Nagyon vártam Az északi erdő legendája trilógia befejező részét. Mikor végre megjelent, és megkaparintottam, azonnal befaltam mind a 480 lapját. Ez bizony a legvastagabb kötete a trilógiának, a borító pedig épp olyan szép, mint ahogy a korábbi részek esetében megszokhattuk.
Sajnos az elgépelési hibák is maradtak, bár szerencsére nem olyan nagy mennyiségben, mint a második résznél. Azért így is ejnye!
Fülszöveg:
"A katasztrófa sújtotta Moszkva lakói válaszokat és felelőst keresnek. Vászja magára marad, minden oldalról ellenségek veszik körül. A tomboló nagyherceg szövetségesei háborúba és pusztulásba vezetik az országot, miközben egy gonosz démon káoszt és halált hint szerteszét. Vászja az események sűrűjében találja magát, és rá kell döbbennie, hogy mindkét világ sorsa az ő kezében van. A fiatal boszorkány kétségbeesetten próbálja megmenteni Oroszországot, Morozkót és a mágikus világot, de könnyen lehet, hogy választania kell."
A történet ott folytatódik, ahol A lány a toronyban cselekménye véget ért. A kaland tehát Moszkvában indul, ám szerencsére nem korlátozódik a városra.
Talán ez a legeseménydúsabb kötet, mert itt a kaland folyamatosan halad, a nehézségek fokozódnak, és amikor úgy tűnik, megoldódott a probléma, kiderül, hogy van ennél nagyobb gond is. A könyv tehát végig izgalmas, és ahogy a főhősnő nem nyugszik egy percre sem, úgy a cselekmény sem ül le megpihenni. Ettől a trilógia lezárása kifejezetten epikusnak hat, főleg a csatával, amelyet a borító is ígér.
Szóval ez egy igazán izgalmas kötet, ám nem szeretnék belemenni a történések elemzésébe, inkább a könyv egyéb részleteiről szeretnék mesélni, amelyek hozzájárultak az összhatáshoz.
Az írónő stlíusa továbbra is remek. Ez a kötet is megteremti azt a szláv mitológiai hangulatot, amelyet korábban már megszokhattunk. Cselekmény szempontjából nem kis fába vágta a fejszéjét, ám ezt nagyon okosan a már megismert karakterekkel tette. A könyvben felbukkanó szereplők néhány kivételtől eltekintve tehát ismertek, és ezzel a viszonylag szűk karaktertárral nagyon szépen el tudta varrni a szálakat. Mivel már mind ismerősek voltak, nem volt szükség a bemutatásukra (leszámítva az újakat, mint Gyed Grib, aki igazi színfolt volt), ám az írónő nem volt rest mélyebb megismerésükre. Nagyon tetszett, hogy nem csupán a főhős karakterének fejlődésére szánt időt, hanem a többiek csiszolódására is. Itt elsősorban természetesen Morozkó és Medved párosára gondolok, ám nagy örömömre Szása is megkapta az extra figyelmet.
Apropó karakterek, szerettem, hogy legyen az illető halhatatlan istenség, mezei mitológiai lény, vagy egyszerű ember, egyikőjük sem kifejezetten jó vagy rossz. Oké, talán a törökök kissé rossz színben voltak feltüntetve, de belőlük amúgy sem láttunk sokat és a történelmi események fényében, amelyekre a történet építkezik, ez teljesen érthető is volt. Pedig lett volna lehetőség bőven a gonosz kikiáltására, és most inkább a papra gondolok és nem a medvére. Az első részben úgy megutáltam azt a papot, hogy én voltam a leginkább megdöbbenve, mennyit változott róla a véleményem ebben a kötetben. Ez pedig igazán dicséretes.
"A világon nincsenek se szörnyetegek, se szentek. Csak végtelen árnyalatok vannak, melyeket ugyanabba a kárpitba szőttek bele: az egyik világos, a másik sötét. Akit az egyik ember szörnyetegnek tart, a másik őszintén szeret."
Külön ki kell emelnem Morozkó karakterét, aki végig izgalmas figura volt, és rettentően kíváncsi voltam, hogyan is végződik kissé kaotikus románca a főhőssel. Nem csalódtam. Az ő fejlődése vagy inkább változása szépen volt felépítve, és valahogy végig sikerült megtartania azt a kettősséget, amely az összes mitológiai lényt övezte. Itt ugyanis ezek a lények egyszerre hatnak emberinek, miközben egyértelműen látszik rajtuk, hogy nagyon nem azok. Az írónő ráadásul nagyon szép és egyértelmű határokat szabott a mágiának, ami külön dicséretet érdemel.
Vászja karaktere is szépen alakult. Nagyon tetszett, hogy a fejlődése nem abból állt, hogy egyre ügyesebb és ügyesebb lett, hanem hogy hibázott, tanult belőle, majd újra hibázott, és újra tanult. Ettől pedig végig megmaradt kedvelhető főhősnek, még akkor is, ha nem mindig értettem egyet vele.
Érdekes, hogy bár ez a rész főleg nyáron játszódik, valahogy mégis sikerült megőriznie a téli erdő hangulatát. Mondjuk ez a télkirály mellett nem tűnik lehetetlen vállalkozásnak. Az is tetszett, hogy ismét nagy hangsúlyt fektetett a vallási ellentétekre, valahogy mégis sikerült ebben a kérdésben is fejlődésre jutnia. Tényleg nagyon szépen hozta össze a kissé bigott kereszténységet a pogány hiedelmekkel.
Ez a kötet tehát remek befejezése volt a trilógiának. Minden megvolt benne, ami az első részekben is, a gazdag mondavilág, a kellemes téli hangulat, a szép gondolatok és az izgalmas karakterek. A végére pedig az írónőnek sikerült elvarrnia a szálakat, így minden probléma feloldásra került, ami egy kifejezetten megnyugtató befejezést adott.
Ajánlom ezt a trilógiát mindenkinek, aki egy jó téli mesére vágyik emberekről, hitről, szeretetről, árulásról, örömről és bánatról. Szláv mitológia kedvelői előnyben. Aki pedig már olvasta az első két kötetet, ne habozzon kézve venni az utolsót, mert tényleg remek módon zárja le Vászja történetét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése