A suttogó ajtón túl

T. J. Klune meglehetősen népszerű író, én legalábbis többször találkoztam a nevével különféle helyeken. Úgy hivatkoznak rá, mint kedves, aranyos történetek megalkotójára, így eldöntöttem, adok neki egy esélyt. Aztán a könyvtárban szembe jött ez a kötet, ránéztem a gyönyörű borítóra, és nem volt kérdés, hogy jön haza velem.

434 lapjával viszonylag terjedelmes olvasmány.

Fülszöveg:

"Wallace ​Price éppen a saját temetésén vesz részt, nagyon furcsán érzi magát, és amikor találkozik a kaszással, gyanítani kezdi, hogy valóban meghalt. De ahelyett, hogy egyenesen a túlvilágra vezetnék, egy különös teaházban találja magát, a hegyek között. A tulajdonosa egy Hugo nevű férfi, aki teával és süteménnyel várja az élőket, valamint révészként szolgálja a lelkeket, hogy megkönnyítse számukra az átkelést.

A sikeres és céltudatos ügyvéd azonban nem akarja feladni addigi életét, mindenáron vissza akar térni megszokott világába, csakhogy nem hagyhatja el a teaházat. Szerencsére annak furcsa és titokzatos lakói támogatást nyújtanak neki, hogy elfogadja a helyzetét, és felfedezzen olyan dolgokat, amik addig ismeretlenek voltak a számára. Aztán, amikor eljön a teázóba a menedzser, és egy hetet ad neki a túlvilágra való átkelés előtt, Wallace megpróbálja bepótolni mindazt, ami kimaradt az életéből."

Halál témája ide vagy oda, még karácsony előtt elkezdtem olvasni. Egyrészt a borítón látható szarvas nagyon kíváncsivá tett, másrészt úgy hallottam, ez egy humoros és kedves könyv, így nem aggódtam az ünnepi hangulatom miatt.

A történet nyitánya remek és valóban humoros. Amerikai szerző ellenére angol humora van a könyvnek, ami egy vérszegény Terry Pratchett könyvre emlékeztetett. (Azért vérszegény, mert Pratchett hajlamos túltolni mindent, itt viszont kimérten vannak adagolva az abszurd poénok.) Ígéretesen indult tehát a kapcsolatom ezzel a történettel. Bizony, itt jön az a bizonyos de.

A rajongók valószínűleg meg fognak kövezni, de ez a könyv rettentően vontatott és nagyon unalmas. Amint a főhős megérkezik a teázóba, úgy vánszorog az idő és a cselekmény, mint egy remumás, döglött csiga. Egyszerűen nem kötött le. A szereplők beszélgettek és beszélgettek és néha ittak egy teát, és aztán tovább beszélgettek. Félreértés ne essék, nincs bajom a kommunikáción alapuló könyvekkel, az sem szokott zavarni, ha nincs kimondott cselekmény, ha érdekes az, amit mondani akar. Csakhogy itt egyáltalán nem volt érdekes az, amiről beszélgettek. Ugyanazok a mondatok ismétlődtek újra és újra, és egyáltalán nem éreztem, hogy haladnánk bármerre is.

Néhol ugyan megtörte ezt a fásultságot egy-egy mellékszereplő felbukkanása, de aztán ismét ugyanazon a szellemcsonton rágódtunk. Értem én, hogy ez egy gyászfeldolgozó könyv, amihez pedig idő kell, de ez már túlzás. Főleg, hogy egy komolytalan, viccesnek szánt világban hasonlóan komolytalan szereplőkkel próbálja mindezt nagyon komolyan és alaposan az olvasó fejébe verni. Elsőre is értettem, köszönöm.

Habár az elején tetszett, hogy a már említett angol szerzőhöz képest visszafogott humorral dolgozott, a közepén elkezdtem érezni, hogy jobb lett volna, ha Klune is túltolja. Helyenként megpróbálta, ám az nem úgy sült el, ahogy kellett volna (vagy velem van a baj, amiért bikinibe öltözött férfiakat nem találom viccesnek), és aztán úgy visszavett, hogy a kezdeti humor teljesen elpárolgott. Egyszerűen nem tartott ki a lendület.

A szereplők sem nyertek meg maguknak. Őket is épp olyan semmilyennek éreztem, mint a cselekményt. Hol sarkítottnak tűntek, hol volt mélységük, de aztán leültek teázni és a semmiről csevegni és oda lett a varázsuk. Pedig kedves, szerethető figurák akartak lenni, akiket az élet (és a halál) kicsit megrágcsált, mégsem éreztem magam közel hozzájuk.

A történet menete meglehetősen kiszámítható. A szerzőnek voltak jó, új ötletei a túlvilág kérdésében, de mégis érződött erőteljes hasonlóság más halálról szóló történetekkel. A lezárás pedig, nos, már az elején tudtam, hogy ez lesz, így cseppet sem lepődtem meg. A szerelmi szál szintén kiszámítható, de ez nem is akart ennél több lenni.

Volt még egy nagatívum, ám ez nem a szerző, hanem a magyar kiadás hibája. A szövegben nagyon sok az elgépelés, illetve nem egyszer sikerült a szereplők nevét is felcserélni benne. Valószínűleg a lektor épp annyira unta az olvasást, mint én, így el-elbóbiskolhatott rajta. Ejnye!

Összességében tehát ez a könyv nagyon túl van írva. Hosszú, lassú, nagyon unatkoztam rajta, így nem igazán értem azt a nagy lelkesedést, ami körbeveszi. Számomra ez egy közepes olvasási élmény volt, egynek elment, de ha kimarad az életemből, akkor sem veszítek semmit.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik szeretnének hosszasan lamentálni életről és halálról, illetve nem zavarja őket a kiszámítható és meglehetősen lapos cselekmény. Romantikus lelkűek előnyben, főleg, ha nyitottak az azonos neműek szerelmére. Aki viszont egy kifejezetten humoros könyvet akar, olvasson inkább Pratchett tollából, akit pedig a gyászfeldolgozás érdekel komolyan, nos, keresse egy másik könyvben.