszi észre, hogy falja a sorokat, mert kíváncsi rá, mi történik a kedvenc szereplőjével és ehhez végig kell olvasni a többieket is. Ráadásul az írónőnek jó érzéke van a feszültségkeltéshez.

A négy nézőpont négy különböző sorsot mutat be, ám egy dolog mindenkiben közös: rejteget valamit. Nagyon tetszett, hogy minden szereplő lassan bontakozott ki. A kezdeti utalások csak később, a könyv vége felé álltak össze és adtak jól körülhatárolható múltat a szereplőknek. Az is tetszett, hogy mindegyik karakter emberi volt, emberi gyengeségekkel és gondokkal. Még a negatív szereplő sem volt kizárólag negatív, mert inkább szánalmat keltett, mint gyűlöletet.

Mivel a főhősök egyszerű emberek, így ez a könyv a szokásostól eltérően, nem a frontra, hanem a hátországra helyezte a háborús hangsúlyt. Itt-ott tett természetesen egy-egy megjegyzést a hadiállapot alakulására, de végig a hétköznapi emberekre fókuszált. Ettől pedig az egész könyv sokkal emberközelibb, sokkal hitelesebb és sokkal jobban megérinti az olvasót, aki könnyedén bele tudja élni magát a hideg, a félelem és az éhség kegyetlenségébe.

Apropó kegyetlenség, az írónő nem szépített. Nem vonta be giccsel sem a szereplőket, sem mást, hanem megpróbálta leírni a valóságot. A könyvben ezért akad bőven erőszakos jelenet és halál, de enélkül sajnos nem háború a háború és nem tragédia a tragédia. A rövid és velős mondatok tökéletesen illettek ehhez.

"A bosszú örök köre: fájdalomra válaszul fájdalmat okozunk."

Ruta Sepetys nagyon jól ír. Gördülékenyek a sorok akár szép dolgokról számol be, akár hóba fagyott holttestekről. Közben pedig olyan részletességgel boncolgatja a szereplők lelki világát, hogy szinte lehetetlen távolságot tartani tőlük. Én mindegyikőjüket megkedveltem (természetesen Florian volt a kedvencem, mert gyengéim a művészek) és mindegyikőjüknek drukkoltam.

Tetszett, hogy a szereplők jelleme mellett a cselekmény is fokozatosan építkezett. A veszély és a nehézségek állandóan jelen voltak, ám az igazi küzdelem, a hajó tragédiája megmaradt a végére. Az olvasó a fülszöveg alapján tudja jól, milyen sorsra jut a Wilhelm Gustloff és ez egy újabb adag feszültséget ad az olvasási élményhez. A szereplők életéért tehát végig lehet izgulni, főleg mert a hajó gyorsan, ám realistán szemléletesen kerül a tenger fenekére. A tragédia minden pillanata átjött a sorokból.

A könyvnek cseppet hirtelen van vége és a lezárás ennyi szörnyűséghez képest kicsit túlságosan szép, de inkább nem kötözködöm. Ennyi csoda bőven belefér egy ilyen nyomasztó történetbe.

Ez tehát egy remek könyv. Remekül lett megírva (megérte az a rengeteg kutatómunka), remekül futnak össze a szálak és igazán szerethetőek a karakterek. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki egy jó történelmi regényre vágyik. Nekem nagyon tetszett és továbbra is kíváncsian várom, mi jelenik meg az írónőtől ezután.

Zárszónak idézet a könyvből:

"Az anya biztonság. Az anya vigasz. Az anya az otthon. Az a lány, aki elveszti az édesanyját, hirtelen kis csónakban találja magát, viharos óceánon."

Veled minden hely ragyogó

Nem szoktam külsőségek alapján ítélni, de ez a borító rettentően megfogott. Egyszerű, hangulatos és szép, amelyhez a cím tökéletesen passzol. Tehát már puszta esztétikai szempontból is örömmel vettem kézbe, majd letéve boldogan konstatáltam, hogy ez a mutatós külső teljes összhangban van a belsővel.

430 oldalával a vastagsága is kellemes.

Fülszöveg:

"Theodore Finchet elbűvöli az elmúlás. Már több módját is kipróbálta, hogy véget vessen az életének. Ám a világ jó és szép dolgai, legyenek azok bármilyen kicsik, minden egyes alkalommal megakadályozták ebben. Violet Markey úgy él, hogy csak a jövőbe néz, számolja a napokat az érettségiig, és azt tervezi, hogy elhagyja a várost, ahol minden a nővére halálára emlékezteti. Egy hihetetlen véletlen megváltoztatja mindkettőjük életét. Amikor Finch és Violet az óratorony párkányán találkozik, még nem tudják, ki menti meg a másikat. Aztán egy iskolai projekten azt a feladatot kapják, hogy fedezzék fel saját államukban a „természet csodáit”, de Finch és Violet közösen egy sokkal fontosabb utazásra indulnak… Finch Violet mellett önmagára talál, és a lány megismeri néha kicsit furcsa, de vicces, nyitott, jókedvű oldalát. A fiú pedig eléri Violetnél, hogy már ne számolja a napokat az utazásig, és készen álljon egy új életre. De ahogy Violet világa egyre inkább kinyílik, Finché úgy zsugorodik."

Bizonyára bennem is van valami pszichés programhiba, mert cseppet sem kedvelem az öngyilkosság témáját boncolgató könyveket, mégis újra és újra kezembe kerül egy. Az ok azonban nagyon egyszerű: eddig még egyetlen ilyen témájú könyv sem nyerte el a tetszésemet, ám a pozitív hozzáállást képviselve reménykedem, hogy ez változni fog. Nos, azt hiszem, most értem el ehhez a változáshoz.

Első ránézésre ez a kötet is olyan mint a többi. Világfájdalmas kamaszok, akiknek fáj még a lét is, mert a gimiben farkastörvények uralkodnak és a bálkirálynő csúnyán nézett rájuk. Csipet akciócska nyakon öntve egy nagy adag hormonnal, hogy kész legyen a szükséges ifjúsági koktél hatalmas szerelemmel meg a többivel. Én legalábbis előítéletesen erre számítottam és reménykedtem, hogy legalább szórakoztatóan lesz tálalva az újabb sablonturmix. Szerencsémre pozitívan csalódtam.

Ez a könyv meglepően intelligens. Okosan kezeli a szereplőket, az alaphelyzetet - ami azért egészséges mértékben a jól bevált sablonokra is építkezik - és az olvasóit. Nem akar szájba rágni, nem akarja megmondani a tutit, csak elmesél egy hiteles történetet és ezzel teszi a legjobbat.

Említett sablonok ide vagy oda, ez a történet valósághű. Egyetlen percig sem éreztem azt, hogy valamit eltúlzott az írónő, vagy többnek akar látszani egy ifjúsági regénynél, mert a Jupiter-Plútó gravitációs hatás ellenére is két lábbal áll a földön.

Violet gyásza és belső küzdelme megrendült világával teljesen átérezhető. A viselkedése érthető és logikus, míg a személyisége kedvelhető. A könyv végére pedig egy erős női karakter lett, akikről mindig szívesen olvasok.

Finch már egy komplikáltabb figura. Őt picit nehezebb megérteni, mert több empatikus gondolat és előítéletmentesség szükséges hozzá, ugyanakkor sokkal könnyebb megkedvelni. A szórakozott különc stílusa ellenére nagyon emberi, ettől pedig minden esendősége valahol értelmet nyer.

A kötet a két főhős nézőpontjainak váltakozásából áll össze, így hol az egyik, hol a másik kerül picit közelebb az olvasó szívéhez. Igaz, az én szívem végig a fiú felé húzott.

Maga a cselekmény nem pörög, legfeljebb kocog kicsit, nehogy az olvasó ellustuljon. A lényeg ugyanis nem az eseményeken vagy a meglátogatott helyszíneken van, hanem a karaktereken, pontosabban a lelkükben. Aki tehát akciót vár, várja máshol, mert ez egy lélektani könyv, annak viszont nagyon jó.

