Stirling

Skóciai utunk második napján úgy döntöttünk, elmegyünk Stirlingbe. Pucca barátom ajánlotta, mert nincs messze Glasgow-tól és van ott egy vár. Nem kellett tovább győzködnie.

Vonattal mentünk, és még mindig szeretek vonatozni. A skót vonatok kifejezetten kényelmesek, semmi extra, de sűrűn járnak, nincsenek túlzsúfolva és szép tájon haladnak, ahol sok a birka. Igen, az út nagy részét az ablakra tapadva töltöttem.

Mikor megérkeztünk, kissé szomorúan vettem észre, hogy az esőfelhők velünk utaztak. Csakhogy szerencsére megúsztuk az esőt, bár a borúlt és szeles időjárás maradt, hogy ne feledjük, Skóciában vagyunk.

Skót viszonylatban Stitrling nagyvárosnak számít (mint Glasgow), de én egyáltalán nem éreztem annak. Igaz, célirányosan haladtunk, így nem jártuk be minden zugát, csak a vasútállomás és a vár közötti területet.

Már a 7. század óta laknak itt emberek, városnak azonban csak a 12. század óta minősül. Szóval meglehetősen régi település, amit az utcaképe tökéletesen tükröz.

Nagyon szeretem a szűk, macskaköves, zegzugos utcákat és a skót házakat. Ráadásul vizesen csillogva kifejezetten helyi hangulatot árasztanak. Az utcák egyébként nem csak kanyargósak, hanem lejtősek is. A vár értelemszerűen magaslati ponton helyezkedik el, így többnyire felfelé sétáltunk, ez azonban egyáltalán nem volt megterhelő, sőt, kifejezetten kellemesnek találtam.

Aztán elértünk egy templomot, és besétáltunk az udvarába, ami egy temető. Az a bizonyos klasszikusan horrorfilmekbe illő temető, ahol elképzelhetőnek találod, hogy kimászik valami vagy valaki a sírból. Nagyon tetszett. Főleg, hogy a glasgow-i temetőt előző nap sötétben jártuk be, így most jól meg is csodálhattam a régi, sötét, mohás sírköveket.

Tudom, tudom nem vagyok teljesen normális, amiért ennyire fellelkesít egy temető látványa és képes voltam körbefotózni, de elképesztően hangulatos volt. Ezen a hangulaton pedig a temető túloldalán terpeszkedő vár csak fokozott. Imádtam.

A várat egyébként a temető megkerülésével is el lehetett volna érni, de Pucca barátom inkább ezt választotta, mert szerinte is ez a szebb útvonal. Hagyott is bóklászni kicsit a régi sírkövek között.

A temető magaslati dombjáról egyébként csodálatos kilátás nyílt. No, nem csak a sírkövekre, hanem a templom hátuljára és a magasban trónoló várra. Ehhez jöttek még a szürke esőfelhől, a kopasz fák és a hirtelen előbújó nap fénye. Olyan szép volt, hogy az ott készült egyik fényképet majdnem kitettem itthon a falra. Aztán úgy döntöttem, sírköveket csodálni napi szinten még tőlem is fura, így elvetettem az ötletet.

A temető bejárása után folytattuk az utat a vár felé. Útközben megnéztünk egy a várhoz kapcsolódó, nagyon szép épületet. Ez azonban sajnos zárva volt, így csak egy külső pillantásra futotta. (Lenti kép.)

Stirling várához egy hosszabb, enyhén emelkedő úton kell felsétálni. Közben oldalra pillantva jól látszik a város másik nevezetessége a Wallace-emlékmű. Tervben volt, hogy ha időnk engedi, azt is megnézzük, ám oda ki kellett volna jutnunk busszal, és az időjárás nem volt épp kellemes toronyba mászni, így elvetettük a megközelítését, és csak távolról csodáltuk.

Az emlékművet egyébként a 19. században építették nem túl meglepő módon Sir William Wallace emlékére. Nem csupán a skót öntudatot hirdeti, hanem azt az alapvető jogot, hogy a világon minden nemzetet megillet a függetlenség joga. Ezt pedig mind a 67 méteres magasságával és 246 lépcsőfokával hirdeti. Talán egyszer mégis lesz lehetőségem közelről is megnézni.

Na, de térjünk vissza a várhoz, amelynek története a 14. századig nyúlik vissza, és amelyet jól körbe is jártam.

A belépőjegy fejében a látogató végignézheti a várudvart, felmehet a falakra, és megnézheti az épületben lévő kiállításokat. Lehet kérni tárlatvezetést vagy audio guide-ot, de mivel Pucca már vagy ötödszörre járt itt, közölte, hogy már kívülről tudja a vár történetét, így ő lesz az idegenvezetőnk.

A vár története egyébként tele van ostromokkal, például a skót függetlenségi háború során többször próbálták bevenni sikertelenül, uralkodókkal - Stuart Máriát itt koronázták meg - és 164 évig laktanyaként funkcionált a brit haderő számára.

A vár homlokzata gyönyörű. Reneszánsz és gótikus stílus is meglátszik rajta, és nagyon szép faragványok díszítik. 

Van egy hatalmas tróntrem, kápolna és persze jó néhány berendezett szoba, amelyet meg lehet nézni. Utóbbiban a királyi fogadóterem talán a legérdekesebb, amelynek mennyezetét portrék díszitik. Illetve a vár az unikornisok rajongóinak különösen kedvez, mert tele van egyszarvút ábrázoló freskókkal, szőnyegekkel, kandallókkal. Szóval minden van itt, ami unikornis, mert az unikornis a skót nemzeti állat. Tudom, kicsit furcsán hangzik, de teljesen komoly a dolog, és nagyon jó magyarázata is van. A brit nemzeti állat az oroszlán. Na, és mi győzi le a mitológiában az oroszlánt? Persze, hogy az unikornis! Szóval akár úgy is tekinthetjük, hogy minden csillogó, unikornisimádó kislány valójában egy öntudatos skót...

A berendezett szobák mellett van egy klasszikusabb múzeumi tárlat is különféle tárgyakról, festményekről és az eredeti stirlingi fejekről, amelyek a már említett fogadóterem mennyezetét díszítették, és fából készültek.

A vár alaksori részén pedig van néhány szoba a kicsiknek, ahol különféle ismeretterjesztő játékokat lehet kipróbálni (persze, hogy mi is kipróbáltuk őket), sőt még be is lehet öltözni korhű kosztümökbe. A vár ezért kifejezetten gyerekbarát.

Ami még érdekes és unikornis, az egy faliszőnyeg a 16. századból, ami a Vadászat az egyszarvúra címet viseli. Ezt a faliszőnyeget 2002-ben kezdte el újraszőni egy nemzetközi csapat, akik mindent megtettek a korhűség érdekében, így középkori technikával dolgoztak rajta. Több mint 10 éves munkájuk eredménye a vár egyik termét díszíti (nagyon szép darab és hatalmas) és munkájukról az udvaron egy külön kiállítás számol be. Minden elismerésem az övék, mert ez valóban óriási munka volt.

Apropó udvar, ahogy mondtam, a várfal körbejárható, így egy kellemes sétával megkerülhető a vár teljes területe. Nagyon hangulatos volt itt sétálgatni.

várfal

a vár oldala az egyik belső udvarról

kilátás a már említett temetőre

kilátás egy másik temetőre,
és az ott a távoli dombon, az a torony a Wallace-emlékmű

Skót gasztronómia

A vártúránk után szokásos módon kerestünk egy Brew Dog-ot, hogy feltöltődjünk. Itt akarom megragadni a lehetőséget, hogy írjak kicsit a skót gasztronómiáról.

Skóciában pubokba járnak az emberek kajálni, vagyis itt egy kocsmában nem csak inni lehet, hanem enni is. A felhozatal pedig meglehetősen szélés. A stirlingi helyen pizzát rendeltünk (mellékelt kép), Glasgow-ban pedig hamburgereztünk. Ami pedig számomra a legnagyobb pozitívum, hogy nagyon széles volt a húsmentes választék. Ráadásul a "műhúsos" hamburgeremnek zseniális volt a fűszerezése. Komolyan az egyik legjobb vega hamburgert Skóciában ettem.

Egyébként mindenféle étterem akad errefelé az ázsiai konyhától az olaszon át az amerikaiig. Persze megmaradtak a hagyományos skót fogások is, amit San Diego nem habozott kipróbálni.

A skót nemzeti étel a haggis, amit talán májas hurkához tudnék hasonlítani. Ahogy a bal oldali képen is látszik, olyan, mintha az említett hurkából kivették volna a tölteléket egy tányérra a krumplipüré mellé. Adtak hozzá szószt is, és San Diego boldogan fogyasztotta. Szóval, ha valaki helyi ételre vágyik, és nem veti meg a májas hurkát, adjon neki bátran egy esélyt, mert nem bizarrabb, mint bármelyik magyar beslőségekből álló fogás.

A skót sör mellett persze a skót whisky is a listánkon volt kipróbálásra. Glasgow-ban be is mentünk egy whisky boltba, ahol a pultos nagy éljenzéssel fogadott minket, hogy akkor most kóstoljunk. Aztán szegény sokkot kapott, mikor közöltem vele, nem iszom alkoholt, én csak a többieket kísértem be. Mikor azonban San Diego és Pucca rábólintottak a kóstolásra, ismét visszatért jókedve. Kóstoltatott velük két típust, majd megkérdezte, melyik a jobb. Egyetértésben böktek rá az egyikre, mire a pasas éljenzett, és egy táblán húzott két strigulát a skót whisky mellé az ír wishy ellenében. A strigulák alapján a skótok fölényesen nyerésre álltak...

Utolsó napunkon Edinburgh-ban (erről a városról majd a következő bejegyzésben mesélek) kijelentettem, hogy teázót követelek. Végigjártunk rengeteg kocsmát, ahol egyébként finom üdítőket kaptam, de most ideje nekem is kedvezni, én pedig teát akarok. Na, meg sütit, így kötöttünk ki egy cukrászdában.

Nem volt kifejezetten hangulatos, mert ilyen cukrászdát mindenhol lehet találni, de jólesett a finomság, és épp kapóra jött, hogy megírjam a képeslapjaimat.

Amit még ki kellett próbálni, az az Irn-Bru, ami a whisky után a második skót nemzeti ital. Pucca mesélte, hogy Skóciába költözésekor kíváncsian nézte, mi ez az üdítő, amit a helyiek úgy isznak, mint a vizet. Ha úgy vesszük ez az itteni kóla, csak sokkal jobban rá vannak függve. Több se kellett, vettünk egyet, bár Pucca figyelmeztetett, hogy borzalmas.

Tényleg az. Édes és bizarr íze van, szerintem még a Kínában kóstolt kólákat is lekörözi. Csak akkor ajánlom kóstolásra, ha van az emberrel valaki, aki a legfurább dolgokat is képes eltüntetni, mint San Diego. Valahogy nem lepett meg, hogy neki ez a fura, skót lötty simán csúszott...

Természetesen a teaboltokat sem hagytuk ki. Egy kisebb vagyont költöttem teákra, mert olyan széles volt a választék, úgy szeretem a teákat, és ajándékba is sok barátomnak teát hoztam. Zárásnak ezért megmutatom a szuveníreket, amelyeket gyűjtöttem az út során. A tea és a képeslap már szinte alap, a skót plüss tehenet pedig a Stirlingi vár boltjában vettem. Olyan cuki volt, muszáj volt elhoznom.