Az

A friss filmadaptáció kellő motivációt nyújtott, hogy újra King könyvet vegyek a kezembe. Nos, nem biztos, hogy jó ötlet volt.

Olvasóim valószínűleg meg fognak kövezni, de azt hiszem, King nem az én világom. Hiába talál ki remek történeteket (rengeteg könyve filmadaptációját láttam már), valami nekem hiányzik. Valami, ami elvarázsolna, valami, amitől az állam a padlón landolna, hogy én is úgy gondolhassam, tényleg király.

No, de elég az általánosításból, lássuk milyen Az.

Két kötetről, összesen 1400 oldalról van szó, így nem egy könnyed délutáni olvasmány. Borító tekintetében nekem a legújabb léggömbös tetszik, ám én a mellékelt képen látható változatot kaparintottam meg.

Fülszöveg:

"Heten ​voltak, gyerekek – mind a heten a másság számkivetettjei: Bill, a bandavezér, mert dadogott; Ben, akit kövérsége miatt csúfoltak; Richie, aki mindig előbb jártatta a száját, és csak azután gondolkodott; Stan, akit zsidósága miatt közösítettek ki a többiek; Mike, akit a bőre színe miatt; Eddie, aki félt, szorongott, és persze súlyos asztmás volt, és végül az egyetlen lány, Beverly, aki csak szegény volt, rossz ruhákban járt, és akit az apja ütött-vert, testileg-lelkileg terrorizált. Ők jöttek össze, kötöttek életre-halálra szóló barátságot és vérszövetséget, ami oly nagy erőt adott nekik, hogy még a város életét pokollá tevő, huszonhét évenként feltámadó, gyermekekkel táplálkozó, ezerarcú szörnnyel is szembe mertek szállni odalenn, a város alatti kiismerhetetlen csatornarendszer labirintusában. Meg is sebesítik Az-t, majd felnőttként, drámaian megfogyatkozva újból visszatérnek, hogy gyermekkorukban tett fogadalmukat megtartsák, s ha lehet, egyszer s mindenkorra végezzenek vele – hogy a megmaradt és az eljövendő gyerekeket soha, de soha ne tarthassa többé rettegésben Az."

Szeretem a hosszú könyveket, szeretem a részletes leírásokat, de egek, ez a könyv rémesen túl van írva. Tele van érdektelen kitérőkkel és értem én, hogy a szereplők jellemzéséhez szükség van egy hosszabb karakterbemutatásra, de miért kell megtenni ezt minden egyes felbukkanó alakkal? Mármint kit érdekel, hogy a postás öregapjának köszvénye volt és hat évesen kapott egy kiskutyát, mikor az összes szerepe az, hogy elregéljen egy töltelék gyilkosságot... Ó, igen, töltelék gyilkosság, abból megint akad jó néhány, amelyek ráadásul ötven, száz vagy kétszáz évvel korábban történtek és csak azért töltenek meg vagy 500 oldalt, hogy mindenkinek világos legyen Az gonosz, Az csúnya és Az öreg. Nos, köszönöm, ezt elsőre is felfogtam...

Szóval nagyon sok a kitérő - konkrétan az anekdota - ami körbefonja az elsődleges cselekményt, a hét kiskölyök ádáz csatáját. Ez a cselekmény ráadásul két idősíkon zajlik, a múltban, mikor a kölykök valóban kölykök és pár évtizeddel később, mikor a kölykök már csak lélekben kölykök. A kettősség pedig jót tett a történetnek, fokozatos feszültséget keltve, ahogy mindig csak egy kis szeletet kapott az olvasó a harcból. (Ettől persze a sok anekdota sallang még idegesítőbbé vált.)

Az első kötetnél úgy gondoltam, King jó a gyermekábrázolásban. Tetszett, hogy a kölykök valóban kölykök voltak, úgy viselkedtek, beszéltek, ahogy a koruknak megfelelt. Ez azonban később megváltozott és ott csuktam be felháborodottan a könyvet, de erről majd később.

Még az is tetszett, hogy itt van Az, az alakváltó rémség, aki hol bohóc, hol vérfarkas, hol egy léggömb, mégsem ő követi el a legrémesebb dolgokat - bár kétségtelenül benne van a fehér kesztyűje a dologban - hanem az egyszerű emberek. Az író ebben tényleg jó, az emberi gonoszság bemutatása csillagos ötös, főleg hogy mindig belemászik kicsit a gonosz szereplő fejébe, így ebből a szögből pedig nem is tűnik olyan gonosznak az, amit csinál. A gyerekek csatározása ezért főleg érdekes és izgalmas volt.

Apropó gyerekek, egy gyors jellemzést megérnek. Bill, a tipikus hős, Mike az ész, Eddie a szerethető figura, Richie a mókás - bár jelzem, nekem az agyamra ment, annyira idegesítettek a hangjai - Ben a cserebogár, Stan a felejtős és Beverly a vagány de egyben bosszantó csaj. Volt, akit felnőttként kedveltem jobban, volt akit gyerekként. A barátságuk pedig szívmelengető volt egészen addig a pontig, addig amikor... de erről majd később.

Szóval anekdoták és érdekes cselekménydarabkák váltották egymást, miközben Az a rejtélyes rémből lassan nevetséges figurává alakult. A felnőtt Bennel folytatott párbeszéde számomra annyira komikus volt, hogy itt veszítettem el minden komolyságomat irányába. Ezt pedig tovább mélyítette az "űrhajó" meg az összes többi marhaság, ami a fináléban előkerült.

Igen, ebből következik, hogy nem tetszett a könyv vége. Mit nem tetszett, szabályosan utáltam. A második kötet második felére végre kezdtek összeérni a szálak, végre felpörgött a cselekmény, végre izgalmassá vált kicsit, erre jött a végső nagy csata és tönkre vágta mindezt.

Kisebb dühkitörés és kisebb spoilerek előfordulhatnak.

Az még hagyján, hogy Az, a rettegett Az a végére a legklisésebb ízeltlábú formáját öntötte, az is hagyján, hogy Audra és Tom hiába lettek beharangozva, két fűszálat sem tettek hozzá a lezáráshoz, de a Teknősbékát nem tudom lenyelni. Ennek az egésznek így semmi értelme nem volt. A Chüd szertartása egy merő katyvasz volt és eltüntette Az minden korábbi báját. (Miért nem maradhatott meg bohócnak? Miért?) Mindezt azonban tudtam kezelni egy sajnálatos vállrándítással kísért sóhajjal. De, de, azt a csapatépítést, amit a sötétben csináltak már nem! Tizenkét évesek az ég szerelmére! Felnőtteknél is klisés és gyenge a békülős szex, de gyerekeknél? A könyv nálam ezen a ponton mélyebbre ásta magát, mint ahonnan Az jött. Itt éreztem úgy, hogy kár volt kézbe venni, főleg ennyi időt és energiát elpazarolni rá.

Dühöngés és spoiler vége.

Összességében sajnos azt kell mondanom, hogy nem tetszett a könyv. Voltak benne jó részek, helyenként izgalmas részek és ha levesszük a sok felesleges sallangot, akkor akár jó is kisülhetett volna belőle. Ez azonban elmaradt és helyette az olvasó kapott egy hajmeresztő Chüd szertartást, ami nem a horrorfaktortól állította fel a pihéket a tarkómon, hanem a dühtől.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik nagyon szerezik az írót, ők biztosan megszokták már az őrültségeit.