Csendélet

Ez a kötet, csakúgy mint A könyvkötő, könyvheti elcsábulásom eredménye. Gyönyörű borító kemény kötésen, festett szélű lapok, minden, amitől egy könyv igazán szép lehet. Viszont, mivel említett párja csalódást okozott, sokáig halogattam az elolvasását.

430 lapjával viszonylag terjedelmes olvasmány, ám a már említett gyönyörű kivitelezésnek köszönhetően, mindig jó kézbe venni.

Fülszöveg:

"1944, hullanak a bombák Toszkánában, és egy borospince romjai között találkozik két idegen. Különleges estét töltenek együtt.Ulysses Temper fiatal brit katona, Evelyn Skinner hatvanas művészettörténész. Talán kém is?
Evelyn azért utazott Olaszországba, hogy festményeket mentsen meg a pusztulástól, és felidézze, milyen volt, amikor találkozott E. M. Forsterrel, és belehabarodott egy olasz szobalányba Firenzében, egy kilátással rendelkező szobában.
Ahogy Evelyn az igazságról és a szépségről beszél, Ulysses fejében szárba szökken egy gondolat, amely évtizedekre megváltoztatja életpályáját, sőt a szeretteiét is."

Be kell vallanom, hogy a könyv eleje épp olyan csalódást okozott, mint amitől féltem. Egyszerűen nem szippantott be, nem kötöttek le a szereplők, és nehezen találtam a ritmust a szövegben. A párbeszédek nincsenek jelölve, ami - eltekintve az izlandi szerzőktől - mindig zavarja a szememet. Az írói stílus pedig csapongó. Hol kifejezetten szép, már-már szépirodalmi sorok olvashatók, hol kifejezetten nyers, tényszerűen profán leírások váltakoznak benne. Ráadásul a szereplők is épp ilyen kettős érzést keltettek.

Az eleje tehát nem tetszett, kedvem támadt félre tenni a könyvet, ám makacsságom meggátolt benne. Így jutottam egyre mélyebre a szövegben, és jöttem rá, hogy ennél a kötetnél a kitratás bizony gyümölcsöző. Elkezdtem szórakoztató részeket találni a könyvben, ha úgy vesszük ráéreztem a szerző humorára, írásmódjának ritmusára. Ez pedig annyira feldobott, hogy hol kuncogtam, hol csak élveztem a már említett helyenként felbukkanó szépen megfogalmazott sorokat. Oda és vissza vagyok, mikor egy karakter fákkal beszélget, engem ezzel meg lehet venni kilóra.

"Kösz mindent, mondta a fa. Megkedveltelek.

Én is téged, mondta Cress. Megleszel?
Fa vagyok. Ezerszer csináltam már.
Mit?
Az elválást.
Komolyan?
Gondolj bele. Lomb."

Ez a történet tehát nem adja könnyen magát, meg kell küzdeni vele, ám ha ez sikerül, akkor egy kifejezetten kellemes olvasási élményt ad. Na, de miről is? Nos, kifejezett cselekmény nincs, mivel ez épp az, amit a cím is sugall, egy csendélet, a létezés pillanatainak gyűjteménye. Lényegében egy családtörténet egy nem épp hagyományos családról, amelynek tagjait nem a vér köti össze. Az olvasó bepillanthat a szereplők életébe, nyomon követheti a változásokat, a felnövést, a kapcsolatok alakulását, és az új szereplők fel- és eltűnését. Szóval nincs itt semmi eget rengető, valahogy mégis olvasmányos (ha az ember rákapott az ízére) és szórakoztató (ha rákapott a humorára is).

A karakterek, bár első ránézésre nagyon furcsának tűnnek, és van jó néhány megkérdőjelezhető döntésük vagy nem épp hízelgő tulajdonásguk, valahol szerethetőek. Van aki jobban, mint Cress és Ulysses, és van aki kevésbé, ám mindegyiknek lehet drukkolni, hogy jó fordulatot vegyen az életük, és megtalálják a boldogságot. Illetve van benne egy papagáj, aki mindig feldobja a beszélgetéseket.

"Lehet, hogy ő Shakespeare, mondta Petrus. 

Hogy mi van?, így Ulysses.
Lehet. Hogy. Ő. Shakespeare, mutatott Petrus Claude-ra.
Hogy ez a papagáj?, így Cress. A valaha élt legnagyobb drámaíró?
Petrus vállat vont. Nem állítom, de…
Vigyetek, mondta Claude.
A madár felé fordultak mindhárman. Claude féloldalasan hevert egy párnán, egy hosszú szárnytollat – mint egy írótollat – irányozva rájuk. Vigyetek, mondta úgy, mint akit ez megillet."

