496 lapjával megszokott vastagságú olvasmány.
Fülszöveg:
"Már ötödik napja tart az IOV, és a címvédő piros csapat még mindig versenyben van, méghozzá nem is akárhogy, a résztvevők és szervezők is őket tartják az egyik legesélyesebbnek a győzelemre.Általában olvasás után pár napon belül értékelni szoktam a könyveket, most viszont közbe jött egy utazás, így három hét késésben vagyok. Ezért az élmény nem olyan friss, és rá kellett jönnöm, hogy utólag kicsit összefolynak a kötetek. Ha ugyanis erre a könyvre gondolok, a hangulat az, ami megvan, ám az, hogy pontosan milyen feladat volt és mikor, azon el kell töprengenem. Ez pedig azt mutatja, hogy átvezető könyvnek teljesen rendben volt, de nem adott kiemelkedő élményt.
Az otthoniak azonban továbbra is kétkednek, számukra az idei Szirtes-csapat mindörökre megbélyegzett társaság marad, akiknek az IOV részvétele és eredménye sem változtatja meg a negatív megítélésüket.
Kocsis igazgató próbál tenni ez ellen, és mindent bevetve igyekszik megkedveltetni a négy versenyzőt a szirtesesekkel, miközben a Hortobágyon egyre kiélezettebb a verseny, Sára, Rajmund, Vivi és Dominik pedig az események sodrásában szép lassan rádöbbennek, hogy nemcsak sorstársakra, de barátokra is találtak. Sőt, talán még annál is többre…"
A cselekmény és a verseny ott folytatódik, ahol az előző könyv végén megszakadt, és igazából nem hozott semmi váratlant. Sikerült még azt is tisztázni, miért megy folyton feladatra a főhős, ami egyébként írói szempontból jó húzás volt, lendítette előre a cselekményt.
A karaktereket picikét jobban meg lehetett ismerni, ami szintén dicséretes. Dominik is kapott egy kis teret (no nem sokat, de már ez is valami), aminek nagyon örültem. A csapatok kiesésével pedig végre néhányan nevet és arcot kaptak ebből a színkavalkádból. Eddig csupán a főhősökkel jóban lévő pár ember vált személlyé, míg a többi színkód alapján létezett. Most viszont egyre többen kaptak nevet, egy-egy mondatnyi megszólalást vagy bármilyen új tulajdonságot a melegítőjük színe mellé. Erre pedig szükség volt, mert itt elvileg sok a diák, az olvasó mégis csak egy tucatot lát közülük, a többi egyszerűen beolvadt a környezetbe.
Megengedek magamnak egy gonosz megjegyzést: alig várom, hogy Panna kiessen. Nem szoktam átugrani oldalakat, bekezdéseket, de esetében szemrebbenés és bűntudat nélkül megtettem. Értem én, hogy a szómenése az egyik visszatérő poén, de nekem durván sok, így amint Panna feltűnt, lapoztam kettőt a könyvben.
No, de kanyarodjunk vissza főhősökre. Ez a rész a kapcsolatuk alakulásáról, a kezdeti szimpátia elmélyüléséről és a románcról szólt. Kellemes tempóban, aranyosan alakulnak a dolgok. Rajmund és a balhés jelzője még mindig nincsenek összhangban, de ebben a részben ez annyira nem is volt érdekes. A bimbózó románc sikeresen elterelte a figyelmet. Azért az utolsó kötetre remélek némi konklúziót az ügyben.
Sára közel járt, hogy Panna sorsára jusson, mert már nagyon, de tényleg nagyon unom a belső monológjait a tánccsoportjáról. Mintha a szerző ötven oldalanként kényszert érezne, hogy megint az olvasó szájába rágja a nagy tanulságot. Pedig egyébként egy szerethető karakter, de ezek a megnyilvánulásai, és hogy túl jó mindenben, amit kipróbál, rontják az olvasói szimpátiát.
Az internetes kommentháború még mindig szórakoztató. Ráadásul akadt némi fejlődés a trollokat illetően, és bár rezeg a léc, az igazgató is inkább szórakoztató volt, mint idegesítő.
Összességében tehát, ha visszagondolok erre a kötetre, a kellemes olvasási élmény jut eszembe. Valamiért nagyon kikapcsolnak Leiner Laura könyvei, főleg ha néhány nehéz témájú könyv után veszem kézbe, vagy épp meg vagyok fázva, mint ahogy ennél a kötetnél történt.
Bátran ajánlom mindenkinek, aki az előző részt olvasta. Illetve, aki még nem vágott bele a sorozatba, de szeretne egy könnyed, ifjúsági regényt hazai helyszínen egy csipet internetes gonoszkodással fűszerezve, kezdjen bele nyugodtan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése