Nagyon sok jót halottam erről a könyvről, azonban mégsem ez győzött meg arról, hogy el kell olvasnom, hanem a címe. Ritkán fognak meg könyvcímek, de ez annyira szép, hogy nem bírtam ellenállni neki.
A cím mellett a borító is kifejezetten mutatós, és terjedelemre is kellemesnek mondható 426 lapjával.
Fülszöveg:
"Delia Owens regénye Észak-Karolina ritkán lakott, mocsaras partvidékén játszódik az 1950-es és 60-as években. A történet főhőse a lápvidéken sorsára hagyott kislány, Kya Clark, aki az évek során elszigeteltségében önellátásra rendezkedik be, s alig érintkezik a környékbeliekkel.
Az első szerelem azonban Kya életét is felforgatja: a közeli kisvárosban élő Tate megtanítja olvasni, és ő az, akivel a lány osztozni tud a természet és a költészet szeretetében is. Ám nem Tate az egyetlen, aki érdeklődik a különleges, magának való lány iránt…
Egy rejtélyes gyilkosságot követően a helyi közösség felbolydul, és a gyanú hamarosan a mocsárban magányosan élő „Lápi lányra” terelődik."
Ha valaki a gyilkosság alapján csavaros krimire számít, vagy különösebben izgalmas nyomozást remél ettől a könyvtől, hamar csalódni fog. A gyilkosság ugyanis annyira mellékesnek tűnik, hogy megkockáztatom, az írónő nélküle is elmesélhette volna, amit akart. Csakhogy nem így történt, van egy hulla a lápon, ami újra és újra felbukkan megzavarva a lassú tempóban haladó elbeszélést, és egy ideig szuggerálja az olvasót, akár a délibáb.
A történet két szálon, két ídősíkon játszódik. Egyrészt a múltban elmesélve a Lápi Lány felcseperedésének történetét, másrészt a könyv jelenében, a gyilkosság idején bele-belepillantva a nyomozásba. Ez nem rossz megoldás, csakhogy a gyilkosság tényleg mellékes. A szerző a hangsúlyt egyértelműen főhősnőjére helyezte.
Ez a történet egy kislányról szól a lápon. Az ő megpróbáltatásiról, érzéseiről és persze magáról a lápról. Az olvasó sokkal többet megtud a szentjánosbogarak párzási szokásairól, mint arról, hogyan nyomoztak a '60-as években. A cselekmény így lassan halad, mint megfontolt gázlómadár a vízben, és tele van leírásokkal. Ezekre a leírásokra pedig egyáltalán nem lehet panasz, mert nem csupán a láp élővilágát ismerheti meg belőle az olvasó, hanem az emberek életét is a lápon, illetve a láp közelében. Van itt minden a szegénységtől a kiközösítésen át a rasszizmusig. Korképnek tehát ideális, és a felmerülő problémák is hétköznapian valóságosak.
Látszólag tehát minden adva volt, hogy megszeressen ezt a könyvet, valahogy mégsem sikerült. Érdekelt a történet, jó volt olvasni a leírásokat, de nem tudtam megkedvelni a szereplőket. Nem, nem azért, mert szőrös szívű boszorkány vagyok, akit nem hat meg egy magányos kislány, hanem mert hiányzott nekem ebből a kislányból valami. Valami, amitől közel kerültem volna hozzá, amitől nem csak logikusan megértem, mit, miért tesz, hanem át is érzem mindezt. A sanyarú sorsú főhősök ugyanis akkor jók, ha nem csak szánjuk őket normális empátiából adódóan, hanem, ha érzelmileg is közel kerülünk hozzájuk, kissé eggyé válunk velük, és ha velük együtt tudunk felemelkedni, jelen esetben a lápból. Ez azonban Kya esetében nem történt meg. Sajnáltam szegényt, de nem kedveltem meg. Távolságtartással szemléltem minden tettét, és ez a távolság a "szerelmi életével" egyre csak nőtt. Míg Tate esetében a romantikus kapcsolat valósághű és érthető volt, addig a másik úriemberrel teljes káosz. Nem értettem a főhősnőt, nem értettem a férfit, nem értettem ezt az egész suta se veled se nélküled kapcsolatot, mert az írónő fejezetről fejezetre váltogatta a nézőpontját arról, ki itt a hunyó. Megsúgom véleményem: mindketten hunyók voltak egyenlő mértékben. Ráadásul a kötet végi "csavar" annyira nem hiányzott, mint ez az egész gyilkossági ügy. Szükségtelen volt, és csak tovább növelte a kérdőjeleket ebben a furcsa "szerelmi" kapcsolatban.
A főhősnő tehát végig közönbös volt számomra, és bár egy-egy mellékszereplőt időnként szimpatikusnak találtam, ők sem győztek meg. Ez pedig valószínűleg a történet hangulatának számlájára írható. Meglehetősen negatív érzéseket keltett bennem a könyv. A magány, a közöny, az elutasítás és az az egyértelmű ellenszenv, ami a nyomozás során kialakult, és a bírósági tárgyaláson teljesedett ki, kifejezetten nyomasztó volt. Ha ez alapján kellene megítélni az emberiséget, azt mondanám - tisztelet a kivételnek - hogy inkább hal leszek, és a nyílt vízre költözöm. Ebben a könyvben ugyanis emberi kapcsolatokból szinte mindenki megbukott. Ez pedig azért nincs rendjén, mert ilyen mértékű melankólia és negatív érzés után az olvasó elvárhat némi pozitívumot, még akkor is, ha cseppet keserédes. Nagyon sok rossz sorsú szereplőről olvastam már. és mindig azok tetszettek a legjobban, ahol minden rossz ellenére valami jót és szépet kaptam a sorokban. Itt azonban nincs üzenet, és a szépség kimerül a természet nyers gyönyörűségében, egy-egy madártollban. Pedig történik itt fejlődés, Kya megtalálja hivatását, ám nem ez az, amit vártam. Ezt megint annyira logikusnak és sterilnek éreztem, hogy nem lett tőle jobb a kedvem. Ellenben, ha nem csak a munkában, hanem emberi kapcsolatokban is kiteljesedett volna, megkaptam volna azt a katarzist, amit reméltem. Ez azonban elmaradt, a főhős szíve nem fejlődött, csak az elméje, amire jó példa a már említett "csavar" a kötet végén.
Összességében tehát nem fogott meg igazán ez a könyv. Érdekes volt olvasni, nem bántam meg, hogy kézbe vettem, de sokkal jobbra, tartalmasabbra és mélyebbre számítottam.
Azonak ajánlom, akik kedvelik a hányatott sorsú főhősöket, akikben él egy hobbi ornitológus, és akik érdeklődnek a '60-as évek amerikai lápvidéke iránt. Ha viszont valaki léleksimogató történetre vágyik, esetleg egy izgalmas gyilkossági nyomozásra, inkább keresse máshol, mert ez a könyv egy remete lány fiktív életrajza élővilágról szóló szócikkekkel tarkítva.
Ez a történet egy kislányról szól a lápon. Az ő megpróbáltatásiról, érzéseiről és persze magáról a lápról. Az olvasó sokkal többet megtud a szentjánosbogarak párzási szokásairól, mint arról, hogyan nyomoztak a '60-as években. A cselekmény így lassan halad, mint megfontolt gázlómadár a vízben, és tele van leírásokkal. Ezekre a leírásokra pedig egyáltalán nem lehet panasz, mert nem csupán a láp élővilágát ismerheti meg belőle az olvasó, hanem az emberek életét is a lápon, illetve a láp közelében. Van itt minden a szegénységtől a kiközösítésen át a rasszizmusig. Korképnek tehát ideális, és a felmerülő problémák is hétköznapian valóságosak.
Látszólag tehát minden adva volt, hogy megszeressen ezt a könyvet, valahogy mégsem sikerült. Érdekelt a történet, jó volt olvasni a leírásokat, de nem tudtam megkedvelni a szereplőket. Nem, nem azért, mert szőrös szívű boszorkány vagyok, akit nem hat meg egy magányos kislány, hanem mert hiányzott nekem ebből a kislányból valami. Valami, amitől közel kerültem volna hozzá, amitől nem csak logikusan megértem, mit, miért tesz, hanem át is érzem mindezt. A sanyarú sorsú főhősök ugyanis akkor jók, ha nem csak szánjuk őket normális empátiából adódóan, hanem, ha érzelmileg is közel kerülünk hozzájuk, kissé eggyé válunk velük, és ha velük együtt tudunk felemelkedni, jelen esetben a lápból. Ez azonban Kya esetében nem történt meg. Sajnáltam szegényt, de nem kedveltem meg. Távolságtartással szemléltem minden tettét, és ez a távolság a "szerelmi életével" egyre csak nőtt. Míg Tate esetében a romantikus kapcsolat valósághű és érthető volt, addig a másik úriemberrel teljes káosz. Nem értettem a főhősnőt, nem értettem a férfit, nem értettem ezt az egész suta se veled se nélküled kapcsolatot, mert az írónő fejezetről fejezetre váltogatta a nézőpontját arról, ki itt a hunyó. Megsúgom véleményem: mindketten hunyók voltak egyenlő mértékben. Ráadásul a kötet végi "csavar" annyira nem hiányzott, mint ez az egész gyilkossági ügy. Szükségtelen volt, és csak tovább növelte a kérdőjeleket ebben a furcsa "szerelmi" kapcsolatban.
A főhősnő tehát végig közönbös volt számomra, és bár egy-egy mellékszereplőt időnként szimpatikusnak találtam, ők sem győztek meg. Ez pedig valószínűleg a történet hangulatának számlájára írható. Meglehetősen negatív érzéseket keltett bennem a könyv. A magány, a közöny, az elutasítás és az az egyértelmű ellenszenv, ami a nyomozás során kialakult, és a bírósági tárgyaláson teljesedett ki, kifejezetten nyomasztó volt. Ha ez alapján kellene megítélni az emberiséget, azt mondanám - tisztelet a kivételnek - hogy inkább hal leszek, és a nyílt vízre költözöm. Ebben a könyvben ugyanis emberi kapcsolatokból szinte mindenki megbukott. Ez pedig azért nincs rendjén, mert ilyen mértékű melankólia és negatív érzés után az olvasó elvárhat némi pozitívumot, még akkor is, ha cseppet keserédes. Nagyon sok rossz sorsú szereplőről olvastam már. és mindig azok tetszettek a legjobban, ahol minden rossz ellenére valami jót és szépet kaptam a sorokban. Itt azonban nincs üzenet, és a szépség kimerül a természet nyers gyönyörűségében, egy-egy madártollban. Pedig történik itt fejlődés, Kya megtalálja hivatását, ám nem ez az, amit vártam. Ezt megint annyira logikusnak és sterilnek éreztem, hogy nem lett tőle jobb a kedvem. Ellenben, ha nem csak a munkában, hanem emberi kapcsolatokban is kiteljesedett volna, megkaptam volna azt a katarzist, amit reméltem. Ez azonban elmaradt, a főhős szíve nem fejlődött, csak az elméje, amire jó példa a már említett "csavar" a kötet végén.
Összességében tehát nem fogott meg igazán ez a könyv. Érdekes volt olvasni, nem bántam meg, hogy kézbe vettem, de sokkal jobbra, tartalmasabbra és mélyebbre számítottam.
Azonak ajánlom, akik kedvelik a hányatott sorsú főhősöket, akikben él egy hobbi ornitológus, és akik érdeklődnek a '60-as évek amerikai lápvidéke iránt. Ha viszont valaki léleksimogató történetre vágyik, esetleg egy izgalmas gyilkossági nyomozásra, inkább keresse máshol, mert ez a könyv egy remete lány fiktív életrajza élővilágról szóló szócikkekkel tarkítva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése