Csodabogár

Még mindig nagyon kedvelem Sarah Andersen munkáit, így mikor megtudtam, hogy jön tőle a negyedik képregény, azonnal meg is rendeltem.

A borítón ezúttal a sárga szín dominál, és az utolsó oldalon van néhány ajándék matrica. Ezek épp olyan cukik, hogy szinte vétek felhasználni őket, szóval jól meg kell fontolni a nagy kérdést: Ragasztani vagy nem ragasztani?

Ezúttal is 112 oldalas lett a kötet hozva a megszokott terjedelmet.

Fülszöveg:

"Random pózok! Furcsa hangok! Kattanj és függj rá megszállottan a legfrissebb őrületre! Egyébként is, kit érdekel a való világ, amikor akár egész álló nap helyszínelős krimisorozatokról és természetfölötti lényekről cseveghetsz?

Csatlakozz Sarah-hoz és a kisállataihoz ebben a kötetben, ahol a felnőtté válás tipikus problémáitól egészen a démonidézésig juthattok. Csodabogárként csodaszép az élet."

Első ránézésre ez a kötet is épp olyan, mint az előző három. Tele van humoros, kedves képkockákkal, amelyekkel az olvasó azonosulni tud. Gyorsan be is lehet falni a könyvet. Csakhogy, mikor befejeztem az egyébként kacarászva lapozását, és minden cicás képkockát odadugtam San Diego orra alá, hatalmába kerített egy kis hiányérzet. Úgy éreztem, valami hiányzik, ami az előző részekben megvolt, meghatározni, hogy mi is ez a dolog azonban nem olyan egyszerű. Szóval most gondolatok és érzések következnek, hátha a bejegyzés végére tisztázom magammal, mi az, amit hiányoltam.

Az első dolog, ami eszembe jut, az az egyes képkockák ismerőssége. Talán nem kellene a művésznőt minden lehetséges internetes felületen követnem... Csakhogy emlékszem rá, hogy a Macskapásztorban is volt néhány oldal, amit korábban már láttam, és ez nem rontotta az olvasási élményt.

Azt sem gondolnám, hogy ne éreznék ugyanolyan hasonlóságot a lerajzolt helyzetekkel. Főleg, hogy már nálam is figyel egy fekete macska, ahogy a mellékelt kép is mutatja. Szóval ezúttal is megvolt a rácsodálkozás, hogy jé, ez rólam szól. Azonban akadt bőven olyan oldal, ahol ez elmaradt, mert minden furcsaságom ellénére, azért misztikus lény nem vagyok. (Pedig a karácsonyfák iránti lelkesedésem rezonált a molyember örömével...)

Élmény szempontjából tehát megkaptam, amit vártam, így hiányérzetem máshol, a kritikus énem jegyzeteiben keresendő tovább.

Míg a korábbi köteteknél egyértelmű volt a téma, vagy épp témák, amelyek köré szerveződött az adott könyv, ezt a részt most nem éreztem ilyen alaposan átgondoltnak. Volt itt minden a már említett lényektől, a macskatartás és művészlét kihívásain át a karanténig. Azt pedig, hogy a főhős egy csodabogár nem éreztem összetartó erőnek, hiszen ezt már eddig is tudta minden olvasó. Nekem tehát nem teljesen állt össze, hogy miért épp ezek a képsorok és miért ebben a sorrendben kerültek bele ebbe a kötetbe. Ráadásul ezt az összeszedetlenséget éreztem abban is, hogy hiányoztak a szerző megjegyzései. Semmi háttérinfó, semmi kiegészítés, csak a képsorok, amelyek bár önmagukban is teljes egészek, kötet formájában azonban többet is adhattak volna.

Összességében tehát tetszett ez a kötet is, jól szórakoztam a képsorokon, ám a többi részhez képest kicsit összeszedetlennek, amolyan csodabogárnak éreztem ezt a könyvet. Nem tudom, hogy ez mennyire volt szándékos, ám bennem, visszatérő olvasóban egy kis hiányt keltett.

Ettől függetlenül bátran ajánlom a könyvet mindenkinek, aki kedveli a művész munkáit. Aki pedig még nem ismerné, sürgősen pótolja, akár ezzel a kötettel is, mert kezdő olvasmánynak még jobb élmény lehet.