Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni - Napló

Mikor megtudtam, hogy kiadják Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni naplóját, rögtön tudtam, hogy el fogom olvasni. Aztán az egyik könyvesboltban megnéztem fizikailag is és felmerült bennem a kérdés: Mégis mikor fogok sort keríteni erre a két kötetes, önvédelmi eszköznek is használható kötetre? Összesen ugyanis 1274 oldal két A/4-es, kemény kötést kapott "könyvecskében". Semmilyen tekintetben sem egy könnyed esti olvasmány. Hacsak nem karizomra gyúr az ember...

Egy ideig tehát csak szemeztem vele, majd gondoltam egyet és belevágtam. Szépen apránként haladtam. Az első kötetet még tavaly lapoztam végig meglehetősen hosszú idő alatt, míg a második kötetet most, pivel több mint két hét alatt befaltam.

Jaffa Kiadó igazán szép munkát végzett. A borító tökéletes, beleértve a visszafogott színvilágot és piros pont jár a belső borítóra nyomott eredeti, gyorsírásos kéziratképért. A lábjegyzetek remekül kiegészítik az olvasottakat és a könyv végén szereplő függelékek rendkívül praktikusak.

Összességében tehát remek munka és egy kifejezetten érdekes és egyedülálló olvasmány. Ezúton is köszönöm Fanninak, hogy írt rendületlenül és engedte, hogy az utókor belepillanthasson ezekbe a sorokba.

Fülszöveg:

"Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni gyorsírásos naplójában örökítette meg házasságának éveit. A napló magánéletének dokumentuma, teljes nyíltsággal beszél minden problémájáról. Az első bejegyzéseket 1935-ben egy fiatal, huszonhárom éves nő vetette papírra, aki éppen házasságra készült szerelmével. Az utolsó lapokat 1946-ban egy még mindig nagyon fiatal, mindössze harmincnégy éves asszony írta, aki akkor tudta meg, hogy két évvel korábban megözvegyült, férjét 1944-ben megölték. Ezután még hét évtizedet élt. Úgy őrizte Radnóti Miklós emlékét, hogy hallgatásával vette körül."

Ez egy napló és egy napló más olvasói attitűdöt kíván. Egyrészt nincs konkrét "cselekmény", kicsit csapong, ahogy a szerző gondolatai ugrálnak egyik dologról a másikra. Másrészt rendkívül személyes és most nem csak az intim részletekre gondolok, hanem a tényre, hogy míg Fanninak például egyértelmű volt, hogy ki Hermi vagy Tóni, az olvasónak korán sem világos, hogy előbbi Milch Hermina, utóbbi pedig Szerb Antal. A lábjegyzetek és a névmutató természetesen segít megfejteni a szóba kerülő személyek kilétét, mégsem mindig egyértelmű, ki kicsoda. Harmadrészt pedig nem a nyilvánosság számára készített alkotásról van szó, nincs tehát benne szűrő sem érdekességi, sem érzelmi szempontból. Mégis, ha a fikciókhoz szokott olvasó belejön a sorokba, nagyon sokat fog kapni ettől a könyvtől.

Az első kötet olvasói szempontból meglehetősen unalmas. A könyv ezen fele ugyanis a legszokványosabb értelemben vett napló. Egy fiatal nő gondolatai, érzései, problémái. A sorokból kitűnik, mennyire szereti Miket, mennyire vágyja a házasságot és mennyire boldog, mikor végül sikerül összekötniük az életüket. Ugyanakkor megvannak a maguk apró-cseprő problémái. Mint minden pár, veszekednek néha, mint minden nő, Fanni elégedetlen néha. Nagyon sokat aggódik a betegségek, ráncok és Mik kopaszodása miatt, miközben kritikus szemmel alkot véleményt a környezetében élőkről. Bizony, tipikus nő, tipikus női butaságokkal és tipikus női hiúságokkal, miközben hol a gyengéd érzelmei, hol a negatív hangulata nyomja rá bélyegét a napokra.

"Mik egészen le van sújtva, és összekapunk, mert mondom: picit toljuk feljebb a könyveket. Mire az a válasz: úgy nem tudok aludni, ha azok úgy állnak."

Ugyanakkor egy költőfeleség írja mindezt, minden pletykát, így akikről ír, a huszadik századi irodalom nagy része. Irodalmi irányultságú olvasók így érdeklődve figyelhetik, milyen kedvesen ír József Attiláról vagy az említett Tóniról, míg Illyés Gyula nem épp a szíve csücske. Ráadásul egész szépen nyomon követi férje munkásságát is, lelkesen szól, ha új verset alkotott és korholón, ha nem írt már egy jó ideje semmit.

"Gyuláéknál mindig nagyon jó lenni, a miliő teszi, az ízlés és a csodálatosan sok remek könyv, amiket már nézni is öröm, bár csak távolról lehet, mert Gyula rendkívül ideges, és rossz néven veszi, ha kézbe veszik és úgy szemlélik a könyveit, ez már súlyos mánia nála, nem úgy, mint Miklósnál, aki ehhez képest szelíden bogaras csak."

A naplóból azonban nem csak egy költő alakja jelenik meg az olvasónak, hanem egy férjé is és itt jön a képbe az intimitás. Fanni mindezt magának írta, ezért ha úgy tetszik, nem cenzúrázta. Nyíltan szól benne házaséletük testi vonatkozásáról, abortuszairól, sőt még kicsapongó gondolatairól is. A kapcsolatuk számomra épp ezért volt rendkívül emberi és érdekes. Szinte mindent megbeszéltek egymással, Fanni más férfiak iránti vonzalmát is megosztotta férjével, aki csak nevetett rajta, bár néhol felszikrázott egy csipet féltékenység. Ezek azonban csupán gondolati "vétkek" voltak és hasonlóra biztatta Miket is, aki viszont átlépett egy határt Beck Judittal. A sorok tehát nyomon követik házasságuk felhőtlenségét és válságát egyaránt és ez az a személyesség, amitől a kötet többé válik az irodalomkedvelő olvasók számára, mint egy egyszerű visszaemlékezés.

A második kötet pedig túlmegy mindezen.

"Soha nem fordult meg a fejemben, de ezekben a napokban mégis, először, hogy nem lehet megmaradni ebben az országban, ha egyáltalán túléljük. Csak Mik és művészete köt most már ide, úgy érzem, ahol eddigi egész életünkön át csak sebeket szereztünk, fájdalmasan, érdemtelenül, és ahol a nép ilyen végtelenül elaljasodott és elhülyített."

Az igazi háborús jelentés ezzel a kötettel veszi kezdetét. A fokozódó bizonytalanság és veszély, majd a háború borzalmai, szinte orrba vágják az olvasót. Női szemszög, női hang és hátország, mégis elképesztő a pusztítás.

Budapest ostroma kifejezetten megrázó a bombákkal, hideggel, egymást váltó német és szovjet katonákkal, az erőszakkal, melyet a lakosságnak (és különösen a nőknek) át kellett élniük, miközben nincs élelem és nincs hír a távol vagy csupán a Duna túlsó partján rekedt hozzátartozókról, ismerősökről.

1944 novemberétől az olvasó egyre jobban szorong, ahogy újra és újra olvassa Fanni könyörgő sorait Istennek, hozza vissza a férjét épségben.

"Költőfeleség akarok lenni megint, és boldogan hazajönni az újonnan született vershez, és órákat beszélni Mikkel egy-egy kötőszó vagy kép felett, és lesni, hogy javítja ki mindig jobbra és jobbra, látszólag nem odafigyelve, és valami egész más munkába mélyedve közben."

Mikor pedig két év után véget ér a remény, az a Fanni, aki a sorokban szól, már nem a ráncok és férje sikeréért aggódó hölgy, hanem egy lélekben megtört, mégis rendkívül erős nő, aki még mindig úgy szereti férjét, ahogy a világon senki mást.

Az olvasó tehát nem egyszerű háborús jelentést és egyéni szenvedést kap, hanem valami mélyebbet. Gyászt, veszteséget és feldolgozást. Fanni ereje és küzdelme kifejezetten inspiráló még úgy is, hogy az olvasó vele együtt érzi az özvegység fájdalmát.

"Életem volt a könyvtár, ahogy végigsimogattam a szememmel jólesőn, hogy ezt is, azt is elolvashatom, megtanulhatom még. Milyen csodálatos volt a magány a könyveink között. Most ettől is megfosztva."

Ez a könyv tehát egy különleges műfajban, különleges személy által íródott. Egyszerre korrajz, irodalmi körkép, háborús jelentés és egy házasság emlékezete. Nagyon örülök, hogy elolvastam és csak biztatni tudok rá mindenkit, aki érdeklődik iránta.

