A szakadék

Ezzel a könyvvel egy nagyon régi adósságomat törlesztettem saját magam felé. A Halhatatlan-trilógia első részét még 2014-ben olvastam. Nagyon tetszett, így boldogan csaptam le a folytatására (Megtorlás), ami azonban meglehetősen nagy csalódást okozott. Az első rész iránti lelkesedésem azonban megmaradt, így elhatároztam, csak azért is befejezem ezt a trilógiát.

Közben az Agave Kaidó felfüggesztette a megjelenését, így a harmadik kötetre két évet várni kellett. Aztán, amikor végre elérhetővé vált, nagyon sok negatív véleményt olvastam róla, ezért úgy döntöttem, követem a kiadó példáját, és jegelem ezt a könyvet.

Idén azonban számot vetettem magamban a számomra korábban kedvelt, ám be nem fejezett sorozatokról (így találtam rá újra A Vasdruida Krónikáira is), így elhatároztam, befejezem ezt a trilógiát. A borító ezúttal is gyönyörű, és 272 lapjával ez a legkurtább része a sorozatnak.

Fülszöveg:

"A világegyetemben működő valamennyi erő közül a szerelemé a legtitokzatosabb, a leginkább felkavaró és a legtöbb megaláztatással járó energia. Lanore McIlvrae több száz éve menekül Adairtől, mert megrémült a férfi titokzatos képességeitől, és fél indulatos természetétől. Visszaélt a férfi bizalmával, és kőfal mögé zárta őt, hogy megmentse élete nagy szerelmét, Jonathant. Amikor kétszáz év bebörtönzés után Adair kiszabadult, Lanore biztos volt benne, hogy a férfi rátalál, és valódi pokollá változtatja a mindennapjait. Ehhez képest a dolgok egyáltalán nem úgy alakultak, ahogy elképzelte.
Négy évvel később Lanore megtalálja Adairt a titokzatos szigeten lévő otthonában, ahol a maga választotta elszigeteltségben él. Szívességet kér a férfitól: azt akarja, hogy Adair küldje el őt az alvilágba, hogy kikönyöröghesse az alvilág királynőjétől Jonathan szabadon engedését. De vajon betartja-e Lanore az Adairnek tett ígéretét, és visszatér hozzá? Vagy az a szándéka, hogy bármi áron Jonathannel élhessen?"

Kissé ugyan megkoptak emlékeim az előző két kötetet illetően, ám a zsigeri érzés megmaradt, hogy az első kötetet szerettem, a másodikat pedig utáltam. A kapcsolatom tehát meglehetősen ambivalens ezzel a trilógiával. Ez azonban nem meglepő egy olyan történetnél, ami rettentően túl lett írva. Amennyire szépen fel volt építve az első könyv, és amilyen szépen az le lett zárva, olyan kuszára sikerült a második egy kifejezetten taszító befejezéssel. Szóval az írónő jobban járt volna, ha megáll egy kötetnél. Ezt a tényt pedig gyakorlatilag kőbe vési ez a gyászos harmadik rész.

Igen, ez azt jelenti, hogy nem tetszett. Nagyon nem. Viszont mégsem bánom, hogy elolvastam, mert legalább megtudtam, mennyire szállt el az írónő, mennyire gabalyodott bele a saját mágikus világába, és mennyire tudta újra és újra kifordítani magából a főhőst. Így másoknak, ha elolvassák véleményemet, nem kell kézbe venniük ezt a borzalmat. 

Kiakadás következik.

Lanore egy alattomos főhősnő. Az a fajta, aki mindig meggyőzően érvel arról, amit akar, de azzal már nem törődik, hogy pár fejezettel korábban még épp az elelntétét akarta. Komolyan olyan szeszélyes, hogy a világ összes nője és macskája semmi hozzá képest. Vegyük például a szerelmi életét. Ha az első könyvben kérdezzük tőle, ki élete szerelme, a válasz egyértelmű: Jonathan. Ha a másodikban kérdezzük, akkor is, kivéve a legvégén, mert akkor lenyomja mindenki torkán, hogy Luke kell neki, Jonathan már a múlt. (A kis kilengést, hogy hirtelen Stockholm-szindróma okán Aidar is a listára kerül, most hagyjuk.) Ha itt, ebben a harmadik kötetben tesszük fel neki a kérdést, a válasz: Jonathan. Ja, nem, valójában Adair. Mindig is Aidart szerette. Mire az olvasó: Heh, van egy párhuzamos könyv valahol, ami nekem kimaradt?

Legalább az írónő egy valamit következetesen írt meg - már ha főhősét nem sikerült arra írnia - ahogy a második kötet ütötte az első rész cselekményét és motivációját, úgy üti ez a harmadik az előző könyvet. Szóval nem is baj, hogy hat éve olvastam, mert úgyse számít, mi volt benne...

Na, de hagyjuk kicsit a főhősnő szkizofrén szerelmi életét, mert anélkül is elég zavaros és kaotikus ez a könyv.

Ami az első részben még nagyon tetszett, a mágia leheletfinom jelenléte, a második kötetben kicsit elszabadult. Ott már sokkal több szó esett alkímiáról, varázslatokról, amire azt gondoltam, ez már sok. Nos, tévedtem, mert ami abban a részben volt, az semmi ehhez az őrült mágikus betépéshez képest.

Vigyázat spoiler!

Az indokolatlan varázsjelenségeket, mint a labirintusra hajazó erőd és bosszúszomjas boszorkány testvérpár, nem említve is elszabadult itt a mágikus pokol. Kezdjük a szó szerinti kis pokolfajzatokkal, a démonokkal, amelyek gondolom ijesztőek akartak lenne, de inkább komikusan érthetetlennek hatottak. Folytassuk a mi van a túlvilágon kérdéskör kissé szájbarágós, drámai hatásra vadászó jelenlétével. És fejezzük be az ókori politeista világnézettel. Nálam teljes mértékben kiverte a biztosítékot a seggfej Adair mentegetése, mert ő az alvilág ura, akinek az apja Zeusz, ja nem, bocs, a nagy szakállas pasas a római katolikus templom mennyezetéről, csak itt épp tógát visel. Mert ő, aki egy rohadék volt másfél köteten át (a maradék fél kötetben meg nyálas hősszerelmes) hirtelen a jófiú lett, meg istenség, meg hőszerelmes, meg bla-bla-bla. Mert csak az igaz szerelem tudta megmenteni sanyarú isteni sorsától, csak Lanore a tökéletes (skizofrén, Stockholm-szindrómás, mindenkibe belezúgó, szürke csaj, akit egyébként mindenki ágyba is akar vinni) nőszemély tudott belőle embert faragni. Hát nem romantikus? Rohadtul nem! Nyálas, giccses, elcsépelt és még egy görög drámában sem állná meg a helyét, ahonnan az írónő az ötletet lopta. És ha ez még nem lenne elég, akkor Jonathan még mindig ott figyel a sarokban. Az a Jonathan, akit a csaj két és fél köteten át élete szerelmének hívott, akiért leszállt az alvilágba, akiért bármire képes. Na, vele mihez kezd? Hagyja az alvilágban senyvedni. Oké, haja szála sem görbül ott, sőt, de akkor mégis minek kellett megkeresni? Főleg, hogy az első kötet lezárása épp az ő elengedése volt. El volt a srác engedve, majd viszsarángatták szó szerint a sírból a második kötetre, hogy aztán újra elengedjék, hogy most megint előhúzzák, mint nyulat a kalapból. Tényleg sajnáltam szegényt.

Spoilerek vége!

Szóval Alma Katsu írt egy jó regényt, majd megtoldotta két kötetnyi gyalázattal a nyál és giccs oltárán. Ez a kötet nyomába sem ért az első résznek. Ez a rész egyáltalán nem volt romantikus, sem logikus, sem igzalmas, csak bicskanyitogató módon cukormázas. Se füle, se farka ennek a történetnek, de azért ott a végén a Disney-rajzfilmbe illő boldog befejezés. Mert mit akar minden pszichopata halhatatlan? Persze, hogy halandóként megöregedni a szerelmével, meg néhány gyerekkel. Ugye milyen tübdibündi romantikus ez a történet? Mindjárt hányok...

Sajnos hat évvel korábbi megérzésem igaznak bizonyult, és ez a kötet tényleg beverte a kopórsószöget ebbe a trilógiába. Egyáltalán nem tetszett, és egyáltalán nem ajánlom, ha valaki már a második részen túlesett. Vannak esetek, amikor jobb bejezetlenül hagyni valamit, ez a történet pedig ékes bizonyítéka ennek.

Ha valaki mégis kíváncsiságot érezne a szép borító hatására, akkor fogadja meg a tanácsomat: Csak és kizárólag az első kötetet, a Halhatatlant olvasd el! A többit felejtsd el! A többi nem is létezik!