Mindez azonban nem lett volna elég ahhoz, hogy meggyőzzön, létezik olyan öngyilkosságról szóló könyv, amit nem dobnék át a szobán, ha nem lett volna ebben is hiteles. Jennifer Niven finoman, de határozottan nyúlt ehhez a rendkívül nehéz témához. Nem foglalt állást, csak mutatott néhány szempontot, méghozzá néhány valóságosat, amitől az olvasó közelebb kerülhetett a témához. Többnyire Finch szemszögén át, így egy kis sötét humorral átitatva sokkal befogadhatóbban.

A post it-et a fal tetejére azonban nem a visszatérő elmélkedés a halálról tette fel, hanem a könyv lezárása. Nekem nagyon tetszett, hogy itt is valósághűen hiteles maradt.

Összességében tehát nem csak kívülről tetszett ez a könyv, hanem belülről is. Jó volt végre okosan megírt könyvet olvasni az öngyilkosságról.

Azoknak ajánlom, akik kifejezetten ebben a témában keresnek olvasnivalót, illetve mindenkinek, aki szépen felépített lélektani könyvre vágyik.

Kedvcsináló idézetek:

"Azért mert meghaltak, még nem kell teljesen megszűnniük létezni. Ahogy nekünk se…"

"Arra jövök rá, hogy nem az számít, mit hozol el magaddal, hanem, hogy mit hagysz ott magadból." 

Szerethetetlen

Elcsábított a borító. Annyira szép lett a színválasztással és a borongós hangulattal, hogy nem bírtam ellenállni neki. Pedig a fülszöveg alapján sejthettem volna, hogy ez a könyv nem feltétlenül nekem íródott. Azonban néha pozitívan csalódok az egyszerű történetekben, néha kifejezetten szórakoztatónak bizonyulnak.
Sajnos ez a 404 oldal nem igazán volt az.

Fülszöveg:

"A tizennyolc éves Maggie Brown régi, ócska ruháival, kiugró arccsontjával és karikás szemével elég ijesztő látványt nyújt. Emiatt az iskolában gyakran válik gúnyolódások céltáblájává. A lány problémáját azonban nem a csípős megjegyzések és a drogok jelentik, hanem alkoholista édesanyja és reménytelen életkörülményei. És ha eddig nem lett volna még elég a szenvedésből, Maggie életében megjelenik a reménytelennek tűnő szerelem. Belehabarodik Seth Prescottba, de attól fél, a fiú is cserben fogja hagyni, mint mindenki más. A kapcsolat Seth számára is buktatókat tartogat, ugyanis a rendőrség beépített embereként került a Port Fare High középiskolába, de munkája dacára beleszeret Maggie-be. Seth azon fáradozik, hogy a New York állambeli Port Fare-t megszálló szadista drogdílereket kifüstölje a kisvárosból, a hajsza halálosra fordul, és Maggie élete is veszélybe kerül."

Mielőtt módszeresen elkezdem felboncolni a könyv hibáit, meg kell jegyeznem, hogy nem én vagyok a célközönség. Ez a kötet egyértelműen fiatal lányoknak íródott, mert egyszerű és csöpögős. Viszont, attól hogy a célközönség fiatal és csak a kötelező bélyeggel ellátott könyvek által kerül a kezébe szépirodalom, illetve élvezi a nagy szerelmi sztorikat, még igazán kaphatna igényeset is.

Kezdjük magával a szöveggel, ami stilisztikailag csapnivaló. Sherry Gammon stílusát senki se magasztalja, vagy ha mégis megteszi, megdobálom néhány vaskos szépirodalommal. Rövid tőmondatok, semmi szépség a szavakban és leírások helyett érdektelen információk tömkelege jellemzi. Ezen sajnos a fordító sem segített, sőt, megkockáztatom, nem is akart. Rossz alapanyagból nehéz jót kihozni, de igazán megpróbálhatta volna. Például azzal, hogy egy tinikönyvbe nem tesz olyan kifejezéseket, mint "orca" vagy "falu bolondja". Kamaszok ugyanis ilyen szavakat nem használnak. Vagy ha már a pop-kulturális utalások előfordulnak a könyvben, akkor észreveszi a lehetőséget egy Harry Potter utalásra, mert a "paffol" sem trendi, de a "hopponál" már az lett volna. Az "-e" kérdőszócska nem megfelelő használatán pedig egyszerűen felszaladt a szemöldököm.

A könyv szövege tehát botrányos, hoztam is belőle egy kis ízelítőt:

"Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy nem-e csak miattam cserélte ki az ülést, de aztán magamra pirítottam, hogy vegyem már észre magamat. Miután legyűrtem önző gondolatomat, befészkeltem magam a kellemesen meleg ülésbe."

 Sajnos a cselekmény sem segít sokat az összkép javításán. Klisés sztori, ráadásul teljesen hiteltelen. Picit Rebecca Donovan könyveire emlékeztetett, de ezt a könyvet azért nem akartam kihajítani az ablakon.

Maggie tipikus szenvedő főhősnő, ami rendkívül bosszantó. Ezt azonban még el lehet könyvelni szokványos tinikönyvhibának. Az alkoholizmus teljesen hiteltelen bemutatását azonban már nem. Ez a probléma sajnos rengeteg családot érint, így az olvasó akár rendelkezhet személyes tapasztalatokkal, amelyek miatt csak felhúzza magát ezen a sok sületlenségen. Maggie anyjának már rég halottnak kellett volna lennie alkoholmérgezésből kifolyólag. Az alkoholizmus ugyanis nem azt jelenti, hogy valaki minden nap megiszik egy üveg vodkát, mert ez egyszerű öngyilkosság.  Hanem egy hosszan tartó betegség, mikor a beteg nem ipari mennyiségű szeszt iszik, hanem folyamatosan iszik egy bizonyos mennyiséget, ami fokozatosan növekedhet. Nem véletlen, hogy a betegségben szenvedők többsége a bort vagy a sört teszi imádata tárgyává.

Az is hiteltelen, hogy Maggienek semmire sincs pénze, még egy zsemlére sem (anyukának persze van pénze alkoholra...) és ezt senki sem veszi észre a suliban. A könyv végén az egyik tanár azt mondja a lánynak, hogy bármivel fordulhat hozzá. Nos, kérdem én, hol volt ez a tanárnő az elmúlt években?

Maggie szenvedő karakteréhez hozzátartozik, hogy így is szereti az anyját, ami szép és magasztos, de lehetett volna annyi esze, hogy segítséget kér neki. Ráadásul csak egyszer szólt vissza neki a sok sértés miatt, ami megint csak furcsa egy kamaszlánytól. A nyálas és hiteltelen leveket pedig inkább hagyjuk...

Apropó nyál, nézzük csak azt a szerelmi mézesmadzagot! Azt értem, Maggie miért van oda meg vissza a srácért, de fordítva már nem. A lány elvileg úgy néz ki, mint egy zombi és sosem váltottak még két szónál többet, Seth mégis halálosan szerelmes. Egészségére. A zombilányért egyébként a környék minden hímnemű egyede csorgatja a nyálát, hogy még több lehessen a cukor. Ő persze szenved, míg a hős rendőrsrác, aki a házi feladatát is lelkiismeretesen megírja, imádja a lába nyomát is. Seth egyébként Mr. Szociális érzékenység, matekzseni és húszas évei legelejére nemcsak elvégzett egy egyetemet, hanem beverekedte magát a rendőrség egyik elit részére is, mesterszakács és tökéletes úriember, mert bizony nem akarja megfektetni a zombilányt, mint mindenki más. Mikor pedig a szenvedő zombilány és a hősszerelmes Mr. Tökély összejön, undorítóan szerelmesek lesznek. Giccs, giccs, giccs.
Azért a mellékszereplőket sem kell félteni, akik humorosak akartak lenni, csak nem jött össze.
No, de ez nem csak egy románc története, hanem egy komoly drogügy. Vagy legalábbis az akart lenni, de sajnos ez sem jött össze. Túl sok a körítés, túl hülyék a negatív szereplők és túl szerencsétlen a főhőslány. Az egész egy vicc, amin csak azért nem nevettem, mert illetlenség nevetni, mikor pár embert azért felkoncolnak ezek a balfékek. Apropó dráma, teljesen súlytalan, még a kutyus sorsa sem rendített meg, pedig minden horrorfilmél azt mantrázom: Csak a kutyát ne!
Összességében tehát ez egy gyenge könyv. Gyengén van megírva, gyengék a karakterek és gyenge a sztori. Aki még sosem olvasott hasonlót, valószínűleg elvan vele, de aki már olvasott néhány jól összerakott izgalmas szerelmi történetet, vagy csak egy igényesen megírt tinikönyvet, annak édes kevés lesz.