Irodalomban jártas személyek előnyben, de bárki kézbe veheti, ha szereti Radnóti verseit és kíváncsi rá, ki írta őket, ha bepillantana a második világháború egy szeletébe, vagy egyszerűen csak érdekli, milyen lehet költőfeleségnek lenni. A terjedelem és az első kötet nőies fecsegései senkit se riasszanak vissza, hozzátartoznak a valósághoz.

Zárszónak még egy idézet a könyvből:

"Lehet az, hogy a költő a síron túl is költő marad elsősorban, és nem csak megkínzott, levásott hús és csont?"

Kismama sárga csillaggal

Habár nem szoktam szakmai olvasmányaimról írni (kivétel a Levelek az Andrássy-házból), most azonban úgy érzem, nem árt. Egyrészt, mert friss megjelenésű könyvről van szó és másrészt, mert bárki számára érdekes lehet.

Jaffa Kiadó nagyon szép munkát végzett. A borító csodálatosan hangulatos, a kemény kötés praktikus, bár mindössze 250 oldal, és a szöveg tördelése is kellemes formát ad neki.

Naplóról van szó, ám annak kritikai kiadásáról, így lábjegyzetekkel és kiegészítésekkel is el van látva a szerkesztő történészek jóvoltából.

Fülszöveg:

"Egy budapesti fiatalasszony 1944-ben, a német megszálláskor terhessége ötödik hónapjában jár második gyermekével. Miután férjét munkaszolgálatra viszik, családfővé avanzsál, és egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerül. Naplója – melyet a megszállástól 1945 júliusáig vezetett –, egy kismama csodálatos hőstörténete: tanúi lehetünk szívet tépő küzdelmének, hihetetlen elszántságának, hogy a legzordabb körülmények közepette sem adja fel. Cselekedeteit minden pillanatban a legnemesebb cél vezérelte: minden áron életet adni második gyermekének, és szeretni, félteni, óvni őt úgy, ahogyan erre csak egy édesanya képes."

Egy naplót egészen másként kell olvasni, mint egy regényt. Egyrészt, jó ha az olvasó résen van és megőriz egy kis kritikus szemléletet, másrészt jobban jár, ha nem számít összefüggő "cselekményre". Nos, míg az előbbire jó orvosság a már említett kiegészítések lábjegyzetben, elő- és utószóban egyaránt, addig az utóbbira mindenkinek magának kell figyelnie.

Egy napló sosem köti le úgy az embert, mint egy regény, még akkor sem ha a háború közepén íródik. Túlságosan személyes, tele olyan utalásokkal, amelyeket az író és közvetlen környezete ért csak (gondolok itt az említett személyekre és helyszínekre) és olyan információkkal, amelyek egy későbbi olvasó szemében jelentéktelennek tűnhetnek. Azonban mégis ez a személyesség teszi igazán vonzóvá ezt a műfajt. A bennfentesség érzése körbelengi és ezt a kíváncsiság csak fokozza. Abban ugyanis, hogy belepillanthatunk valaki más életébe, méghozzá a magánéletébe csupa személyes vonatkozással, lehet valami csábító.

Ez a könyv azonban nem kifejezetten "bulvár", hiszen írójának gondolatai a hétköznapi - háborús környezetben azonban jelentősen megnövekedett - megélhetési problémák körül járnak. Munka, pénz, élelem, gyerekek és más családtagok iránti aggodalom jellemzi. Tehát minden olyan, amivel egy fiatalasszonynak meg kell küzdenie, azonban néhány dolog mégis kivételessé teszi mindezt. Egyrészt a korszak, mert a második világháború időszaka minden csak nem szokványos, másrészt az asszony megbélyegzett sorsa, harmadrészt pedig a terhességéből adódó kiszolgáltatott helyzete.

Valószínűleg már mindenki hallott legalább egy történetet a vészkorszakból. Talán el is gondolkodott, legyen férfi vagy nő, hogy ő maga vajon hogyan viselkedett volna egy ilyen lehetetlen és veszélyes helyzetben. Azonban nem hiszem, hogy sokan töprengtek azon, milyen lehetett kisbabát várni, miközben hullottak a bombák és katonák meneteltek az utcán. Ez tehát egy kifejezetten különleges napló, egy különleges helyzetben lévő nőről.

A bejegyzések 1944 márciusától 1945 júliusáig mesélnek a nem épp mindennapi napokról, ám nem számolnak be pontosan minden egyes napról, néha kihagynak, néha összemosnak napokat. Kezdetben nyomon követik a belpolitikai viszonyokat, beszámolva a rendeletekről, néhol hadi állásokról is tudósítanak, ám többségében, valamint a kötet végén, inkább a családtagok helyzetére és az aggodalmakra fókuszálnak.

Az olvasó így meglehetősen változatos képet kap. Anna sorain keresztül megtapasztalja a kitaszítottságot, bizonytalanságot, veszteséget, ám ugyanakkor a reményt és kedvességet is. A világ összetettsége és az emberek sokszínűsége szépen kibontakozik.

Mindehhez hozzájön a terhesség, amely mindig épp elég aggodalomra ad okot, például hogy egészséges legyen a baba és minden rendben menjen a szülés során. Itt ráadásul, ha a gyermek rendben és épségben világra is jön, akkor is ott áll még a kérdés, mi lesz vele egy ilyen bizonytalan jövőben. A naplóban többször felmerül a kétség: Érdemes-e, helyes-e új életet hozni egy ilyen szörnyű világba? A fiatalasszony válasza pedig mindig ez: igen. Ettől pedig nem csupán érdekes lesz ez a napló, hanem pozitív is minden háborús szörnyűség ellenére.

A sárga csillagos kismama naplója tehát egy kifejezetten érdekes olvasmány mindazoknak akik érdeklődnek a második világháború budapesti mindennapjai iránt, valamint kíváncsiak egy különleges helyzetben lévő asszony küzdelmére. 

Elsősorban nőknek ajánlom, akár van már gyermekük, akár nincs, mert ők könnyeben átérzik egy édesanya aggodalmait.

Zárszónak idézet a kötetből:

"Én ugyan nem látok vallás és vallás, ember vagy ember között különbséget, de úgy érzem, ha Isten zsidónak teremtett, akkor azon nem szabad épp úgy változtatni, mint ahogyan azon nem változtatunk, hogy lányok vagy fiúk legyünk."

Pusztító angyal

Ezzel a könyvvel egy ideig szemeztem. A fülszöveg alapján jónak tűnt, ám ahogy egyre több negatívabb véleménybe botlottam, csökkent vonzalmam. Legutóbbi könyvtárfosztogatásom alkalmával viszont rám kacsintott és úgy döntöttem, adok neki egy esélyt.

A borító szép, passzol Velencéhez és vastagságra is csinos darab a maga közel 400 oldalával. Jaffa Kiadó munkája és bár volt, hogy hiányoltam a gondolatjeleket a párbeszédeknél, nincs okom a panaszra.

Ez a könyv Grimwood Assassini-Trilógiájának kezdő kötete. Információim szerint, már mindhárom kötete (Száműzött angyal, Elátkozott angyal) elérhető magyarul is még szebb borítóval. 

Fülszöveg:

"Velence, 1407.
A város urai korlátlan hatalmat élveznek a tengereken, és ők szabják a törvényeket. Az ott élők sosem érezhetik magukat biztonságban: démonok és holt lelkek árnyai kószálnak az utcákon, és a hírhedt őrjárat tartja rettegésben a városlakókat. Ám a sikátorokban leselkedő veszélyek közül talán a herceg bérgyilkosainak, az Assassini tagjainak van a legfélelmetesebb híre: vértől piros kanálisok jelzik útjukat, ahol csak felbukkannak…
Velence főhercege, a gyengeelméjű Marco csak névleg uralkodik: valójában nagybátyja és nagynénje osztoznak a hatalmon, és mozgatják saját érdekük szerint a politika szövevényes szálait. Mégis kénytelenek egyesíteni erőiket, amikor a herceg fiatal unokahúgát, Giuliettát idegen kalózok rabolják el otthonából. És a szöktetés hamarosan jó okot ad a háborúra is…
Eközben Atilo, a herceg bérgyilkosainak mór vezére egy különös fiúra bukkan Velence ódon házai között: ezüstös haja, borostyán pettyezte szeme és angyal arca megbabonázza, s elhatározza: megszerzi magának a vérrel táplálkozó, titokzatos lényt, hogy tanítványává fogadja, és átadja neki mestersége minden csínját-bínját. Velence sorsát hamarosan gyilkos nagyhatalmi játszmák keresztezik, és mind többen kívánják a város pusztulását. Azoknak, akik képesek megzabolázni a legsötétebb erőket, most nem csupán kíméletlennek kell lenniük, de a szerencsére is nagy szükségük lesz…"

Szép külső, érdekes fülszöveg és folytatás ígérete, ez a könyv mégsem nekem íródott.

Kínlódtam vele rendesen, mire a végéig értem és meg-megfordult a fejemben, hogy félbehagyom, bár nem szoktam ilyet csinálni, csak ha tényleg megakad valami olvasásmániás torkomon. Aztán mégis továbbküzdöttem, míg le nem győztem.

Ha egy szóban kellene jellemeznem ezt a könyvet, azt mondanám: zavaros.

Az ember csak olvas, ráncolja a homlokát, próbálja megérteni, ki kicsoda, mi a fene történik a lapokon, miért erről szól a fejezet és olvas tovább kínjában, mégsem kap választ. Egyszerűen nem akar összeállni a kusza cselekmény, meg a kisebb hadseregnyi szereplő, akiket a hosszú és csicsás neveiken kívül megismerni szinte lehetetlen. Az olvasó csak sodródik Velence koszos lagúnáiban és el-elsiklik mellette hol egy kis erőszak, hol egy kis érthetetlen politika, miközben még azt sem tudja, miért is olvassa ezt a könyvet. A sejtelmesség egy dolog, de a teljes köd már egy másik.

Azért még megbirkóztam volna a totális érthetetlenséggel, már ami a cselekményt illeti, ha lett volna mellette valami, mondjuk különösen igényes szöveg, vagy megkapó karakterek, ezt viszont nem kaptam meg.

Grimwood mindent belesűrített, ami megcsaphatja az olvasó pici lelkét kezdve a vérfürdőkkel, folytatva a koszos és izzadt ruhákon és bűzön át az ember minden testi szükségletének újra és újra leírásáig. A hatást azonban szerintem nem érte el. Nem lett tőle sötétebb a könyv, csak unni kezdtem, hogy mindig kibeleztek valakit vagy valamit, hogy a félelemtől szinte mindenki bepisilt, és hogy a hajóút sem maradhatott a vécéhasználat mikéntjének leírása nélkül. Értem én, hogy az itt szereplő Velence koszos és erkölcstelen, nem kell minden fejezetben emlékeztetni rá. (A "mesterséges megtermékenyítés középkori módra" pedig kicsapta nálam a biztosítékot.)

Apropó fejezetek, hát ezek is teljesen kuszák. A könyv elején még akad segítség, hogy legalább az évet belője az olvasó, de utána, csak ugrál napokat, néha heteket, ami nem segíti a megértést csak növeli az olvasó elveszettségének érzését.

Kicsit úgy érzem, az író túlságosan sokat akart belesűríteni ebbe a könyvbe, ezért a sok-sok szereplő, akiket néha alig lehet megkülönböztetni egymástól. No, nem a fantázia hiánya miatt, hanem mert róluk még kevesebbet lehet tudni, mint a cselekményről, ami teljesítmény a javából. Még a főszereplő karaktere is teljesen kiforratlan a mellékszereplőkről nem is beszélve. Személyiségtípusok, motiváció, ugyan kinek kellenek? Épp elég, ha tudjuk, hogy a főhős első pillantásra belezúg egy gazdag csajba, és hogy ez kölcsönös, a többit meg képzelje mindenki oda. Nem, nem és nem! Nem képzelem oda, mert valahányszor megpróbáltam megérteni egy szereplőt, meglátni a motivációit, megtudni miért teszi, amit tesz vagy csak rájönni, mit gondol másokról, megfájdult a fejem. Kuszák és érhetetlenek ők is, akár a cselekmény.

Ráadásul, ha mindez nem lenne elég, Grimwood megfejeli az egészet egy kis fantasztikummal, mert vámpír és vérfarkas nélkül nem is könyv a könyv. Akadt itt boszorkány és varázsló is, akik rövid hétköznapi párbeszédekben kommunikáltak így még kevesebbet árulva el a könyv világáról.

Ami az írói stílust illeti a rengeteg olasz kifejezés és a már említett mocsok és erőszak részletes leírásán kívül nem ad sokat ez a könyv. Próbálja belevenni Velence politikáját, a diplomáciai kapcsolatokat, de ezek is kuszák, ráadásul eltörpülnek a további ködös pontok mellett.

Tényleg próbáltam belemerülni a könyvbe, de nem ment. A fejfájáson kívül semmit sem váltott ki belőlem, teljes érdektelenségben szemléltem az eseményeket és a szereplőket. Nemhogy megszeretni, de még megutálni sem tudtam senkit, annyira hidegen hagytak a maguk titokzatosnak szánt, de inkább unalmasan homályosra sikeredett világukkal.

Szóval nekem nem tetszett, nem is fogok próbálkozni a folytatással és fogalmam sincs kinek ajánlhatnám.