Cselekményről tehát nem érdemes szólni, mert azt az idő múlása és a világ eseményei diktálják. A szereplőkről sem szeretnék több szót ejteni, mivel meg kell őket ismerni pár száz oldal alatt, hogy érdekessé és érthetővé váljanak, és amúgy is szépen fejlődnek az évek alatt. Inkább néhány olyan dologra térnék ki, ami olvasás szempontjából érdekes lehet.

Ez egy lassú könyv, nem pörög, inkább csak döcög, mivel 430 oldal alatt 1901-től 1979-ig jutunk benne, no de nem időrendben, hanem ugrálgatva előre és kissé hátra is. Aki nem kedveli az ilyen ugrásokat, annak megjegyzem, hogy minden fejezet elején jelölve van, épp melyik évben járunk, és csupán a könyv eleje és legvége ad nagyobb időbeli változást, a közepe szépen megfontoltan halad évtizedről évtizedre.

A történet tele van utalásokkal több művészeti irányból. Egyrészt Evelyn művészettörténész, így a képzőművészet nagy szerepet kap a kötetben. Másrészt írói körökben is megfordul, így nem csupán egy-egy festő, hanem egy-egy író is fel-feltűnik a lapokon. Harmadrészt a már említett papagáj többnyire Shakespeare műveket szaval. Ezt megfejelik az egyik karakter kifogyhatatlan tényei, aki mindig racionális ismeretekkel fűszerezi a beszélgetéseket. Az idő haladtával pedig előkerül a zene, ami változik az évtizedek során, illetve a filmművészet is. Több klasszikusnak számító filmet említenek a könyvben.

"Nyomot hagytunk a barlang falán vagy a papírlapon. Hogy megmutassuk, kik vagyunk, megosszuk a világlátásunkat, az életet, amire lettünk."

A könyv másik hangsúlyos eleme, ami a már említett művészetti utalásokkal kart karba öltve végighalad a történeten, a város, Firenze leírása. Valószínűleg a csevegő kedvű fák mellett ez az olasz hangulat volt az, ami beszippantott. Az olvasónak egyszerűen kedve támad elutazni, és kiülni egy napsütötte térre megenni egy igazi olasz tésztát. Én erre az olaszországi hangulatra pedig mindig vevő vagyok. Persze megjelenik a könyvben London is, illetve még néhány másik település, de nyomába sem érnek Firenzének, ahol a történet nagy része játszódik.

Mivel ez egy családtörténet és a szereplők szinte teljes életét magába foglalja, a kapcsolatok közül külön kiemelt helyet foglal el a szerelem. Már-már nevezhetnénk romantikusnak is ezt a könyvet. Akad itt minden az első szerelemtől, a viszonzatlan szerelmen át az öröknek mondható érzésekig. Csakhogy a szerző itt sem ragaszkodott a megszokott elvárásokhoz, így néhány kapcsolat épp olyan emberien esendő, mint a szereplői, bemutat több azonos nemű kapcsolatot, és a már említett kettős nyelvezet miatt helyenként kifejezetten nyers leírások vannak a szerelmi légyottokról. A költői romantikát így mindig megtöri egy kis testiség.

Ez a könyv tehát épp olyan, mint a címe, egy csendélet, amit tarthat valaki unalmasnak és érdektelennek, vagy megpróbálhatjuk megérteni, mögé látni, és akkor kibontakozik egy történet. Na, nem valami fennkölt vagy csavaros, csak egy hétköznapi, ám mégis különleges kalad néhány hétköznapi, ám mégis különleges ember életébe bepillantva. Nagyon örülök, hogy a kezdeti nehézségek ellenére nem adtam fel az olvasást, mert összességében egy remek élményt adott.

Kísérletező kedvű és kitartó olvasóknak ajánlom. Azoknak, akik hajlandóak megküzdeni a szöveggel, akik megelégszenek az élet apró örömeinek leírásával, és nem várnak se megszokottat, se nagyszabásút. Olasz hangulat szerelmesei előnyben. Aki viszont cselekményt akar és könnyen skatulyázható szereplőket, keressen egy másik, mozgalmasabb könyvet.

"Változatlanok e tárgyak formái és funkciói. Rögzültek, érdektelenné váltak a megszokás világában, adottnak tekintjük őket. Pedig ezek a formák hatalmat hordoznak: Folytonosság. Emlékezet. Család."