Szeretem Joanne Harris stílusát és szerettem a Csokoládé-trilógiát, így mikor megtudtam, hogy írt hozzá még egy negyedik kötetet is, azonnal lecsaptam rá.
A borító gyönyörű és nagyon kifejező. 436 lapjával kellemes vastagságú olvasmány és a fülszöveg a korábban megszokott édes és finom történetet ígéri.
Fülszöveg:
"Húsz év telt el azóta, hogy a Csokoládé című regényben megismert bájos és életvidám Vianne Rocher és kislánya, Anouk letelepedett az apró francia faluban, Lansuenet-ben. Vianne azóta valódi otthonra lelt, Anouk pedig kirepült a családi fészekből, a csokoládébolt azonban a régi: Vianne és másodszülött lánya, Rosette ugyanúgy készítik a személyre szabott édességeket.
Az álmos falucska élete váratlanul ismét felbolydul, amikor Narcisse, az öreg virágárus meghal és egy szamócában gazdag erdőt hagy Rosette-re, írásbeli gyónását pedig a helyi plébánosra. Az örökséget más is meg akarja szerezni, a faluba pedig új lakó érkezik Morgane Dubois személyében, aki üzletet nyit Narcisse egykori virágboltjának helyén, a csokoládébolttal szemközt.
Morgane éppen olyan karizmatikus és varázslatos nő, mint Vianne, az új üzlet pedig már-már hátborzongató módon éppen olyan mágikus erővel vonzza az embereket, mint annak idején a csokoládébolt…"
Továbbra is szeretem az írónő stílusát, szeretem a francia falusi közeget, ahová elrepíti olvasóit és persze imádom a hétköznapi boszorkányságot. Szóval jó volt ismét ebben a világban bóklászni, benézni a már ismerős csokoládéboltba és régi ismerősként köszönteni a szereplőket. Volt valami bájosan nosztalgikus benne, mint egy bögre kakaóban, ami a nagymamánál töltött estékre emlékeztet. Sajnos azonban ez már nem ugyanaz a kakaó...
Továbbra is kedveltem a szereplőket, de megkopott kicsit a bájuk. Változtak, öregedtek vagy épp felnőttek, amivel nincs is semmi baj, de már negyedik kötete olvasom, hogy ugyanazon problémaforrásból merítenek újra és újra, ami azért egy idő után elég unalmas tud lenni. Ez a problémaforrás pedig a kommunikáció hiánya. Egyszerűen képtelenek a pici falu lakói leülni és őszintén megbeszélni, mi nyomja a szívüket. Vianne mindent visszafolyt, Roux akár néma is lehetne, Reynaud atya pedig ismét úgy elmerült önmarcangoló gondolataiban, hogy senkit sem tudott meghallgatni. Szóval mindenki magában füstölög és egyedül Rosette-nek van rá mentsége, a problémák pedig csak gyűrűznek körülöttük.
Apropó probléma, az alap konfliktushelyzet nem eget rengető és inkább a kísérő események azok, amelyek igazán számítanak. Őszintén szólva Narcisse múltját sokkal érdekesebbnek találtam, mint a könyv jelenében zajló apró-cseprő ügyeket. Ráadásul Vianne visszafogottságából adódó "konfliktusok" is unalmasnak tűntek, hiszen a második kötet is egy hasonló alapon nyugodott, ám ott jobban ki lett fejtve.
A könyvben tehát fel-felvillantak azok a jellegzetes és csábító Joanne Harris elemek, valahogy az összhatás mégis kevés lett. Hiányzott egy igazi konfliktus, ami felkavarhatta volna ezt a falusi állóvizet és hiányzott néhány karakter jellemfejlődése. Mert az, hogy valaki újra és újra ugyanabba a hibába esik, csak más megfontolásból, cseppet sem nevezhető fejlődésnek. A történet így elég vérszegényre sikerült, amit a mágia egy újabb változata és a szokásos misztikum sem tudott orvosolni.
Ez tehát most lényegesebben gyengébb lett, mint a sorozat korábbi részei. Bánni persze nem bánom, hogy elolvastam, már csak a nosztalgikus hatás miatt sem, de teljes szívvel ajánlani nem tudom. Ha valaki olvasta az előző részeket és nagyon kíváncsi erre, ne legyenek nagy elvárásai, mert bár ránézésre tényleg olyan, mint a fent említett nagymama kakaója, már kihűlt és az íze sem az igazi.
Igazán remélem, hogy ezzel az írónő végleg elengedte szereplőit és Lansuenet faluját.
Kedvenc idézet a könyvből:
Továbbra is kedveltem a szereplőket, de megkopott kicsit a bájuk. Változtak, öregedtek vagy épp felnőttek, amivel nincs is semmi baj, de már negyedik kötete olvasom, hogy ugyanazon problémaforrásból merítenek újra és újra, ami azért egy idő után elég unalmas tud lenni. Ez a problémaforrás pedig a kommunikáció hiánya. Egyszerűen képtelenek a pici falu lakói leülni és őszintén megbeszélni, mi nyomja a szívüket. Vianne mindent visszafolyt, Roux akár néma is lehetne, Reynaud atya pedig ismét úgy elmerült önmarcangoló gondolataiban, hogy senkit sem tudott meghallgatni. Szóval mindenki magában füstölög és egyedül Rosette-nek van rá mentsége, a problémák pedig csak gyűrűznek körülöttük.
Apropó probléma, az alap konfliktushelyzet nem eget rengető és inkább a kísérő események azok, amelyek igazán számítanak. Őszintén szólva Narcisse múltját sokkal érdekesebbnek találtam, mint a könyv jelenében zajló apró-cseprő ügyeket. Ráadásul Vianne visszafogottságából adódó "konfliktusok" is unalmasnak tűntek, hiszen a második kötet is egy hasonló alapon nyugodott, ám ott jobban ki lett fejtve.
A könyvben tehát fel-felvillantak azok a jellegzetes és csábító Joanne Harris elemek, valahogy az összhatás mégis kevés lett. Hiányzott egy igazi konfliktus, ami felkavarhatta volna ezt a falusi állóvizet és hiányzott néhány karakter jellemfejlődése. Mert az, hogy valaki újra és újra ugyanabba a hibába esik, csak más megfontolásból, cseppet sem nevezhető fejlődésnek. A történet így elég vérszegényre sikerült, amit a mágia egy újabb változata és a szokásos misztikum sem tudott orvosolni.
Ez tehát most lényegesebben gyengébb lett, mint a sorozat korábbi részei. Bánni persze nem bánom, hogy elolvastam, már csak a nosztalgikus hatás miatt sem, de teljes szívvel ajánlani nem tudom. Ha valaki olvasta az előző részeket és nagyon kíváncsi erre, ne legyenek nagy elvárásai, mert bár ránézésre tényleg olyan, mint a fent említett nagymama kakaója, már kihűlt és az íze sem az igazi.
Igazán remélem, hogy ezzel az írónő végleg elengedte szereplőit és Lansuenet faluját.
Kedvenc idézet a könyvből:
"Tudom, hogy egy gyermek csak kölcsönben van, és egy nap vissza kell adnunk a világnak, hogy nőjön, tanuljon, szerelmes legyen."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése