Vörös Nővér

Szeretem Mark Lawrence könyveit. Az előző két trilógiáját (A Széthullott Birodalom és A vörös királynő háborúja) nagy lelkesedéssel olvastam, így mikor meghallottam, hogy egy újabb három kötetes alkotást tesz le az asztalra, örömmel kezdtem szemezni vele.

Az Ős könyve trilógia első kötete nagyon mutatós. Tetszik a borító, ami nem mellesleg remekül passzol a történethez, és 544 lapjával az írótól megszokott terjedelemre nyújtózik.

Fülszöveg:

"A Kegyes Irgalom Kolostorában fiatal lányokat képeznek gyilkosokká. Némelyik gyermekben kiütközik az ősi vér, ritka képességekkel ruházza fel őket, amelyeket halálos vagy misztikus erejűvé csiszolnak-edzenek. Ám még a kard és az árnyak mesternői sem fogják fel igazán, milyen kincsre bukkantak, amikor Nona Grey a csarnokaikba került.
A vérfoltos ruhájú, kilencéves Nonát a bitófa árnyékából ragadják el. Gyilkossággal vádolják, ám ő valami sokkal rosszabbat követett el. Tíz év szükséges ahhoz, hogy a penge és az ököl használatára kitanítsanak egy vörös nővért, ám Üveg apátnő szárnyai alatt sokkal többet el lehet sajátítani pusztán a halál művészeténél. Osztályában Nona új családra – és új ellenségekre – lel.
Bármily biztonságos és elszigetelt is legyen a kolostor, Nona számára nincs menekvés titka és erőszakos múltja elől, amely ezer szállal kötődik a hanyatló birodalom összes sötétségéhez. Érkezése régi viszályokat hív újra életre, kegyetlen küzdelmeket szít az egyházon belül, és még a császár figyelmét is magára vonja.
Miközben haldoklik a nap, és a jég egyre előbbre nyomul, Nona Greynek úrrá kell lennie belső démonain, hogy azokra szabadíthassa őket, akik az útjába állnak."

Először is meg kell jegyeznem, hogy ez a történet egy új világban játszódik, és nem abban, ami a két korábbi trilógiának helyet adott. Számomra ez egyszerre volt sajnálatos, mert nagyon kedveltem azt a világot, és már remekül ki is ismertem magam benne, és üdítő, mert értékeltem, hogy a szerző mert valami teljesen újba belekezdeni. Azért Lawrence nem hazudtolta meg magát, és ez az új világ hasonló alapokon áll, mint az előző, vagyis elbukott egy technikailag fejlett civilizáció (amelynek nyomai természetesen itt-ott felbukkannak), és kifejlődött helyébe egy új, ami középkori viszonyokkal rendelkezik egy kis mágiával fűszerezve. Persze a bukás oka teljesen más, az összhatás azonban ugyanaz a különleges fantasy és sci-fi egyveleg, ami az író védjegye.

Az újdonság hatását tovább fokozta, hogy ezúttal női főhőst választott, és ellentétben a korábbi férfitöbbségű szereplőgárdával, itt a női karakterek domináltak. Szóval minden adva volt, hogy ezt az új trilógiát gyorsan és könnyedén megszeressem. Csakhogy valami hibádzott. Mielőtt azonban rátérnék arra, ami végül mégsem nyerte el szimpátiámat, gyorsan összefoglalom, mi az, ami egyébként nagyon tetszett.

Tetszett az új világ és a rengeteg kérdés, amit felvetett. Lawrence olyan könnyedséggel mutatja be a dolgokat, mintha alapvető lenne, hogy az olvasó érti, miről van szó. Ettől pedig a háttérvilág felépítése könnyed és egyáltalán nem szájbarágós. Nem kell hosszú oldalakon át történelmi leckéket venni, hanem elég felcsipegetni a fejezetekben elejtett mondatokat. A világ így egyszerre otthonosnak és rejtélyesnek hat, és én ezt nagyon kedveltem.

Nagyon tetszett a vallási szál. Egyrészt ott volt az összes klisé, amit egy harcos kolostorba bele lehet sűríteni. Másrészt adva volt az elmaradhatatlan prófécia és a kiválasztott, hogy klasszikus legyen az alap konfliktushelyzet felütése. Az író azonban nem elégedett meg ennyivel, csavart rajtuk, így a történet teljesen eltért a szokványos iránytól, amit a fent említett megszokottnak ható elemektől várni lehetett. Remek húzás volt, növelte a történet valóságosságát. A mágia is tetszett, bár még nem bontakozott ki teljesen. Azonban nyitó kötetként bőven megelégedtem azzal, amit nyújtott. Morzsáiban is logikusnak és szépen felépítettnek hatott.

Szóval általánosságban elmondhatom, hogy elégedett voltam a könyv felépítésével, azonban még így is nagyon kevésnek éreztem. Oké, magasak voltak az elvárásaim Jorg és Jalan után, ám ez szerintem nem mentség a könyvnek. A helyzet ugyanis az, hogy időnként én bizony unatkoztam. Untam a cselekményt, ami bár próbált feszes maradni, időről-időre megereszkedett, untam a karaktereket, mert néhol tölteléknek és érdektelennek éreztem őket, illetve rettentően untam az iskolát.

"Ha valaki ért valamit, el kellene tudnia magyarázni: ha viszont nem érti, akkor nem lenne szabad tanítania."

Félreértés ne essék, kifejezetten szeretem az iskolában játszódó történeteket, ha azok szórakoztatóan vannak tálalva, és mindig akad egy-egy kaland, ami feldobja őket. Itt viszont egyáltalán nem éreztem, hogy szórakoznék. Kötelességtudóan kísértem a főhősöket órára, hallgattam bele a tananyagba, és néztem ahogy alszanak, esznek, fürdenek, edzenek és csevegnek. Csakhogy mindez olyan nyögvenyelős volt. Nekem ugyanis ehhez a kissé fagyos világhoz cseppet sem passzolt a kislányok iskolai apró-cseprő élete. Ráadásul úgy lelassította ez a sok tanóra a cselekményt, hogy nagyon nehézkesen tudott csak fordulatszámot váltani, amikor végre lett igazi történés az egyhangúnak ható eseményekben. Igaz, minden történés ugyanarra futott ki, a főhőst akarta valaki nyakon csípni, ami harmadszorra már kezdett egy kicsit unalmassá válni.

Apropó főhős, nem igazán tudtam megkedvelni Nonát. Az elején még érdekesnek tűnt a karaktere a titokzatos múltja miatt és az egyértelműen sajátos hozzáállásából fakadóan. Aztán belesüppedt az egysíkúság mocsarába. Nekem kevés volt, hogy minden tette az "Azt mondtad, a barátom vagy, ezért foggal-körömmel kiállok értek." gondolat köré csoportosult. Ennél azért okosabbnak képzeltem. A többi szereplő pedig hasonlóan egy-egy tulajdonság köré épült, ami tovább csökkentette a már említett iskolai vonalat. Pedig az elején úgy tűnt, a rivalizálás lesz a kötet kitöltője, ám az is hamar kihunyt. Egyedül Üveg karaktere volt az, akire azt mondtam, oké, ő érdekes. Csakhogy Dumbledore után szabadon, amikor szükség volt rá, mindig köddé vált.

Az egyetlen adalékok, amelyek fenntartották a figyelmemet, a jövőben játszódó jelenet pillaképei voltak. Velük indult a történet, és nagyobb egységek lezárásakor elő-elő kerültek. Nem gondoltam volna, hogy hiányozni fog a Széthullott Birodalomban megszokott két idősíkon futó cselekmény, ám úgy gondolom, ennek a könyvnek kifejezetten jót tett volna, megtörte volna az unalmas iskolai jeleneteket.

Összességében kicsit csalódtam ebben a könyvben. Amilyen izgalmasan indult (és zárult, mert az utolsó pár fejezetre végül felpörgött a cselekmény), olyan unalmasnak találtam a nagy részét. Hiányzott nekem belőle a megszokott tűz, a humor és a zsigerig ható főhős elegye. Azonban nem fogok lemondani erről a sorozatról, mert a Tövisek hercege sem tetszett igazán, aztán meg mégis nagy kedvencem lett az a trilógia. Remélem, hogy Nona esetében is jót fog tenni az idő, és ahogy felnő, megkedvelem, mint Jorg esetében is történt.

Ha valaki még nem olvasott Mark Lawrence tollából, kezdheti ezzel a könyvvel. Sokkal könnyebben fogyasztható, mint a másik két trilógia, így kiindulópontnak ideális. Ráadásul így az embernek nincsenek olyan magas elvárásai, mint nekem voltak.

Aki pedig már ismeri az író munkáját, úgyis adni fog neki egy esélyt, de javaslom, hogy próbálja meg figyelmen kívül hagyni az előzetes elvárásokat, és ne is állítsa olyan magasra azt a bizonyos lécet. Számomra ugyanis ez eddig a leggyengébb olvasmány tőle.

Kedvenc idézet a könyvből:

"Ám előre szólok, ifjú Nona: egy könyv éppoly veszélyes lehet, mint bármely utazás. Az a személy, aki behajtja a hátsó fedelet, nem biztos, hogy ugyanaz, mint aki felütötte a kötetet. Bánj tisztelettel a könyvekkel!"

Kiegészítés:

A trilógia már teljes egészében megjelent, és a magyar fordítás is elkészült a Fumax Kiadó gondozásában. Hamarosan sort fogok keríteni a második részre (Szürke Nővér), ám előtte olvasok néhány másik könyvet, hogy lerázzam magamról a csalódottságot, és ugyanolyan lelkesen tudjak majd belekezdeni, mint ahogy ezzel az első kötettel tettem.