Becsület

 Elif Shafak egy ideje rajta volt az "akiktől illene olvasni valamit" listámon. Új könyvének megjelenése pedig jó apropót is adott hozzá, bár a könyvtárból végül ez a régebbi kötete jött velem.

Örültem, hogy a korábbi kiadást vehettem kézbe, mert ez a borító sokkal jobban tetszik. A másik, bár egységessé teszi az írónő munkáit, túlságosan romantikus hatást ad ehhez a nem épp romantikus történethez.

448 lapjával nem kimondottan terjedelmes olvasmány, magamhoz képest mégis lassan haladtam vele. Egyrészt mostanában alig volt időm olvasni. (Ha elutazom, viszek ugyan könyvet, de ritkán nyitom ki.) Másrészt  nem egy kimondottan pörgős történet és nem is szívderítő, így kell egy kis idő, míg az ember belerázódik a szövegbe.

Fülszöveg:

"Elif ​Shafak legújabb keletinyugati története a fenséges Eufrátesz folyónál kezdődik és végződik, ahol egy kurd faluban élt két ikerlány. Arrafelé a becsület nem csak jelző volt, névként is használták. Az ember adhatta a Becsület nevet a gyermekének, feltéve, hogy fia született. A becsület és a tisztelet a férfiak tulajdonsága volt. Az idős, a középkorú, a fiatal, sőt még a tejszagú csecsemő fiúnak is kijárt a tisztelet. A nőknek viszont nem. Nekik egy másik szó jutott osztályrészül: a szégyen. Az egyik ikerlányt feleségül vette egy török fiú, és Isztambulba, majd Londonba vitte. Ott reméltek új életet teremteni maguknak és gyerekeiknek, de akármilyen messzire utaztak, nem szabadulhattak a hagyományoktól, hiedelmektől és kötelességektől, amelyeket pedig maguk mögött akartak hagyni – a vérükben vitték magukkal. Ez az oka annak, hogy a Toprak család egyik tagja borzalmas gyilkosságra ragadtatja magát."

 Kicsit ugyan bőbeszédűnek tűnhet a fülszöveg, ám nem az. A könyv elején kiderül a gyilkosság ténye, és a történet nem igazán a cselekményre fókuszál, hanem a szereplőkre. Ez ugyanis egy családtörténet, ahol több generáció sorsát ismerheti meg az olvasó, miközben látja a különbségeket és a hasonlóságokat is.

"A szavak – akár az ember – képesek nagy utat bejárni. Messzire, nagyon nagy távolságokra képesek eljutni."

A narráció, a szerteágazó szereplők és idősíkok miatt, térben és időben is oda-vissza ugrál. Ez olvasói szempontból egyáltalán nem zavaró, legfeljebb kissé mozaikszerűvé teszi az eseményeket, mert az egyes részek közötti összefüggések csak később válnak világossá. A generációkon átívelő problémák és negatív viselkedési minták öröklődése azonban eléggé nyilvánvaló.

A szöveg gördülékeny, helyenként kifejezetten szép. 

"Amikor meghalnak az anyák, nem mennek azonnal a mennyországba. Külön engedélyt kérnek Istentől, hogy a Földön maradhassanak még egy kis ideig, és felügyelhessék a gyermekeiket. Függetlenül attól, hogy mi történt köztük és gyermekeik között földi életük során."

 A leírt események azonban nem mindig követik ezt a szépséget. A könyv több fontos problémára kitér, amelyeknek alapjai a szereplők kapcsolataiban rejtőznek. Inkább leíró, mint ítélkező. Nem foglal állást sem kulturális, sem vallási, sem nemi kérdésekben, csak bemutat nézőpontokat. Ez a hozzáállás pedig kifejezetten tetszett. Volt néhány remek gondolat a könyvben rasszizmus és más társadalmi problémák kérdésében.

Ami a szereplőket illeti, kissé furcsán különböző, kivel mennyit foglalkozik a szerző. Ettől ők is darabossá válnak, mert látjuk ugyan egy-egy pillanatban a nézőpontjukat, de aztán sokáig nem kerülnek elő. Pedig kifejezetten érdekes karakterekről van szó, bár egyikőjük sem volt számomra szimpatikus. Érdekes, hogy bár egyik szereplő sem nyert meg magának, egyikkel sem tudtam azonosulni, és meglehetősen távolságtartó is voltam velük, mégis érdekeltek. Érdekes volt a dinamikájuk, a gondolkodásuk, az események, amelyek formálták őket és persze a fejlődésük is. Úgyhogy a könyv ékes példája annak, hogy a karakterek szeretete nélkül is lehet érdekessé tenni egy történetet.

A könyv elsődleges hangsúlya a családon volt, amit rendesen ki is fejtett, ám én kissé kurtának éreztem mellé a nemzetiségi kérdéseket. Őrültem, hogy kurd szereplőkről olvashatok, de nem tudtam meg róluk sokkal többet. A becsületgyilkosság kérdésköre is megmaradt ezen a sejtelmes szinten, pedig lehetett volna ennél jóval többet rágódni rajta.

A kötet végén van egy nagy csavar, ami történetvezetés szempontjából igazán remek, de számomra nyilvánvaló volt. Nagyjából a könyv felénél tudtam, mire fut ki a cselekmény, ám ettől még tetszett. A lezárást viszont kissé összecsapottnak éreztem, főleg a korábbi bő lére eresztett kiegészítő történetek mellett. Olyan kis suta volt, hiszen nem igazán volt vége a sztorinak. Oké, egy családtörténetnél sosincs igazán vége a sztorinak, de itt nem éreztem a lezárást igazi lezárásnak.

Van még a könyvben egy elem, amire szeretnék kitérni, a minimális misztikus vonal. Az írónő beleszőtt néhány "sorszerű" elemet, amire külön fel is hívta az olvasó figyelmét, és ezt minimális hétköznapi mágiával/babonával fűszerezte. Mivel ez elsősorban a könyv hangulatának fokozását jelentette, szerintem teljesen belefért, de azért jó ha az olvasó előre tudja, erre is számíthat ebben a történetben.

Összességében tehát tetszett a könyv, Shafak szépen ír érdekes karakterekről, így nem bántam meg, hogy elolvastam. Kiemelkedő alkotásnak nem mondanám, de fogok még a szerző tollából olvasni.

Elsősorban azoknak ajánlom, akik kedvelik a több generáción átívelő családtörténeteket, és nem zavarja őket, ha ez nem egy vidám történet. Közel-keleti kultúrák iránt érdeklődők előnyben.

"A mondás szerint a kávé olyan, akár a szerelem: minél nagyobb odaadással készíted, annál finomabb."