Lidércnyomás

A Borbíró Borbála sorozat harmadik kötete már egy jó ideje a polcomon pihent. Hónapokkal ezelőtt megvettem, aztán csak érleltem kissé aggódva, mennyire fog tetszeni. Az első részt (Vámpírok múzsája) kedveltem, ám a második kötet (Átkozott balszerencse) már nem volt olyan szerencsés. Az írónőt azonban nagyon bírom, hazai könyvek esetében részre hajló, vagyis olvasásra hajló vagyok, és ez a borító végre olyan szép lett, amilyet a sorozat megérdemel.

Nagyon tetszik nem csupán a színvilág, hanem a hölgy, illetve a háttér is. 438 oldalával terjedelemre is ígéretesnek tűnt.

Fülszöveg:

"Vannak, ​akik nagy esküvőről és tengeren túli utazásokról álmodnak – és vannak, akik jól tudják, hogy az előttük álló utazás és lakodalom csak belépő egy igazi rémálomba. Eric Bowman kérésére Bori Coloradóba utazik Attilával, és egy esküvő leple alatt megpróbálja kideríteni, vajon miféle szerzet gyilkolja sorban az alakváltókat a Bowman-fivérek falkájában. A szálak egy alakváltó szépségversenyhez vezetnek, s ha ez még nem lenne elég, Borinak közben meg kell küzdenie Attila egyre aggasztóbb fizikai állapotával is – valamint egy jóslattal, mely semmi jót nem ígér.
Vajon kinek az életébe fog kerülni az elkerülhetetlen lidércnyomás?
Ki tartja rettegésben a vérfarkasokat, és ki lopózik be éjszakánként a Bowman-birtokra?
Borinak több fronton is helyt kell állnia, de ez nem egyszerű: szembe kell néznie legbelsőbb félelmeivel és barátai titkaival. Mint mindig, most is eltökélten lép a tettek mezejére – ám életében először, egy pillanat erejéig, a döbbenettől elakad a szava…"

Az első két könyvet nem mostanában olvastam (több mint két éve), így az emlékeim cseppet megkoptak, ám tökéletesen emlékeztem a hangulatra és a cselekmény főbb pontjaira. Az új rész fonalát így könnyedén felvettem, csak Gézát felejtettem el már megint. Nem is értem, Bori miért sajnálja, mikor ő talán a világ egyik legfelejthetőbb karaktere...

A kötet eleji köszönetnyilvánításban a szerző megjegyzi, hogy bár a helyszín ezúttal az USA, reméli, hogy sikerül megtartania a magyaros légkört. Nos, jelentem, tökéletesen sikerült. Újvilág ide vagy oda, a történet továbbra is tele volt magyar utalásokkal, és most nem csak arra a bizonyos bagolyra gondolok. Illetve nagyon tetszett, hogy azzal is eljátszott, a szereplők épp milyen nyelven beszélnek egymással. A könyv így ugyanazt a hazai légkört teremtette meg, mint elődei.

Habár a főhős a vámpírok szakértője, jó volt most kicsit más lények területére evezni. Igaz, az elején az alakváltó szépségverseny egy olyan bizarr szókapcsolatnak tűnt, amire nem feltétlenül éreztem, hogy szükségem van. A cselekmény azonban hamar megnyert. Egy jól körülhatárolható problémát kellett megoldania a szereplőknek, így az események gördülékenynek hatottak, és sokkal jobban éreztem, hogy haladunk valamerre, mint az előző részek esetében.

A korábbi problémám a sorozattal azonban sajnos továbbra is áll, túl van írva. Túlságosan sok benne a felesleges párbeszéd, amelyek a hosszúra nyújtott mivoltukból adódóan pont a szórakoztatás minőségét rontják. Tudom, hogy az állandó jellegű szócsaták a humort szolgálva kerültek bele, ám nem minden esetben működtek. A kevesebb néha több elve a párbeszédek esetében kifejezetten megfogadandó tanács.

A nyomozás, ami a kötet központi cselekményét alkotta kellemes volt, csak könnyedén kiszámítható. Jóval a főhős előtt rájöttem, ki a gyilkos, ami azért rontja a történet izgalmassági faktorát. No, de általában rá szoktam jönni (bár nem a kötet felénél), úgyhogy sikerült túllépnem ezen az apróságon.

A második kötet befejezése után kifejezetten aggódtam a szerelmi szál alakulását illetően. Ez a rész azonban egyrészt megnyugtatott, mert egy hősszerelmes Attila, attól még Attila marad, másrészt viszont picurkát csalódottá tett. Nem szeretem a szenvelgő főhősnőket, Bori pedig itt épp ilyen volt. Ráadásul valahol értettem óvatosságát, és a könyv végére beletörődtem, hogy oké, Attila akár szerelmes, akár nem, ki van kosarazva és kész. Azonban a könyv befejezése már megint adott egy pofont ennek a szerelmi csapdának, és ezt már megint cseppet túlhúzásnak éreztem. Mármint értem én, hogy ezzel lehet elhúzni a mézes madzagot a folytatásra, és kellett valami, ami tovább gördíti az eseményeket, de nem biztos, hogy ez volt a legjobb megoldás. Ebben a kötetben Attila volt a reménytelen hősszerelmes, a következőben meg Bori lesz. Nem hurrá... Nem akarok romantikus szenvelgést. Félreértés ne essék, még mindig kedvelem a szereplőket, és valahol érdekel, hogy végül egymásra találnak-e vagy sem, de ez több köteten elnyújtva hervasztó.

Összességében ez a rész nekem jobban tetszett, mint az előző. Visszahozta kedvemet a sorozat iránt, így azt hiszem, a folytatást is be kell szereznem hamarosan.

Tudom ajánlani azoknak, akik a második kötetet már olvasták, akár tetszett nekik az a rész, akár nem annyira, mert ez bizony egy jól sikerült folytatás lett. Ha pedig valaki még nem ismerné a magyar vámpírkutató hölgyet, és hazai fantasy regényre vágyik, adjon neki egy esélyt.