A Pamano zúgása

Nem ez volt az első olvasmányom a szerzőtől. Egy másik regénye (Én vétkem) már rabul ejtett, így voltak előzetes elvárásaim, amikor kézbe vettem.

A Jelenkor Kiadó igazán találó borítót választott ezzel a régi osztályképpel. A gyerekek vicces arckifejezése azonban senkit se tévesszen meg, ez nem épp egy vidám könyv.

540 lapjával meg kell birkóznia az olvasónak, és most nem csupán a terjedelemre gondolok, hanem a cselekményre is. Aki olvasott már a katalán szerzőtől, az tudja, hogy igazi agytorna elmerülni a regényeiben, és ezúttal sem hazudtolta meg magát.

Fülszöveg:

"Aki ​Torenában, ebben az isten háta mögötti kis katalán faluban meghallja a távoli Pamano folyó zúgását, hamarosan meghal. Így szól a legenda… Tina Bros tanárnőt megbízza az igazgatója, hogy a lebontásra váró torenai iskolában gyűjtsön anyagot egy helytörténeti kiállításhoz. Az egyik osztályteremben, a tábla mögé rejtve, Tina megtalálja Oriol Fontelles tanító 1944-ben írt naplóját.
Tinát úgy lenyűgözi a napló, hogy fél évszázad távlatából nyomozni kezd Oriol lánya után, akinek a levél formában írt napló szól."

Jaume Cabré remek író, ám egyáltalán nem könnyű őt olvasni, főleg ha az ember először találkozik az egyedi stílusával. Nekem már volt vele korábbi tapasztalatom, így egyáltalán nem lepett meg a szövevényes történetvezetés, a sok ugrálás időben és térben bekezdéseken belül, illetve a lassan kibontakozó és csavaros cselekmény. Azonban így sem találtam könnyű olvasmánynak, mert a szerző nem csak a nyelvezetében bravúros, hanem az olvasó lelkének megtépázásához is nagyon ért.

A könyv veleje az 1940-es évek Spanyolországába viszi el az olvasót. Igen, a diktatúra kellős közepébe, egy olyan országba, amit körbevesz a második világháború, és ahol az új rendszer vérrel épül. Mondhatnánk, hogy ez szokványos, hiszen a történelemkönyvekből mindenki tudja, hogy a háború és a partizánok harca sok-sok áldozatot követelt. Csakhogy a történelemkönyv a nagy képet mutatja, míg ez a regény a legkisebb szegmensét, egy falut és a rendszer ottani alapjait. A kötetet így nem nevezném történelmi regénynek, bár nagyon pontos képet ad a spanyol történelemről, hanem inkább esettanulmánynak a vidéki emberről, annak gyarlóságáról és úgy általánosságban az emberi természetről. Illetve szegről-végről a családtörténet jelzőt is rá lehetne aggatni, mert egy bizonyos család sorsa és a vele összefonódó más családok sorsa épp olyan hangsúlyos, mint Franco diktatúrája.

A könyv így minden időben és helyszínen az embereket vizsgálja. Megmutatja a motivációjukat, múltjukat, álmaikat, hibáikat, szeretetüket és gyűlöletüket egyaránt. Ráadásul mindezt olyan tárgyilagosan teszi, hogy az olvasó nem jó és rossz szereplőket lát, hanem szereplőket. Közöttük persze vannak jobbak és rosszabbak is, van akit könnyű megkedvelni, míg mást kifejezetten könnyű megutálni, mégis mindegyikük annyira emberi, hogy az már-már félelmetes. Félelmetes, mert valóságos, mert tényleg ilyen gyenge néha az ember, tényleg ennyire el tudják ragadni a szélsőségek, és ennyire könnyedén követhet el olyan hibát, amelynek beláthatatlan következményei lehetnek.

Időnként nem könnyű olvasni, mert az ember lelkét megviselheti a bosszú és a gyilkosságok, míg máskor kifejezetten jó olvasni, mert a vészterhes időkben is vannak olyanok, akik javítanának a helyzeten, ami egy kis reményt ad. Néhol pedig kifejezetten humoros, mert a szerzőnek megvan a jó szokása, hogy még egy kivégzést is sötét humorba csomagol, amitől az ember nehezen tudja eldönteni, szörnyülködjön vagy kuncogjon. Ráadásul a cselekmény alakulása néhol épp olyan abszurd véletleneken nyugszik, mint amit a valóságban is nagyon könnyen fellelhetünk, ami egy újabb forrásául szolgál a könyv nem épp szokványos humorának. Azonban humor és kuncogás ide vagy oda, ez csupán elviselhetőbbé teszi ezt a szomorkás kötetet. Az események ugyanis elég gyakran nem úgy alkaulnak, ahogy kellene, épp mint a valóságban.

Ez a regény tehát egy nagyon aprólékosan összerakott, több évtizeden átívelő történet az emberről és annak vétkeiről háborúban és békében egyaránt. Nekem nagyon tetszett, mert bár nem lett tőle jó a kedvem, megérte elolvasnom. Néha ugyanis szükség van a kijózanító valóságra, a szembenézésre az emberi természet sötétebb oldalával, és a távolságtartó szemlélődésre a hibák következményeit illetően.

Bátran ajánlom azoknak, akik már olvastak a szerzőtől és tetszett nekik. Illetve azoknak, akik egy valóságos történetre vágynak a nem is olyan régmúlt időkből, valamint mindenkinek, aki kifejezetten szereti, ha olvasás közben megdolgoztatják az agyát.