A borító ezúttal is egyszerű, ám rendkívül mutatós. 128 lapjával kifejezetten rövid kötet, főleg ha azt is figyelembe vesszük, hogy kilenc darab novellát tartalmaz. Ó, igen, ez egy novelláskötet.
Fülszöveg önkényesen kicsit megkurtítva:
"Marie Aubert novelláskötetének történetei olyan emberekről szólnak, akik kitörni készülnek: barátságból, házasságból és más kapcsolatokból – szereplői a társas magány elől menekülnének. Mindannyian olyasmit csinálnak, amit szégyellnek, miközben ragaszkodnak az elképzeléshez, hogy valami nagyobb jó érdekében cselekszenek.
A norvég szerző kilenc történetében egy hajszál választja el egymástól a vágyakozást és a szégyentelenséget a bűntől."
Marie Aubert néhány dologban kétségtelenül kiváló. Kiválóan tudja bemutatni a mai társas problémákat, ehhez kiválóan tud erőteljes atmoszférájú szöveget írni, és kiváló érzékkel alkot unszimpatikus karaktereket. Szóval minden felvetett kérdés jogos, a mód, ahogy felveti őket hatásos, és a szereplők, akikkel bemutatja, mind nagyon emberiek. Igen, itt jön a képbe az a bizonyos de.
De a felvetett kérdéseket nem fejti ki igazán. Már a másik könyvénél is megjegyeztem, hogy csak a felszínt kapargatja, a többit pedig rábízza az olvasó gondolataira. Ez egy novellánál azonban nem épp okos húzás.
Minden egyes történetnél azt éreztem, hogy épp csak most kezdődött el, épp csak felvázolta a konfliktust, és már vége is volt mindenféle megoldás vagy feloldozás nélkül. Ezért olyan olvasni ezt a könyvet, mintha egy író fejében csapongana az olvasó. Itt egy jó ötlet, egy jó felvetés, jaj, de várjunk, inkább ugorjuk át erre, mert ez a kérdés is izgalmas, de hagyjuk is, van egy jobb ötletem... Semmi sincs kifejtve rendesen. Értem én, hogy ez egy szerzői döntés, de rettentően zavaró, főleg novellák esetében. Ráadásul minden egyes novella felvetett egy olyan témát, amelyet igen is jó lett volna rendesen kifejteni, boncolgatni, és ha nem is teljesen lezárni, de valamiféle feloldozást adni neki.
Nem szeretném mind a kilenc novellát kielemezni, inkább csak kiemelnék néhányat, ami valamiért számomra érdekesebb vagy maradandóbb volt.
Carla
A témafelvetés rendkívül okos volt. A novella központjában az örökbefogadás áll, ami önmagában megérdemelne még több figyelmet. A szerző azonban csavart rajta egyet, és ahelyett, hogy egy nő vagy egy pár nézőpontjából látnánk az eseményeket, egy férfi nézőpontjából írta meg. Rendkívül izgalmas téma, rendkívül izgalmas nézőpont. Ráadásul itt még nem volt annyira zavaró a befejezetlensége, mivel épp elég utalást tett rá a szerző, hogy az olvasó magától kitalálja, merre halad tovább a szereplők sorsa.
Szégyelld magad
Ez a novella úgy befejezetlen, hogy nincs eleje. Kifejezetten zavaró volt olvasni, ezért maradt meg a fejemben. A zavart az okozta, hogy a történetben mindenki, de tényleg mindenki tisztában van vele, mit tett a főhős, amiért szégyellnie kellene magát, csak épp ezt nem kötik az olvasó orrára. Vannak esetek, amikor jó az elhallgatás, működik a ködösítés, de itt egyszerűen csak bosszantó volt. Nem lehetett megérteni a főhőst, hiszen nem kaptunk támpontot, hogy megértsük. Mondjuk a szerző nagy valószínűséggel sosem akarja, hogy teljes mértékben megértsük a karaktereit, azt pedig főleg nem szeretné, ha még kedvelnénk is őket.
A báty
Egy újabb olyan témát vetett fel ez a történet, amiről többet kellene beszélni. Talán ez volt a legkerekebb novella ebben a kötetben, mert bár akadtak benne elhallgatások, kapott lezárást. Ráadásul ezzel a karakterrel végre fenntartások nélkül lehetett együttérezni. A hiba - mert minden novellában van egy hiba vagy egy rossz döntés - elkövetésekor gyerek volt még, így nem lehet teljes mértékben felelősségre vonni. Ez a gyerekszemszög pedig épp annyira volt izgalmas, mint az első kiemelt novellában a férfiszemszög. Szokatlan, ám kiváló választás ehhez a nehéz témához.
Bocsánat, bocsánat, bocsánat
Ez a novella a tökéletes példa arra, miért érzem a szerző munkáit befejezetlennek. Felvet egy témát, megtörténik a már említett hiba, és aztán hagyja az olvasót lógva. Itt éreztem a leginkább, hogy ezt még görgetni kellene tovább, mert nem itt van a vége, akár így alakulnak a dolgok, akár úgy. Ez nem a konfliktus kicsúcsosodása volt, hanem a konfliktus kezdete. Pedig az ötlet megint jó, a tálalása nagyon norvég, csak le kellett volna valahogy zárni.
Nagyon klassz lány
Ez a történet foglalja össze a legjobban a szerző munkásságát. Vegyünk egy ütni való főhősnőt, vegyünk egy sajnos nagyon is szokványos párkapcsolati felállást, adjunk hozzá egy csipet erőszakot (amit a főhős tett az bizony az erőszak egyik válfaja), és aztán hagyjuk az egészet, jöhet a következő novella. Rettentően felbosszantott ez a történet. Egyrészt dühös voltam a főhősre, másrészt dühös voltam a szerzőre, amiért nem tudtam elengedni ezt a dühöt a novella végén. Ez pedig két dolgot mutat. Egyrészt Aubert szavai célba találnak, másrészt nem jó olvasni a történeteit, mégsem tudom nem olvasni őket.
Összességében tehát a szerző nem hazudtolta meg magát. Erőteljes hangulatokat keltett ezekben a rövidke történetekben, fontos témákat hozott fel, amelyekről többet kellene olvasni, beszélni, és képes volt megvonni az olvasóktól a feloldozást. Könnyen felismerhető írói hangja van, és bár nem mondom, hogy élvezem a történeteket, amelyeket elmesél, de kétségtelenül hatásosak és érdekelnek.
Azoknak ajánlom, akik nem várnak kielégítő befejezéseket, akik szívesen olvasnak az emberek hétköznapi gyarlóságairól, és nem zavarja őket egy-egy nehezebb téma, mint a válás, örökbefogadás vagy gyászfeldolgozás. Azonban, ha valakinek elvárás a kötődés a szereplőkkel, és nem szívesen olvas unszimpatikus emberekről, illetve még azt is elvárja, hogy egy novellának legyen kielégítő befejezése, akkor valószínűleg rossz helyen jár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése