2020. március 23., hétfő

Amit sohase mondtam el

Ezt a könyvet egyik munkatársam adta kölcsön. Szeretem a kölcsönkönyveket, mert ismerősök ajánlása során több olyan történetet ismertem meg, ami mellett valószínűleg elsiklottam volna. Ez is egy azok közül, amelyekre örülök, hogy felhívták a figyelmemet.
A borító nagyon szép, passzol is a történethez, bár kicsit megtévesztő, hogy úgy tűnik, a lány kényelmesen úszik.
316 lapjával kellemes terjedelmű olvasmány és olyan jó volt ismét papíralapú könyvet kézbe venni az e-könyvek után.
Néhol a nevek fel vannak cserélve a szövegben, ami eléggé megakasztja az olvasást, de egyébként nincs sok gondozási hibája.
Fülszöveg:
„Lydia ​halott. De ők még nem tudják.” Így kezdődik az 1970-es években játszódó regény, amelynek középpontjában egy ohióbeli kisvárosban élő kínai-amerikai család áll. Marylin és James Leenek három gyereke van, és Lydia a kedvencük: a szülők az ő életére vetítik rá minden félbemaradt álmukat, reményüket és nagyravágyó tervüket. De amikor Lydia holttestét kifogják a házukhoz közeli tóból, a család addig is törékeny egyensúlya végképp felborul. Titkok, elvágyódás és a múlt zsákutcái – az Amit sohase mondtam el thriller, de közben megindító történet is, amelyet nem lehet letenni, végeredményben pedig finom megfigyelésekkel teli, érzékeny jellemrajz egy különös, de hallatlanul emberi és életteli családról, amelynek tagjai szüntelenül azért küzdenek, hogy jobban értsék egymást.
Először is szeretném leszögezni, hogy ez nem thriller, sőt, köszönő viszonyban sincs vele. Ez egy kemény családi dráma annak minden pozitív és negatívabb tulajdonságával együtt. Szóval nem kell itt fordulatos cselekményre számítani, mert inkább a gondolatokon, érzéseken és emlékeken van a hangsúly, mint a klasszikus értelemben vett cselekményen. Épp ezért a cselekményt szinte három mondattal össze lehetne foglalni, míg a történet velejéhez bizony kellett ez a 300 oldal.
A könyv első ránézésre valóban Lydia körül forog, hiszen ő halt meg, őt gyászolják és rá emlékeznek, illetve az egész családi dinamika omegája is ő. Csakhogy, ahogy haladnak a fejezetek, a könyv első felében úgy tűnik, mintha Lydia csak mellékszereplő volna, mintha csak egy ok lenne a töprengésre és nem a főhős. Aztán persze megkapja azt a figyelmet, amit igényel, ám az olvasó időközben rájön, hogy igazából a Lee család a főhős. A családtagok csak így, együtt, egymáshoz viszonyítva kapnak igazi értelmet, a tetteik, céljaik és érzéseik, csak így érthetőek meg. Ettől lesz ez a könyv egy remek családtörténet.
Az írónő tehát nagyon szépen, fokozatosan és izgalmasan bontotta ki a karaktereket. Nem kapkodott el semmit és kifejezetten alapos munkát végzett, hogy mindegyikükkel lehessen együttérezni és valahol mindenkit meg lehessen kedvelni legalább egy kicsit. A szereplők kifejezetten emberiek, emberi gondolkodással és persze emberi hibákkal. Olyan ez a könyv, mintha az ember egy fotóalbumot nézegetne részletes kommentárokkal. Ettúl az olvasó mindentudóvá válik és ha olyan típus, könnyen tud ítélkezni. Az írónő azonban nem hagyta, hogy pálcát törjenek a család felett, ahhoz túlságosan közel hozta őket.
A könyv tehát könnyen beszippantja az embert és nem csak azért, mert kíváncsi, hogyan kötött ki Lydia a tóban, hanem, mert egyre jobban és jobban meg szeretné ismerni a családját és rajtuk keresztül a lányt is. A figyelem tehát adva van és adva van a szomorú hangulat is.
Nem csak azért szomorú ez a könyv, mert az értelmetlen halál feldolgozása fókuszban van, hanem mert olyan sok lelki sérülést cipelnek magukkal a szereplők, hogy az olvasó nem tudja nem sajnálni őket. Van itt minden a kisebbségi komplexustól, a kivetített vágyakon át a megfelelési kényszerig. A legnyomasztóbb pedig az, hogy a családban mindenki szenved, méghozzá egyedül. Együtt vannak, mégis magányosak a problémáikkal és bár egyértelműen szeretik egymást, képtelenek ezt a szeretetet jól és gyógyítóan felhasználni. Olvasás közben időnként kifejezetten elkeserített látom, hogyan vezetik le egymáson a fusztrációikat, ahelyett hogy meghallgatnák és segítenék egymást. Ráadásul mindez annyira hétköznapian emberi, olyan valóságos, hogy a tudat, mi szerint biztosan rengeteg hasonló család van a világon, csak még szomorúbbá teszi az embert. Én végig szomorú voltam és sokáig úgy gondoltam, nem fogok kapni feloldozást erre a szomorúságra, ám szerencsére az írónő megkegyelmezett olvasóinak és ha nem is sokat, csak egy kis reményt a változásra, azért nyújtott nekik.
Nagyon tetszett a korszakválasztás, hogy a '70-es és '50-es években játszódik a történet. Sok új dolgot tudtam meg a kínai bevándolók körülményeiről és bár nem a legjobb színben volt feltüntetve, de tetszettek a női egyenjogúsággal kapcsolatos gondolatok is. A könyvnek így van némi háttérüzenete, ám a legfontosabb mégis a család életén belül van. 
Ez tehát egy nagyon érdekes családregény. Tetszettek az egyszerre hétköznapi, mégis egyedi családi konfliktusok, a részletgazdag karakterábrázolás, és hogy bár elszomorított, adott valami elgondolkodtatót.
Tudom ajánlani azoknak, akik kíváncsiak egy család mindennapi drámájára, akik szívesen boncolgatnák a felelősség kérdését, a szülő-gyerek viszonyokat és a testvéri kapcsolatokat. Nem lesz mindig kellemes olvasni, de végig érdekes marad. Ha viszont valaki nem szeretne egy szomorkásan nyomasztó olvasmányt, akkor válasszon inkább egy olyan könyvet, ami nem egy halálesettel nyit.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése