Az ébredő tűz

Olvastam már a szerzőtől, ám az a kötet (A vér éneke)  egyáltalán nem fogott meg. Untam, nem is folytattam azt a sorozatot, és bár elég jó az olvasási memóriám, a cselekményéből már semmire sem emlékszem. Emiatt, mikor megjelent a szerző új sorozata, a Draconis Memoria, hiába szereplt sárkány a borítón, kerültem. Féltem, hogy ismét csalódni fogok. Csakhogy közben egy kedves ismerősöm meggyőzött, hogy ez egy flintlock fantasy sárkányokkal, biztosan tetszeni fog. Szóval adtam neki egy esélyt.

A borító mutatós, és 632 lapjával meglehetősen vaskos kötet.

Fülszöveg:

"Véráldottak – olyan férfiak és nők, akik a vad sárkányok véréből készült elixírek elfogyasztásával mérhetetlen erőknek parancsolnak.

A Vashajó Szindikátust a véráldottak hatalma tette naggyá. Most azonban pusztító vihar közeleg: a sárkányok vérvonala gyengülőben, a felemelkedő Korvantin Birodalom pedig ugrásra készen várja a pillanatot, hogy kihasználhassa a Szindikátus gyengeségét. Ráadásul a vadonban is mozgolódás támad: a sárkányok támadásai egyre gyakoribbá válnak – és ami még ennél is rosszabb, szervezettnek tűnnek.
Az utolsó reménysugár nem más, mint egy mitikus sárkány, amelynek nagyerejű vére valódi csodákra képes – ha egyáltalán létezik ez a rejtélyes lény.
A sors végül három hőst választ ki magának.
Claydon Tocreekre, a lajstromozatlan véráldottra és kisstílű tolvajra hárul a feladat, hogy az ismeretlen vadonban felkutassa a legendás sárkányt, aminek a létezésében még csak nem is hisz.
Lizanne Lethridge, a Szindikátus félelmetes erejű, ifjú elit kéme hirtelen találja magát ellenséges terepen, küldetése egyre veszedelmesebb helyzetekbe sodorja.
Corrick Hilemore, az ismert világ peremén cirkáló kalózvadász Vashajó parancsnokhelyettese könnyen lehet, hogy túl nagy fába vágta a fejszéjét, amikor a könyörtelen rablók nyomába eredt – és helyettük egy jóval komolyabb ellenséggel kerül szembe.
Ahogy a birodalmak egymásnak feszülnek, mindhármuknak harcolni kell azért, amiben hisznek, ha nem akarják, hogy a világot elnyelje az ébredő tűz."

Mielőtt belemennék a részletekbe, kezdem azzal, amiért az említett ismerőst következő találkozásunkkor lekaptam a tíz körméről. Ez nem egy sárkánybarát történet. Sőt, ebben a sárkányokra vadásznak, isszák a vérüket és a többi, így ha az olvasó olyan típus, mint én, aki bizony inkább a sárkányoknak drukkol, akkor érheti néhány kellemetlen jelenet. Szóval igazából ez nem egy flintlock fantasy sárkányokkal, hanem egy flintlock fantasy sárkányok ellen. Jobb ezt már most tisztázni.

Igen, ebből adódóan volt némi problémám a könyvvel az elején, ám ezen cirka kétszáz oldal után túljutottam, feldolgoztam, továbbléptem. A véleményem további része így nincs érzelmileg befolyásolva, legalábbis igyekszem ehhez tartani magam.

Anthony Ryan végre úgy épített világot, hogy nem untam. Sőt, kifejezetten érdekesnek találtam a koncepciót, és a három nézőpont is jót tett a történetnek. Mondjuk, hogy ebből mit tud kihozni még két köteten át, az egyelőre homályos, de a kezdet kellemes volt.

Nagyon jól használta a flintlock elemeket, ami nem csupán a cselekményt tette érdekesebbé, hanem a történet hangulatát is. Ráadásul a három szereplő három különböző nézőpontot, illetve zsánerelemet képviselt, ami szintén fokozta az olvasási élményt. Nézzük is meg őket egyesével.

Clay karaktere már-már sablonos. Rengeteg hasonló karakterről olvastam már, így egyáltalán nem okozott meglepetést, mégis róla volt a legkellemesebb olvasni. Az ő nézőpontja adta ugyanis nem csupán a sárkányokhoz legközelebbi látószöget, hanem a kalandos elemeket is. A története egyszerű felfedezős küldetés és ez valamiért mindig működik. A sárkányokhoz kapcsolódó rejtélyek és annak feltárása pedig nagyon szépen építette ezt a világot. Szóval vele nagyrészt elégedett voltam.

Lizanne hozta be a politikai vonalat, hiszen kémnőként indult. Ez számomra nem volt annyira vonzó, és a háttérben húzódó poltikai érdekek sem igazán hatottak meg. Karakterének fejlődése pedig cseppett tessék-lássék módon alakult. A kötet végére azonban megbarátkoztam vele, mármint a nézőpontjával, mert a személyisége nem lett a szívem csücske. 

Hilemore az egyértelmű kakukktojás, aki színtisztán a zsáner egyik eleméért felelt. Míg a másik két főhős kapcsolatban állt, összefüggő kalandokba keveredett, addig Hilemore csak sodródott az árral, szó szerint. Helyenként úgy éreztem, a szerző nem tudott mit kezdeni vele, csak akart egy tengeri nézőpontot, illetve ha már flintlock, akkor kiélte magát néhány tengeri csatában. Azon kívül ugyanis, hogy behoz néhány izgalmas tengeri ütközetet és néhány kalózt, nem sok szerepe volt. Gyakorlatilag az utolsó fejezetekig még csak sárkányt sem láttak, ami azért egy sárkányokra épülő világban cseppet fura. Természetesen a kötet lezárásában a szerző elhintette, milyen fontos feladata lesz majd a jövőben, ám nekem ez kevés volt. Nem volt unalmas a nézőpontja, de mindig úgy éreztem, megrekedtem, mert nem vitte előre a cselekményt.

Összességében kellemes olvasási élményt nyújtott. Érdekes volt, helyenként izgalmas, és nekem tetszett a váltott nézőpont. Voltak benne sárkányok (csak sajnos többnyire pórul jártak) és megoldandó rejtélyek. Nem ez volt életem legjobb fantasy olvasmánya, de a flintlock hangulatot remekül hozta.

Azoknak ajánlom, akik belekóstolnának a flintlock fantasy világába, és nem zavarja őket, ha a sárkányok klasszikus európai szörnyekként vannak feltüntetve. Azok viszont, akik inkább a sárkányoknak drukkolnak, óvatosan kezdjenek bele.

Kiegészítés:

A Draconis Memoria sorozat egy trilógia, amelynek mindegyik kötete elérhető magyarul. A második kötetnek, A láng légiója biztosan adni fogok egy esélyt.

Illetve nem bírom ki, hogy meg ne jegyezzem, ha valaki még nem próbálta a flintlock fantasyt, akkor nyugodtan kezdheti a legjobbal is, az pedig Brian McClellan munkája. Nagyon tudom ajánlani.