Mozgóképek LXXIX.

Kicsit sűrű volt az augusztus, na meg a szeptember is, mert csak most tudok beszámolni arról az összesen két filmről, amit múlt hónapban megnéztem. Az egyiket moziban láttam, míg a másikat otthon, a kanapé kényelmében.

Volt egyszer egy Hollywood

"1969, Los Angeles. Egy munka nélkül maradt, western tévésorozatából kikerült, munkanélküli színész (Leonardo DiCaprio) és jó barátja, kaszkadőre (Brad Pitt) együtt próbálnak boldogulni Hollywood kegyetlen világában.

Ez a világ azért kegyetlen, mert változik: Rick és Cliff eddig kiismerte magát a showbizniszben, de most bármerre járnak, arra kell rácsodálkozniuk, hogy minden megváltozott: a szabályok, a főnökök és a nők is…."

Nem vagyok Tarantino rajongója. Néhány filmjét szeretem, míg néhányat egyáltalán nem. Az új filmjeinek azonban mindig adok egy esélyt, hiszen egy kifejezetten kreatív rendezőről van szó. Ráadásul San Diego nagyon kedveli, így nem volt kérdés, hogy az új Hollywood dicsőítő filmjét megnézzük moziban.

Ez a film nagyon hosszú, amit a rendezőtől már megszokhattunk. Kicsit kusza és nem feltétlenül van cselekménye, bár történik benne ez-az, ám ezt szintén megszokhattuk már. A szereplőválasztás jól sikerült, a képi világ mutatós és minden nagyon a helyén van. Ezt a filmet azonban csak az tudja igazán értékelni, aki nem vár sokat cselekmény szintjén és aki tisztában van vele, mi történt Sharon Tate-tel. Előzetes ismeretek nélkül ugyanis nem olyan szórakoztató, sőt kifejezetten lassan vánszorgónak tűnhet és a zseniális végkifejlet is csak egynek minősülhet a sok Tarantino-féle lezárás közül.

No, de én tisztában voltam a valós eseményekkel, amelyek megihlették a filmet, és könnyed szórakozásra vágytam mindenféle elvárás nélkül, így pedig nagyon tetszett. Nem ez életem filmje, de nagyon tudtam értékelni a belefektetett munkát és azt a kreativitást, amivel a lezárást megoldották.

Tarantino rajongóinak kötelező darab, ám ha valaki csak Brad Pitt vagy DiCaprio szép szeméért ülne be rá, előbb inkább olvasson utána, mi történt a '70-es évek Hollywoodjában.

Rocketman

" A ROCKETMAN egy nagyszabású zenés fantázia Elton John áttörést hozó éveinek hihetetlen emberi történetéről. A film azt a fantasztikus átalakulást követi nyomon, ahogyan a félénk zongorista csodagyerek Reginald Dwightból világszerte ismert szupersztár lesz Elton John néven. Az inspiráló történet – mely Elton legkedveltebb dalaira van felfűzve, a főszereplő Taron Egerton előadásában – nyomon követi a kisvárosi srácot azon az úton, melynek során a popkultúra egyik legikonikusabb figurájává nőtte ki magát."

Kedvelem Taron Egertont és a merész filmválasztásait és Nel barátom sokat áradozott erről a filmről, így adtam neki egy esélyt. Nem kellett volna.

Nem vagyok Elton John rajongó - bár magam is meglepődtem a film során, milyen sok dalt ismerek tőle - és ennek nem kellett volna problémának lennie, mégis az volt. Egyszerűen untam ezt a filmet. Félelmetesen semmitmondó, szájbarágós, egyoldalú és darabos volt. Egyszerűen nem volt íve a filmnek, a spontán dalra fakadások pedig idegesítettek. (Mondjuk nem vagyok egy musical kedvelő típus...) Nagyon zavart, hogy bele-belekaptak érdekes témákba - nem túl csinos srác popszár karrier építése, szexuális beállítottság kérdése, drogproblémák, családi gondok - de egyiket sem dolgozták ki rendesen. Nem volt kifutásuk, csak megemlítették őket és aztán már meg is oldódtak vagy nem, de teljesen mindegy mert jöhet a következő dal. Számomra ez a film olyan volt, mintha Elton (a producer és ötletgazda) akart volna magáról egy filmet, mert miért ne és ha már egyszer lesz, akkor legyen úgy, ahogy ő szeretné, az ő szemszögéből. Ráadásul attól, hogy nyíltan ágyjelenettel megmutatták, hogy a főhős meleg (amit egyébként mindenki tud) nem lett ez egy bevállalós film, inkább csak szenzációhajhász.

Számomra ez a film, unalmas, semmitmondóan elfogult és hiteltelen volt. Ezen pedig a színes és tollasan tarka fellépőruhák tárháza és Taron Egerton remek játéka sem tudott segíteni. Kizárólag Elton rajongóinak ajánlom, mert aki nem rajongó, nem ettől a filmtől fog azzá válni, sőt.

Értékelés:

Volt egyszer egy Hollywood      ->  9

Rocketman                                ->  3

Peking a főváros

Bár már szeptember van, még mindig nem fogytam ki kínai utam élményeiből, sőt, a végére igazán érdekes élményeket hagytam. Mielőtt azonban egy újabb útmutatót közzé tennék vagy a Top 3 kínai élményem hátralévő helyszínéről beszámolnék, mesélnem kell az utolsó városról, amit megnéztünk. Ez a város Peking, a főváros, a császárok és diktátorok központja és nem csak a kacsákról híres.

Várostörténeti összefoglaló

pekingi vasútállomásra lépve

Peking vagy más néven Beijing Kína második legnépesebb városa (Sanghaj után). 21-22 millióan lakják ezt a 16 808 négyzetkilométert.
(Viszonyításként területe annyi, mint Magyarország egyötöde.) Szóval ez is egy hatalmas és igen népes nagyváros, ami szó szerint ősi múltra tekint vissza. Időszámításunk előtt 25 000 évvel ezelőttről is találtak itt leleteket, vagyis már a Homo sapiensek is laktak itt. A város története azonban a császári dinasztiák korától igazán érdekes. A harmadik Ming császár ide tette székhelyét 1421-ben és az ő átépítései során nyerte el a város máig meglévő formáját. A várost ekkor négyzet alakú fallal körbevett erőddé alakították, hogy az akkori ellenségeknek, a mongoloknak is ellen tudjon állni. A Ming-dinasztia a 17. században hanyatlani kezdett és utolsó császáruk öngyilkossága után (a városban akasztotta fel magát) a mandzsuk uralma következett, akik meglapították a Csing-dinasztiát és továbbra is Pekinget tekintették fővárosuknak. A várost ők is átalakították kicsit, elsősorban lakosságra nézve. A belső területekről kitelepítették a han kínaiakat és helyükre mandzsukat költöztettek.
A 18.  században a brit ópiumcsempészek és az egyre több ópiumfüggő miatt a várost teljesen lezárták a külföldiek elől és szigorú ópiumellenes szabályokat vezettek be.

a Tiltott város bejárata

A Csing-dinasztiát 1911-ben polgári forradalommal a köztársaság váltotta le. A volt császár miniszterelnöke Jüan Si-kaj lett a köztársasági elnök, aki eredeti tervek ellenére és a zavargások elkerüléséért, székhelyét továbbra is Pekingben tartotta. Jüan azonban egyeduralkodói babérokra tört és saját magát nevezte ki császárnak. Elég népszerűtlenné vált ezzel a lépéssel és hamar meg is halt, így az országot különböző katonai vezetők, hadurak osztották fel, akik egymással háborúzva próbálták megszerezni a hatalom központját, Pekinget.
Aztán jött az első világháború, majd a Kuomintang, a kínai kommunista párt hatalomra jutása, aztán egy újabb világháború, majd egy polgárháború 1949-ben, majd Mao Ce-tung uralmának kezdete és ismét Peking lett Kína fővárosa. A kommunista vezér arcképe még ma is a Tiltott város bejárata fölött díszeleg.

Tienanmen tér

a tér este, üresen

Mindig van néhány ikonikus épület vagy helyszín, ami az embereknek eszébe jut egy-egy városról. Nos, Pekingben az egyik ilyen híres helyszín a Tienanmen tér vagy lefordítva a Mennyei béke tere.
A tér területe 440 000 négyzetkilométer ezzel kiérdemelte a világ egyik legnagyobb tere címet.
Első napunkon Pekingben, úgy döntöttünk, meg is nézzük magunknak ezt a híres helyszínt, ami a kínai történelemben több eseményhez köthető. Sötétedésre értünk ide, mivel Peking hatalmas és két utcát lesétálni majdnem egy órát vesz igénybe. Ribizly barátom előre felkészített minket, hogy nem lehet csak úgy besétálni ide, mint mondjuk a Hősök terére és egy hét kínai tartózkodás után már meg sem lepődtünk a biztonsági intézkedéseken. Szóval beálltunk a kínai sorba (Korábban már írtam róla, hogy a kínaiak nem tudnak sorba állni.) és tülekedtünk az ellenőrzőpont felé araszolva. Megnézték a táskánkat és útlevelünket, átmentünk a szokásos fémdetektoros kapun kamerákkal figyelve és már ott is voltunk a térnél.
Fontos: Külföldinél legyen útlevél, mert más fényképes igazolvánnyal csak hosszú vita árán engedik át az embert.
Túljutva az ellenőrzésen további katonákat vettünk észre őrhelyeken szobrozni - mindegyik gyanúsan magas volt a kínai átlagméretekhez képest - és több kamera figyelte a teret. A teret, ami le volt zárva. Nem tudom, hogy a tér esténként nem látogatható vagy csak az 1989-es diáktüntetés évfordulója miatt volt ekkora az óvintézkedés, a lényeg, hogy nem léphettünk a térre. Megnézhettük ellenben messziről, a négysávos főút túloldaláról teljesen üresen. 

a tér nappal, forgalommal

Egyébként biztosan bennem van a hiba, mert valahogy ez a tér cseppet sem nyűgözött le. Jó nagy az tény, ám később nappali fényben a közepén állva, turisták százaival körülvéve sem éreztem különlegesnek. Egyszerűen nem hatnak meg a terek.
Megítélésén a végében álló mauzóleum sem segített. Ott lehet megtekinteni a bebalzsamozott Mao Ce-tung testét. Ribizly tervezte, hogy megnézi, ám már megint szandálban érkezett a térre és a mauzóleumba csak zárt cipőben engedik be az embert, így lemondott róla. Én elvből nem bámészkodom diktátorokra legyenek élők vagy holtak, így nem is terveztem beállni a hosszan kígyózó menetbe, hogy lépésben elhaladjak egy tartósított test mellett.
Szóval szép nagy tér és örülök, hogy kihúzhattam a kínai látnivalók listámról, de a túloldala, a Tiltott város sokkal jobban érdekelt. Erről azonban majd egy másik bejegyzésben mesélek.

Maradj velem

Ez a könyv az Iskolák versenye trilógia második része. Az első részt, Ég veled már olvastam és kellemes kikapcsolódást nyújtott, így nyugodt szívvel vettem kézbe a folytatást.
A borító még mindig nagyon tetszik és vastagságra is megszokott 462 lapjával.
Fülszöveg:

"Elérkezett az Iskolák Országos Versenyének hatodik napja, és a piros csapat szétesni látszik. A kezdetben barátságosnak tűnő megmérettetés egyre komolyabbá válik, a feladatok egyre megterhelőbbek, egyre fájóbb a családtagok hiánya, és a négy gyökeresen eltérő személyiségű diáknak egyre nehezebb igazi csapatként együttműködnie. Bizonyos helyzetek még a Szirtes gimi páratlan logikájáról és éles eszéről ismert matekosát, Újvári Hannát is komoly kihívások elé állítják. Vajon a csapat érdekei a fontosabbak, vagy a verseny során kialakult kapcsolatok? Van-e értelme sportszerűnek maradni, ha más is piszkosan játszik? Egyáltalán, lehet-e ez a játék több, mint egy jelentéktelen vetélkedő, amiről még senki sem hallott, és ahol színes ruhás diákok versenyeznek egy műanyag kupáért? És nem mellesleg: okos dolog-e beleszeretni valakibe, aki az egyik rivális csapat öltözékét viseli?"

