A boszorkányok elveszett könyve

Erre a könyvre az egyik olvasóm hívta fel a figyelmemet. Akkor azonban nem akartam új sorozatba belekezdeni, mert ez bizony a Mindenszentek trilógia első része, így csak elraktároztam az információt. Aztán elkészült a könyv filmsorozat adaptációja, ami nem volt rossz (majd ha utolérem magam blogbejegyzésekben, írók róla egy új sorozatajánlóban), így újra eszembe jutott és feltettem a kívánságlistámra. San Diego pedig erről a listáról választott nekem karácsonyi ajándékot, így meg is kaptam az első kötetet.

Kifejezetten mutatós darab a kemény kötéssel és a szép sötétkék védőborítóval. 696 laphoz azonban el is kél mindez.

Fülszöveg:

"Diana ​Bishop, az alkímia történetével foglalkozó fiatal történész – aki akarata ellenére lett boszorkány, és azért választotta a tudományos pályát, mert így kíván megszabadulni e terhes örökségtől – az oxfordi Bodley könyvtárban ráakad egy titokzatos, elveszettnek vélt könyvre, az Ashmole 782 névre hallgató kéziratra.
Rajta kívül azonban más túlvilági lények, démonok és vámpírok is ott nyüzsögnek a könyvtárban, és az ő érdeklődésüket is felkelti az eltűnt kötet, mert olyan titkokat sejtenek benne, amelyek meghatározóak lehetnek a teremtmények – azaz a nem-emberek – sorsára nézve. Azt is meg szeretnék tudni továbbá, hogy a boszorkány-történésznő miként bukkanhatott rá erre a kivételes ritkaságra.
A Diana körül gyülekező túlvilági teremtmények központi figurája egy ezerötszáz éves vámpír, Matthew Clairmont, aki mellesleg az oxfordi egyetem professzora és az Angol Tudományos Akadémia tagja. Ők ketten elhatározzák, hogy megfejtik az eltűnt kézirat titkát."

Minden adva van ebben a könyvben, hogy imádjam. Történelem, természetfeletti rejtélyek, nyomozás és érdekes karakterek érdekes helyszíneken. A rajongás azonban elmaradt, sőt kifejezetten nehezen tudtam megkedvelni ezt a könyvet.

A felsorolt dolgokból adódóan lelkesen olvastam és kíváncsi is voltam sok mindenre, de nem szippantott be a történet. Egyszerűen nem tudtam igazán elmerülni benne, mert voltak vele kisebb-nagyobb problémáim.

Az első probléma a szerző stílusa volt. Deborah Harkness nem a jó értelemben terjengős író. Olyan nagy beleéléssel és élvezettel ír hosszú-hosszú oldalakon át a semmiről, hogy az már művészet, de sajnos nem a könnyen csúszó fajtából. A kötet nagy részét egyszerűen untam. Untam a főhősnő ruhatárát, ami egyébként szinte kizárólag macskanadrágokból áll, untam az étel és italfogyasztását (Oké, mindenkinek kell ennie, de nem érdekel a reggeli, ebéd, uzsonna és vacsora menüje minden egyes nap...) és untam a semmit mondó párbeszédeket. A karakterek nagy előszeretettel csacsogtak könnyed kis témákról, ám mindez a történetvezetés szempontjából teljesen érdektelen volt. A legjobban mégis az bosszantott, hogy ha már ennyire részletezni akart, akkor miért nem az érdekes dolgokat részletezte. Írhatott volna Oxfordról, a városról, az épületekről, az egyetem minden zegéről és zugáról, a könyvtár polcairól, bármiről, csak ne Diana cicanacijáról és teájáról. Ráadásul képes volt több oldalon át leírni egy jógaórát minden pózzal és elhangzó szóval, ami bár magam is jógázom, cseppet sem érdekelt, ám nem volt képes alkímiai alapismeretek részletezésébe bocsátkozni. Pedig utóbbinak lett volna értelme és relevanciája a cselekmény szempontjából.

Az írónő sajnos a háttérvilág felépítésében is hajlamos volt elveszíteni a fókuszt. Minden szokványos klisét a fokhagymától a napfényig megmagyarázott a vámpírokról, míg a boszorkányok esetében minden olyan mellékesnek tűnt. Ja, hogy tudnak repülni? Megesik. Jósolnak? Igen, nem mondtam még? Ó és ott az a picike mellékes időutazós képesség, de kit érdekel, beszéljünk inkább arról, milyen bogyós gyümölcsöket ehetnek a vámpírok... Csak én érzem teljesen aránytalannak a természetfeletti lények jellemzését? Illetve ott voltak még szegény démonok, no de hogy minek, azt nem tudom, mert sok vizet nem zavartak. Néha olyan érzésem volt, hogy az írónő nem igazán tudta eldönteni, miről szóljon ez a könyv.

Az esetek nagy részében egyébként ez egy romantikus történet. Van a nő, aki meglátja a férfit és bumm örök szerelem, vagy valami ilyesmi. A románc ugyanis hétköznapi módon indít, majd a kötet második felére átcsap turbékolásba. A szokványos randiktól rövid úton eljutunk az ásó kapa és nagyharang sem választhat el minket részig, de hogy itt is tudja az írónő húzni az oldalakat még tovább és tovább jöhetnek a klisék: késleltessük a szexet, amíg lehet; turbékoljunk minden második oldalon és becézgessük egymást orrvérzésig. (Oké, utóbbinál bennem van a hiba, mert gyűlölöm a becézgetést.) Szóval szerelmi szál terén ebben a könyvben nincs új a nap alatt.

Ami a karakterek jellemét illeti, a mellékszereplők többnyire szimpatikusak voltak, ám a két főhős néhol sántított. Időnként mind a hősszerelmes nő, mind a hősszerelmes úr  ellentmondásba került önmagával, ettől pedig nem lopták be magukat jobban a szívembe.

Mindezen problémáim azért voltak annyira zavaróak, mert maga a cselekmény izgalmas is lehetett volna. Egy régi kézirat körül megy a hajsza, ami nagyon jó alapötlet. A helyszínek érdekesek és a több száz éves vámpírok kellő mennyiségű alternatív történelemórát tudnak tartani, hogy megfűszerezzék a könyvet. Ráadásul az események az utolsó 100-150 oldalra kicsit felpörögtek megvillantva, milyen is lehetett volna ez a történet sallangok nélkül. Az alap tehát még mindig tetszetős, csak a kivitelezéssel voltak gondjaim.

Összességében azt kell mondanom, ez a könyv nagyon túl van írva érdektelen dolgokkal, amitől minden varázslat és történelmi báj ellenére unalmasnak hat. Az olvasót így nem tudja magába szippantani és nem tudja kellően felcsigázni (bár a lezárás kifejezetten kecsegtető), hogy igazán jó véleménnyel legyen róla. Meg nem bántam, hogy elolvastam, de valójában az sem lett volna baj, ha kimarad az életemből.

Csak azoknak ajánlom, akiket nem zavar a terjengős stílus, akik elsősorban románcról olvasnának és nem korszakokon átívelő rejtélyekről és akiknek a kedvenc természetfeletti lénye a vámpír. Ha viszont valaki nem rajong az érdektelen információk áradatáért és mozgalmas cselekményre vágyik, ne ezt a könyvet válassza.

Kiegészítés:

Már a teljes trilógia elérhető magyarul. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy belekezdek-e a második részbe (Az éjszaka árnyai) vagy sem. Egyrészt nem fogott meg annyira, hogy a folytatás nélkül hiányérzetem legyen, másrészt viszont az első rész lezárása hangyányit érdekesebb folytatást ígért. Ezen még valószínűleg gondolkodni fogok egy ideig.