Kiegészítés:
Mivel ez a kötet a Port Fare trilógia első része, van folytatás. Szerencsére nem Maggie és Seth szerelmi élete csordogál tovább a cukorszirupon, hanem az írónő a mellékszereplőkre koncentrál. A második részben (a címe: Hihetetlen)  az ügyetlen dokit találja meg a szerelem, míg a harmadik részben (a címe: Elviselhetetlen) Booker talál társra. Mivel az írónő nem győzött meg, csak akkor fogom folytatni, ha nagyon unatkozom.

Egy naplógyilkosság naplója XVIII.

Ez az utolsó bejegyzésem Keri Smith könyvéről, vagyis ma pontot teszek a napló életének végére.

Igazán sok kalandban volt együtt részünk, így kicsit sajnálom, hogy búcsút kell vennem a kötettől és nincs több merénylet, amelyet végrehajthatnék rajta. Azonban egyszer minden jónak vége szakad, tehát itt az ideje, hogy elváljanak útjaink. Mert a végére csak egyikünk maradhat és az én leszek!

Mielőtt azonban rátérnék a kegyelemdöfésekre, bizonyára sok olvasómban felmerült, ugyan mégis mi értelme van ennek a kötetnek, azon kívül, hogy jól elszórakoztatom vele magam.
Nos, semmi.

Ez a könyv pont az, aminek látszik, egy csipet vandál szórakozás. Olyan, mint a mostanában divatos felnőtt színezők azzal különbséggel, hogy itt a stressz levezetése egy könyv sérülését és vesztét okozza. Ez tehát egy kreatív módja a feszültség kiadásának azon emberek számára, akiknek mondjuk nincs türelmük színezni, de szívesen eltépnének, összetörnének, megrongálnának valamit, hogy jobb legyen a kedvük.

Persze nem muszáj minden feladatot szó szerint venni. Lehet szabadon is értelmezni a dolgokat, én is ezt tettem néhány esetben. Azonban, ha valaki igyekszik pontosan követni az utasításokat - én igyekeztem az esetek nagy részében ezt tenni - akkor átlépheti saját könyvimádó határait és kipróbálhatja, milyen, ha az ember szándékosan nem vigyáz egy könyvre.

Az eredmény minden esetben ugyanaz, néhány kreatív és kissé szokatlan szórakozással töltött óra és egy cseppet megviselt könyv, aki boldogan vállalja ezeket a sérüléseket, hogy az olvasó kiadja magából a feszültséget.

Szóval csak bátran! Ha úgy érzed, képes lennél kinyírni egy naplót, vágj bele! Rettentő jó móka.

Ha már szóba került a vágás, mai első merényletem a napló megcsonkítása:

Ezúttal is gyűjtöttem a napló lapjai közé, talán a legbizarrabb dolgot, egy döglött bogarat. 

Szegény Ödön...

Ehhez történetem is van. Muszáj volt családomat beavatni a naplógyilkosság kérdéskörébe, mert nem akartam, hogy őrültnek higgyenek, mikor azt látják, hogy páros lábbal ugrálok egy könyvön vagy fehér dolgok után kutatok a hűtőszekrényben, esetleg ha találnak egy fura lapot a fagyasztóban. Tehát elmagyaráztam kis családomnak, hogy nem ment el az eszem teljesen.

Így történt, hogy nagymamám, aki sokáig azt ismételte: "Micsoda pihent ember talál ki ilyesmit!" megszólított:

- Döglött bogarakat is gyűjtesz?

- Tudom, mama, szerinted hülyeség, nem kell százszor elmondani.

- De tényleg gyűjtöd? Mert találtam egy szép nagyot...

Hát így találtam meg a képen is látható Ödönkét, aki sajnálatos módon belefulladt az esővízbe, szemfüles nagymamám pedig kihorgászta nekem.

Azt hiszem, ez jó példája annak, hogy a családom engem mindenben támogat, még döglött bogarak gyűjtésében is.

No, de nem csak ilyen morbid feladatokat hagytam a végére. Kapcsolatunk megkoronázásaként viseltem picit ezt a naplót:

Az olvasás öltöztet!

Aztán, mivel nem találtam elég divatosnak, kitöltöttem rajta a dühömet. Nem, nem dohányzom, ezért sem bírok rendesen meggyújtani egy gyufát...

A teljes kihasználtság érdekében összefirkáltam a könyv éleit is. Igen, szerelmes vagyok a macskámba...

Minden könyvrajongó tudja, hogy behajtani a könyvlapok sarkát megbocsáthatatlan bűn. Aki ilyet tesz, az barbár és egy barlangban szocializálódott.

A felbujtó szamár!

A napló kedvéért mégis megszegtem ezt az íratlan tabut. Átlapoztam a könyvet és ahogy az utasítás mondja, összefirkáltam az oldalakat. (Mondjuk az utasítások összefirkálása már kezdetben megtörtént...) Közben pedig itt is és amott is behajtogattam néhány sarkot. Tudom, tudom, törjön le a kezem érte, ám a cél érdekében szükséges volt. 

Különben meg a szamár mondta, az ő hibája!

Dokumentálásul hoztam hozzá egy képet, a többi firka és szamárfül, majd a záróvideóban lesz látható.

Firkáljunk!

Utolsó merényletemként elgondolkodtam kicsit azon, hogyan lehetne még meggyilkolni ezt a naplót. Írtam is hozzá egy szép hosszú listát. Ki tudja, lehet, hogy később némelyiket még elkövetem ellene...

No, és hogyan néz ki most a naplóm? Vagy kérdezhetném azt is: Mi maradt belőle?
Ehhez készítettem egy összegző videót, hogy jól látszódjon, mennyire került megviselt állapotba, mennyi színes dolog került bele, a lapjaira akár kenve, akár maszatolva, akár festve és hogy milyen sok kaland nyomát viseli.

Tehát én így nyírtam ki ezt a naplót:

Nálad mi a helyzet, kedves olvasóm? Felcsapnál naplógyilkosnak? :)

Egy naplógyilkosság naplója

Keri Smith gondolt egyet és úgy döntött, megszeg minden tabut, amely egy könyvimádót köthet. Legalábbis így tudom elképzelni ennek a különös és roppant kreatív naplónak a létrejöttét.
A motiváció és az utasítás teljesen egyértelmű: tegyél meg mindent, amit épeszű és könyvszerető ember nem tenne ezzel a kötettel.

Fülszöveg:

"Mindig azt mondták, hogy vigyázz a könyveidre? Most felejtsd el! Ha van benned egy kis romboló hajlam, hogy összegyűrj, szétvágj, átlyukassz vagy összekoszolj egy könyvet, eljött a te időd. Végre itt egy könyv, amivel azt tehetsz, amit csak akarsz. Sőt utasítanak rá… Keri Smith zseniális alkotása, mely több millió példányban kelt el már világszerte, megmozgatja a fantáziádat, elragadja a képzeletedet, és úgy érezheted, te is képes vagy valami hihetetlen dolgot létrehozni.
Győzd le a félelmedet az üres oldalak iránt, és tapasztald meg az igazi kreativitást!"

Első ránézésre ez egy nagyon őrült és kissé értelmetlen ötlet, de engem rögtön megvett magának. Ez a cirka 224 oldalas könyvecske ugyanis igazi kihívás egy könyvmoly számára, akinek a könyvei a kincsei, aki szentségtörésnek tartja, ha valaki behajtja a lap sarkát, aki még ceruzával sem írna egy regény margójára és aki megriad, ha a könyv szökik és esetleg földre hull.

Nos, én pont ilyen rögeszmés könyvimádó vagyok, ezért nem egyszerű számomra elkövetni a napló utasításában szereplő 109 merényletet. Még akkor sem, ha maga a Maxim Kiadó bérelt fel erre a gyilkosságra. Egy könyvre és a kreativitásra azonban nem mondhatok nemet, így most szisztematikusan végre is hajtom a napló módszeres kivégzését, amit bejegyzések formájában dokumentálok is. Ha tehát egy másik könyvimádó el szeretne ítélni, a kezébe adom a bizonyítékot, mert tudom, bűnös vagyok... Ki fogom nyírni ezt a naplót!

friss, ropogós, érintetlen napló

Ahogy a mellékelt kép is mutatja, ilyen szép, sértetlen, lapozatlan és az új könyvek jellegzetesen bódító illatát terjesztő naplót hozott a postás.

A borító mutatós, a méret kényelmes füzetszerű és a belső oldalak fekete és fehér dizájnja is megkapó. Szinte bűn belerondítani, azonban már az első oldalakon nyilvánvalóvá válik, mégis meg fog történni:

"Megtörténhet, hogy olyan dolgokat kérnek tőled, amiket megkérdőjelezel. Esetleg sajnálni fogod, hogy a könyv már nincs olyan tökéletes állapotban, mint volt."

Ahogy átlapoztam, néhány feladatot valóban meg is kérdőjeleztem, aztán elolvastam a napló használatának öt utasítását és felébredt bennem a vágy, hogy kipróbáljam, rajta hagyjam a kezem, talpam, DNS-em nyomát, így bele is vetettem magam a munkába. Lássuk, első körben, mire jutottam:

naplóhasználat szabályai

Mint a mellékelt kép mutatja, komolyan vettem a feladatot. Még az instrukciókat is megjegyzésekkel tarkítottam, nehogy az a vád érjen, hogy könnyelműen veszem ezt a gyilkosságot.
Tehát, szabad értelmezéseimet követve, neki is kezdtem a firkálásnak és beszámoztam az oldalakat, illetve megtörtem a gerincét. Ez a két bűncselekmény jól látható lesz a további merényletek során is.

első merénylet teljesítve

A napló jelmondata a kreativitás. Elő kívánja csalogatni az olvasóból a lázadót, aki képes megszegni a szabályokat, új utakat nyitni és közben alkotni valamit. Ennek megfelelően ki is bújt belőlem a rebellis, mikor ezt az utasítást kaptam: Ezt az oldalt szándékosan hagyd üresen!

Rebellis bagoly!

Az esetek nagy többségében azonban nincs szükség arra, hogy az ember szembe menjen az utasítással, mert már maga az instrukció lázadás a nyomtatott könyvek tiszteletével szemben. Könyvszerető ember ugyanis nem satírozza be az oldalakat. Igaz, mivel ceruzával követtem el, bármikor korrigálhatom egy radírral. A visszafordíthatatlan cselekedetek tehát még bőven hátra vannak...

Néhol viszont az elkövetőn múlik, mennyire kívánja véglegessé tenni a bűntettet. Nos, mivel kezdek belejönni a könyvvandál szerepébe, nem apróztam el, mikor köröket kellett rajzolni. Fogtam néhány zselés tollat és kidekoráltam színes, néha csillogó buborékokkal.

Néhány feladat után már érzem is magamban a lázadót, aki képes szembe menni a könyves tabukkal. Például sosem kezdek el egy könyvet a végén, most mégis - követve a kezdeti instrukciót - felcsaptam hátul a naplót és egyszerűen kipipáltam az utolsó feladatot, körberajzoltam a lábujjaimat:

Alig került tehát hozzám ez a napló, hat merényletet máris elkövettem ellene. Azt kell tehát mondanom, hogy kifejezetten motiváló kötet. Olyan akár egy jó regény, ha az ember elkezdi, nehéz letenni, legalábbis addig, míg az "olvasó" végleg ki nem nyírja...