Szerintem Leiner Laura még mindig ügyesen ír és van valami megunhatatlan a kreatív hozzáállásában,  ám ez a rész meglehetősen laposra sikerült.
A verseny már javában zajlik, mégis alig szól erről a történet. Kicsit úgy éreztem, mint a Bábel olvasása közben, hogy a téma csak a díszletet adja. Ahogy ott a fesztivál koncertjei voltak teljesen mellőzve, úgy itt a verseny feladatai kerültek meglehetősen nagy hátrányba. Oké, azért volt néhány feladat, ám ha ezeket az oldalakat kiragadnánk a könyvből, a maradék még mindig 300 oldalra rúgna. No, és hogy mi töltötte ki ezeket a nem a verseny lázában égő oldalakat? Ismétlés és ismétlés és érdektelen szócséplés. Egyszerűen nem volt olyan jó a cselekmény dinamikája, mint amit elvártam volna, mert az a néhány konfliktus, amit az írónő beleszőtt, elveszett Hanna szomorúságában, kényszeres mozdulataiban és felsőbbrendűségében.
Oké, talán nem is a történet alakulásával volt problémám, hanem a főhősnő kezdett kicsit idegesíteni. Empatikus vagyok, de tényleg. Értem, hogy a gyász leküzdése adja a könyv "komolyabb" hangvételét és valahol szimpatikus is, hogy az írónő részletesen be akarja mutatni a feldolgozás folyamatát, de ez már a második kötet. Már második kötete, vagyis közel száz oldala olvasom, hogy a főhőnő marcangolja önmagát, amiért normális tiniként viselkedett. Ahogy visszatekintget a múltba és szánja-bánja, hogy olyan dolgok érdekelték, amik minden tinit, pedig utólag, mennyivel jobb lett volna, ha azt az időt az anyjával tölti. Teljesen megértem, de tényleg. De miért kell ezt újra és újra és újra elolvasnom? Felfogtam, hogy szomorú, felfogtam, hogy átalakult az értékrendje a fontos dolgokról, nem kell hatezerszer a számba rágni, van agyam, köszönöm. Rettentően bosszantott, hogy a főhősnő minden gondolatmenete itt kötött ki. Még a romantikus gondolatai is ide vezettek...
Ráadásul nem csak ez az önmarcangoló végtelen körforgás ment az agyamra, hanem Hanna kényszeres mozdulata (Minden harmadik oldalon a füle mögé simítja a hajtincsét. Senki sem piszkálja ennyit a haját. Senki.) és az egyre zavaróbb dicsfény, ami körbelengte. Oké, a barátai szeretik és nagyra tartják, de hogy mindenféle internetes trollok lamentáljanak róla, milyen szép és okos, az már megint sok volt. Nagyon sok.
Ha már internet, a másik teljesen felesleges helykitöltés Kocsis igazgató különféle közösségi oldalakon való jelenléte volt. Egy ideig még viccesnek találtam, ahogy lelkesen posztolgatott és mosolyogva olvastam a kommentelő trollokat, ám egy idő után ő is átlendült a lónak arra a bizonyos nem kívánatos oldalára. Sok volt ez is, nagyon sok és nagyon érdektelen.
Ezen rengeteg helykitöltés mellett pedig alig maradt hely és idő a versenyre. Nem ismertünk meg új arcokat, a többség még mindig színkódokba és klisékbe olvad, így ha egy szín eltűnik és Hanna ezért is depresszióba esik pár percre, akkor az olvasó nem érti, miért érdekes a halványkék név nélküli, arc nélküli csapat és miért hiányoznának bárkinek is. A feladatok sem pörögtek fel, még mindig csak pár volt belőlük és sajnos hiába voltak ezek kifejezetten kreatívak (itt remek formáját hozta az írónő) elvesztek az érdektelen kiegészítések rengetegében.
Egy dolog viszont nagyon tetszett, a szerelmi szál alakulása. Ez egy remek húzás volt és visszaadta kicsit a hitemet ebbe a trilógiába.
Összességében tehát ez most egy eléggé lapos átvezető kötet volt az első rész és a remélhetőleg izgalmasabb befejező kötet között. Ezt most nem találtam annyira szórakoztatónak, de még mindig könnyed olvasmánynak számított.
Aki olvasta az első részt és tetszett neki, vágjon bele nyugodtan, csak ne tegye magasra a lécet. Ha viszont valakinek nem tetszett az első rész, ez sem fog, abban biztos vagyok.

Kiegészítés:
A trilógia záró kötete, Emlékezz rám friss és ropogós, most jelent meg. Mivel a második rész lezárása tetszett, biztosan el fogom valamikor olvasni, ám ha az írónő nem javít benne az érdektelen sallang mennyiségén, akkor nagyon mérges és csalódott leszek.

Gyülekező árnyak

A mágia árnyalatai trilógia második kötete. Mivel az első rész (Egy sötétebb mágia) nem fogott meg igazán, sokáig nem terveztem kézbe venni a folytatást. Csakhogy megláttam egy kihagyhatatlan ajánlatot könyvakció formájában, így végül úgy döntöttem, adok egy második esélyt ennek a sorozatnak.

A borító passzol az előzőhöz színvilágát és stílusát tekintve és ezúttal Lina került rá. Ez a rész viszont vastagabb lett 576 lapjával.

Fülszöveg:

"Kell az egyik utolsó vérmágus, aki képes utazni a London varázslatos városa által összekapcsolt párhuzamos világok között. Négy hónap telt el azóta, hogy egy rejtélyes obszidián kő a birtokába került, és találkozott Szelina Barddal. Négy hónapja, hogy Fehér London uralkodói, a Dane ikrek elbuktak, és a követ a haldokló Holland testével együtt visszaküldte Fekete Londonba.
Kell álmait most baljós mágikus események kísértik, ébren pedig folyton Lina jár az eszében. Mialatt Vörös London az Elemek Viadalára – egy háromévente megrendezett nemzetközi, barátságos mágikus vetélkedésre – készül, egy bizonyos kalózhajó egyre közeledik. Időközben egy másik London lassan új életre kel. A mágia egyensúlya kényes és veszélyekkel teli; és ahhoz, hogy az egyik város felvirágozzon, egy másiknak vesznie kell…"

Ez a kötet sokkal jobban csúszott, mint az előző.  Talán jó időpontban talált meg, talán csak az írónő volt összeszedettebb, mindenesetre jobb élményt nyújtott az első résznél.

Victoria Schwab végre felhagyott az indokolatlan nézőpontváltásokkal. A történet így elsősorban Kell és Lina szemszögéből íródott és csak ritkán és rövid időre váltott más karakterekre. Rhy esetében ez indokolt volt, hiszen megmutatta az előző rész végén létrehozott mágikus kötés árnyoldalait, míg a többi váltás egy másik Londonba vitte el az olvasót, hogy ne csak Vörös London, hanem az egész mágikus univerzum helyzetével is képbe kerüljön. A szöveg ettől sokkal gördülékenyebbnek és átgondoltabbnak tűnt.

A sztori egyébként nem túl bonyolult, egyfelől az előző kötet eseményeinek következményeit firtatja, másfelől pedig egy mágikus viadalt mutat be. Utóbbit cseppet klisésnek találtam, majd izgalmasnak, hogy a végére teljesen érdektelenné váljon. Ha az írónőnek az volt a célja vele, hogy feszültséget keltsen, akkor igazán végig is vihette volna ezt a tervet, legalább egy hazugság leleplezéslével. Ha viszont az volt a terve, hogy jobban bemutatja vele a mágia működését és felhasználását, akkor sajnálattal közlöm, hogy nem sikerült. A másik Londonban történő események fényében ez a viadal és a tét nélküli csihi-puhi elég érdektelennek hatott.

A karakterek hozták a megszokott formájukat, vagyis Kell még mindig kötelességtudó jó fiú, míg Lina ugyanaz a halálvágyas csitri. Rá kellett jönnöm, hogy nekem ő túlságosan sok. Egyszerűen nem tudom megérteni a motivációit és bár szórakoztatóak a civódásai a főszereplő urakkal, a könnyelmű gyilkosságai miatt elveszítette szimpátiámat. Ó, igen, az írónő még mindig nem tudja eldönteni, hogy tinikönyvet ír mágiával, vagy klasszikus kalóz sztorit átvágott torkokkal tiniköntösben. Pedig ideje volna állást foglalni a kérdésben... Apropó kalózok, az új szereplő bevonását kezdetben érdekesnek találtam, ám a végére ő is olyan kihasználatlan maradt, mint a viadal.

Ennek a kötetnek is voltak tehát hibái, de talán mert már ismerős volt a világ és a szereplők, vagy csak mert összeszedettebbnek éreztem a narrációt, el tudtam merülni benne. Lekötött a kalandozás ebben a vérmágiás világban és még mindig elég sok volt a megválaszolatlan kérdés, hogy fenntartsa a figyelmemet.

Összességében tehát nem ez a fantasy irodalom csúcsa, de könnyed délutáni kikapcsolódásnak megfelel. Ha valakinek tetszett az első rész, ne habozzon elolvasni ezt is. Ha viszont valaki kicsit sem kedvelte meg ezt a világot és a szereplőit, nem biztos, hogy a második rész elolvasásával tud ezen változtatni. Én nem bántam meg, hogy elolvastam és már folyamatban van az utolsó kötet, A Fényigéző beszerzése.