Változatlan

A Napernyő Protektorátus steampunk sorozat második kötete. Az első rész, Lélektelen megvan (méghozzá dedikáltatva) és tetszett is, mégsem éreztem leküzdhetetlen vágyat a folytatás iránt. Talán mert az első könyv önmagában is megállta a helyét.

Aztán, mikor már sokadszorra botlottam bele a könyvtárban bóklászva, úgy éreztem, eljött az ideje a folytatásnak.

A borító ezúttal kék, mondhatni babakék és a léghajó is rendben van rajta, mégsem igazán tetszik. Nekem a hölgy nagyon fura a mű hajával és ezzel a pózzal. Sokkal jobban szeretem, ha a borítóra kerülő modelleknek nem látszik tisztán az arca, de ez csak az én hóbortom.

Közel négyszáz oldal és a végén van egy kis leírás az írónőről és egy kis ízelítő a következő részből.

Fülszöveg:

"Alexia Maccon, Woolsey grófnéja egy kora esti órán arra ébred, hogy férje, akinek, mint minden rendes farkasembernek, illedelmesen aludnia kellene, teli torokból ordít mellette. Később el is tűnik, magára hagyva Alexiát, akinek így egyedül kell megbirkóznia egy egész természetfeletti regimenttel, akik már ott várják lakása küszöbén; az űzött szellemek seregével, és Viktória királynő haragjával. Ám Alexia fel van fegyverezve: van egy legújabb divat szerint készült napernyője, és harapós modora. Még amikor nyomozása Skóciába, a rusnya mellények honába sodorja, és egy egész farkas falkával kerül szembe, akkor is helytáll. Erre pedig csak egy lélektelen képes… Arra is marad ideje, hogy megkeresse elkóborolt férjét – ha akarja."

Gail Carriger ismét hozta a formáját. Még mindig vicces, még mindig nagyon angol és még mindig viktoriánus. Ez a stílus persze vagy tetszik az olvasónak, vagy nem. Én többnyire kedveltem, bár néha úgy éreztem, túl sok. Ez az érzés pedig időről-időre felütötte a fejét.

A történet ott folytatódik, ahol az első könyv véget ért. Alexia immár férjes asszony és a királynő hű szolgálója. Ez persze nem akadályozza meg abban, hogy mindenbe beleüsse talján orrát és megpróbáljon rendet tenni napernyője néhány jól irányzott suhintásával.

A könyv egy rejtély felgöngyölítése köré szerveződik, amit házastársi perpatvarok, családi viszályok és sok csészényi tea elfogyasztása tesz még illendőbbé és kívánatossá. Alexia és Lord Maccon szócsatái nem értek véget az oltárnál és ebben a könyvben általában a hálószobában záródnak. A vérfarkasok és a vámpírok mellett helyet kaptak a szellemek is, és bár nem derült ki sokkal több minden a természetfeletti lényekről, a természeten túliak titkai halmozódtak, mint kalaptartók a szekrényben.

A romantikus és a fantasy vonulata tehát rendben volt a könyvnek, a rejtély is szórakoztató volt, bár most sem csattant nagyot. A steampunk irány ellenben erősödött. Kicsit részletesebb kütyüleírások és egy botrányosan öltözködő szerelő jelenléte miatt. Nem szeretem a kütyüket, főleg ha ilyen kacifántos és extrán hosszú nevük van, így ez engem nem dobott fel különösebben.

Olvasás közben a hangulatom folyamatosan ingadozott. Egyrészt élveztem a stílust és a gúnyos szavakat, a házastársi civódással az élen, másrészt pedig fárasztott. Néha túl sok volt. Túl sok volt a szóvirág, Lord Akeldama gügyögéséről nem is beszélve, túl sok volt Alexiából, túl sok volt a viktoriánus prüdéria feszegetéséből és főleg túl sok volt Ivyből.

Lord Maccont továbbra is kedvelem (igen, még a vége ellenére is), ám a felesége sokat veszített bájából a szememben. Egyrészt bosszantott a felsőbbrendűségi tudata, amivel gyakorlatilag mindenkit lenézett, és hogy bár olyan nagyon okosnak hiszi magát, nem veszi észre a nyilvánvalókat és több ostobaságot követett el. (Tíz kérdés, rémlik?) Ráadásul lelketlenség ide vagy oda, egy cseppnyi együttérzés sincs benne, így nem is értem, hogyan képes a szerelemre.

A másik szereplő, aki kiverte nálam a biztosítékot, az Ivy. Ilyen sötét és idegesítő libát ritkán lát az ember. Hogy lehetnek Alexiával barátok? Valaki magyarázza el, mert én ezt képtelen vagyok megérteni. Ivy olyan szinten bosszantó jelenség, hogy vagy tíz alkalommal gondoltam meggyilkolására. Csak hogy néhány példát hozzak: megfojtottam volna az egyik kalapszörnyével, kilöktem volna a léghajóból, addig ütöttem volna egy hallal amíg mozog, legurítottam volna a lépcsőn stb. Nem kedvelem, cseppet sem. Remélem, valaki likvidálja a későbbiek során...

Ami a többi új szereplőt illeti, a skótokat bírtam, a feltaláló unalmas volt, sokkal többet ki lehetett volna hozni a karakteréből és megkedveltem Felicityt. Oké, őt csak azért mert okosan gonosz és végig Ivy ellen áskálódott. Bárcsak el is ásta volna a kertben.

Összegezve néha túl soknak éreztem a dolgokat ebben a könyvben, ám ettől függetlenül jól szórakoztam, míg olvastam és cseppet sem bántam meg, hogy rászántam az időt. A kötet vége pedig olyan szinten kínzó függővéggel zárult, hogy most rögtön akarom a harmadik részt.

Nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, aki olvasta és szerette a Lélektelent. Nem fognak csalódni, Ivyt viszont sajnos el kell viselni.

Kiegészítés:

A harmadik kötet, Szégyentelen címmel már elérhető magyarul. Remélem, hamarosan megkaparinthatom. Az utolsó két rész magyar megjelenéséről nincsenek pontos információim, de a Heartless (Szívtelen) már esedékes volna.