A borító tetszetős, ám nem kiemelkedő, és 424 lapjával kifejezetten terjedelmes olvasmány.
Fülszöveg:
"Vajon hogyan fér meg egymás mellett a testi és lelki terrort átélő japán iskoláslány, az írói válsággal küzdő Ruth, a buddhista apáca és a mosómedve-támadást túlélő macska története? Hogyan változtatja meg a szereplők életét mindaz, ami a múlt ködéből felbukkan? Mit tehet gyötrődő rokonai lelkéért halála előtt a vén Dzsiko? Vajon mit jelent az időben létezés és hogyan segíthet a buddhizmus vagy a modern fizika, esetleg egy kamaszlány kegyetlen naplója ennek megértésében?
Ruth Ozeki ezekre a kérdésekre keresi a választ. Ő maga amerikai apa és japán anya gyermekeként született. 2010 óta zen buddhista pap. Ha mindezek után az olvasó azt gondolja, hogy a névazonosság nem véletlen, akkor egy időre érdemes a könyv visszatérő motívumát felidézni: a kettő „nem ugyanaz, de nem is más”."
Nem emlékszem ugyan, milyen kontextusban került elém ez a könyv először, ám az biztos, hogy a japán vonal és a több szálon futó történet vonzott benne. Illetve a Booker-díjra jelölés miatt feltételeztem, hogy szépen van megírva. Ezen előzetes elvárásaimat teljesítette is, bár okozott némi meglepetést.
Nem szeretnék sokat írni a cselekményről, azt jobb, ha az olvasó maga fedezi fel, ám a koncepcióról muszáj elárulnom néhány dolgot. Szóval, ha valaki mindenféle előzetes tudás nélkül olvasná el ezt a könyvet, ugorja át a következő néhány bekezdést.
A könyv két szálon, két ídősíkon fut, amibe egy harmadik szál (és idősík) helyenként bekapcsolódik. Az idő azonban viszonyítás kérdése, így nem csupán a főhősnő az, aki nem érzi az időbeli távolságokat, hanem helyenként az olvasó sem. Ez egyértelműen szándékos és egyáltalán nem zavaró. A két szál ugyanis elkülönül fejezetről fejezetre, és mindig jelezve van, épp kit követünk. Az egyes fejezetek is tagolva vannak, ami kényelmesebbé teszi az olvasási tempót.
"Néha, amikor a múltról mesélt, könnyes lett a szeme a sok emléktől, de ezek nem igazi könnyek voltak. Dzsiko nem sírt. Csak az emlékek szivárogtak belőle."
Az alap koncepció - ezzel nem árulok el sokat, hiszen a kötet legelején kiderül -, a tengerben megtalált napló, zseniális. Egyébként is kedvelem a napló- és levélregényeket, itt pedig aztán minden van a palackposta romantikus extrájával. A "nyomozás" a napló írója után pedig kifejezetten izgalmasnak hatott. Külön tetszett, hogy a szerző jól átgondolta, ki tudja elolvasni az egyes lapokat és miért. Kellett például valaki, aki olvas franciául és valaki, aki érti a második világháború idején íródott kanjikat. Ráadásul az egész könyv olyan, mintha a főhős munkája lenne (névazonosság után szabadon), így még hitelesebbnek tűnik a történet és még jobbak a lábjegyzetek. Igaz, helyenként nem mindig értettem, miért épp ezt vagy azt "hagyta meg" az eredeti japán szövegből, de élveztem a játékot. Bár, a latinbetűs átiratokhoz nem a hivatalos romajit használta a szerző vagy a fordító.
Nekem tehát kifejezetten tetszett a kötet felépítése és az ötlet. A szereplőkkel is elvoltam, bár a macskát leszámítva talán csak Haruki 1 volt szimpatikus. A két főhősnőt nem kedveltem, döntéseikkel pedig nem mindig tudtam mit kezdeni, de elfogadtam őket, és szomorúan, de rendületlenül olvastam azok következményeit. A történet ugyanis nagyon sok kifejezetten nehéz témát vet fel. Van itt minden az öngyilkosságtól az iskolai zaklatáson át az egzisztenciális válságig. A szereplők nem igazán értik egymást, nem is tudnak egymással kommunikálni, ami egyébként bosszantó, és nem kérnek segítséget, ami pedig szomorú. Ezért többnyire dagonyáznak a problémákban, és tovább ásnak abban a bizonyos gödörben. A könyv buddhizmus ide vagy oda (de erről majd később) nem fest épp felemelő képet az emberiségről. Sőt, Japánról sem épp a menő, modern, csinos dolgokat mutatja meg, hanem a lehangoló, szürke, szegény és kilátástalan oldalát. Itt-ott pedig megfejeli mindezt egy adag háborús bűnnel. Meglehetősen depresszív koktél, de azért beosztva fogyasztható.
"A macskát felbosszantotta, hogy Ruth nyugtalan és nem rá figyel, le is ugrott Ruth öléből. Nem szerette, ha Ruth bekapcsolta a számítógépet és ujjait gépelésre, egerezésre, nem pedig az ő fejének vakargatására használta. Ezt ő két tökéletesen jó kéz elherdálásának tekintette…"
A könyvnek van egy filozófikus oldala, amelyet a kötet végi jegyzetek és a felhasznált irodalom jegyzéke erősítenek. Akad itt minden a buddhista tanoktól a francia szépirodalmon át az elméleti fizikáig. Ha az olvasó nyitott az ilyesmire, akkor kellemes kiegészítést nyújtanak. Ám, ha valaki szeretne a cselekménynél maradni, lehetnek zavaróak. Én többnyire elvoltam velük, az apácák életmódját és a tradicionális buddhista temetést kifejezetten érdekesnek találtam, az elméleti fizika viszont már soknak tűnt. Jobb lett volna, ha megmarad a történet a spirituális vonalon, de értem én, hogy racionalista olvasóknak akart kedveskedni vele. Apropó racionalizmus, a könyv vége átcsusszan mágikus realizmusba, ami egyrészt megtöri a kötet eleji valósághűség érzetét, másrészt viszont az említett filozófikus gondolatokhoz tökéletesen passzol.
A történet lezárása szerintem senkinek sem okoz meglepetést, én legalábbis számítottam rá. Egyszerre oldja a feszültséget, és bízza az olvasóra a nyitva maradt kérdések továbbgondolását. Ez a befejezetlenség illik a történethez, viszont nem biztos, hogy minden olvasó számára kielégítő.
Összességében ez egy meglehetősen sötét hangulatú, töprengős könyv egy remek ötlet köré felépítve. Örülök, hogy felfigyeltem rá. Aki szereti, ha nehéz kérdéseken rágódhat, nem fog csalódni. Levélregények kedvelői, és Japán iránt érdeklődők előnyben. Aki viszont nem nyitott az elméleti kérdések boncolgatására, jobban szereti, ha egyenes válaszokat kap, vagy csak nehezen viseli az emberiség sötét oldalát, óvatosan vegye kézbe ezt a könyvet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése